Ama Dablam

Az Everest túrámból már csak egyetlen dolog maradt hátra, az Ama Dablam alaptábor meglátogatása, ami méltó lezárása volt ennek a gyönyörű egy hónapos kirándulásnak. Azt követően nepáli utazásomba váratlan fordulat állt be.

Életem legjobb túranapjai után két kakukktojás nap következett. Mivel az előrejelzések felhősebb időt jósoltak, ezért úgy kalkuláltam, hogy az Ama Dablam előtt teszek egy kis kitérőt azokon az útszakaszokon, amerre ezúttal még nem jártam. Egész pontosan a Joaoék által bereklámozott Pyramid épület felé vettem az irányt, a normál úton, és nem a Kongma La hágón keresztül.

Egy régi sztúpa
Egy régi sztúpa

Annyira nyugis volt a séta Chukhungból lefelé, hogy Dingbochéhez közeledve végbevittem a lehetetlent, újfent eltévesztettem az egyetlen utat, és megint tornászhattam át magam a kőkerítéseken. Majd később, a Lobuche utáni pusztulatban is benézhettem valamit, mert simán elzúgtam a Pyramid elágazója mellett. De a plusz kilométerek jelentették a kisebb problémát. Ismét beigazolódott, ami már annyiszor, hogy a legdrágább szállások a legrosszabbak. Elvileg ez egy gazdagon felszerelt kutatóállomás, 5050 méteren, de a gyakorlatban nem igazán működött semmi, és minden szét volt esve. A kajáldában ráadásul egy nagyképernyős TV is üzemelt, aminek bámulása a két fős stáb maradék agyát is kirohasztotta a helyéről, így másnap reggel az ingyen kínált teát sem fogadtam el, azonnal húztam onnan a francba.

A következő napot arra fordítottam, hogy visszatérjek Pangbochébe. Azért mégsem volt teljesen fölösleges ez a kitérő. Az Everest Memorial emlékhelyet szép reggeli fényeknél láthattam, ahol az imazászlókkal díszített kőhalmokon az Everesten életüket vesztett mászók neveit olvasgattam. Azután a Taboche és a Cholatse hegyek tövében túrázhattam. Illetve kicsit nosztalgiáztam is, mert Pherichén keresztül sétáltam lefelé, úgy, ahogy négy és fél éve is tettem.

Everest Memorial
Everest Memorial

Újból betértem a pangbochei hipermarketbe. Mivel nem a múltkori kőkemény nő volt a pult mögött, ezért bepróbálkoztam ismét a jaksajt vétellel. Remek stratégiám révén hihetetlenül olcsón jutottam kedvenc sajtomhoz. Először megkérdeztem, hogy mennyi kilója. Rámondta, hogy 1500 NPR. Fintorogva elfordultam, és inkább a csokik között keresgéltem. Majd megkérdeztem, hogy ha nagyobb tételben veszek, mondjuk fél kilót, akkor mennyi. Úgy 1400-at mondott. És ha egy teljes kilót veszek? Akkor 1350. Ebbe bele is mentem volna. Vágott egy jókora szeletet, rárakta a mérlegre, ami 1,4 kg-ot mutatott. Mondtam, hogy ne fáradjon azzal, hogy levágjon belőle, elviszem egyben ezt a darabot 1500-ért. Állt az üzlet. Így még annál is jobb kilónkénti áron jutottam hozzá a sajthoz, mintha Namche Bazarban vettem volna.

Felcaplattam felső Pangbochébe, a bevált Shyar Khumbu Beyul Lodge & Restaurant szálláshelyre. Ismét ínycsiklandó ételeket készítettek nekem, amit a saját sajtommal tettem teljesebbé. Egyből meg is ettem belőle vagy fél kilót, mert a fehérjeforrásokat vékonyan adagolják a kajákhoz errefelé. Március végére, a 4000 méteres magasságban már rendesen melegem volt. Amikor a Nap sütötte a falut, szerintem volt vagy +10°C. Este a hálózsákomban túlságosan melegem volt az alváshoz, ki kellett takaróznom.

Az Ama Dablam látványa Pangbochéből
Az Ama Dablam látványa Pangbochéből

7:20-kor indultam az Ama Dablam alaptábor túrámra. Az éj leple alatt leesett 1-2 centi hó, és napsütés sem volt, mert azok a nagyon magaslati felhők terültek szét az égen. Irtó fura jelenség volt. Bőven nyolcezer méter fölött haladtak szélsebesen, de amikor felnéztem az égre, mégis mindig ugyanott láttam őket. Gyorsan mozogtak, de mégis egy helyben maradtak valahogy. Jelenlétük jótékony volt, mert a napszemüvegemet kifelejtettem a hátizsákból, de így nem vakított el a hóról visszaverődő fény, és szebb képeket is lehetett készíteni.

Az Imja Khola folyó keresztezése után új lépcsősor vitt fel a legelőkhöz, ez legutóbb még nem volt így kiépítve. Úgy felismertem az utat, mintha naponta erre járnék. Sorra ugrottak be az emlékképek. Egyedül az a rész nem rémlett, ahonnét egyenes rálátás nyílt Pheriche völgyére, és a nagy falra. Talán azért, mert anno felhősebb időben jártam erre. Lassan haladtam, azért az egy hónap folyamatos menés szép fokozatosan elvette az erőmet. Az egészségemet maximálisan megőriztem, csak picit erőben elfogytam, legalább tíz kilót veszítettem ekkorra. Ha valakinek testsúly problémái vannak, vágjon bele a hosszútávú magashegyi túrázásba.

Fura felhők voltak az Ama Dablam alaptábor felé
Fura felhők voltak az Ama Dablam alaptábor felé

Három óra alatt értem fel a teljesen kihalt alaptáborba. Normál esetben itt ilyenkor sátrak végtelenjét lehetne látni, de most csak a hátrahagyott szemét emlékeztetett arra, hogy itt emberek is megfordulnak. Bejártam az egész fennsíkot, de annyira fújt a szél, hogy sajtalapú tízóraimat a tér közepén lévő hatalmas kőszikla szélárnyékában kellett elfogyasztanom.

Utána elhatároztam, hogy ha már úgyis egy hónapja kerülgetem ezt a hegyet, akkor feljebb megyek az előretolt alaptábor felé vezető úton, és megnézem abból a szögből is magamnak. Lett volna egy egyszerű módja ennek, ha visszagyalogolok a kitaposás kezdetéig, de én valamiért toronyiránt, keresztbe akartam felmenni a domboldalban. Hatalmas sziklákon botladoztam, folyton zsákutcába gyalogoltam, de valahogy nem érdekelt. Továbbra is ott tipegtem, kissé furán kiüresedett állapotban a köveken, utat nem lelve. Ennek a botorkálásnak köszönhetően rátaláltam egy szédületesen jó illatú növényre, ami nagy területen borította be az alaptábor környékét, sajnos a nevét nem sikerült kinyomoznom.

Az Ama Dablam tábor felett
Az Ama Dablam tábor felett

Valahogy ráleltem az útra, pedig mindent elkövettem ellene. Egy sima domboldalra lyukadtam ki, ahol a havas részeket leszámítva könnyű volt a haladás. Egészen 5000 méterig vitt fel az enyhe emelkedő. Szembe voltam a délnyugati gerinccel, rendszerint azon át másznak fel a csúcsra. Innen lehetett látni, hogy van egy jelentős hátrafelé dőlése is a hegynek. Hihetetlen, hogy még mindig volt olyan szög, amiből meg tudott lepni a hegy. Bár logikusan belegondolva, nyilván a dőlés miatt tud rajta megmaradni a jellegzetes függőgleccsere, amit a helyi folk nyakéknek titulál. Mert az van, hogy a két gerinc az anya két karja, amivel a gyerekét öleli. Ezek szerint a gyerek a kőomlás, vagy nem tudom… Én nem szeretnék semmilyen elképzelt alakzatot belelátni sziklaformációkba, mert attól kezdve hogy belelátnám, már nem tudnám kiverni a fejemből, és nem látnám többet azt a maga valójában.

Iszonyat erősen fújt a szél. A porhót is fújta az arcomba rendesen. Vajon milyen erősen fújhat ilyenkor a tetején, 6812 méter magasban? Fényképeztem pár közelit a csúcsról, ittam egy kis teát, ettem egy csokit, és ereszkedtem is vissza az alaptáborba. Csak két óra volt ez a kis kitérőm, de ennyi elég volt ahhoz, hogy az addig teljesen havas tábor területét teljesen felszárítsa az időközben kisütő Nap. Kiültem egy kőre és csak voltam. Élveztem az üres hegyet, a meleget és az alaptábor szélcsendjét. Nem is volt kedvem visszamenni a faluba.

Shomare és a nagy fal naplementekor, a Chukhung Ri is látszik
Shomare és a nagy fal naplementekor, a Chukhung Ri is látszik

Persze idővel vissza kellett indulnom. Amolyan lassan battyogós, naplementés, könnyedén lefelé sétálós élmény volt. Már délután volt, de semmi felhő nem volt az égen, ez errefelé igen ritka ajándék. Jobbnál jobb képeket tudtam minden irányba készíteni. Ahogy a délutáni fények a nagy falat megvilágították, Shomare falut pedig betakarta az árnyék, talán az egész utazásom legszebb képe lett.

A túraút melletti árok a leginkább erodálódó terület amit láttam az egész hegységben. Percenként potyogtak a kövek a porózus oldalfalakból. Mire leértem a folyóhoz, már árnyékban voltam. Onnan még fel kellett küzdenem magam Pangboche felsőbe. Mivel kereken tíz órát voltam távol, a szállásra visszaérésemkor aggódó tekintetek szegődtek rám, kérdezték a háziak, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy persze, minden a legnagyobb rendben, életem egyik legszebb túráját tettem meg, épp azért tartott sokáig. Meg akárhogy is nézzük, jó sok szintet raktam bele fel és le is, joggal nézhettem ki leharcoltnak. Elfáradtam, de ez egy gyönyörű nap volt.

Az Ama Dablam teteje naplementekor
Az Ama Dablam teteje naplementekor

És a jakok is hazaértek! Ették a zöldet ismét. Kellett nekik az erő, hisz oda-vissza ingáztak teherrel megrakodva Namche Bazar és Pangboche között, és másnap is fuvar volt. Ismét szuper ízletes hash brownt és pizzát készítettek a vendéglátók, amit a gyengécske áramellátás miatt diszkófények mellett fogyasztottam el. Megint sokat beszéltem az öreggel. Ez egy szimpatikus család, csak ajánlani tudom őket. Az egyetlen kifogásolható dolog itt a világ legkisebb alapterületű mellékhelyisége, leguggolva fizikailag nem fértem be a négy fal közé. De utólag ez is csak egy muris bejegyzést jelent az egzotikus vécézési körülmények című listámra.

Másnap a Namche Bazarba való levonulás volt a program. 8:15-kor indutam el. A jakok ekkor már felnyergelve várták az indulást, ők is oda tartottak. Békésen topogtam lefelé, majd a szép erdős Milingói részen keresztül fel Tengbochébe. Azért az kijelenthető, hogy ősszel ez a szakasz is sokkal színesebb, de igazából az egész régió mindenfelé sokkal színesebb monszun után, mint telet követően. Ha valaki még nem járt itt, akkor első alkalomra inkább az őszi időszakot tervezze be. Több a szín, gazdagabb a flóra, a jakok erejük teljében, és annyi hó sincs.

Látszik már innen Namche Bazar
Látszik már innen Namche Bazar

Tengbochében kiültem tízóraizni, ekkor értek utol és hagytak le a jakok. Nem csak a család négy állata, hanem a bővebb rokonság összes hátasa alkotott egy összefüggő karavánt. Elindultam lefelé a nagy lejtőn a Dudh Koshi folyó völgyébe. Most jöhetnék megint a szemét témával, de minek… Ez a legszemetesebb útszakasz az egész nemzeti parkban. Hosszú volt a lejtő, meg is ültem párszor. Aztán a lejtő aljában a katonai ellenőrzőpontnál hosszasan nézték a papírjaimat, meg mondták, hogy hát vírus van, tudok-e róla. A völgy aljában a szállások és éttermek be voltak zárva, egy lélek sem volt sehol.

Nagy part várt rám, ami felvezetett a sztrádáig. Itt már annyira meleg volt, hogy többször is azért ültem ki hosszabban, hogy ne izzadjam szét magam teljesen, pedig csak egy pólóban voltam. Megérkezett a tavasz. A fő útra felérve is kiültem, örömömre épp ott parkoltak a jakok is. Mind az árnyékot kereste, fák alá álltak be, szegényeknek melegük volt. Az öreg mondta, hogy tartsak velük, menjünk együtt a jakokkal. Örültem a lehetőségnek. Egészen Namchéig a 13 állat mögött haladtunk, és közben beszélgettünk. Megtudtam, hogy holnap mennek is vissza, az állatok egyenként 60kg áruval megrakodva. Élelmiszert, gázt, ilyesmiket szállítanak. Reméltem, hogy korán, hidegben indulnak útnak, hogy a jakok a nagy parton ne kínlódjanak annyit a hőségtől.

A Dudh Koshi folyó völgye Lukla irányába
A Dudh Koshi folyó völgye Lukla irányába

Azt is mondták, hogy Namchében minden zárva van. Meg hogy Luklában gyűjtik össze a kimenekítendő turistákat, akik ingyen kaját kapnak addig, amíg el nem viszik őket repülővel Kathmanduba. Én mondtam, hogy nem akarok visszamenni, itt akarok maradni a hegyekben, mert itt minden szempontból sokkal jobb. Elszigetelt, kicsi a népsűrűség, és a hegyek révén végtelen a szórakozási lehetőség. Illetve ha lemennék Luklába, akkor elhagynám a nemzeti park területét, vagyis végleg kizárnám magam a túrázás lehetőségéből, hisz az összes park zárva van az országban.

Beértünk a városba, ahol legnagyobb meglepetésemre tényleg teljesen megállt az élet. Az hagyján, hogy turista nem volt egy szál sem, de helyi lakosok sem igazán. A mindig pezsgő szűkös utcácskák most lakattal zárt ajtók sorozata volt csak. A szolgáltató szektor összes tagja evakuálta magát, mert minek legyen itt, ha nincs biznisz. Remekül lejött ebből az, hogy hányan élnek itt azért, mert tényleg itt élnek és ez az otthonuk, és hányan vannak itt kizárólag az üzlet miatt.

Jakok és az Ama Dablam
Jakok és az Ama Dablam

A pénzváltóban nemhogy a legutolsó kuncsaft voltam, hanem a váltás után egy perccel már húzta is le a rolót a tulaj, ő is ment vissza a fővárosba. Az utólagos történéseket ismervén mázli, hogy hozzá tudtam jutni helyi pénzhez. A fodrász is zárva volt, elvileg vendégeket sem fogadhatott volna, de azért kivételt tett velem. Sok pénzt elkért, de muszáj voltam az igencsak rendezetlen arcomat rendbe rakatni.

Szerencsére a Yak Hotel ajtaja még nyitva volt, de rajtuk is látszott, hogy csak azért fogadtak be, mert rendszeresen visszajártam hozzájuk. Este a vacsora közben, amit újfent velük együtt a konyhájukban fogyasztottam el, átbeszéltük a lehetőségeimet. Sajnos 2020-ban az emberiség kollektíve úgy döntött, hogy a szokásosnál is ostobább lesz, épp ezért én bármilyen ötletre vevő voltam, csak ne kelljen lemennem a hegyről, mert tudtam, akkor engem is beránt a prolidaráló. Márpedig minőségi életvitelt csak úgy lehet folytatni, ha az ember kizárja magát abból a körből. Ezért úgy döntöttem, hogy—a jakfarm ismételt meglátogatása után—újra elindulok az egyik völgyben, egész pontosan Thame felé.

A Thamserku Khumjung felől nézve
A Thamserku Khumjung felől nézve

Új tervekkel a fejemben, friss lábakkal vágtam neki, de félúton, a thamói rendőrposztnál minden álmom szertefoszlott. Vitatkoztam egy ideig az írástudatlan agyhalott fegyveresekkel, de ők mindenáron le akartak zavarni a hegyről. Kértem indokokat, de a katona azért katona, hogy ne gondolkozzon, a nepáli pedig erre pont tökéletes alkat, mivel ha akarna sem tudna. Be kellett látnom, hogy nincs más választásom, mint elindulni le a hegyről, Lukla felé. Elképesztő düh keringett bennem. Valójában azért, mert életemben már a negyedik alkalommal gyürkőztem neki a világgá menésnek, és negyedikre sem sikerült. Pedig ezúttal működött volna a dolog, hisz végre valahára az életben minden paraméter adott volt hozzá.

Úgy alakult a sorsom, hogy egy teljes hónapot kellett Luklában töltenem. Egy könyvet kiadnának azok a történések, amik ezidő alatt velem estek meg, de a legtöbbje annyira negatív, hogy nem szeretném beszennyezni vele ezen blogot, és lerontani az alapvetően gyönyörű túra történetét. Legyen elég annyi, hogy a legpozitívabb történés az volt, hogy átélhettem életem első földrengését, amire azóta is büszke vagyok. A hazajutásom története pedig egy második kötetért kiáltana, minden lapjára az emberi mélyostobaságot vastagon nyomtatva.

Maradjanak meg csak a szép emlékek. Íme az almás pite versenyem végeredménye! Azok a szállások, ahol a legfinomabb almás pitéket fogyasztottam. A helyezések úgy alakultak, hogy mindhárom érmes a Gokyo völgy mentén van, tehát egy völgytúra keretében megejthető a menni.hu pitetúrája is.

A legjobb almás piték:
3. hely – Thanka Inn, Gokyo
2. hely – Dole View Lodge, Dole
1. hely – Yak Hotel, Namche Bazar

A komplett Everest túrámról készült összefoglaló videó ITT tekinthető meg. További képek, egy pár közülük a luklai időszakból való:

Úton Lobuche felé
Úton Lobuche felé
Pangboche kora reggel
Pangboche kora reggel
A Taboche furán néz ki az Ama Dablam felől nézve
A Taboche furán néz ki az Ama Dablam felől nézve
Jaksajt fogyasztása az Ama Dablam alaptábornál
Jaksajt fogyasztása az Ama Dablam alaptábornál
Udari az Ama Dablam alaptábornál
Udari az Ama Dablam alaptábornál
Illatos növény az Ama Dablam alaptábor körül
Illatos növény az Ama Dablam alaptábor körül
Az Ama Dablam csúcsa
Az Ama Dablam csúcsa
Ama Dablam totál
Ama Dablam totál
Az Ama Dablam melletti völgy
Az Ama Dablam melletti völgy
A Mount Everest és a nagy fal délutáni fényeknél
A Mount Everest és a nagy fal délutáni fényeknél
Az Imja Khola folyó völgye
Az Imja Khola folyó völgye
Út Tengbochéből lefelé
Út Tengbochéből lefelé
Fehér jakok
Fehér jakok
Szép táj Chutanga felé
Szép táj Chutanga felé
Luklában tavaszodott rám
Luklában tavaszodott rám
Szép környék Luklától nem messze
Szép környék Luklától nem messze
A túra körbe ért, két hónap után újra Phapluban
A túra körbe ért, két hónap után újra Phapluban
Az Ama Dablam csúcsa és a délnyugati gerinc
Az Ama Dablam csúcsa és a délnyugati gerinc