Kathmandu

Az első, indonéz utazásom alatt realizálódott bennem, hogy mi az, amit én a legjobban szeretek csinálni. Menni. Lehetőleg minél érdekesebb helyeken, szép természetben, ahol a népsűrűség egy fő per négyzetkilométer, magamat is beleszámolva. Erre Nepál tökéletes helyszín. Habár manapság már igen sok a turista, a világon páratlan hegyvidékekben való bóklászás kihagyhatatlan egy magamfajta szerzetnek.

Nepáli kalandom rossz előjelekkel indult. Pár napra rá, hogy a sok térképnézegetés közben véglegesedett bennem az utazás ötlete, pusztító földrengés döntötte romba a fővárost és tágabb környékét. Mivel az epicentrum pont oda esett, ahová a programjaim javát terveztem, ezért a tervemet félre is raktam. Később újra feléledt bennem a vágy, hisz a hegyek megmaradtak, és végülis az érdekel leginkább. 88 ezer forintért megvettem a Budapest-Dubaj-Kathmandu repjegyemet, és már gondolatban a Mount Everest tetején lebegtettem a magyar zászlót, amikor bejelentették, hogy megszüntetik a független trekkingelés lehetőségét, mindenkinek kötelezően fel kell fogadnia egy guideot és/vagy hordárt maga mellé. Ez a hír rendesen felzaklatott, hisz az utam lényege épp a hegyekben való kötetlen, magányos sétálás és elveszés lett volna. Végül, ebből az előterjesztésből hál' isten nem lett semmi.

Már a leszállás előtt tudtam, hogy ez lesz az én világom. A Kathmandu völgyet körbevevő zöld dombok, és a távolban magasodó fehér hegycsúcsok önmagukban elegek voltak ahhoz, hogy fülig érjen a szám. Kiszállva a gépből, az 1400 méter magasan fekvő völgyben olyan időjárás fogadott, aminél jobbat kívánni sem lehet. Napsütéses, de nem forró, 25 fok körüli hőmérséklet, alacsony páratartalommal, és kis szellővel. Dubaj után már ez önmagában óriási megkönnyebbülés volt. Októbertől december közepéig tart az ősz, a legszebb és egyben a trekkingre legalkalmasabb évszak. Ekkorra a monszun már lecseng, a hideg tél pedig még nem köszönt be.

A Kathmandu völgyet körbevevő hegyek
A Kathmandu völgyet körbevevő hegyek

Amikor az ingatlanosok egy alapvetően lepukkant házat akarnak jobb fényben feltüntetni, akkor előszeretettel veszik elő a rusztikus jelzőt. Nekem is ez a szó jutott elsőként eszembe, amikor megláttam a repülőtér épületeit. A régi téglaépület régi fa bútorain a régi típusú papír nyomtatványok kitöltése számomra sokkal otthonosabb és kellemesebb hangulatú volt, mint a négy és fél órával azelőtti, Dubaji reptéren való ügyintézés. Tudom, én egy picit leragadtam a múltban, de úgy gondolom, hogy a modernizáció az nem feltétlenül jelent előre haladást.

Annak ellenére, hogy tudnám, meddig tartózkodok az országban, kiváltottam a 90 napos vízumot. Az biztos, hogy a hely tartogat magában 90 napnyi programot, sőt, jóval többet is. Majd meglátom, hogy mennyit maradok. Utólag vettem észre, hogy a hivatalnok rossz végdátumot írt az útlevelembe, remélem a kilépéskor nem lesz belőle gubanc. Váltottam egy csomó pénzt, mert tudtam, hogy a hegyekben nem lesz minden bozót mögött bankautomata. Dolláraimért cserébe úgy 10-12 centiméter vastag rúpiaköteget kaptam, ami alaposan megduzzasztotta a nyakba akasztós tárcámat.

A reptéren fogtam egy nem taxit, vagyis egy random helyi embert, akinek van egy szakadt autója, amire ráírja hogy taxi, és embereket fuvaroz vele. Keresztülhaladva a városon megállapítottam, hogy Nepál az tengerek nélküli Indonézia. Ugyanaz a nyüzsgés, a lepusztultság, az emberek viselkedése, a nyomulásuk, az étkezési és tömegközlekedési módok, és még a forgalom is olyan, hogy a bal oldalon halad, kivéve, amikor nem. Vigyorgott a fejem az út alatt, és utána is, ugyanis ezt a világot a magaménak tudom érezni, és a puszta benne létezés is élvezetes számomra.

A szálláson egyből egy kihívásba ütköztem, ugyanis egy guide mindenképp rám akarta erőltetni a szolgáltatásait. Számomra az idegen nyelven való megszólalás kicsit stresszes, mert nem nagyon megy. Ennek ellenére nem küldtem el egy szóval melegebb éghajlatra, hanem leálltam vele beszélgetni. Úgy voltam vele, hogy odahaza óradíjat fizettem azért, hogy angolul beszélgessek, itt meg most megkaphatom ingyen. Ráadásul az igen jó marketing érzékkel megáldott guideot egy óra alatt, észérvekkel leszerelni, felért egy középfokú nyelvvizsgával. Mindenáron segíteni akart mindenben, át akarta vállalni az összes nehézséget, de ezzel nálam alapvetően mellé lőtt, ugyanis épp azok miatt jöttem. A problémák megoldása az utazás része. Ha megkerülöd, nem lesz teljes a kép. Az egyedüli szolgáltatás, amit nekem el tudott volna adni, az lett volna, ha a nyakamba ülve vihetem fel őt a hegyre, de ezt meg nem kínálta fel.

Egy kathmandui utca
Egy kathmandui utca

A lecuccolás után belevetettem magamat a nyüzsgésbe. Egy város megismerésének a legjobb módja, ha elkezd az ember céltalanul bolyongani benne. Az utazós könyv a város utcáin való sétálásról azt írja, hogy "deeply stressful experience", vagyis nagyon stresszes dolog. Érdekes, én egyáltalán nem éreztem egy pici stresszt sem. Őrületes a káosz, az tény, és nem is tudom mi lett volna velem itt, ha nem jártam volna már korábban Indonéziában. Így viszont nagyon könnyen felvettem a ritmust. Röviden, a város úgy néz ki, mint ahol minden nap földrengés pusztít. Minden épület olyan, mint egy magyar vidéki családi ház mögött lévő, használaton kívüli, bevakolatlan, roskadozó melléképület. A teletömött járművek a végsőkig leharcoltak, és olykor az utazóközönség tolja azt, hogy beinduljon. Rémesen kinéző hajléktalanok kéregetnek a porban fekve. Az összegubancolódott villanydrótok fejmagasságig lógnak, a trafóház kábelein legalább ötven görcs van, amihez mindenki hozzáad egy új drótot, akinek kell áram. A népsűrűség nagyon magas, és a járókelők a kóbor kutyák és a folyton dudáló autók, motorok között szlalomoznak, és maszkot viselnek az arcukon, mert akkora a por és a légszennyezés. Az emberi fejlettségi index (HDI) rangsorban Nepál a legalacsonyabb kategóriában, a 145. helyen foglal helyet.

Én, aki mindig a negatívumokat látom mindenben, a leírtak ellenére, Kathmandut mégis élvezetesnek és szerethetőnek találom. Az utcáit járva, még a mosoly is kiült az arcomra, ami az én esetemben nagy szó. És ez nem egyfajta katasztrófaturizmus. Nem annak örülök, hogy ha majd hazahúzok innen, akkor mennyivel jobb sorom lesz. Hanem őszintén tetszik. Az, ahogy él, lüktet az egész város. Minden másodpercben annyi inger ér, amit képtelen vagyok feldolgozni. Egyfajta pozitív téboly. Érdekes, hogy Dubaj nem tetszett, de Kathmandu meg igen.

Nagy a por az utcákon, érdemes maszkot hordani
Nagy a por az utcákon, érdemes maszkot hordani

A kajálás terén itt is igaz az, ami mindenhol, vagyis ha finomat akarsz enni, és olcsón, akkor oda kell menni, ahol a helyiek esznek. Még akkor is, ha első ránézésre a kevéssé turistacsalogató nepáli tipográfiájú cégérekre nem áll rá az ember szeme. Sajnos nem igaz már az az állítás, hogy az ázsiai országokban mindenhol jól lehet lakni zéró pénzből. Lehet, hogy egy évtizede ez így volt, nem tudom, de azóta már sokat változott a helyzet. Mindenki felismerte a turizmusban rejlő "lehetőségeket", vagyis azt, hogy miért kérnének keveset valamiért, ha a jómódú turisták a többet is kifizetik. Ezért kell oda menni, ahová a helyiek, mert nekik nincs több. Meg azért is, mert autentikusabb ételeket lehet kapni. Ha utazok, alapvetően rizsen élek, mert egészséges, és nehéz elrontani. Itt viszont kipróbáltam a momot, Nepál gasztronómiai jellegzetességét. Kicsi, tészta táskácskákba csomagolt húsról és zöldségekről van szó, amit kisütnek. Egy adag általában tíz gombócot tartalmaz, és különböző szószokat mellékelnek hozzá. Finom, de önmagában elég kevés, ezért a sült rizs kiegészítéseként javaslom.

Az étel leöblítése már nehezebb kérdés, ugyanis Kathmanduban híresen rossz az ivóvíz. Semmiképp sem szabad a csapvizet fogyasztani, és még a palackozott víz vásárlásával is vigyázni kell, ugyanis az utca embere van annyira zsivány, hogy egy üres palackot újratöltsön csapvízzel, majd egy nejlont a kupak köré tekerve felbontatlannak tettesse azt. Az igazi megoldás a víz felforralása, és folyékony jód, meg egyéb víztisztító szerek hozzáadása lenne, de az már akkora macera, hogy nem tudom elítélni azt az embert, aki egyszerűen csak kirendel egy kólát. Én úgy működök, hogy amint megtalálom a számomra megfelelő kajáldát, utána már nem kísérletezek tovább, hanem oda járok vissza. Jó érzés kifogni egy tuti helyet a városban, ahol tudom, hogy mindig olcsón és finomat ehetek. Utcafronti étkezdébe ajánlott beülni, ahol a helyi étel elfogyasztása mellett a kívül zajló események figyelemmel követése önmagában felér egy teljes értékű, látványos turistaprogrammal.

A Durbar Square, galambokkal és téglahalmokkal
A Durbar Square, galambokkal és téglahalmokkal

Kisétáltam a Durbar Squarere, ami a térség vallási központja, számtalan templom gyűjtőhelye. Sajnos a földrengés itt jelentős károkat okozott, ezért a 750 NPR-be kerülő belépő ellenében sokszor csak téglahalmokat tudtam fényképezni a templomok helyett. Ez megint egy olyan hely volt, ahol a témában való járatlanságom okán, számomra csomó érdekes, furcsa dolgot láttam. Volt egy harang, amit a járókelők meghúztak néha, amikor elmentek mellette. Asszonyok, akik gyertyákat és füstölőket gyújtottak, majd énekeltek. Egy öregember a kezét fogva mormolt egy fiatal lánynak, majd a homlokára kent valamit. Katonák is voltak, akik fura hangú furulyán játszottak. Egyedül a nyomuló guideok ténykedését értettem, akik sikeresen tönkre is tették a varázslatos hindu világba való elmerengésemet. Ez a tér ismét előhozta bennem azt a késztetést, ami már Balin is előjött, hogy megérné beleásni magamat mélyebben ebbe a kultúrába.

A tértől délkeletre csúcsosodik ki a szűk sikátorok labirintusa, ahol tényleg el lehet tévedni. Megéri besétálni oda, akár a lakóházakba is, és megnézni azt, hogy egészen elképesztő helyeken is képesek emberek élni, és rádöbbenni, hogy a boldogság nem anyagi kérdés. Nem csoda, hogy itt egy földrengés annyi áldozatot követel, hiszen az utcák szűkek és tömöttek, az épületek pedig eleve romosak. Egy cseppet sem éreztem veszélyben magamat a tömegben, a zsebeimhez is maximum óránként egyszer kaptam oda, hogy meg van-e még minden.

Garden of Dreams, a nyugalom szigete
Garden of Dreams, a nyugalom szigete

Ha már zsongana az ember feje, akkor betérhet a Garden of Dreams nevű parkba. Szépen rendben tartott zöld terület rengeteg növénnyel, tavacskákkal, madarakkal, padokkal, és fűben lévő fekhelyekkel. A falakkal körbevett, a külvilágtól elzárt világ csendes és nyugodt környezetet biztosít, aminek területén belül még wifi is van. Saját hibámból tanulva tanácsolom, hogy ha kiülsz ide egy könyvvel, akkor ne a varjak alatti padot válaszd az olvasáshoz.

Másik nyugodt program a kerttől tíz méterre lévő Kaiser Library, ami elvileg egy szuper jó könyvtár, csakhogy renoválás miatt épp zárva volt, így csak a helyi újságok átlapozására volt lehetőségem. A The Kathmandu Postot olvasgatva tudtam meg, hogy az ország súlyos üzemanyaghiánnyal küzd. Az indiai határon folyamatos tüntetések vannak, és teljesen leállt az import/export. Ezért most a benzinkutak csak tíz százaléka jut üzemanyaghoz, néhol napokat kell várni a tankolásra. Már ahol egyáltalán megengedett magánszemélyeknek tankolni. Nagyobb baj, hogy a repülőtérre érkező gépek sem tudnak utántölteni, ezért kénytelenek több üzemanyaggal elindulni ide, ami miatt ötven utassal kevesebbet tudnak szállítani. Kína felől már nem is érkeznek ide járatok, és lehet, hogy a többi légitársaság is ritkítani fogja a forgalmát Nepálba. Az újság hasábjain megszólaltatott riksások a helyzet egyedüli nyertesei, akik ellepték a várost, és szép haszonnal működnek. Az emberek újra előveszik a biciklijüket, és rájönnek, hogy mennyivel környezetkímélőbb, olcsóbb, és egészségesebb megoldás így közlekedni. Nekem most is sűrűnek tűnt a forgalom, vajon milyen lehet akkor, amikor van benzin?

Problémák végeláthatatlan sorával küzd az ország. A Terai térségben folyamatos tüntetések és rendőri összecsapások vannak, és a természeti katasztrófák is mindennaposak. Olyanokat olvastam, hogy két nőre agyagásás közben rácsúszott egy fél hegy, egy másik nőt áldozatként akarta bemutatni egy fekete mágus. De hát milyen hírekre számítson az ember, ha újságot olvas, vagy tévét néz. Hír alatt ma ezt kell érteni. Meghalt, lelőtték, feldarabolták, megnyúzták, stb. A hírszolgáltatás úgy 10-15 éve teljesen értelmetlenné vált. Ezekről a dolgokról felesleges értesülni, ugyanis nincs hír értékük, nem tartalmaznak információt. Az egész mögött az a koncepció, hogy az emberek féljenek, és hogy a sok tragédiát hallgatván úgy érezzék, a problémáik ellenére azért mégiscsak jobb nekik, mint akikről folyton hallanak a hírekben. Emiatt egy teljesen fals világkép alakul ki bennük. Két mondat váltása után eldönthető egy idegenről, hogy a média világában él-e, vagy sem.

Swayambhunath egyik sztúpája
Swayambhunath egyik sztúpája

Kathmandu környéke számtalan templommal, sztúpával, és egyéb vallási épülettel bír. Én Swayambhunathot választottam ezek közül, főként a közelsége miatt, illetve mert fel kell menni hozzá egy dombra, és már nagyon mehetnékem volt. Odafelé egy folyón kellett átkelni, amiből irtózatos szarszag áradt. Valószínűleg a vízbe megy minden vegyesen, mert a partja is szeméttelepként funkcionált. Ez a "víz" egyenesen a világ legszennyezettebb folyójába, a szent Bagmathiba ömlik. Az iskolába siető, szépen kiöltözött egyenruhás diákok is csak az orrukat befogva tudtak az utcán közlekedni. Elértem a hegy lábához, ahonnét jó sok lépcső vezetett fel a sztúpákig. A sok turista már az első fokok után lihegett, és ontotta magából az ócska poénokat, amikben ezt a nevetséges lépcsősort foglalták egy mondatba az Everesttel. Gondoltam, hogy megmutatom nekik, hogy felénk ezt hogy csinálják, úgyhogy felszaladtam.

Ha egy napra megkapnám a világ irányítását, az első rendelkezésem a magam örökre a világ irányítójának való kinevezése után az lenne, hogy a turistalátványosságok köré telepedett csecsebecse árusokat hatóságilag elzavarnám onnan a picsába. Elképesztő, hogy mennyire le tudják húzni a helyek színvonalát, és elrontani a beleélés élményét. Már önmagában az elég lenne, hogy ott vannak, és terítik a vackaikat, amivel belerondítanak a világörökség képébe. De ráadásul nyomulnak is. Kongassak meg valami harangot, ezrekért. Vegyek meg valami értelmetlen vackot, vagy vegyem igénybe a segítségét. Belegondolni is rossz, hogy azért tudnak itt lenni, mert van rájuk igény. A asztalok mindegyikén pontosan ugyanazok az import cuccok hevernek ezerszámra. Hogy gondolhatja bárki azt, hogy itt majd valami egyedi dolgot fog venni? A magyarázatom a jelenségre az, hogy a sok mulya turista egész egyszerűen nem tud nemet mondani akkor, amikor ráakaszkodik egy árus, és inkább vásárol, mintsem hogy leszerelje. Engem nagyon bosszant ez a fajta tolakodás, és az, hogy egy ilyen gyönyörű helyet használnak fel egyesek arra, hogy a jelenlétükkel, önös célok által vezérelve, beleszarjanak annak közepébe. És mindehhez az agyhalott turisták csak asszisztálnak.

Próbáltam elvonatkoztatni a körülményektől, de nem ment. Körbejártam a helyszínt, és csináltam pár képet a nevezetességről, de sokkal többet a környező hegyekről és a Kathmandu völgyről, ami egyértelműen mutatja azt, hogy mi is érdekel engem az utazásban. A helyet sajnos senkinek nem tudom ajánlani. Illetve talán azoknak, akik a Lidlben szombat délben a bevásárlókocsit gondolkodás nélkül keresztbe állítják a zöldséges pult előtt bámészkodva, ami miatt így nem fér el senki. Nekik valószínűleg megy a rajtuk kívüli világról való megfeledkezés.

A Kathmandu völgy egyik oldala a Swayambhunath dombról
A Kathmandu völgy egyik oldala a Swayambhunath dombról

Lesétáltam a hegyről, elindultam délnek, és egy kilométer megtétele után betértem a Nemzeti Múzeumba. A belépő 150 rúpia volt, a fényképezőgép használatért külön kellett volna fizetni, ezért nem vittem be magammal. A hely három épületből áll. Az elsőben a művészeti kiállítás volt, ahol fa-, bronz-, és agyag szobrokat és domborműveket lehetett megnézni, az első századtól kezdődően. Mivel én nem rendelkezem ezzel a képességgel, mindig csodálattal tölt el az, amikor egy fatuskóba valaki belelátja, és kifaragja ezeket a három dimenziós, meglepően részletgazdag alakzatokat. Feltűnően sok műnek hiányzott a feje, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt az elhaladt idő számlájára írjam, vagy valaki a nemtetszését akarta ily módon kifejezni. A festmények voltak a legjobbak, amik a hosszúkás papírokon egy-egy történetet mutattak be, a temetéstől a háborúig. A nepáli festmények jellemző színei a világoskék és a piros, ezeken kívül csak nyomokban van más szín, esetleg kis arany vagy fehér. Volt itt egy régi könyv is, amiket én imádok. A nepáli betűk ráadásul nagyon érdekesek. Legszívesebben végiglapoztam volna, de nem lehetett hozzáérni. A második épület kizárólag Buddháról szólt, ahol több, mint elegendő információhoz lehetett jutni róla. Ebben a rusztikus épületben a megvilágítás elég gyenge volt, a félhomályos termekben nem lehetett jól látni a festményeket. A történelmet és a fegyvereket bemutató harmadik épület lett volna a legjobb, de az sajnos nem üzemelt. Sok olyan helyen jártam mostanság, ami csak részben működött, de ennek ellenére a teljes árat kérték el a kapuban, ami nem egy szimpatikus gyakorlat. Mindenesetre arra jó volt ez a látogatás, hogy jobban megismerjem a hely múltját, tradícióit, és hogy rájöjjek, ha tényleg bele akarok mélyedni ebbe a kultúrába, akkor lesz elsajátítani való ismeretanyag bőven.

Hindu szertartás Swayambhunathban
Hindu szertartás Swayambhunathban

A napjaim alapjában véve ügyintézéssel teltek. Meg kellett szereznem az engedélyeket és a repjegyet Luklába az Everest Base Camp túrához. A Thamel negyedben van körülbelül hatszáz utazást szervező, jegyeket értékesítő iroda. A nagy részük nyilván semmit nem csinál azon kívül, hogy felhív egy másik irodát, ami majd megint felhív valakit, ahol a lánc minden tagja ráteszi a maga hasznát. A legjobb árakért érdemes közvetlenül a szolgáltatást végző céghez fordulni. A repjegy ára a fél órás repüléshez képest borsos volt, de nem lehet máshogy megközelíteni a helyet. Félútig el lehetne buszozni, majd onnan még hét napnyi sétával odaérni, de ezt az utat talán majd visszafelé választom, most már minél előbb ott akarok lenni. Ráadásul pont abban a térségben nem is szerencsés földön közlekedni, mert napi szinten vannak kisebb földrengések. Mondjuk a repülés sem biztonságosabb, ezen az úton sorra potyognak le a gépek, de hát na.

Milyen furcsaságokat tud produkálni az élet. Épp a túrám előtti napon vetítették itt az Everest című filmet. Nem hagyhattam ki, ezért elriksáztam a moziig, és beültem rá. Teljesen berántott. Főleg azért volt varázslatos a számomra, mert pontosan ugyanabban a helyzetben voltam, mint a szereplők. A film elején, amikor megérkeznek Kathmanduba, épp azon az utcán járnak, amelyiken én mentem a moziba. Aztán leszállnak Luklában, ahová én ezen sorok írása után pár órával fogok landolni, majd végig ahogy haladnak fel a Base Campig, sorra olyan helyeket mutattak, amerre terveim szerint én is fogok járni. Minden település és hegycsúcs neve ismerős volt. A különbség annyi, hogy az én kalandom ott ér majd véget, ahol az övék lényegében elkezdődött. Fura volt nepáli emberek között nézni ezt a filmet, és figyelni azt, hogy hogyan reagáltak a filmen látott világra, ami az ő otthonuk. A tömött buszon jót derültek. Szerintem hitelesen sikerült bemutatni az országot és annak embereit. Mint film, nem nagy szám, de mindenkinek ajánlom, aki szereti a hegyeket. Aki teheti, 3D-ben nézze meg, mert itt tényleg nagyon sokat ad hozzá az élményhez.

Kathmanduba még egészen biztos visszajövök, ugyanis remek otthona ez a turistáknak. Thamelben minden megtalálható, amire egy hátizsákos utazónak szüksége lehet. Olcsó szállások százai, éttermek, könyvesboltok, túraboltok, internetező helyek. Még legalább egy hónapra elegendő program van a városban és a völgy környékén. És van egy egyedi hangulata, ami nekem nagyon tetszik.

Kathmandu egyik kis tere
Kathmandu egyik kis tere
Villanyszerelés
Villanyszerelés
Egy üres mellékutca
Egy üres mellékutca
Háromkerekű taxi
Háromkerekű taxi
Sok az építkezés és a bontás a földrengés után
Sok az építkezés és a bontás a földrengés után
Utcán varró férfiak
Utcán varró férfiak
Kathmandu egyik fő utcája
Kathmandu egyik fő utcája
A város madártávlatból
A város madártávlatból
Galambokat etető néni a Durbar Squaren
Galambokat etető néni a Durbar Squaren
Egy öreg szerzetes Swayambhunathban
Egy öreg szerzetes Swayambhunathban
Imazászló
Imazászló