Olümposz

Az Olümposz hegység tetején lakó istenségek páratlanul szép időjárással ajándékoztak meg minket az utószezon legvégére. A tengerparttól a legmagasabb csúcsokig bejártuk a környéket, és feledhetetlen élményekkel gyarapodtunk.

A régió karnyújtásnyira van hazánktól. Hárman indultunk útnak Szalonikibe közvetlen repülőjárattal. Onnan a városon átvergődés, majd egy távolsági buszozás után pár óra lefogása alatt a hegység lábához, Litochoróba érkeztünk. Az alig hétezer fős város tökéletes bázispont, mivel tőle keletre az Égei-tenger homokos partszakaszai nyúlnak, nyugatra pedig az Olümposz hegység masszív blokkja uralja a tájat, és ad több napra elegendő programot. A kisvárosias, falusias hangulat azonnal megtetszett. A tiszta, rendezett, macskaköves utcák, az épületek egységes arculata, a távolban magasló hegy látványa, és a mindenütt kedves és segítőkész emberek teszik a települést kellemesen élhetővé. Az összes üzlet és vendéglátóegység a nyüzsgő főutcán sűrűsödik, de furamód nincs a turizmus által ellelketlenítve. Lehet, hogy főszezonban más a helyzet, de főszezonban sehová a világon nem szabad utazni, épp ezért jöttünk ide szeptember végén.

Litochoro, háttérben az Olümposz csúcsai
Litochoro, háttérben az Olümposz csúcsai

A pékségeket kifejezetten ajánlott felkeresni. Reggel 6:30-kor a résnyire nyitva hagyott ajtón már szivárog ki az utcára a friss és ropogós péksütemények illata. A választék több, mint bőséges, és akármit vettünk, sós vagy édes jellegűt, a minőségre sosem volt panasz. A minőségellenőrzésre a parkok padjain került sor. Üdítő volt megtapasztalni, hogy itt nem az a felfogás, hogy ami sós az legyen nagyon sós, ami édes az meg legyen nagyon édes, hanem ezek az ízek csak mint lágy aláfestés nyilvánulnak meg a süteményeikben, és sokkal inkább az összetevőik érdekes megválasztásával, arányaival, a tészta textúrájával, állagával operálnak.

Kiemelném a koulouri nevű primitív szezámmagos perecet, amit sem puhának, sem ropogósnak nem tudok nevezni, de még édesnek vagy sósnak sem. Abbahagyhatatlan a fogyasztása, mondom ezt úgy, hogy a szezámmagért különösebben nem is rajongok. Vagy ott az a mandulát és mazsolát elszórtan tartalmazó babapiskóta állagú desszert, aminek különös ízvilága szintén nem tolakodó, de fogyasztásának csak a készletek kimerülése vethet véget. Ráadásul ezek az ételek mind a hegyvidéki túlélőkaja kategóriájába tartoznak, mi pedig épp oda indultunk.

Az egyszerű és nagyszerű koulouri
Az egyszerű és nagyszerű koulouri

Kitűnő szállásunkon, a frissen beszerzett papír alapú térképet az ágyon szétterítve kifundáltuk a következő napokra az itinert. A hegy megmászását a lejövetellel együtt egyetlen nagyon hosszú nap alatt is meg lehetne csinálni, de mi nem a gyorsasági rekordot jöttünk megdönteni, sokkal inkább a régió alapos bejárása, megismerése és kiélvezése vezérelt minket. A túratervünk az volt, hogy az első napon Prióniától (1100m), az Olümposz túra kezdetétől, mintegy 1600 métert emelkedve, egészen a Giosos Apostolidis menedékházig érünk (2700m), ahol volt foglalásunk egy éjszakára. A terv további részét homály borította, lévén, hogy a többi napra az összes menedékház telt házat jelentett. Viszont mi a csúcsmászásokra szerettünk volna egy teljes napot rászánni. Nem is hagytunk fel ezzel a tervvel, úgy voltunk vele, hogy majd csak akad hely, ha más nem, akkor a cipőtárolóban. Érdemes tehát jó előre lefoglalni ezeket a menedékházakat, vagy egy sátort cipelni. A harmadik napra terveztük a lejövetelt.

Épp csak pirkadt, amikor hajnalban kiléptünk a szállásunk ajtaján. Lesétáltunk a főtérre, ahol azt hittük, hogy úgy kell majd a hiénákat levakarni magunkról, de ehelyett egy teljesen kihalt utcakép fogadott minket. Még a taxisok sem ébredtek fel. Prióniába indul busz két euróért, de csak főszezonban, és csak hétvégente. Így a legkorábban kelő taxisra azonnal lecsaptunk, aki a busz árának nem írom le hányszorosáért el is vitt minket. Priónia nem település, hanem egy vendéglő az út legvégén az Enipeas folyó völgyében, a hegység által átölelt hatalmas katlanban. Ott terveztünk reggelizni, de még az a hely sem volt nyitva. Két szamarat, a hajcsárukat, és a háttérben egy szélfútta ördögszekeret leszámítva mi voltunk egyedül jelen a frissítően hűvös kora reggelen.

Az E4-es úton
Az E4-es úton

Az E4-es jelzésű európai turistaúton nekiindulva hamar felvettük az üzemi hőmérsékletet, és habár a sűrű fenyves is szűrte a napsugarakat, hamar lekerült a pulóver a csapat fázósabb tagjáról is. Az út ezen szakasza teljesen egyértelmű erdei séta. A helyenként fakorlátokkal szegélyezett, lépcsőzetes kialakítás pedig már úri luxus. Így az emelkedés maximálisan kényelmes volt. Nem volt tömeg még ezen a fő csapáson sem, mindössze pár csoport tartott felfelé. Pár másodpercre hős voltam, amikor a hozzáértőbb túrázók elismerően bólintottak a toubkalos pólómat látván.

Pár kilométer baktatás után kezdett ritkulni a flóra, így már a fehéren világító hegycsúcsokra is rálátás nyílt. Kevesebb, mint három óra alatt emelkedtünk egy ezrest, így elértük a 2100 méter magasan fekvő Spilios Agapitos menedékházat, ahol megálltunk egy nagyobbat szusszanni. A menedékházak konyháiból igen ízletes ételeket lehet kirendelni, amik nincsenek is túlárazva. Annyival legalábbis biztosan nem drágábbak, mint amennyit az ér, hogy így nem kell a hátizsákot teletömni kajával és a plusz terhet cipelni hegynek fel. Az omlett, a bolognai spagetti, és a levesek a legkelendőbbek. Aki ide betér, az a mézes joghurt desszertet ki ne hagyja! A mountain tea is népszerű. Sármányvirágból készült teafüvét tonnaszámra árulják a városban, ajándékba is lehet vinni belőle haza. Az alkoholt nem megvetőknek pedig a Mythos sör lehet helyi kuriózum.

Ajánlatom
Ajánlatom

A víz kérdése már nem ilyen egyértelmű. A helyes stratégia az, hogy egy nagyobb palackot kell magunkkal vinni, és azt folyamatosan utántölteni az utunkba kerülő iható vizű forrásokból, kutakból. Azonban ezen forrásokból sajnos nincs sok, főleg a feljebbi, sziklás részeken. Természetesen lehet venni palackozott vizet a menedékházaknál, viszont a csavar ott jön a képbe, hogy szigorú szabály van arra, hogy az összes megtermelt szemetet végig magával kell vinnie a túrázónak, és leghamarabb csak a hegyről leérve, a prióniai kukákba lehet kidobni. Ez a szabály nekem roppant mód tetszik. Hirtelen elkezdi érezni az ember a szemetének a súlyát. Épp ezért háromszor is meggondolja, hogy vegyen-e csomagolt termékeket, mert a zacskókkal, italos dobozokkal csak a kín van napokig. Az urbanizált környezetben az ember épp azért termel könnyedén rengeteg szemetet, mert az elhasználása után már semmi dolga nincs vele, egyszerűen eldobja, a folyamat lebontó részéről nem vesz tudomást, abba energiát nem fektet. Ha a szemetünkkel többet kellene foglalkozni, akkor talán nem termelnénk annyit. Ahogy én láttam, itt mindenki be is tartotta ezt a szabályt, és szemetet a természetben tényleg nem is láttam.

Tápanyagokkal gazdagon ellátva folytattuk utunkat, ami hamarosan egy elágazóhoz ért. Az E4-es útról jobbra letérve, a sziklás csúcsok alatt, azokkal párhuzamosan araszoltunk egyre feljebb. Itt már csak kisebb fenyők és bokrok éltek. Volt sok kiszáradt fa is, és egyre kopárabb, sziklásabb lett a terep. Talán ez volt a legszebb rész, mivel itt semmiből nem volt sok, de mindenből volt egy kicsi. Ráadásul idő közben szépen lassan beúsztak a felhők a tenger felől, amiket a hegy felfelé terelt, ez adott egy misztikus hangulatot. Amikor egy ilyen felhő átment rajtunk, az alapvetően meleg időjárásba hűvöset hozott magával. Ezen a szakaszon alig egy-két embert ha láttunk, kifejezetten jó volt itt sétálni.

Megváltozott a táj képe
Megváltozott a táj képe

Végül felértünk a Muses fennsíkra, kb 2600 méter magasra, ahonnét immár teljes mivoltában láthattam Zeusz trónjának jellegzetes ív alakú hegyoldalát. Azon a blokkon a Stefani nevű csúcs van, ami a legnehezebben mászható. A Mytikas (vagyis orom) nevű főcsúcs pedig innen nézve takarásban van mögötte. Ebben a magasságban ismét üdvözölhettem kedvenc hegyi madaraimat, a havasi csókákat, akiket mindig nagy öröm látni a világ minden táján. Csapatba verődve, pehely könnyen röpködnek, és szép hangon csipognak. Elvileg az Everesten 8000 méter feletti magasságban is megfigyelték már őket a hegymászók.

Két teljesen felszerelt menedékház van a fennsíkon. Az egész placc felfogható egy hatalmas kempingnek, volt is pár sátor felállítva a füves pusztán a házak mellett. Miután lecuccoltunk a menedékházban, volt még hátra a napból, így a környék könnyen elérhető csúcsaiból szemezgettünk.

A fennsíkra érve
A fennsíkra érve

Elsőként a 2803 méter magas Profitis Ilias, vagyis Illés próféta csúcsra trappoltunk fel. A csúcsról szenzációs a körpanoráma. Az egyik irányba tekintve ellátni Litochorón jóval túl, a tengerig. Ellenkező irányba a hegység nyugati, meredek lejtői és az alanti települések látszanak. Van fenn egy kis kápolna, amiről azt írják, hogy a legmagasabb ortodox egyházi építmény a világon. A kőből és fából készült épületbe egy kis lyukon lehet bebújni. Odabenn szentképek, mécsesek, és gyertyák vannak elhelyezve. Mi is meggyújtottunk pár szálat.

Ezt követően a fennsík nyugati peremére sétáltunk ki, ahonnét egy újabb szemszögből figyelhettük meg a környező hegyek formáit, domborulatait, egymáshoz viszonyított helyzetét. Érdekes, hogy már pár száz méterrel odébbról megtekintve is teljesen máshogy festhet egy fal, vagy egy hegycsúcs. Sőt! A napszak, az időjárás, és ezek által a fényviszonyok folyamatos változása még kever egyet a kártyákon, így ugyanazon tájegység ezer különböző arcát tudja megmutatni a megfigyelés helyének és idejének függvényében. A hegyek a gyűrődéseik által saját magukra vetített árnyékaikkal újabb és újabb részleteket hoznak elő vagy rejtenek el. Épp ezért érdemes minél több időt rászánni, alaposan körbejárni, ízlelgetni a természetet azoknak, akik igazán meg akarják ismerni és magukénak akarják tudni egy adott tájegység hegyeit, a domborzatát.

A hegység északnyugati oldala
A hegység északnyugati oldala

Visszaérve a szállásra kajáltunk egy nagyot. A fárasztó túrázások utáni étkezés mindig egy kis ünnep a számomra. Már az, hogy az étel kirendelését követően fáradtan leülök egy asztalhoz, és a sajgó-zsongó test hirtelen megkönnyebbül, megpihen, önmagában felemelő érzés. Az eltervezett napi penzum sikeres teljesítésének tudata tovább fokozza ezt. A test és lélek eme optimális állapota, a tápláló étel komótos elfogyasztásával együtt adja a menni életérzés kvintesszenciáját.

A Giosos Apostolidis menedékház infrastruktúrája és szolgáltatásai minden igényt kielégítőek. Van egy nagy étkező, tűzhellyel. Egy társalgó hely kandallóval, egy konyha, és az emeletes ágyas alvószobák. A vizes blokk meglepően tiszta. Azért meglepő, mert az év ezen szakaszában víz alig csöpögött a csapokból, de ennek ellenére minden nap fel volt mosva. A személyzet maximálisan korrekt volt és segítőkész, a konyhán finom ételeket készítettek. Az OeAV kártyát itt is elfogadják, így ismét spórolhattam pár eurót a szálláson, ami így egy éjszakára €11 volt.

A szállás tele volt, minden ágyon aludtak. Ennek ellenére pihentető volt az éjszaka, mert a közösség minden tagja odafigyelt a másikra, igyekezett nem zajongani. Amikor valaki halkan beosont, és a hátizsákja cipzárját nagyon lassan kezdte széthúzni azért, hogy még cipzár hang se legyen, akkor eszembe jutott a Damavand. Két külön világ. Egy dolog van, ami minden tömegszálláson zavaró, ez a horkolás, de mivel a füldugó az alap túlélőfelszerelés része, ezért ez sem probléma.

Zeusz trónja napfelkeltekor
Zeusz trónja napfelkeltekor

A hegyekben érdemes kimenni valamikor az éjszaka közepén a csillagokat szemlélni. Habár ezen az estén nagy fényerővel világított a Hold, az égbolt így is rabul ejtő volt. Egy nem szomjas srác kezdett el magyarázni nekem a csillagképekről, meg a Sarkcsillagról, miközben én a Göncölszekeret nézve, annak angol elnevezésén gondolkodtam. Van még két különleges időpont, amit kár átaludni. A napfelkelte és a napnyugta. Rövidségük ellenére örökre feledhetetlen képeket tudnak festeni, amit az ember egyszerre nézne is és fényképezné is. A legjobb megoldás a fényképezőgépet lerakni valahová és beállítani automatára, és amíg az dolgozik, közben zavartalanul átélni a pillanatot.

Úgy aludtam, mint a bunda. Reggel észre sem vettem, hogy már senki sincs a szobában rajtunk kívül. A nap égető kérdését, vagyis az aznapi szállást sikerült egyből lerendezni. Rákérdeztem a recepción, hogy mondta-e le valaki a foglalását, esetleg be tudnak-e minket szuszakolni valahová. Szerencsénkre maradt három ágy szabadon, így a reggelinket már azzal a nyugodt tudattal költhettük el, hogy nem kell majd kapkodnunk, jut idő a csúcsok bejárására bőségesen.

Annyira kifogtuk az időjárást, hogy már reggel rendesen jó idő volt. A csúcsokra vezető mászóút beszállópontjaihoz Zeusz trónjának tövében kell elhaladni. A falon túlérve, a kanyar után száz méterrel először a Stefani csúcsra vezető piros-sárga jelzés tűnik fel, majd tőle nem messze a kék-sárga jelzés, ami a főcsúcsra, a Mytikasra vezet fel. A Stefani út zsákutca, onnan nincs továbbhaladás, ugyanott kell leereszkedni, ahol a felfelé mászás történik. Mi a Mytikasra vezető utat céloztuk be. Mivel úgy kifogtuk, hogy egyetlen ember sem volt a falon, így a gatya gyors felkötése után azonnal meg is indultunk rajta felfelé. Sokat számított, hogy nem voltak előttünk, mivel így a kőhullás esélye minimális volt. Védősisakot nem vittünk magunkkal, és nem is béreltünk, ezt a feladatot a gondviselésre bíztuk.

Mászni jó!
Mászni jó!

A meredek falon való mászás kifejezetten élvezetes volt. Szeretem, ahogy a mászás ott tart a pillanatban. Nem engedi, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Megtanít, hogy ne az ügyetlenségemen bosszankodjak, hanem inkább keressem a megoldást, vagyis a következő fogást, lépést. Jó érzés a köveket megérinteni, közöttük lenni. Keleti fal révén, a reggeli órákban a Nap jótékony hatása is érvényesült. A fal elég magas, kb. 200 méter. Egyetlen nehezebb kulcspont van talán, közvetlenül az oldalfal mellé érve. A jelzések végig jól láthatóan jelölik a követendő útvonalat. Mindenki meg tudja csinálni, aki elindul rajta, a csúcsra érve a siker mértéke az egyén által leküzdött nehézségekkel lesz arányos.

A Mytikas csúcson a csapat
A Mytikas csúcson a csapat

Egy óra kellemes mászás után mindhárman elértük Görögország legmagasabb csúcsát, a 2918 méter magas Mytikast. Odafönn egy görög fémzászló, valamint egy zárható doboz van, ami egy csúcsfüzetet és rengeteg tollat rejt. A fotók elkészítése után mind beleírtunk valamit a hegyi vendégkönyvbe. Ezeken kívül még volt sok kő, és remek panoráma. Illetve kutyák. Hogy hogy kerültek oda, azt nem tudom, de kifeküdtek és élvezték a napsütést. Egy finom energiaszelet elmajszolása közben én is kiélveztem a tájat. Innen fentről végig lehetett szemlélni azt a gerincutat, ami ezt a főcsúcsot az összes többi csúccsal összeköti.

Út át a Skala csúcsra
Út át a Skala csúcsra

Elvileg lefelé is lehet haladni a falon, de szerintem a lefelé menet több kockázatot rejt magában, mint a felfelé. Mi a gerincen indultunk tovább a Skala nevű csúcs felé. Továbbra is sziklás, néhol kitett mászóutakon haladtunk, de ez a szakasz már könnyebb volt, mint a fal, illetve ekkorra már úgy belejöttem, hogy teljesen természetesen lépkedtem. A gerincút fordítva is bejárható, ebből adódik az, hogy a Mytikasra a déli csúcsok felől, egy valamivel könnyebb úton is fel lehet mászni. Sokan választják azt a lehetőséget.

Kirándulós tempóban, egy óra alatt értünk át a Skala csúcsra (2866m). Onnan pedig már egy cseppet sem technikás sétaút vezet az ország második legmagasabb csúcsához, a Skolióhoz (2912m). Mindkét csúcsot érdemes beiktatni, ugyanis az egész hegység, a Stefani, a Mytikas sziklaoszlopa, mind teljesen új perspektívából figyelhetők meg. A hegység déli és keleti lejtői lankásak, simák, és könnyen járhatóak, többnyire kavicsos, füves puszták, lentebb erdővel borítva. Ezek az oldalak fokozatosan ívelnek felfelé, és a csúcsokban érnek véget. Az északi és nyugati oldalak viszont hirtelen törnek le, magas és szinte függőleges falakat alkotva, terepet nyújtva így a szikla- és hegymászás szerelmeseinek.

Az Olümposz csúcsai a Skolióról, vagyis délnyugati irányból nézve
Az Olümposz csúcsai a Skolióról, vagyis délnyugati irányból nézve

A Skolio mellett halad el az E4-es út, azon ereszkedtünk vissza addig a nyeregig, ahonnét rá tudtunk fordulni a menedékházhoz visszavezető útra. Az előző napi sziklás úttal párhuzamosan, de annál feljebb, közvetlenül a falak tövében haladtunk. Lassan bandukoltunk, élveztük, hogy a napsugarak kicsit megkapták az arcunkat. Ismét jól időzítettünk, mert mire visszaértünk a házhoz, megérkeztek a felhők. A spagettiből ismét nem hagytunk sok maradékot, és altatót sem kellett bevennünk az éjszaka során.

Az időjárásról annyit, hogy kora reggel, amikor elhagytuk a menedékházat, pólóban és rövidnadrágban indultam útnak. A hegység északkeleti gerincén terveztük a levonulást, így a Muses fennsíkon áthaladással kezdtük a napot. A barátságosan legelésző hegyi kecskék megadták a jó alaphangulatot. Már a ház környékén is láttuk őket bóklászni, de ott kellő távolságot tartottak az emberektől. Itt a pusztában viszont voltak legalább ötvenen, és egészen közel engedtek magukhoz. Ez az út talán szebb, mint amin felfelé jöttünk. Főleg azért, mert végig magasan halad. Kilátással a tengerre, a településekre, és a hegycsúcsokra egyaránt. De igazából a környék összes útja szenzációs. Csak azért érdemes lenne újból eljönni ide, hogy az ezúttal be nem járt útszakaszokat is megismerjem.

A hegyi kecskék is jól érzik magukat
A hegyi kecskék is jól érzik magukat

Feltűnő volt a napok óta tartó csend. Nincsenek a hegységet keresztülszelő autóutak, nincsenek gépesített szakaszok, berregő aggregátorok, értelmetlen felvonók, és utószezonban még emberek is alig voltak. Ritka manapság az, amikor átélhető a totális csend, a nincs hang érzés. Ezeket a pillanatokat nagyon meg kell becsülni. A csendnél csak a tisztaság volt feltűnőbb. Én nagyon érzékeny vagyok a szemét kérdésre, de itt még én sem tudtam egy rossz szót sem szólni. Vagy a szemét levitelére felszólító szabályozás működik nagyon jól, vagy az emberek épelméjűbbek itt, nem tudom. Mindenesetre a napok óta tartó totális csend, a tisztasággal, és a természet illatával újragyújtotta bennem a már pislákolni sem pislákoló reményt, hogy még léteznek a világon olyan helyek, amit az ember nem rontott el teljesen.

Távolságra már elég sokat haladtunk, de szintet még csak alig pár száz métert ereszkedtünk. A Skourta csúcsot elérve, még mindig 2476 méter magasságban voltunk, és már láttuk magunk alatt Prióniát. Tudtuk, valahol jó nagy lejtő vár ránk. Nem is csalatkoztunk. Amint megkezdtük az ereszkedést, sűrű fenyőerdőre váltott a táj. Már csak ezért az 1300 méter lejtő miatt sem fölöslegesen vittem magammal a túrabotomat, ami nem kevés káros erőhatást nyelt el a térdeim helyett. Volt egy kis eltévedésünk a fenyvesben, de hát milyen túra az, ahol nincs legalább egy eltévedés. Miután visszataláltunk a csapásra, a völgykatlan ívében ereszkedtünk le Prióniáig. Hogy milyen meredek volt a lejtő, arra remek példa, hogy amikor levettem a hátamról a batyut, és leraktam a földre, az azonnal megindult lefelé úgy, hogy utána sem tudtam kapni. Vagy húsz bukfenc után, egy szakadék előtt állította meg egy fa, amit ezúton is köszönök neki.

A Skourta csúcs környékén
A Skourta csúcs környékén

Leértünk Prióniába, ami a legkevésbé sem emlékeztetett arra a helyre, ahonnét pár nappal ezelőtt, azon az ördögszekérrel háttérben gurulós reggelen elindultunk felfelé. Tömve volt a hely emberekkel, autókkal. Mi, akik napi szinten követtük az időjárást, egészséges kárörvendés mellett figyeltük, ahogy hatalmas csoportok indultak fel a hegyre. Ugyanis a jó idő éppen addig tartott, amíg mi fenn voltunk. Rá két nappal egy kemény hidegfront érkezett, és odafönn csak úgy röpködtek a mínuszok, és a 70 kilométer per órás széllökések.

Teátrálisan kidobáltuk a napok alatt felhalmozódott szemetünket a kukákba, majd beültünk megebédelni a vendéglőbe. Meglepően jól felismerik a magyarokat a vendéglátók és szuvenírárusok, ugyanis rendszeresen magyar köszönésekkel üdvözöltek bennünket, a pincér még a gulyásleves szót is ismerte. A cechen szerepelt 1 euró wifi használatért, aminek még a jelszavát sem tudtuk, de elengedtük ezt a tüskét, és felfrissülve távoztunk. Az eredeti terv úgy szólt volna, hogy innen visszabuszozunk vagy visszataxizunk Litochoróba, de mivel busz nem járt már, taxi nem volt a parkolóban, és térerő sem volt hogy hívjunk egyet, és a stoppolás sem működött, ezért úgy döntöttünk, hogy az Enipeas folyó mentén át visszasétálunk egészen Litochoróig. Eredetileg egy teljes napot szántunk volna arra a részre, de ha már így alakult, gondoltunk, jó kis levezetés lesz az a szakasz a nap végére.

Az Enipeas folyó kristálytiszta ivóvize
Az Enipeas folyó kristálytiszta ivóvize

A folyó vize olyan kristálytiszta, amilyet én még soha, sehol nem láttam. A meder kövei kisebb-nagyobb vízeséseket alakítottak ki. Hangulatos fahidak keresztezik a folyót. Az Enipeas vízeséshez mindenképp érdemes lekanyarodni. Ha csak pár másodpercre is, de jóleső érzés mezítelen lábakkal belemenni a jéghideg vízbe. Órákra felfrissíti az embert. Rögtön utána a Dionüszosz kolostor következett, ahová szintén megéri kitérőt tenni. Egy régi, de jól karbantartott és felszerelt épület az erdő közepén. Az illedelmes belépéshez kendő és szoknya is van kikészítve a kapuban.

Enipeas vízesés
Enipeas vízesés

Rá nem sokkal, a Dionüszosz barlangot értük el, ami egy elég fura építmény egy sziklafal tövében. Odabenn van egy kis szentély kialakítva a bor és mámor istenének tiszteletére, illetve a sötét barlangban hallani a víz csobogását. Már itt éreztük, hogy túlvállaltuk magunkat. Sok volt még hátra, és az út egyáltalán nem az a könnyű levezetés volt, mint ahogy gondoltuk. Hol a folyó egyik, hol a másik oldalán haladt az út, folyamatosan fel-le ingáztunk a folyó szintje és a domboldalak magaslatai között, egy méter vízszintes nem volt. Erre a szakaszra mindenképp egy külön napot érdemes rászánni, mert a sok látnivalón kívül önmagában is kimerítő rajta végigmenni. Mi meg ráadásul ezen a reggelen még a hegytetőn ébredtünk, 2700 méteren, szóval jó pár kilométer és szint volt már ekkorra a lábainkban.

Még épp jókor, a mentális energiatartalékaink teljes lemerülése, és a naplemente előtt értünk vissza Litochoróba. Elsétáltunk az előző szállásunkig, ahol maximálisan rugalmasak voltak, és foglalás nélkül is gyorsan berendeztek nekünk egy szobát, amit a hátralévő napokra le is foglaltunk. A kifejezetten fárasztó nap így teljes sikerrel ért véget, és már csak az volt hátra, hogy egy tetszetős vendéglőben regeneráljuk magunkat a nagy túra után.

A nagy teljesítések után esik a legjobban a pihenés, így másnapra tudatosan betervezett tengerparti döglés volt a program. Nem vágytunk sokra, nekünk csak egy csendes, szabad partszakasz kellett. Dimitri, a taxisofőrünk javasolta, hogy ezért fölösleges messzire menni, a várostól hat kilométerre lévő Plaka nevű rész tökéletesen megfelel erre a célra. És valóban. Az Égei-tenger vize még szeptember végén is kitűnő volt, jó volt úszkálni benne. A nap is erősen sütött még, viszont ember már alig volt.

Kellemes partszakasz
Kellemes partszakasz

Sajnáltuk szegény medúzákat, akiket a gyerekek módszeresen irtottak, földbe temettek. A nap végére megállapítottuk, hogy jó dolog ez a semmittevés, de azért egy napnál többet nem bírnánk ki belőle. A hazafelé taxizáskor Dimitri Lénáról és a medúzacsípés kezelési módszereiről mesélt. Azt mondta, hogy ha belénk mar egy ilyen bestia, akkor a csípés helyét le kell pisilni, mert a vizelet savas kémhatása semlegesíti a mérget. Nos, ez egy teljes tévhit, valójában csak rontunk vele a helyzeten.

Litochoro mellékutcáit is érdemes járni. Életem legjobb pizzáját fogyasztottam el a fősodortól kissé kieső To Steki nevű gyorsétteremben, ahol hátul a konyhában a pizzatészta tökéletes arányainak titkát őrzik. Gasztronómia terén valamit nagyon tudnak ezek a görögök... Nekik is fura betűik vannak, így még a ΠΙΤΣΑ és ΓΙΡΟΣ szavak kiolvasása is időbe telik, első ránézésre nem adják magukat. A dekódolás kellemes játékot csempész a mindennapokba. Fura lehet még, hogy a nap közepén szieszta van, és csak délután hat körül pezsdül meg újból az élet, akkor nyitnak újra a boltok, vendéglők. De a legfurább magyar szemmel azt látni, hogy az emberek a kerékpárjaikat csak letámasztják az utcán, és otthagyják, mindenféle lelakatolás nélkül. Szóval távolságra nincsenek messze tőlünk, de mégis egy más világ ez.

Már sárgultak a levelek
Már sárgultak a levelek

Kirándulásunk végére még beterveztünk egy egész napos túrát. Litochoróból startolva, az Enipeas kanyon északi oldalán indultunk meg felfelé. Szünet nélkül emelkedtünk ezer méterre. Az olyan országokban, ahol vannak hegyek, meg kell szokni, hogy az egy egységnyi emelkedés az egy Gyöngyös-Kékestető szintnek felel meg. A túra felét a folyóvölgybe leérve a Dionüszosz kolostor jelentette, ahol megpihentünk és tápoltunk kicsit. Majd a kanyon déli oldalán, ismét combos parton felkaptatva, a Golna csúcson (1033m) keresztül vezetett utunk vissza a városba. Erre a napra a hőmérséklet már drasztikusan lecsökkent, fáztam is kicsit a pólóban. Beköszöntött az igazi ősz, vagyis tényleg a legutolsó szép napokat fogtuk ki. Egész nap – leszámítva a kolostor népszerű szakaszát – ha jól számoltam, konkrétan nulla darab emberrel találkoztunk a hegyi ösvényeken.

Görögország nagyon kellemes meglepetés volt számomra. A helyiek kedvesek, minőségi ételeket készítenek, a természet változatos, tiszta és csendes. A hegyet rengeteg útvonalon be lehet járni, a csúcs irányába az összes égtáj felől vezetnek utak. Hogy a kimaradtakat bepótoljam, vissza fogok ide jönni egyszer, már látom.

A túráról készült összefoglaló videó ITT látható.

Átadom a szót a képeknek:

Litochoro hangulatos macskaköves utcáit hajnalban is kellemes róni
Litochoro hangulatos macskaköves utcáit hajnalban is kellemes róni
Szép hegyoldal
Szép hegyoldal
Ködbe burkolt sziklás hegyoldal
Ködbe burkolt sziklás hegyoldal
A Giosos Apostolidis menedékház
A Giosos Apostolidis menedékház
Az Iliász csúcson
Az Iliász csúcson
A Kakkalos menedékház az Iliász csúcsról
A Kakkalos menedékház az Iliász csúcsról
Indulásra kész a csapat
Indulásra kész a csapat
A Mytikasra vezető fal
A Mytikasra vezető fal
A falról lefelé nézve
A falról lefelé nézve
A gerincút egy kitettebb része
A gerincút egy kitettebb része
Gábor és a kutya lepihentek a Skalán
Gábor és a kutya lepihentek a Skalán
Az Olümposz gyönyörű hegyoldala
Az Olümposz gyönyörű hegyoldala
Gábor gyönyörködik az északkeleti gerinc látványában
Gábor gyönyörködik az északkeleti gerinc látványában
Kitti és a tuskók
Kitti és a tuskók
Színes sziklafal
Színes sziklafal
Érdekes építmény a Dionüszosz barlangnál
Érdekes építmény a Dionüszosz barlangnál
Az Enipeas folyó minden métere fantasztikus
Az Enipeas folyó minden métere fantasztikus
Szép folyómeder
Szép folyómeder
Több száz kecske robogott el mellettünk
Több száz kecske robogott el mellettünk
Zeusz fürdőkádja. Jó hely lenne, csak sajnos letarolta az ipari turizmus.
Zeusz fürdőkádja. Jó hely lenne, csak sajnos letarolta az ipari turizmus.
Néhol fura fák voltak
Néhol fura fák voltak
A páfrányok is kezdtek elsárgulni az erdő mélyén
A páfrányok is kezdtek elsárgulni az erdő mélyén
A Dionüszosz kolostor egyik rosszabb állapotban lévő oldalfala
A Dionüszosz kolostor egyik rosszabb állapotban lévő oldalfala
Megpihentünk a Dionüszosz kolostorban
Megpihentünk a Dionüszosz kolostorban
Kis vízesések az Enipeas folyón
Kis vízesések az Enipeas folyón
A Golna túra vonalán, a Kokkóna forrásnál
A Golna túra vonalán, a Kokkóna forrásnál
Litochoro látképe a Golna csúcsról
Litochoro látképe a Golna csúcsról
Épp bebújt a Nap az Olümposz mögé
Épp bebújt a Nap az Olümposz mögé