Prokletije
A Balkán hegyeit felfedező projektem következő állomása az albán-montenegrói határvidéken szétterülő Prokletije hegység volt. Csúcsmászások és csúcs meg nem mászások váltották egymást a tőlünk nem is olyan távoli, kifejezetten látványos hegységben.
Podgorica határában landoltam késő este. Montenegró fővárosától a hegyek légvonalban csupán 50 kilométerre vannak, de oda eljutni mégis nehézkes. Ez köszönhető a két pont közé benyúló albán területeknek, a nagy hegyeknek, és a rossz minőségű összekötő utaknak. Alsóhangon legalább 4 órát igényel a táv leküzdése. Úgy döntöttem, hogy a táv felét vonattal teszem meg, mert hangulatosabb, mint végig egy buszban szorongva. Így a szálláson is spóroltam, ugyanis aznap este a reptérről egyenesen az onnan nem messze lévő vonatállomásra sétáltam ki, és valami építési (vagy bontási?) területen sikerült azt a pár órát átaludni, amíg a legkorábbi vonat be nem futott.
Egy ilyen puszta közepén lévő vonatmegállótól sokat nem várhat az ember. Én beértem volna egyetlen kifüggesztett menetrenddel, de az nem volt. Helyette volt rengeteg szemét és mindent belengő húgyszag. Sokáig egyedül álldogáltam, néztem a napfelkeltét, és a végtelenbe tartó sínpárt. Nagy szatyrokat cipelő asszonyok érkezése jelezte számomra, hogy hamarosan jönnie kell egy vonatnak. Fel is szálltam, és egészen féltávig, Bijelo Polje településéig utaztam vele.
Montenegró domborzatából fakadóan a vonatozás nagyon látványos volt. Az országban alig van sík terület, a Dinári-hegység fut át rajta. Rengeteg alagút és híd teszi még változatosabbá az utazást még akkor is, ha az alagutakban speciel épp nem lehet látni semmit. A vonat ezer méteres magasságig felkaptatott, hatalmas kanyonok mellett zakatoltunk. A völgyek felett már gőzerővel folyt az új viaduktok építése. A kalauz valahol féltávnál köszönt be, akinél mindössze 3,5 euróért megváltottam a jegyemet, ami a háromórás útért korrekt ár volt. Pénzváltással nem kell szöszölni, mert bár Montenegró nem EU-s ország, ennek ellenére az euró a hivatalos fizetőeszköze.
Bijelo Polje buszmegállójában újfent hiába kerestem bármiféle menetrendet. Kizárólag a fővárosban a fő pályaudvaron láttam ilyen csodát, mindenhol máshol a járókelőket kellett kérdezgetnem, hogy mikor, honnan, mi megy az adott irányba. Az kissé meglepett, hogy szinte mindenkivel lehetett angolul beszélni. Egy shared taxival utaztam tovább Berane városba, ahonnét busszal mentem Gusinje faluba, ahonnan sétálva jutottam el bázisomra, Vusanjébe.
Túrázáshoz, hegymászáshoz optimális helyen, közvetlenül a hegyek lábánál terül el a kevesebb mint ezer lelket számláló falu. A lakosság teljes mértékben albán. Először poénnak véltem a New York feliratú rendszámtáblákat, de miután lestoppoltam egy ilyen autót, megtudtam, hogy ez nem kamu. A háborús időkben mindenki kimenekült az USA-ba, és most szivárognak vissza a szemmel láthatóan jómódra szert tett emberek. Meglepetésemre kizárólag vadi új építésű, modern kialakítású lakóházakat és nyaralókat láttam, valamint a koromfekete gengszterautó is alap tartozék itt minden családban, úgy látszik, jól megy errefelé. Ennek, és az euró fizetőeszköznek köszönhetően a hely a környező országokhoz képest drága.
A szállásom egy szép, új építésű faházikóban volt. Sem a szobám ára, sem a típusa nem egyezett azzal amit előzetesen lefoglaltam, de mivel a vendéglátók igyekeztek mindenben a kedvemre lenni, folyton kínálgattak étellel, itallal, így szemet hunytam efelett. Sajnos a házi készítésű ételeik pont nem az én ízlésemnek valók voltak (a számomra gyomorgyilkos hagyma központi szerepet játszott), ezért a táplálék helyett legjobban a tőlük begyűjtött információknak örültem. Kellően kieső vidék ez ahhoz, hogy a netről csak nagyvonalakban lehessen tájékozódni, egy helyi lakos ismerete sokkal többet ad.
A faluban a teheneken és a környező hegyeken kívül két látnivaló van. Az egyik a Gerla kanyon és vízesés, ahol hangos robajjal zúdul le a folyó vize a sziklák között. A másik a Skakavice (szöcske) tó, ami egy kristálytiszta vizű, mélykék színű karsztforrás. Van a vízpartokban valami megnyugtató, ami miatt jó érzés oda akár órákra is kiülni.
Mindkét látványosság kellemes sétányi távolságra van. Ennek ellenére—mivel van út—a legtöbben autókkal érkeznek, így azok is kijutnak ide, akik egy kilométert nem képesek sétálni, és akiket cseppet sem érdekel a természet. Roppant tanulságos megfigyelni azt, hogy egyetlen Facebook fotó kedvéért, öt perc alatt mennyi szennyet tud kibocsátani magából pár ember. Kezdve a légszennyezéssel, mert mindenki bagózik. Folytatva a hangszennyezéssel, mert errefelé mindenki óbégat. A környezetszennyezés pedig a csikkek tóba pöckölésével, majd a fekete Mercedes ablakából kihajigált vegyes szemét révén valósul meg. Az út mindenütt egyet jelent egy hely emberek általi könnyebb elérhetőségével, ami a jelenlegi emberi minőségből fakadóan egyet jelent az adott hely villámgyors szétrohadásával.
Az albán pedig kifejezetten örömét leli a szemét szétdobálásában. Ez onnan fakad, hogy náluk a kommunista éra alatt a tisztaság szigorúan volt véve, büntetve volt a szemetelés. Miután ez a korszak lezárult, az emberek a szabadságuk jelképeként, egyfajta büszkeségből, örömükben dobálták szét a szemetet, mert már szabad volt. Mekkora sötétségnek kell ahhoz uralkodnia a fejekben, hogy valaki büszke legyen arra, hogy leszennyezi a saját hazáját? De hogy mentsem az albánokat, azért vannak sokkal rosszabb állapotban lévő helyek, például Laosz, ami szerintem már nem is ország, hanem egy hatalmas szeméttelep. Minél többet látok a világból, úgy leszek egyre szomorúbb, látván azt, hogy saját fajom exponenciálisan növekedő népessége exponenciálisan hülyül el és lesz egyre ignoránsabb azon természettel, ami élteti őt.
Első és legfontosabb túrám Montenegró legmagasabb pontjának, a Zla Kolata csúcsnak a megmászása volt. A legtöbb problémát az időjárás okozta. Meleg nyár révén fokozottan kellett figyelnem az időjárás előrejelzést, mert az évnek ebben az időszakában alakulhatnak ki a legintenzívebb, villámlással járó viharok. A hegyeken egy ilyen szituációba belekeveredni életveszélyes. E nap délelőttjére tiszta időt jósoltak, de délutánra és estére már viharokat. Mivel a szállás kajakínálata nem tetszett, és amúgy sem akartam az időt a reggelivel húzni, így szokásomhoz híven, éhgyomorra, korán nekivágtam az útnak.
Vusanje házikói felett még megült a reggeli köd, de a hegyek csúcsait már kaparászta a felkelő Nap fénye. A túra első harmada jól jelzett, kellemes erdei séta. A karakterisztika végig part, de épp olyan meredekséggel, amin még tempósan lehet haladni. Az út keresztez egy legelőt rengeteg báránnyal és tehénnel, valamint a hozzá tartozó pásztorkunyhóval, ahová be lehet ugrani friss tejtermékekért. Ez volt az a pont, ahonnan először látszott az elérni kívánt főcsúcs. Amikor még egy hegységben új vagyok, akkor kissé bátortalanul szemlélem az idegen domborzati formációkat, és logikával próbálok rájönni arra, hogy vajon melyik csúcs melyik lehet. Aztán a tájegység bejárásával, utólag már akármilyen szögből nézve egyértelmű és világos, hogy mi micsoda. Ez a fajta felfedezés, exploráció az utazás egyik legjobb része számomra.
Fontos, hogy elegendő vizet vigyünk magunkkal, mert az erdős rész végénél van az utolsó vízvételi lehetőség! Kiérve az erdőből, az út második harmadában egy jóval sziklásabb rész következett, de még a vegetáció is burjánzott. Ebben volt a legkellemetlenebb haladni, mert egyszerre kellett a köveken egyensúlyozni és a sűrűben gázolni. Aggodalmamra már reggel 8-kor elég sok felhő volt az égen. Találtam egy barlangot, ahonnét jéghideg szél süvített ki. Meg is jegyeztem magamban, hogy vész esetén majd tökéletes menedéket nyújthat, mivel kellően nagy volt.
Hamarosan elértem az albán határt, ahol a ráforduló van a túra utolsó harmadára. Elvileg kellene valami papír a határ menti bóklászáshoz, de én ezúttal elengedtem ezt a kérdést, ugyanis kizártnak tartottam, hogy bárki ellenőr emiatt ott dekkoljon a hegyekben. A faluban a két ország között oda-vissza közlekedő túrázók is egyöntetűen állították, hogy a gyakorlatban senki nem kér semmilyen engedélyt.
Innentől volt igazán látványos és hegymászás jellegű a túra. Egy gleccser mellett kellett meredeken felkaptatni. Növényzet itt a mészkő-rengetegben már alig élt meg, sokkal kopárabb lett a táj képe. Különösebben technikás szakaszok nem voltak, egy-két alkalommal kellett mászni. A hófolt végében volt egy hatalmas, kocka alakú szikla. Azt néztem. Vajon mióta lehet az ott, és mekkorát buhanhatott, amikor leesett? Meg hogy a monte negró az miért negró, amikor az országot átszelő mészkőhegyek éppen hogy fehérek és nem feketék? Azért is jó túrázni, mert pár óra trappolás után az ember fejében az élet nagy kérdéseit felváltják az ilyenek.
A nyeregbe felérve már csak a célegyenes volt hátra. Négy és fél óra alatt értem fel a 2534 méter magas csúcsra, de elég jó tempóban haladtam, és a körülmények is optimálisak voltak. Érdemes ennél többel kalkulálni ezt az 1500 méternyi emelkedőt. Szélcsend volt, de kelet felől teljesen befelhősödött, így csak részben sejlett át az albániai Valbona völgy látképe és a Prokletije nyugati blokkja. De azért így sem volt rossz a kilátás. Jó érzés volt elérni a tervezett célt. Egyedül felsétálni ide, majd egyedül átélni a csúcsot. Ez lett a hetedik olyan csúcsom, ami egyben ország legmagasabb pontja.
Olyan korán indultam, hogy senkivel nem találkoztam a hegyen. Fél órát voltam odafenn. Mivel az időjárás egyre inkább elromló félben volt, nem vártam tovább tisztább panorámára, elindultam lefelé. Eszem ágában sem volt sietni, és hamar visszatérni a faluba. Olyan komótosan haladtam, ahogy csak lehetett. Élveztem a túrát, a természetet. Fáradtságot cseppet sem éreztem. A nyeregbe visszaérve jelentek meg az első túrázók, de még a gleccser aljába való leereszkedésem után is indultak fel csoportok, akik szerintem picit elkéstek. Talán megmászták a csúcsot, de hogy nem láttak már semmit, az tuti, illetve a potenciális viharveszély miatt rizikóztak is.
Az időjárás a hegyekben gyorsan változik. A Prokletije ráadásul Európa legnedvesebb területe. Minél melegebb levegő áramlik fel a völgyekből, annál nagyobb az esélye a viharnak, és odalenn most forróság volt. A legfőbb probléma a zivatar, ami villámlással kísért vihar. Az elázás okozhat kihűlést, de sokkal kisebb veszélyt jelent, mint egy villámcsapás. Ha vihar közeledik, akkor a legfontosabb teendő azonnal elhagyni a hegycsúcsokat, gerinceket, éles peremeket, és minél távolabb kerülni bárminemű kiemelkedő tárgytól, mert ezeket éri villámcsapás leginkább. Kerülni kell a vízfelszíneket és a fémes tárgyakat, drótköteleket is.
Hogy milyen messze van a vihar, az könnyen kiszámolható a fényjelenség és az azt követő hanghatás között eltelt időből. A hang terjedési sebessége ~350 méter per másodperc, tehát ha a villámlás után tíz másodpercre jött meg a dörgés, akkor 3 és fél kilométerre csapott le, ami már nagyon közelinek számít. Ha leértünk a kitett részekről a lehető legbiztonságosabb helyre, és eltávolodtunk minden tereptárgytól, akkor a teendő ott valamilyen szigetelő anyagot (polifoam, hátizsák, ruha) a földre rakni, majd összezárt lábakkal, a füleket befogva ráguggolni. Az összezárt láb azért fontos, mert a talajon terjedő töltésáramlás a két láb között lépésfeszültséget hoz létre, vagyis az emberi test rövidzár lesz az áramkörben, és minél nagyobb a távolság az áthidalt két pont között, annál nagyobb a feszültség. A befogott fül pedig a hangrobbanás által okozott halláskárosodás elkerülése végett praktikus. Meglepő statisztikai tény, hogy az emberek többsége túléli a közvetlen villámcsapást. Viszont mindenképp el kell menni utána orvoshoz kivizsgálásra, mert akár napokkal később is bele lehet halni a csapás okozta következményekbe.
Mire a pásztorkunyhóhoz értem, a hegyek felett már vészjósló, lilás sötétség uralkodott. És abban a pillanatban, ahogy beléptem a szállásom kapuján, hatalmas reccsenéssel kezdetét is vette az esőzés. Szép, kerek nap volt ez, a legjobban időzítve. Már csak egy nyugodt vacsorázás hiányzott volna, de sajnos a vendégek kitalálták, hogy toljuk össze az asztalokat, és együnk együtt, meg csacsogjunk, meg szocializálódjunk, mert az mekkora buli. Mivel az én asztalomat is elhúzták, ezért beszálltam a bájcsevejbe, amiről már előre tudtam, hogy addig nem nyugszik senki, amíg el nem dicsekszik azzal, hogy milyen egzotikus helyeken járt már a világban. Hagytam a cicaharcot, had versengjenek, és nem dobtam le a Pápua Új-Guinea atombombámat. Helyette inkább csendben termeltem be a sültkrumplit.
De a legkínosabb az volt, amikor egy csaj bedobta, hogy minden ilyen kajálásnál előjönnek a sztereotípiák azzal kapcsolatban, hogy ki honnan jött. Ennek megfelelően kibeszélésre kerültek többek között a hollandok és a magyarok is. Majd megkérdeztem én a csajt és társaságát, hogy na és ők honnan jöttek. Azt mondta, Izraelből. Hirtelen minden vendég lehajtott fejjel a sültkrumplira meredt, majd pár másodperc totális csend után megállapításra került, hogy ezek szerint az izraeliekről nincsenek sztereotípiák.
A következő túraötletem elég necces volt, mert sem az éjszakai menedék, sem az időjárás nem volt biztos paraméter. Korán reggel a nagy hátizsákkal a hátamon hagytam el a szállást, és indultam útnak a Ropojana völgyben. A konyhában csomagoltak nekem egy kevéske kaját az útra, plusz még nekem is volt némi tartalékom. Több napra indultam. A térképen láttam egy menedékház szerű épületet a Jezerce és Rosit csúcsok kiindulási pontjánál. Úgy terveztem, hogy ott fogok megszállni, és onnan egy-egy teljes napot rászánva fogom a két csúcsot megmászni. A helyzetet nehezítette, hogy csak az első napra jósoltak tiszta időt, a másodikra egész nap viharokat jelzett.
A völgy közepe táján kiült egy csóka egy pénztárgéppel, aki a Nemzeti Park belépti díját gyűjtötte. Odaadtam neki a napi 1 eurót, ő pedig nyomtatott egy blokkot cserébe, ami éppen arra jó, hogy az út következő 50 métere összegyűrt blokkokkal legyen teledobálva. Én elraktam az enyémet. Vastag, négykerekűek által is járható úton sétáltam egészen az albániai Theth felé vezető út leágazójáig. Innen egy nagy emelkedő leküzdése után értem fel a Zaston Koliba (jelentése: ingyenes kunyhó) nevű tisztásra, ahol a ház állt.
Egy pásztorkutya már messziről ugatott engem, aki itt a nem létező csengő szerepét töltötte be. Előjött a házból egy idős ember, majd a felesége, akivel tudtam angolul beszélni. Megkérdeztem, hogy ez egy menedékház-e, és hogy megaludhatnék-e ott. Meglepetésemre a válasz nemleges volt. Olyasmit beszélt, hogy a zűrösebb években ez a ház egy határőr poszt volt, ma meg pásztorok, leginkább ők lakják. Ennek ellenére én bíztam a balkán vendégszeretetben, ezért újra rákérdeztem, hogy hátha mégis aludhatnék ott, de sajnos nem engedték. Ez elég nagy probléma volt számomra, mivel egy fedett hajlék a következő napok viharai miatt létfontosságú lett volna. Újra kellett terveznem. Jobb híján azt találtam ki, hogy erre az egy napra teszek fel mindent, és még aznap bepróbálkozok a Prokletije legmagasabb pontjával, a Jezerce csúccsal úgy, hogy a nap végén még vissza is térek Vusanjébe. A nő ezt kizártnak találta, azt mondta, hogy a csúcs oda-vissza innen még minimálisan 10 óra. Azt megengedték, hogy a nagy hátizsákot ott hagyjam náluk, és megnyugtattak, hogy nem fog hozzányúlni senki sem. Villámgyorsan összeállítottam a kis napi táskámat, és azzal folytattam a túrámat.
Mivel már az idő is elhaladt rajtam, és a nagy tatyó felcipelése is lefárasztott, ezért teljesen reménytelennek látszott az akció. A Rosit csúcsa felé való leágazásnál még hezitáltam is egy percet, hogy talán inkább azt kellene választanom, mert annak megmászására még reális esélyem lett volna. De végül a Jezerce irányába mentem, mert úgy voltam vele, hogy ha tovább nem is, de az előtte lévő tavakig biztosan eljutok, és már az szép élmény lesz. Remek szimbóluma volt ez az elágazó annak, hogy az életben számtalan döntést hozunk, és nem tudhatjuk előre, hogy melyik a helyes. De ami még rosszabb, hogy utólag sem tudhatjuk.
A ház után van egy forrás, ahol teleittam magamat, és újratöltöttem a flakonomat is, mert ez a hegy nem olyan, mint a Rila, ahol minden méteren ivóvíz csörgedezik. A forrás után azonnal egy masszív erdei emelkedő következett. Ezt a részt nagyon szerettem, mert a fák révén hűvös volt és árnyékos, valamint nagy tempóban tudtam sokat emelkedni. Meg is lepett, hogy mennyire haladok, ekkor ütközött ki igazán a különbség a napi táska és a teljes menetfelszerelés között. Hirtelen kezdtem hinni benne, hogy még a csúcs is meglehet.
Az erdőből kiérve elérkeztem az albán határhoz, ami a gyakorlatban semmiben nem mutatkozott meg. Simán sétáltam tovább, és kész. A tavak völgyébe értem, ahol hat gleccsertó található, gyönyörű környezetben. Az előre csomagolt reggelimet gleccservájta dolomitos mészkő falak amfiteátrumának néma csendjében élveztem ki. Még itt, 2000 méter magasságban is túlságosan meleg, napos idő volt, alig győztem kenni a bőrömet naptejjel.
Az utolsó tavat is elhagyva, felértem az első gleccser lábához, egy kőtörmelékes, teljesen vad terepre. Innen már egészen közelinek látszott a Jezerce hatalmas fala. Jelzések híján kőbabákat kerestem, de a kőrengetegben elég nehéz volt őket észrevenni. Elindultam egy irányba fel a kőhalmokon, de hamar rájöttem, hogy ez a bukdácsolás nem vezet sehová, ez egész biztosan nem az út. Közel s távol nem láttam egyetlen csapást, nyomot, jelzést sem, de ami a rosszabb, hogy optimális útvonalat sem. Úgy döntöttem, hogy akármennyire is ódzkodom a gleccsereken való egyedül áthaladástól, keresztbe sétálok rajta, át a túlpartra, hátha majd ott kirajzolódik valamiféle út.
Átsétáltam a vakító fehérségű napsütötte hórétegen, és a meredek oldalmorénán felkaptattam, de utat, jelzést, itt sem láttam. Megültem pihenni, gondolkoztam, hogy mi legyen. Először a Jezerce hatalmas falára, utána az úttalan terepre, majd az órára nézve úgy döntöttem, hogy ez a túra nekem eddig tartott. Talán ha eleve napi túrára készültem volna reggel, akkor összejöhetett volna a csúcs is, de ezúttal beértem ennyivel. Odahaza utánanéztem, és azért nem volt sem út, sem jelzés, mert végig a gleccseren kellett volna hosszában haladni egészen a falig, ahonnét a mászás kezdődött volna. Hát igen, utólag könnyű okosnak lenni.
A csúcs elengedése révén elég időm lett ahhoz, hogy csak úgy ücsörögjek ezen a ponton. Az elátkozott hegység közepén, hatalmas falak között, szenzációs panorámát élvezve, egyedül, csendben. Kevés hely van a világon, ahol jól érzem magam, de ez itt olyan volt.
Visszafelé lementem még a nagy tó partjára, ahol tudtam vizet gyűjteni. Majd a tavakat elhagyva, már visszatérve Montenegróba, miközben az erdőben jó tempóban ereszkedtem, azon aggódtam, hogy a nagy hátizsákom megvan-e még. Hiány nélkül megvolt. Megköszöntem hogy vigyáztak rá, majd gyorsan összepakoltam, és útnak indultam Vusanjébe. Visszafelé a délutános műszak pénzszedője is számon kérte rajtam a napi 1 eurót, de mivel elraktam a blokkot, így be tudtam mutatni neki. Már csak ezért sem éri meg eldobálni a papírt. Fáradtan, elfásult háttal és talpakkal sétáltam be a faluba, vissza arra a szállásra, ahonnét reggel távoztam.
Érdekesség, hogy ez a nap hasonlóan tartalmas volt, mint a Zla Kolata mászás, még látványosabb és fárasztóbb is, de mégsem éreztem azt a kellemes teljesség érzést a nap végén, mint a sikeres csúcsmászás után. Talán csak önmagában a kitűzött cél elérése—még akkor is, ha az ezúttal irreális lett volna—adja meg azt az érzést.
A regenerációt elősegítő talajgyakorlataim elvégzése után ismét összehúzásra kerültek az asztalok az udvaron. Megint ugyanaz a tartalmatlan, nulla duma. De rájöttem, hogy az emberek számára a beszéddel nem is az információátadás a lényeg, hanem a beszédfüggőségük kielégítése. Mert szerintük csendben együtt lenni az olyan kínos, ezért pofázni kell egyfolytában, ha van miről, ha nincs. És mivel mondandó az többnyire nincs, de beszélni valamit mégis kell, ezért terjed kizárólag a nettó hülyeség.
Ezúttal a közös kajálásnak volt egy sokkal kellemetlenebb hátulütője is. Másnap reggelre a szálláshely összes vendége, engem is beleértve, élőhalottként ténfergett az udvaron a fosás és okádás közötti szabad perceiben. Nem véletlenül nem ízlett nekem a helyi kaja, a szervezet elég jól jelzi az ízélménnyel, hogy valami árt-e neki vagy sem. A személyzet ott sürgött körülöttünk, hogy hoznak mindent, csak szóljunk, csak hogy gyomorrontás esetén pont hogy a semmire van szükség, ételre még rágondolni is képtelenség. Az mindenesetre előrelépés nálam, hogy Laosz óta—egy haveromnak köszönhetően—a hányástól való belső tartásom és félelmem megszűnt, így már sokkal előbb túllendülök ezeken a betegségeken.
Az eredeti tervem az lett volna, hogy kisétálok a tegnapi úton, de most Theth irányába, egészen az albán völgybe való leereszkedés előtti pontig. Ez egy kellemes félnapos sétát jelentett volna az esőben. Mert ezen a beteges napon a beígért nagy esőzések is megérkeztek. Úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, útnak indulok, legalább megpróbálom. Hát az lett, hogy hatalmas erőfeszítéseket téve, a Skakavica tóig elszédelegtem, majd attól nem messze egy esőbeállóban kifeküdtem egy padra, és egész nap ott pihentem. Semmihez nem volt erőm, még a tehenek nézéséhez sem. Sajnáltam a kárba veszett napot.
Másnap reggelre visszatért az erőm és az életkedvem, habár még napokig nem voltam teljesen százas. Búcsúzáskor a tulajék nem kérték a teljes összeget, mivel semmit nem fogyasztottam. Kínáltak reggelivel, de én inkább menekültem, ahogy tudtam. A napi tervem a szomszédos Grebaje völgybe való áttelepülés volt. Ezek a kora reggeli sétálások nagyon megtetszettek. Még a hűvösben, csendben, forgalomtól mentes utakon, friss levegőben lehet baktatni. Gusinjébe visszaérve vettem magamnak pár tartósabb kaját a hegyekbe, majd felsétáltam a völgy végébe. Mivel ez már ismét a Prokletije Nemzeti Park területe, így a napi 1 euró csengett itt is.
Volt ott pár étterem és szállás, de mind 100%-on pörgött. Nagy volt a tömeg. Megkerestem a térképemen jelzett menedékházat, az viszont le volt lakatolva. Gondolom azért van ez így, hogy a szállások szolgáltatásait kelljen igénybe venni. Kezdtem aggódni, mert két helyen is közölték, hogy telt ház van. Végül napi 10 euróért sikerült három napra befoglalnom egy jobb sorsra érdemes bungalót. A falaiba már úgy bele volt ivódva a cigaretta füst, hogy háromnapnyi szellőztetés után sem szűnt meg teljesen. A vizesblokk volt a legdurvább, ahol a zuhany lefolyója partnak felfelé volt kiépítve.
A völgy nyugati oldalának hegyeit választottam elsőként bejárásra. A lentről teljesen függőleges falaknak látszó hegyek tetejében van egy jól járható fennsík. A feljutáshoz jókora szintet kell letudni egy szép, sötét erdőben. Odafenn ajánlott sorra venni a csúcsokat, mert egészen extrém panorámákban lehet gyönyörködni. A legletaglózóbb látvány számomra a Volusnica csúcsról nyílt. A völgy kilométer magas, függőleges falait az odalenti épületek és emberkék hangyányi mérete nagyította tovább. Akárhogy ügyeskedtem a kamerámmal, képtelen voltam egyetlen képbe belefoglalni a katlan látványát.
Ilyen kilátás mellett a legjobb a reggelit elfogyasztani. Közben a játék meg az, hogy a még számomra ismeretlen, új csúcsokat próbáltam beazonosítani magasságuk és formájuk alapján. Sajnos a gyomorrontásom ekkor még nem egészen jött rendbe, és egy sürgetőbb vécézés során sikerült egy vöröshangyabolyra guggolni, csak hogy teljes legyen az öröm.
Haladtam tovább a fennsík peremén, amikor hatalmas báránycsorda rohant keresztbe a legelőn. A világ legkedvesebb állatai meglepően gyorsan járják a hegyeket. Nem sokkal később az eget kellett kémlelnem, mert havasi csókák százai repkedtek és csiporogtak egy egységet alkotva a hegyek között. Ilyen jelenséget sem láttam még tőlük. Feltűnően sok szajkó is él errefelé. Meg volt egy általam csak szöszmőlepkének hívott lepke, aki folyton a kezemre szállt, és még ha lengettem is a karomat, akkor sem szállt tova, én meg úgy voltam vele, hogy akkor sétáljunk együtt. Szóval a környék állatvilága is lenyűgöző.
A következő szembejövő csúcs a kétezer méter feletti Talijanka volt, újfent az albán határon. Innen simán le lehet túrázni Albánia irányába is, teljesen szabad és jelzett az út. Kicsi kitérőt én is tettem arra, mert megült pár túrázó a Talijankán, és megvártam amíg kiürül. Fontos információ, hogy egyetlen ivóvíz vételi pontot sem találtam idefenn, tehát jó sok folyadékkal ajánlott nekiindulni. Próbáltam a távolban észrevenni Podgoricát, hiszen légvonalban nincs messze, de nem láttam rá.
Ezután átsétáltam a testvércsúcsra, a Popadijára. Roppant élveztem a túrázást ezen a napon. Meleg volt, de odafent a hűvös szél jótékonyan klimatizált. A kihívások nem voltak irreálisak, és a kapott élmény szenzációs volt, olykor a lélegzetem elállt a látványtól. Ezt a túrát bátran ajánlom mindenkinek.
Még volt egy csúcs aznapra, a Karaula. Ehhez először le kellett ereszkednem egy legelőre. A térképem jelzett ott a nagy mezőn egy forrást, úgyhogy megittam a maradék vizemet is. Sajnos a forráshoz érve láttam, hogy egy pásztorkutya a bárányokra vigyázva épp ott pihent a víznél, úgyhogy sakk-matt. Mindegy, gondoltam a maradék pár órát már kibírom folyadékpótlás nélkül is. A szomjúságomat erdei szamócával enyhítettem. Parányi gyümölcsök ezek, de az ízük annál intenzívebb. Pár darab elfogyasztása hosszú percekre ad kellemes ízélményt, és segít kitolni az éhségérzetet is.
A térképem sajnos megint nem létező utakra vezetett. Egy sűrű erdőben kóboroltam, és mivel utat nem találtam, úgy döntöttem, hogy toronyiránt, a legalább 70 fokos, vádliszaggató emelkedőn felfelé elindulok a fő csapás irányába. Pár kiló bogáncs összegyűjtése után rá is találtam a jelzett útra. A Karaula sziklaszirtjére hátulról megkerülve kell feljutni. Megérte feljönni ide, mert a csúcs a plavi tótól kezdve a Karanfili masszívumon át az előzőleg bejárt fennsíkig olyan 360 fokos panorámát tárt elém, ami az egész Montenegrói kirándulásom legszebb élményét adta. Volt a csúcson egy kis dobozka, benne egy füzet. Miután beleírtam hogy ott jártam, átlapoztam, de nem találtam magyar bejegyzéseket.
Hosszas, de kellemes erdei szerpentin vezetett le a civilizációba, ahová sosincs nagy kedvem lemenni egy ilyen szép nap végén. Azért a 10 óra túra után jólesett beverni egy tányér levest dupla adag sültkrumplival. Úgy tűnik, hogy a sültkrumpli lesz az új, biztonsággal fogyasztható túrakajám idegenben. Eddig a rizs volt, de azt egy művészibb hajlamú konyhamester könnyen teledobálhatja olyan dolgokkal, amik kicsinálnak. Egy sülkrumplit elrontani viszont tényleg lehetetlen.
Utolsó túranapomon a völgy másik oldalán indultam fel. A lentről legimpozánsabban kitűnő Ocnjak csúcsot vettem célba. Mivel reggel ez a hűvösebb, árnyékos oldal, így kellemes volt a mászás. Amíg az erdőben kellett emelkedni, addig okés volt minden, de egy idő után az erdőszint felé érve bejött a gazos rész, ami a meredek parttal együtt gyötrő egyveleget adott. Két óra alatt értem közvetlenül a hegy oldalfala alá, ahol fel kellett kötnöm a rövidnadrágomat.
Itt bizony egy kőkemény kezes-lábas mászás következett, igen hosszasan. A túrabotot is el kellett raknom, mert mindkét kezemre szükség volt. Helyenként szögek voltak a falba fúrva segítségként. Nehéz volt, de úgy voltam vele, hogy legalább halad a szint. Minden ilyen mászásnál van bennem egy egészséges mértékű stressz, illetve egy valamivel egészségtelenebb mértékű tériszony. A mélybe nézéssel nincs gondom, mert akkor látom, hogy mi van alattam. A tériszony akkor a legrosszabb, amikor tudom, hogy egy kitett részen vagyok és felfelé nézek.
Felértem egy biztosabb pontra, közvetlenül a csúcs sziklablokk alá, kb. 2130 méterre. A panoráma lenyűgöző volt, az előző napi túraterületemet láthattam magammal szemben. Mentem tovább, és meg is örültem, hogy innentől köteles segítség is kiépítésre került. Az örömöm addig tartott, amíg meg nem érintettem a csúszós nejlon borítású kötelet, ami már csak akkor lett volna használhatatlanabb, ha szappanos vízzel lett volna bekenve. Én nem tudom, hogy ki hordta fel ide ezt a szart, de abban bízni felelőtlenség lett volna. A még csak nem is feszes, hanem nagy kilengésű koax kábel inkább akadályként jelentkezett, nem segítségként.
Egy függőleges fal következett volna a köröttem tátongó mélység felett, ami felszerelés nélkül már kifogott rajtam. Határozottan éreztem, hogy a szervezetem adott egy jelet, hogy eddig, és ne tovább. Én úgy gondolom, hogy ezek a természetes ingerek, mint a tériszony is azért alakultak ki, hogy a potenciálisan veszélyes szituációktól távol tartsák az embert. Jó kérdés az, hogy ezeken felülkerekedni az bátorság, vagy felelőtlenség. Valahol a kettő között. Kontrolláltan, felkészülten, tudatosan odafigyelve, bátorság. De aki ezeket az ingereket csak úgy semmibe veszi, az a klasszikus esete annak, amikor egy ló nem bátor, hanem vak.
A három óra megszakítás nélküli mászás után megültem hát úgy 50 méterrel a csúcs alatt, reggeliztem, és csodáltam a tájat. Tartottam a lefelé mászástól, mert általában rosszabb, mint felfelé, de nem volt semmi probléma. A talajjal is mázlim volt, mert ahol nem kő volt hanem föld, ott sem nem saras, sem nem porózus, hanem jól tapadó, köztes állag volt. Mikor leértem a fal aljába, találkoztam két túrázóval akik épp felfelé igyekeztek. Elmondtam nekik, hogy mire számíthatnak. Nem tudom, hogy ők meddig jutottak. Lehet, hogy nem voltak olyan beszariak mint én, bár végig figyeltem a csúcsot és nem láttam őket odafenn, csak már lejönni.
A Karanfili (szegfű) csúcsok irányába haladtam tovább. Már eleve az elágazót nehezen találtam meg, de utána teljesen megszűnt az út. Sem jelzések nem voltak, sem kitaposások, sem kőbabák. Ezért ismét elkezdtem toronyiránt haladni partnak. Fel is értem 2000 méterre, a Karanfili és a Ljuljasevica csúcsok közé, hátha ott lesz valami járás, de nem volt. Az út és a jelzések hiánya miatt annyira élvezhetetlen gyötrelem volt az egész, hogy elhatároztam, hogy ez ma a csúcs meg nem mászások napja lesz. Bosszankodtam amiatt, hogy a napi 1 euró vajon mire mehet el, ha egy nyomorult ösvényt nem tudnak kijelölni idefent, és minden lépésnél a bokatörés kockázatával kell bukdácsolni a nyakig érő gazban a szikláson. Az meg egy vicc, hogy odalenn a tábla 4 órát ír a 2240 méteres Ljuljasevica csúcsra, ami így, út nélkül alsóhangon legalább 6 óra. Az Ocnjak csúcs mászását tudom ajánlani, de a Karanfili csúcsokhoz csak az induljon el, aki nagyon hiányolja a kalandokat az életéből. Visszaténferegtem a Ljubokuc völgyi elágazóhoz, ücsörögtem a völgyben egy kicsit, majd megkezdtem az ereszkedést ugyanazon az úton, ahol feljöttem. Ez a nap inkább nehéz és idegesítő volt, mint élvezetes.
Összességében nagyon tetszett ez a hegység, ezeket a tájakat is megnézném más évszakban. Lehet, hogy a Prokletijét az albán oldalról is bejárom egyszer, van egy rendezetlen számlám a Jezercével.
