Délörmény kitérő
Örményország déli részét illetően az előítéletem az volt, hogy mivel ott a látnivalók szétszórtan, kieső helyeken találhatók, ezért nehezen utazható, főleg ha az embernek nincs saját négykerekűje. Nem tévedtem, valóban körülményesen, viszont ezáltal kalandosan vettem ez a régiót, ahová mindenképp megérte kitérőt tenni.
Jerevánból a déli buszpályaudvarról indultam utamra. Gorisba szerettem volna menni, de nagy meglepetésemre a 607-es számú távolsági kisbuszra már minden jegyet eladtak. Éltem már annyit, hogy semmi miatt ne aggódjak, így csak tébláboltam a nagy batyuval a hátamon, a sűrű bagófüstöt kerülgetve. Semmi érdemit nem cselekedtem, hiszem tudtam, hogy ezek a helyzetek úgyis magukat oldják meg. Pár perccel később, a buszról szintén lemaradt francia stoppos srác szólt, hogy van ott egy taxi, ami elvinne minket Gorisba. Mivel az út 235 kilométer, többször is rákérdeztem az árra, hogy elhiggyem, valóban 5000 dramba, vagyis kb. 4650 forintba kerül a négyórás fuvar a zsír új Mercédeszben.
Az út során folyamatosan változott a táj képe. Az elején az Ararát mellett haladtunk, majd a Nahicseván exklávé határához érve sárga homokkövessé, sivatagossá vált a táj, majd az utat Arenitől sziklafalak határolták. Vayk után kezdődött az emelkedő a 2344 méter magasan fekvő Vorotan hágóra, már teljesen zöld tájban, távolabb nagyobb hegyekkel, ahol a teheneket a pásztorok a végtelen legelők helyett valamiért az utakon terelték. A hágóról lefelé egy nagy víztározó jött, ami után bebólintottam, és Goris határában már arra ébredtem, hogy a francia kalandor kiszállt valahol út közben. A főút végig jó minőségű volt, a forgalom pedig gyér, így négy óra alatt, talán a 607-es busz előtt értem Gorisba.
Goris kisváros, közel az azeri határhoz, hegyek között fekszik. Meglepően rendezett központja van, széles, macskaköves utcákkal, amihez a háttérben minden irányból a zöld hegyoldalak adják a kontrasztot. A központban a rém sablonos mini Eiffel-tornyon kívül találtam egy igazi kuriózumot, egy nagy Rubik-kockát is! Ötletes padok, kúszónövényekkel befuttatott társasházak, és az utakon cirkáló számtalan Lada és Volga gépjárművek tették még hangulatosabbá az eleve tetszetős rózsaszín tufablokkos panelek közötti sétálást. De a centrumtól távolabb is imádtam az utcákat járni - a szintkülönbségek ellenére is - mert itt még léteznek a házak kerítése elé, a járdákat beárnyékoló nagy fák alá eszkábált hangulatos kis padok. A magyar falvakban is, 40 évvel ezelőtt napi teendőjük végeztével ezeken ülve múlatták az időt az emberek. Kiültek? Kiültünk. Beszélgetnek? Beszélgetünk.
Ha már elindult a retró vonat, javaslom a hivatalos szállások, hotelek, hostelek kerülését, és erősen ajánlom a helyi családoknál való vendégeskedést! Gorisban egy teljes ház szolgált otthonomul, amin az ott élő családdal osztoztam. A régi bútorok és használati tárgyak között sokkal otthonosabb a létezés, mint egy frissen emelt, modern, lelketlen épületben. A polcok tele voltak régi könyvekkel, a konyhában is régóta szolgáló eszközök sorakoztak, ahol minden egyes fiók kihúzása újabb izgalommal járt. De igazán élettel telivé a hatalmas terasz és a buja zöld kert teszi ezeket a vendégházakat.
Az idősebbekkel semmilyen közös nyelvet nem beszéltem, de a vendégszeretet és a jó szándék így is maximálisan érződött. Már-már kínosan ügyeltek rá, hogy ha vendégük van, akkor magukat másodrendűvé fokozzák, például a közös fürdőszoba priorizálásakor, de a zajongást is kerülték. A reggelente terített bőséges reggelire nem is számítottam, nem is gondoltam, hogy az ár tartalmazza. Lehet, hogy amit megettem, az többe került, mint a szállás napi díja. A saját szobám ajtaját nem is zártam kulcsra, bármilyen értéktárgy bent hagyható, Örményország nem az a kategória, ahol ebből baj lehetne.
Goris környékén a fő látnivalók a középkori települések többé-kevésbé fennmaradt nyomai. A mai falvaknak létezik egy "old", vagyis régebbi változata. Az új településekkel ellentétben - amik már nyilván sík területekre épültek - a régieket a természet adottságait kihasználva hegyoldalakba, kanyonok falába vájták.
A régi Gorisból maradt fenn talán a legkevesebb. A város déli részén, a mostani temető helyén állt. A falakba vájt lyukak máig láthatók, de a kőépületek már nincsenek meg. A temetőből vezet egy szép túra fel a várost szegélyező hegyek tetejére. A gerincet végig lehet járni, remek a kilátás a városra, a végtelen zöld legelőkre, illetve a rendre az északi hegyek felől érkező viharfelhőkre, amik szerencsémre csak ritkán érték el a várost. A túraút egészen a főútig, az Old Bells of Goris nevű, vulkáni kövekből emelt, furcsa képzőművészeti alkotásig vezet. Ez egy rövid és szép túra, amit bárkinek tudok ajánlani, aki épp Gorisban csavarog.
A legnagyobb ilyen vájattelepülés a karabahi határhoz egészen közeli, kimondhatatlan nevű Khndzoresk falutól délre eső kanyonban található. Próbáltam felderíteni a kistérség tömegközlekedését, de még helyiektől sem tudtam begyűjteni semmi érdemi információt. Pedig láttam egy kék kisbuszt, ami bizonyára a szomszédos falvak között ingázott, de ezek menetrendje olyannyira belterjes információ, hogy ha valaki nem ismeri a sofőrt, vagy az egyik törzsutast, akkor lehetetlen kideríteni. Maradt a taxi, ahol orosz nyelvtudás híján tíz perc értetlenkedést követően sikerült megegyezni az úti célról és az 1500 dram viteldíjról.
Sokkal nagyobb területen voltak Khndzoreskben barlanglakások, mint amennyi a túraúton bejárható, némelyek egészen megközelíthetetlennek tűntek. Ez egy hatalmas település lehetett valaha. Az elhagyatott barlangokat legelő állatok sajátították ki maguknak mellékhelyiségként, de meglepett, hogy egyes barlangokra házszám is volt írva, amiknek bejárata lelakatolt faajtóval volt bezárva. Ezek szerint abban még mindig él valaki? Két templom is található a faluban, az örmény templomok márpedig olyanok, amik felett nem tud elrepülni az idő, hisz mi avulna el a kövekben, így megéri ezekbe is betérni.
A szurdok túloldaláról érkezik a turistaáradat, mert van lent egy látványos függőhíd, amin nagy kaland számukra átmenni. Szerencsére a tömeg csak a lenti templomig megy, az ófalu 90%-át kihagyva, mert utána már part jönne. A hidat én is megnéztem magamnak, át is mentem rajta, de a tömeg elriasztott, így ahol bejöttem, a völgy északi tetején távoztam, még egyszer bejárva a régi utakat. A jobb stoppolási pozíció reményében kisétáltam Khndzoresk határába, és ez a taktika be is jött, mert a laktanyához érve az első autó felvett, és visszavitt a városba.
Másnap a környék fő látványosságát, az igencsak kieső helyen létesült Tatev kolostort terveztem elérni. Rákérdeztem a szállásadóimnál, hogy van-e bármiféle buszjárat oda, majd negyed óra telefonálgatás után kaptam egy nemleges választ. Maradt a taxismaffiával való gyötrelmes alkudozás, mert 8000 dramért akartak elvinni Tatevig. Végül úgy alakult, hogy 3000 dramért Halidzorig fuvaroztattam magam. A két szomszédos település között a böszme nagy Vorotan kanyon éktelenkedik ékeskedik, emiatt az óriási árdifferencia a transzportban. Úgy voltam vele, hogy nekem így is jó, legalább kipróbálom a katlan felett átívelő, a világ leghosszabb, megállók nélküli drótkötélpályás felvonóját, ami Halidzort köti össze Tatevvel.
Ott álltam a pénztárnál jóval nyitás előtt, egyedül. A nyitás pillanatában befutott három gigantikus emeletes turistabusz, és közölték, hogy számomra jegy maximum másfél óra múlva lesz, merthogy olyan szintű a csürheturizmus, hogy előre kellett volna foglalni. Hagytam a csudába az egészet, és hozzám illő módon nekiindultam gyalog, vagyis először le a katlan aljába, aztán fel a túloldalán a tetejébe.
Először Halidzor ófalujáig ereszkedtem, ahol meglepő módon még mindig zajlott az élet. A régi kőépületek itt jobban fennmaradtak, a forrásból friss ivóvíz csörgedezett, sőt, tehenekre is felfigyeltem. Épp a falu templomában hűsöltem és fotóztam, amikor egy szerény "mú" hallatása közben egy tehén haladt el a résnyire hagyott templomajtó előtt. A régi temetőre is ráleltem, ahol a mai cifra sírkövekkel ellentétben a legegyszerűbb kősírok feküdtek.
Folytattam az ereszkedést a kanyon mélyére, de a körülmények egyre gyötrőbbek voltak. Utat, kitaposást csak nyomokban véltem felfedezni, mindent benőtt a szúrós, tüskés, száraz növényzet. Szenvedős volt, de kitartottam, és leértem a folyópartra. Ott viszont lehetetlen körülmények között találtam magam. Sűrűn benőtt folyópart málnással, ahol a bozótban öt perc alatt tudtam megtenni húsz métert, miközben a ruhámat kiszaggatták, a bőrömet felsértették a tüskék. A túratérképeken jelzett piros sáv a gyakorlatban nem létezett, és még így kellett volna a folyóparton haladnom kilométereken át. Feladtam, és visszakaptattam az ófaluig. A forrásnál lehűtöttem felhevült testemet, a karomról lemostam a karistolások által felszínre tört vérrel kevert izzadtságot, valamint kiszedegettem a cipőmből és a zoknimból a milliónyi szúró tüskét, miközben néztem a felettem a levegőben tíz perc alatt a túloldalra átérő felvonót. Eléggé világos volt, hogy ez nem az én napom.
A könnyebb folytatás reményében elindultam Khot felé, de nekem erre a napra az úttalan utakon való gyötrelem és eltévedés jutott osztályrészül. Sem a mapy-n, sem a kifejezetten örmény túrázáshoz készült HikeArmenia alkalmazás által jelzett utak nem léteztek, vagy csak részben. Fantasztikusan örömteli, hogy dús és diverz a növényzet, csak akkor nem kellene azt túraútnak hívni. Ráadásul egy vaskos kígyót is láttam, akivel kölcsönösen megijesztettük egymást, a bestia gyorsan eliszkolt a bozótba, én meg hátraszökkentem. Szerintem nem vipera volt, viszont a mérges kígyók jelenléte még egy jó indok arra, hogy az ember ne gázoljon fejtetőig érő flórában.
Végre kiértem egy dzsipútra, de a napom színvonalának tudatában Khot ófaluját csak a távolból tekintettem meg, nem vállaltam be egy újabb kétkilométeres expedíciót annak eléréséért. Felkaptattam Shinuhayrba, ahol bementem a templomba hűsölni, elgyötört állapotomon regenerálni valamelyest. A falu széléhez kisétálva fogtam egy stoppot vissza Gorisba, majd egy kiadós zuhéban való hazaszaladást követően már pihenhettem is.
Ám vesszőfutásom ezzel nem ért véget. Valószínűleg a reggelire kínált házi koszt miatt, mintha STOP táblát mutattak volna az emésztésemnek, éreztem, hogy a dolog napokra megrekedt bennem. Ezzel párhuzamosan mindkét karom teljesen elgyengült, bennük minden ízületem és minden izmom fájt a vállaimtól az ujjaimig. Ijesztő volt úgy felébredni, hogy nem tudtam a karjaimat mozgatni, mert ilyet még soha nem tapasztaltam. De higgadt maradtam, mert pontosan tudtam, hogy a karjaimnak semmi baja nem lehet, hiszen egyszerre mindkét kar nem tud elromlani, világos volt számomra, hogy a gyomorrontásom tünete ez. Mindenesetre a következő napok rémesen teltek, mert ha fel akartam emelni az egyik karomat, a másikkal kellett alátámasztanom, mert vállból képtelen voltam mozgatni.
A körülmények függvényében, ezek után a lehető legkönnyebb módon szerettem volna elérni Tatevet. Fogtam egy szerencsés fuvart, szenzációs áron, 4000 dramért utazhattam egy Volgában egészen a kolostorig. Sosem ültem még Volgában, de olyan érzés volt, mintha egy Cadillacben ülnék, amiben még szintén sosem ültem. Halidzor után hosszas le-fel szerpentinezést követően érkeztünk meg.
A Tatev-kolostort a 9. században alapították, a Vorotan szurdok peremén. Annyira a peremén, hogy egyes helyiségeiben, például a szerzetesi cellákban az ablakok közvetlenül a szakadékra nyílnak. Az udvaron áll egy különös építmény, egy nyolc méter magas, kövekből emelt oszlop, ami kilengések - például földrengés - után visszaáll eredeti függőleges helyzetébe. A templomban az eddigiektől eltérően belépéskor a nőknek kötelező volt fejkendőt felvenni. Ehhez képest furán hatott, hogy a főpap egyfajta celebritásként volt kezelve, akivel az emberek sorba álltak szelfizgetni. A pap vidáman állt mindenki rendelkezésére, akár egy közös kép erejéig, akár ha áldást kellett osztania. A kolostor falain belül helyet kapott egy kis múzeum is, régi kacskártöredékekkel és faragásokkal. Több órát töltöttem a kolostor területén, bementem minden zugba, végigsimítottam a vésett mintás kőfalakat, és ücsörögtem a templomban. Örültem, hogy ide is eljutottam.
A visszajutás nehézkesre sikerült. A taxisok rám sem nézve nyögték be a tízezer dramos tarifát, így hagytam őket. Két asszonyt láttam várakozni a szerpentin bekötőjénél, amolyan buszra várósan, ezért nem is stoppoltam. Fél óra múlva jött is egy busz, de sajnos az ellenező irányba tartott. Az asszonyok átsétáltak az út túloldalára, felszálltak, én meg maradtam egyedül, és bosszankodtam, hogy miért nem eleve azon az oldalon várakoztak... Hűvös volt, és esőre állt, eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, senki nem akart felvenni, így az ingyen fuvar reményét el is engedtem. Végül megállt egy fószer, aki a köztünk lévő nyelvi akadályt szerette volna a maga hasznára fordítani. Egyfolytában beszélt, de csak azért, hogy kavarjon az ár körül. Halidzorba érve megálltunk, behívott a házukba, ahol főtt krumplit és vodkát diktált belém. Értékelem, de nem szeretem ezeket a tukmálásokat, mert sosem esnek jól mások ételei, az alkohol meg pláne nem. Már tényleg nagyon vissza akartam érni a szállásomra, de még a főút melletti benzinkútnál is megálltunk fél órára az időközben eleredt esőben telenyomni gázzal az autót. A megérkezéskor is trükközni akart az árral, amire én rákontrázva elővettem a hülyeturistát, ezzel sikerült normális áron abszolválni a fuvart.
Gorisból a Jerevánba tartó 607-es busszal mentem át Arenibe. A régió a szőlészetéről és a borászatáról híres, de ez a téma számomra teljesen tárgytalan. Engem a Noravank kolostor és annak tágabb környéke vonzott oda. Szállásomon egy angoltanárnő volt a vendéglátóm. A kommunikáció végre gördülékenyen ment, viszont az üres fecsegésen kívül semmilyen érdemi információt nem sikerült kinyerni tőle. Kérdeztem a buszokról, a taxikról, az árakról, de csak a ködösítés ment. Felszedtem már annyi utazós rutint, hogy felismerjem, az információ szándékos visszatartása a turista minél nagyobb mértékű megfejéséről szól, így ezek után nem is kérdezgettem semmiről.
Arenitől a kolostor kilenc kilométerre található. A cuccaim lepakolása után azonnal neki is indultam gyalog, mert köztudottan a késő délutáni napfény a tökéletes a Noravank fotózásához. A séta a vártnál sokkal kellemesebbre sikerült, és ezt a csodálatos tájnak köszönhettem. A főútról az Amaghu völgybe letérve hatalmas sziklafalak között haladtam, ráadásul az autóút mellett bőven volt hely, így cseppet sem volt stresszes a turistaáradat okán sűrű forgalom mellett sem. A táv felétől a falak kinyíltak, kitárul a táj, egy újabb szépséges arcát megmutatva. Majd a célegyenesben megjelentek a vörös színű hegyoldalak, amik a hab a tortán, végül előbukkant ebben a tájban maga a kolostor, ami pedig a cseresznye a habon. A 700 méter szintet úgy toltam ki, hogy szinte repültek a lábaim (ha már a karjaimat csak vicsorítva tudtam mozgatni), és végig vigyorgott a fejem.
Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy gyalog tegye meg ezt a távot és ne motorizálva, mert sokkal, de sokkal nagyobb a jutalmat ad így a kolostor elérése. A bejárat láthatatlan célszalagját átszakítva, kellemesen elfáradva hűsítettem magam az udvari pulpulakból, majd lecsutakoltam magamról az út porát.
Tatevhez hasonlóan, Noravank szintén a középkori Örményország egyik fő kulturális és oktatási központja volt. A monostor épületei remekül illeszkednek a tájba. Van egy templom, hozzá nyugatról kapcsolódó gavittal, illetve van egy kétszintes sírépület, ahol az emeletet a bejárat kinti falán felfutó lépcsőkön lehet elérni (ha épp nincs lezárva). A gavitban a sírokon kívül a szokottnál is részletesebben kidolgozott kacskárok állnak.
Egészen naplementéig maradtam, utolsóként távoztam. Nem csak a szép fények miatt érte meg kivárni, hanem a csendért is, ami normál esetben egy kolostor alapvető velejárója lenne. A lejtnek való visszaséta tovább tartott, mint felérni, mert olyan kellemes volt csak úgy komótosan bandukolni az éjszakára kellemesre hűlt levegőben.
Annyira megtetszett ez a vörös kőzetes szcenárió, hogy túrát terveztem a szemközti hegyek tetejébe. Oda nem a szurdokban, hanem annak peremén lehet eljutni, elég kesze-kusza úton. Az angoltanárnő - miután közölte, hogy semmilyen transzport nincs - tízezer(!) dramért kínált fuvart, gyakorlatilag a szomszéd faluba. Elmész te a picsába - gondoltam, majd nekivágtam gyalog. Az igazi mennis kalandok többnyire így kezdődnek.
Az Amaghu falu felé vezető úton sétáltam ki Areniből, ahol szinte minden villanyoszlop tetején gólyák fészkeltek. Örményország ezen része tele van gólyákkal, és ezt jó látni. Szeretem nézni, ahogy a nagy gólyák menedzselik, igazgatják a fészekből alig kilátszó pelyhes utódaikat. Vidáman toltam ki a szerpentint - a karjaim is kezdtek gyógyulni - amikor a távolban egy hatalmas objektumra lettem figyelmes. Szavakkal leírhatatlan a konstrukció, ami önmagában is elég szürreális itt, a semmi közepén, de az, hogy a tövébe ki volt pakolva egy hűtőszekrény, még egyet csavart az összképen. Tippem szerint a Kocka 3 forgatási helyszíne lesz.
Topogtam tovább felfelé, és számolgattam, hogy ezzel a tempóval a napi túrám kezdetét kb. a nap végére érném el. De ekkor megállt mellettem egy autós, aki szívesen felvett. A fuvar alatt százméterenként mondogattam magamban, hogy ha csak eddig hoz el, és nem tovább, már az óriási segítség nekem. Amaghunál látszott, hogy ütős panoráma lesz itt, de én kértem, hogy fentebb rakjon ki, ahonnét a jelzett túraút kezdődik. Kiszálláskor a sofőr a két csuklóját egymásra helyezve mutatta, hogy ha nyugatnak indulok, az azeri exklávé határa felé, abból baj lesz. Megköszöntem az iránymutatást és a fuvart, ami óriási segítség volt, nélküle a legszuperebb örmény napom nem valósulhatott volna meg.
Megkezdett túrám bezoár kecskék és csukár madarak otthonán haladt keresztül. A madarakat láttam is, és meglepve tapasztaltam, hogy olyanok, mint a Himalájában, az Island Peak alaptáborban kapirgáló zömök fácánfélék, csak kisebbek, ezért tudnak repülni is. Nem akartam őket megijeszteni, de a lépteimmel néha sikerült, amire csivitelve elröppentek. Az ismeretterjesztő táblák medvéről is szóltak, olvastam, hogy ők is előszeretettel használják a túrautakat. A növényzetet elképesztő sokszínűség jellemzi, milliónyi fajta virág vegyesen, melyek között sok lepke és zümi röpköd. Hozzáértő botanikusok valószínűleg egy négyzetméteren ellennének napokig. Énekelve haladtam a vadvirágos tájban, az Amaghu völgy a kolostorral egyelőre takarásban volt.
Az Achalikar hágón áthaladva kinyílt a panoráma. Már ekkor elállt a szavam, pedig még messze voltam a szakadék szélétől, és a felhős ég miatt a fényviszonyok is gyengék voltak. De a táj sokszínűsége már itt lenyűgözött. A hágóról leereszkedtem a fennsík tetejére. Békés terület, óránként egy-két dzsip zavarja meg a legelésző tehénkék nyugalmát idefent. Kisétáltam a kilátópontig, a Noravanktól látható vörös sziklák tetejének peremére, ahonnét gigantikus látvány tárult a szemem elé. A Napocska úgy döntött, hogy egy jó fotó kedvéért megvilágítja számomra a kolostort annak árnyba borult környezetében.
Madárlátta elemózsiám falatozása közben néztem a Noravankhoz vezető út hajtűkanyarában balfaszkodó hatalmas turistabuszokat, és örültem, hogy távolból tekinthetek a hétvége lévén pokoli turistaáradatra. Annyit néztem a vörös sziklákat, hogy az ellenkező irányba fordulva, a sötétzöld táj képére váltva azonnal erős nyugtató hatást éreztem. Közvetlen bizonyíték a színterápia hatásosságára.
Keletebbre, a Gnishik faluig kanyargó túraúton is jelzett egy kilátópontot a térkép, így továbbhaladtam, legalább a fényképezőgépem is megpihenhetett. Séta közben a földön fura állati ürülékre lettem figyelmes, és ekkor villámcsapás-szerűen aktiválódott agyamban egy szinapszis, ami a gyerekkoromból ismert ánizsos édességet, a medveszart kötötte össze a látottakkal. Azonnal tudtam, hogy a földön látott szurokfekete fekália medvétől származik, és már azt is tisztán értettem, hogy miért lett így elnevezve a szintén szurokfekete nyalánkság. Tényleg pontosan ugyanúgy néz ki a két, merőben eltérő dolog. Próbáltam kidolgozni a megfelelő taktikát, amivel egyszerre tudok figyelni egyrészről a viperák miatt a közvetlen környezetemre, másrészről a medvék miatt a távolabbi bozótosra.
Le kellett térnem az ösvényről, és egy kicsit scramblingezni a legjobb kilátást biztosító sziklákig, de ide is megérte kiülni. Nekem itt a hatalmas egybetömb vörös falrész tetszett a leginkább. A kolostor is látszott egy vékonyabb szögből, sőt, hallatszott is, mert irtóztató dudaszó-orkán kíséretében nászmenet érkezett. Örményországban a hétvégék folyamatos dudálással telnek, a házasságkötés óriási divat, és gondolom a hangzavar számukra az örömbódottá része. Engem speciel kiidegel.
Irányba álltam Amaghu felé. A következő kilátóponthoz épp akkor érkeztem, amikor az ünneplő tömegből páran felértek oda dzsippel, és elkezdték felállítani az evés-iváshoz a sátrakat. Azért azt el kell ismernem, felettébb stílusos a Noravankban házasságot kötni, majd utána a szemközti sziklaszirt peremén, a templomra tökéletes rálátással mulatozni.
Nagyon nehezen engedtem el a helyet, de az idő elhaladt rajtam és kezdett beborulni. Amaghuba leérve nesztelenül haladtam át a tanyán, mert tipikusan az ilyen putrik környékén mindig kutyák dekkolnak. Jól is éreztem, de hála óvatos lépteimnek, már csak távozásomkor vettek észre a dögök. Dél felől irgalmatlanul beborult, sötétlila volt az ég, cikáztak benne a villámok. Fantasztikus látvány volt a magasból nézve. A Noravank irányába tekintve pedig valószerűtlenül mesebeli színekben pompázott a táj. A zöldtől kezdve a sárgán át a vörösig a kék éggel, minden szín megmutatkozott egyetlen látképen. Órákig el tudtam volna nézni ezt a két képet, de csak pillanatokra láthattam, mert a józan ész azt diktálta, hogy sebtében tűnjek el a hegy felső régiójából, így szó szerint leszaladtam a dzsipúton a kanyon aszfaltjára. Csak fél percig, pár fotó elkészítésének erejéig láthattam ezt a két bámulatos tájképet, mégis ezek a pillanatok maradtak meg bennem a leginkább. A kanyonban a visszaséta már rutinból ment, és nagyon élveztem, remek levezetése volt egy feledhetetlen túrának.
Arenibe becsoszogva az útszéli árusoktól vettem egy kiló őszibarackot 1000 dramért. Visszaértem a szállásra, ahol a tanárnő megkérdezte, hogy mennyiért vettem a barackot. Mondtam, hogy 1000-ért, amire azzal jött, hogy mennyire drágán vettem, meg hogy barack itt is lett volna a szálláson, stb. Erre én azt feleltem, hogy nem az ezer dram a sok a kiló barackért, hanem a tízezer dram a sok a szomszédos faluig való fuvarozásért...
