Garni, Geghard, Geghama
Jerevántól mindössze 25 kilométerre, a Geghama hegység nyugati lejtőin kis helyre koncentrálódik sok érdekes természeti és kulturális látnivaló.
A főváros közelsége révén minden környékbeli programomra jereváni bázisomról indultam. A Gai avenue buszállomáson kellett a félóránként induló 266-os buszra felszállni, ami kevesebb, mint egy óra alatt ért Garniba, 500 dram fuvardíj ellenében. A Garni Highway kopár, fátlan füves pusztában kanyarog, remek rálátással az Ararátra és az Aragatsra. Legelő állatokat az út mellett és az úton egyaránt látni, ami élettel telivé varázsolja az összképet, és jókedvre deríti az utazót. A vadvirágokkal benőtt színes domboldalak gyönyörűek, sokan félreállnak az autójukkal, hogy a pipacsoktól pirosan rikító tájban fényképezkedjenek, szebbé téve magukat a virágok által.
Kitörő örömmel tapasztaltam, hogy a vidéki Örményország hemzseg a szakadt Ladáktól, rozsdaette Moszkvicsoktól, és a végletekig széthajtott UAZ kombiktól. Sok a teljesen elkorrodált autó, amin foltokban a néhai festés éktelenkedik. Gyakoriak a különféle Zil és GAZ tehergépkocsi variánsok, amik már az előző évszázad közepe óta szolgálnak hűségesen. Az viszont meglepett, hogy sok a kitűnő állapotban fenntartott régi jármű, olykor az oldtimer minősítésre érdemes járgányokba is bele lehet futni. A fekete Volga halottaskocsik is mintha ma gurultak volna le a futószalagról. A falvakban a főúttól eltávolodva, poros utcákon sétálva, a vakolatlan betonkerítések fölött bekukucskálva igazi gyöngyszemekre lelhetünk, a portáról kilógó faágakról csüngő meggy majszolása közben.
Sok az eredetileg benzines, de gázüzeművé átalakított autó. Ennek egyedüli oka a spórolás. A benzin litere 500 dram körül mozog, a gáz viszont csak 120 dram. Az országban való stoppolgatásaim során mindig aggódva néztem a nullára bezuhant benzinmutatót, de aztán rájöttem, hogy az a műszer tárgytalan, spéci módon beszerelt ledecskék jelzik a gáz mennyiségét.
Sétáltam Garniban, és betévedtem a temetőbe. Az örmény temetők igen érdekesek. A sírköveken az elhunyt látható, akár teljes alakjában egy olyan ábrázolásban, ami életében rá jellemző volt. Egyáltalán nem lepett meg, hogy sokakat cigarettával a kezében véstek a kövekre. Sokan harminc évnél is kevesebbet éltek, őket AK47-es gépkarabéllyal a vállukon örökítettek meg, ők az úgynevezett hősök, az ő sírjuknál pluszban egy örmény zászló is lobog. A régebbi sírkövek sokkal egyszerűbbek és kisebbek, amiken maximum pár vésett minta látható.
A temetőtől pár méterre és egy utcával feljebb is található egy kis templom, amiket érdemes felkeresni. Ezek az épületek nincsenek turistalátványosságként meghirdetve, őrzik eredeti hangulatukat. Úgy érzem, hogy anno nem véletlenszerű helyekre építkeztek. Ezen templomokban, főleg az udvarukon nagyon kellemes a létezés, és nem hiszem, hogy erről pusztán a hatalmas diófák alatti árnyas padok tehetnek. Két asszony piknikezett földre terített pokrócon, illetve tyúkok kapirgáltak szép csendben az idilli környezetben.
Temetőkben, templomok udvarán, de akár az út szélén is fellelhetők országszerte a kacskárok, vagyis örmény kőkeresztek. Ezek igen nagy kőtáblák, amikbe keresztet, és köré egyéb szimbólumokat, növényeket - főleg szőlőt - és egyéb cirádákat vésnek roppant aprólékos munkával. A kacskárfaragás mai napig élő kézműves foglalkozás, mindegyik darab egyedi. Bármilyen esemény alkalmára készülhet, felállítása során megszentelik. Nagyon vonzzák a tekintetet, talán a kidolgozottságuk miatt, de megérinteni és végigsimítani is jó érzés ezen kövek felületét.
Garniban az egyik fő látnivaló a görög-római stílusú pogány Garni templom, amit az első században építettek egy napisten tiszteletére. A szürke bazaltkövekből emelt oszlopos épületben túl sok extra nincs, legnagyobb különlegessége a fennmaradásának ténye a kereszténység későbbi térhódítása ellenére, ráadásul egy földrengés is megrogyasztotta, ami után újra kellett építeni. A területen egyéb falmaradványokra és egy római fürdő mozaikpadlójára is ráleltek. A templomot a bejáratát kivéve minden oldalról szakadék határolja, remek kilátást biztosítva az alatta kanyargó folyók által kivájt kanyonra. Mivel nem örmény templom, ezért belépős, ráadásul elég drága (1500 dram) és a turistaáradat is garantált.
A kijárat melletti meredek lejtőn ereszkedtem le a zubogó folyó partjára, ahonnét az ebédem elfogyasztása közben alulról is megfigyelhettem, hogy a szakadék nem más, mint a bazalt alapkőzet jellegzetes sokszögoldalú oszlopainak kilométereken át húzódó, igen látványos fala. Az oszlopos formáció a forró láva kihűlése során jön létre. A hűlés sebessége határozza meg, hogy vékony, vagy vastag oszlopok keletkeznek. Itt a kihűlés viszonylag lassan zajlott le. Sodrásiránnyal szembe, keletnek haladva a bazaltszurdok leglátványosabb részéhez értem, ami Örményország egyik fő turista attrakciója. A grandiózus függő bazaltoszlopok alá akár be is lehet állni.
A fő szakasz mindössze 500 méter, így ezt rengeteg turista árasztja el. Ráadásul a kényelmük érdekében az utat is kiépítették, ami pár évvel ezelőtti képeket nézegetve még nem volt itt, és úgy hangulatosabbnak tűnt. Úgy tűnik, késtem pár évet, és időközben a tömegturizmus és a vele járó ártalmak Örményországot is elérték.
Egy későbbi alkalommal túrázni indultam ebben a kanyonban, nyugatnak, a völgy végét jelentő Azat víztározóig. A buszról leszállva villámgyorsan átverekedtem magam a Garni templom előtti vackos soron és a tömegen, és a már bejáratott lejtőn leértem a folyóhoz. A túra a folyó, és a Garni szélét jelentő bazaltfalak között halad, háborítatlan környezetben. Egy-két víkendház van a folyó partján, amikhez ivókút is tartozik, így vízből sem kell túlkészülni. Dús növényzetben, illatos virágok és olajfűzfák között kanyarog az út, kilenc kilométeren át.
Örményországban élnek mérges kígyók, amik a tavasz végi hirtelen felmelegedéskor a legaktívabbak. Négy viperafaj is jelen van, akikkel a túrázások során vigyázni kell. Csak a dzsiputakon, vagy kitaposott ösvényeken lenne tanácsos haladni, de mivel ezeket az utakat senki nem tartja karban - maximum a legelő állatok ritkítják a vegetációt - sokszor kell a sűrű növényzetben gázolva lépkedni, ami a vigyázást ellehetetleníti, és eléggé kiszolgáltatott érzetet kelt. Hosszú vastag nadrágot és bakancsot kellene viselni, de 30 fok felett az kellemetlenebb lenne, mint egy kígyómarás. Ha megtörténne a baj, akkor az intuitívan gondolt cselekedetek, például a méreg kiszívása vagy a seb felvágása kerülendők, helyette nyugton kell maradni, hívni a segélyhívót, és megvárni amíg kiérnek, de valamennyire már ismerve ezt az országot, egy kieső örmény hegyoldalban számomra ez életszerűtlen szcenáriónak tűnik. Viperákat ezen a túrán nem láttam, de a dzsipút keréknyomában kilapított rákokat rengeteget. Mintha tömeges öngyilkosságot elkövetve direkt vonultak volna az útra.
A tározó torkolatához közeledve egy kiírás, és keresztbe dobált faágak jelezték a csapás végét. Kiültem egy árnyas padra ebédelni, és azon tanakodtam, hogyan folytassam a napot. Forduljak vissza, vagy kapaszkodjak fel a völgy tetejére valahogy? Ekkor a semmiből megjelent egy orosz lány, aki szintén ebben a völgyben túrázott. Mivel én oroszul annyit tudok, hogy krokogyil, és ez a szó általános társalgás során meglehetősen ritkán fordul élő, így angolul beszéltünk. Már az első mondatok váltása során úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mutatott a térképes alkalmazásában egy piros vonalat, ami a kanyon tetejére vezet fel, és a tározó partszakaszán halad végig. Tányával a kapcsolódás annyira természetes volt, hogy kérdés nélkül, innentől együtt folytattuk a túrát.
Hangulatos mászást követően, a forró sziklákat markolászva felküzdöttük magunkat az oldalfal tetejére. Egyszavas orosz szókincsemhez hozzátoldottam a mindent elborító kedvenc vadvirágom nevét, ami oroszul úgy van, hogy мак. Később kiderült, hogy sok más orosz szót is tudok, csak az összes a hegyekhez és a természethez kötődik. A csevegés közben egyre jobb panorámánk lett. Színes hegyoldalakat hagytunk magunk mögött, előttünk pedig a tó víztömege rajzolódott ki. Magas volt a vízállás, láttunk olyan fát, aminek a lombkoronájának a teteje látszott csak ki a tóból. A partszakasz elérésekor egy kilátóhelyénél leültünk a földre csendben eszegetni, amit végül azzal tört meg, hogy szerinte egyáltalán nincsenek is krokodilok Oroszországban.
Leértünk a víz szintjére. A parton sok pecás volt, akik épp szedelőzködtek és pakolták be a cókmókjukat a Lada csomagtartójába, mert vihar közeledett. Fura színű buckákon mentünk fel-le, egészen megváltozott a táj jellege, félsivataggá vált. A vízparton rengeteg gólya röppent fel érkezésünkre, ilyen sokat még nem is láttam egyszerre. Már nem találtunk semmilyen utat, így toronyiránt próbáltunk meg felérni a legközelebbi lakott településhez. A part leküzdése közben ért utol minket a vihar, kevés csapadékkal, de hatalmas széllel. Olyan erősen fújt, hogy nem bírtam rendesen felvenni a széldzsekimet. Valósággal feltolt minket a parton, és mikor felértünk a tetőre, azonnal elcsendesedett. Az eleve színpompás táj képén a viharos idő még csavart egyet.
A lány végig mondogatta, hogy ha majd nem lesz felhőben az Ararát, akar róla képet. Amikor kitisztult, felajánlottam, hogy készítek róla egyet a heggyel, amire azt felelte, hogy ő nem kell a képre, mert a hegy úgy jó ahogy van. Álltam ott meglepetten, hogy ezek szerint tényleg a hegy érdekli és nem pózolni akar vele. Üdítő volt értelmes emberi lény társaságát élvezni, ez manapság annyira ritka.
A fantasztikus t-armenia weboldalnak köszönhetően tudtam, hogy Nubarashen faluból vannak buszok vissza Jerevánba, így javasoltam, hogy stoppoljunk el odáig. Az első autó megállt, a sofőr mondta, hogy nem oda megy, de ennek ellenére felvett minket, tett velünk egy óriási kitérőt, az épp induló busz ajtajánál rakott ki, pénzt nem fogadott el, majd csak ezután haladt tovább a saját úti célja felé. Irigyeltem Tányát, mert tudott a helyiekkel beszélni oroszul. Én a nyelvtudás, vagyis a kapcsolódás hiánya miatt elég sokat veszítek. Miután beértünk a fővárosba, elhívtam túrázni másnapra is, de sajnos ez volt az utolsó napja az országban. Megköszöntem neki a túrát, színesebbé varázsolta a napomat.
Következő alkalommal Goghtig utaztam, ugyanúgy a 266-os a busszal, szintén 500 dramért. A végállomástól 3 kilométer sétára található a Geghard kolostor, a környék fő nevezetessége. A felmart út melletti kavicsosban természetesen egyedül én bukdácsoltam, a helyiek saját autóval, a turisták pedig szervezett formában buszokkal közlekednek. Megérte sétálni, mert a táj tetszetős, a kolostor a völgyzárlat végében épült, ráadásul tehenekkel is találkoztam.
Sok turista téblábolt a kolostor udvarában, ezért rögtön azzal kezdtem, hogy felmásztam a szemben látható sziklafal tetejébe, ahol a keresztek láthatók. Elég meredek út visz fel, de megéri kitolni, mert tökéletes rálátás nyerhető az egész komplexumra. Még úgy is mutatós volt, hogy a főépületet állványok fogták közre. A lejtmenetet óvatosan letudva, tettem egy kitérőt a barlangok felé, ahol kőbabatengert épített fel a türelmesebbje. Megfigyelhető, hogy minden kis lyukat, barlangot telehordanak gyertyákkal és szentképekkel, amik köré különféle apróságokat, pénzt pakolnak.
A geghard szó lándzsát jelent, ugyanis itt őrizték annak a lándzsának a hegyét, amivel Jézust a kereszten megsebesítették. Ma ezt a tárgyat egy kicsit odébb, Ecsmiadzinben lehet megtekinteni. A kolostor a 4. században épült, majd a 13. században lett kibővítve a ma látható főbb épületekkel. Vannak sziklába vájt, és aköré épített részei is, és eszméletlen atmoszférája van. Szó szerint koromsötét helyiségeket kell elképzelni, hatalmas díszítetlen kőtermeket, amiket maximum az apró réseken át beszűrődő kevéske természetes fény és a látogatók által gyújtott gyertyák világítanak be. Található bent egy szent forrás is, mindenki iszik belőle, és gyűjt is innen vizet. A természetes ivóvizek nagy rajongójaként én is teletöltöttem a flakonomat.
Az örmény kolostoroknál a templom főépületét rendszerint jóval nagyobb, mindig nyugati irányból kapcsolódó előtermek, mauzóleumok egészítik ki, ezek a gavitok. Ezekben lapos sírkövek vannak a földbe ásva, azokon jár-kel az ember. A falakba keresztek és írások vannak vésve, a falak mellett pedig gyertyatartók állnak, ezek köré gyűlnek az emberek, hogy meggyújtsanak pár szál gyertyát és imádkozzanak. A leégett gyertyacsonkokat és viaszdarabokat a templomszolgák vödörbe gyűjtik, amikből újból gyertyák készülnek. Előfordul, hogy a remek akusztikával bíró termekben valaki elkezd énekelni, ami tovább emeli a hangulatot.
A templom kihasználtsága folyamatos, egymást követik a szertartások. Láttam keresztelőt, amit követően a pap egy perc alatt pirosból átöltözött feketébe és már vezényelte is a következő szertartást egy párnak, de sokan akár egy áldás erejéig is felkeresték a papot. Azért is tetszett ez a kolostor, mert nem csupán turistalátványosság, hanem az eredeti funkcióját ellátó, hívőkkel, lélekkel megtöltött helynek éreztem. Sokat időztem odabenn, ezért igencsak meglepett, amikor kilépve a gavit ajtaján mindent hófehér jég borított. A hirtelen jött jégeső még dobott egyet az élmény összességén.
Sétálva vissza a buszmegálló felé, kézműves lavaskészítőkre figyeltem fel. Be is mentem megnézni, hogyan készül a finom örmény papírkenyér. Két asszony végzi a munkát. Az első a liszttel megszórt faasztalon nyújtja a lehető legvékonyabbra a tésztát. Ha elkészült, rádobja a másik karjára, aki a kezei között dobálva tovább edzi azt, majd egy domború párnára feszíti ki a tésztát, amit egyetlen gyors mozdulattal a földbe ásott kemence forró falához tapaszt. Hamar megsül, itt-ott légbuborékok keletkeznek rajta, majd a kemence faláról letépve elnyeri végső textúráját, és helyét a friss lavashalom tetején. A munkamenet gördülékeny, folyamatos, percenként keletkezik egy lavas. A vékony, kissé ropogós lapok gyorsan fogynak, mivel turistacsoportok is megállnak itt falatozni, és a lavast mindenki szereti, főleg ha a kedves vendéglátók sajtot is göngyölnek bele.
Hazafelé a buszon zötyögve szememmel a Geghama hegység havas csúcsait fürkésztem. Próbáltam megbecsülni, hogy mennyi hó fedheti a 3600 méteres magasságig emelkedő vulkáni mező kiemelkedéseit, és próbáltam felismerni az egyes tájegységeket. A hegység fő vonzereje, hogy nagyon kieső helyen van. A főgerincén, ami kihunyt vulkáni salakkúpok sorozata, csak többnapos túra keretén belül lehet mozogni. De annyira kíváncsi voltam már rá, hogy nekiindultam, hogy meglássam, egy túranap alatt meddig tudok eljutni. Goght ebből a szempontból jó kiindulópont volt, mert a hegységhez lévő egyik legközelebbi falu.
A szokásos járattal mentem, és a végállomás előtti kanyarnál rakattam ki magam. Köves dzsipúton kaptattam felfelé fáradhatatlanul. A füves hegyoldalban a tehénkék az Ararát szépségének bámulása közben kérődztek. Egy plusz fertály óra alatt felértem a Geghard kolostort körülvevő falak tetejének szintjére, ahonnét ütős látkép mutatkozott a kanyonra, a kolostortól a víztározóig elláttam. Örömmel nyugtáztam, hogy a hó itt már elolvadt, és nagy lelkesedéssel folytattam túrámat az ismeretlenbe.
A Geghamában a terep egyszerű, mert jól belátható, lassan emelkedő, dzsiputakkal kuszán behálózott terület, maximum a távolságok megbecsülésével lehet csúszni. A nap erősen sütött, de április lévén a levegő hűvös és kristálytiszta volt. Színes, illatos mezei virágok között, síri csendben élvezhettem a tájban menést. Vigyáztam a lépteimre, nehogy letapossam a rám mosolygó virágokat. Néhol a távolban emberek gyűjtögettek valamit, szerintem gyógynövényeket szedtek, mást nem tudok elképzelni. Botanikusok számára az örmény hegységek fantasztikus célpontok, nagyon változatos a növényzet. Én csak laikusként nézegetem, szagolgatom és lelem örömömet a vadvirágokban.
A semmi közepén egy szakadt busznál ültem le elfogyasztani a bekészített lavast. A pihenő alatt számolgattam, hogy mi férhet bele a napba úgy, hogy a Jerevánba visszainduló utolsó buszt elérjem. Mivel jó tempót mentem, és élveztem is a túrát, úgy saccoltam, talán elérhetek a Vishap tóig. Kacérkodtam a szomszédos Yeragagat csúcs megmászásával is.
Vitt előre a kíváncsiság és a felfedezéssel járó izgatottság. 2600 méteres magasságban kezdtek megjelenni az első nagyobb hófoltok, amiket keresztezni kellett. Mivel erősen olvadt, az átázott talaj egyre lassította a haladásomat, az iramos sétát az óvatos lépkedés váltotta fel. Már csak egy kilométerre voltam a tótól, amit nagyon szerettem volna elérni, de megálljt kellett parancsolnom magamnak, mert a hótól már nem bírtam érdemben haladni. Egyet sem bánkódtam, mert így is fantasztikusan szépet túráztam, és még a visszaút lejtmenetének könnyed bandukolása hátra volt. A végponton alaposan megnéztem magamnak a hófödte csúcsokat. Látszott az Azhdahak, a hegység legmagasabb, de mindig bujkáló csúcsa, és pár másik vulkáni felépítmény is.
Nem lehet egy napnak jobb levezetése annál, mint a természetben a lemenő nap szembe sütő fényénél lejtnek sétálni a friss levegőn. Aztán a felmart úthoz leérve, kellemesen fáradtan, kissé leégve, a buszra várva nyelhettem a port, amit a kolostortól hazaigyekvő megszámlálhatatlan turista autója kavart fel. A busz hátsó ülésein bambán rázkódtam hazafelé, és elhatároztam, hogy a hó távozása után megismétlem ezt a túrát, és elérem majd a tavat.
Bő egy hónap múlva, a nyár első napján jött el az ismétlés ideje. Teljesen más élmény egy már ismert tájban túrázni. Hogy ne ugyanazt az utat járjam be, ezúttal a Yeragagat tömbjét északról kerültem, de ez hibás döntésnek bizonyult, ugyanis a mapy-n jelzett utak nem léteztek, sokszor kellett bozótosban botladoznom, vagy egy folyópart sziklafalain boulderezve haladnom, ami jelentősen lelassított. Végül toronyiránt nekimentem egy 2760 méteres névtelen csúcsnak, ahol megpihentem kajálni, és szemlélni a tájat. Onnan tekintve már a tó is kikandikált, illetve a gerinc főbb csúcsai is sorra látszódtak.
Sokkal zöldebb volt már a táj. Az olvadások miatt a folyók felduzzadtak, csak a felfrissítő mezítlábas átkelések működtek. Végül elértem a tó partjára, ami nagy örömmel töltött el. A tó vizét tükörként használva, duplán láthattam a hegyeket. A tó neve Vishap, ami az örmény mitológiában egy vízsárkány neve. A tó melletti kis buckán található két érdekes sárkánykő. Az embernél magasabb hosszúkás monolitok rendszerint tavak, folyók, források mellett állnak, és több ezer évesek. Közel száz darab van belőlük a mai Örményország területén. Állatokat szimbolizáló vésetek díszítik, ezen épp bika és vízi madarak láthatók. Úgy feltételezik, hogy az öntözést, ezáltal a mezőgazdaság termékenységét elősegítendő emelték ezen megalitokat a sárkányok tiszteletére.
A tó partja kellemes, nyugodt hely volt. A visszafelé út már kevésbé. Sajnos a nyár első napjaiban a hegységet elözönlötték a pásztorok a nyájaikkal, és ami a legrosszabb, a kutyáikkal. Ők jeziditák, nomád állattenyésztéssel foglalkozó kurd kisebbség, akik nyáron családostól itt élnek fent a hegyen. Kilométerenként sátortáborokat állítottak fel, rendszerint pont az út mellé. Szó szerint önkényesen kisajátították maguknak az egész hegységet. Szeptemberben vonulnak le, amikor már sokkal zordabbak a körülmények odafenn. A kutyáiknak betanított algoritmus az, hogy mindennek menjenek neki ami mozog, és nem birka vagy Lada Niva. Mint ahogyan a Máramarosi havasokban már egyszer megtörtént velem, itt is azon kaptam magam, hogy hat kutya rohan felém ugatva teljes erőből. Teli torokból üvöltöztem, hogy a pásztor meghallja, és leállítsa az átkozott kutyáit, de egy jezídi parasztot nem úgy kell elképzelni, mint egy többsejtű élőlényt, csak állt ott, és nézte. Ilyenkor az a helyes viselkedés, hogy a tábortól konstans sebességgel egyenesen haladva kell távolodni. Ez az intermezzo az egyébként fantasztikus Geghama hegységben való túrázástól teljesen elvette a kedvem.
