Jereván
Régóta vágytam már Örményország felfedezésére, és végül ennek is eljött az ideje. Úgy éreztem, hogy ez a kis, kompakt, szenzációs természeti adottságokkal rendelkező ország, ahová még a nyugat úthengere nem ért el, a kedvemre való lesz. Hol máshol kezdhettem volna a megismerést, mint az ország fővárosában, Jerevánban.
A nem egész 3 milliós népből több, mint egymillió él Jerevánban, ami az ország központja. A domborzati viszonyok miatt központ máshol nem is lehetne, az ország szinte teljes területe hegyvidék, átlagmagassága 1800 méter. Jereván 1000 méteres átlagmagasságon terül el, az örmények legkedvesebb szimbólumától, az Ararát hegytől mindössze 50 kilométerre, ami nagy szívfájdalmukra már Törökország területén emelkedik.
A Fekete- és a Kaszpi-tenger közti szűk terület hemzseg a politikai feszültségektől. Az örmény emberek tudata érezhetően át van itatva a politikával, nem is csoda ez, kis országként ellenségek közé szorítva. Egy bemutatkozás során, amikor közöltem, hogy magyar vagyok, az jött rögtön válaszként, hogy a magyarok nem szeretik az örményeket, mert örmény volt az egyik admirális, aki a szovjetek oldalán '56-ban tankkal bement Budapestre. A kézfogást követő harmadik percben már Nagy Imre kivégzése volt a téma, pedig én nem erőltettem ennek boncolgatását.
A legmélyebb sebet az 1915-ös népirtás ejtette rajtuk, ami során nagyjából egymillió örményt mészároltak le a törökök. Áthatolhatatlan határ húzódik a két ország között, minden értelemben, így aki nyugatról közelítene szárazföldről, annak Grúzián át vezet az út. De keletről sincs átjárás a karabahi konfliktus miatt Azerbajdzsánból. A népirtás évfordulóján a Köztársaság téren azeri és török zászlókat gyújtott fel a tömeg. Az emlékműnél békés megemlékezés zajlott, amin a lakosság jelentős százaléka részt vett, virágokat helyezve a tűz köré.
Jereván egy élhető főváros, és ez a rengeteg zöldnek köszönhető. A zöld területet itt nem a magyar értelmezésben kell elgondolni, ugyanis itt egy park tényleg azért van, hogy oda emberek járjanak ki azért, hogy jól érezzék magukat. Amíg nálunk egy közterületen az első fűszál kibújásakor azonnal kiküldik az összes segédmunkást, hogy a legzajkeltőbb, legkörnyezetszennyezőbb módon taroljanak le minden életet, addig itt hatalmas, nagy árnyékot adó fák, sűrű növényzet és rengeteg virág borítja a parkokat. Sok a teljesen magára hagyott, rendezetlen terület, csakhogy a természetben a rendezetlenség a rend. Ilyen környezetben létezni jót tesz a léleknek. A Hrazdan folyó völgye erre egy remek példa. A folyóparti árnyasban sétálva olyan érzésem volt, mintha mérföldekre lennék bármiféle településtől. A már nem üzemelő gyermekvasút mentén nyugodt, csendes természeti környezetben lehet pihenni, és elbújni a tömeg szeme elől.
A parkokban nagy élet van. Népszerű játék az ostábla (backgammon), ezt játsszák mindenhol. Most is a nyitott ablakomon át épp a dobókockák fatáblára vetését hallom az alattam lévő gazebóból. De láttam petanquét (golyódobálós játék) játszó társaságot is. Az élhetőséget tovább növelik a közkedvelt pulpulakok, vagyis az ivókutak, amikből elvileg több, mint 1500 darab van a városban. Finom hideg víz fakad lépten-nyomon, tud inni az ember mindenütt, ami a nagy melegekben áldás. Nálunk ugye a kutak is azért vannak, hogy a nyomókarjuk le legyen szerelve, hogy ne lehessen inni belőlük.
Elkél a sok zöld, ugyanis elég nagy a szmog a városban, amit tetéz, hogy az összes örmény férfi erős bagós. Nőt nem láttam cigarettázni, de férfit olyat is, aki a szájában lógó cigiről gyújtott át egy másikra, átfedésben kettőt is élvezve, nehogy egy pillanatnyi bagófüst mentes másodpercet át kelljen élnie. Egy doboz cigi 500 forint körül van. Szerencsére az intézményekben, boltokban, vagy buszokban kikerültek a füstölést tiltó feliratok, de egy nagyobb kereszteződés aluljáróján egy levegővétellel áthaladni még mindig nem kellemes.
Azonnal feltűnő építészeti jellegzetesség a rózsaszín bazalttufa blokkok használata. A környék hegyei vulkanikus eredetűek, innen az alapanyag. Az árnyalat olykor narancsos, néha barnás, de szerintem a legszebbek azok, ahol vegyesen építették be a színes köveket. Fellelhetők a szovjet idők alatt felhúzott, általunk is ismert panelek, annyi különbséggel, hogy itt egyetlen felújítás vagy újrafestés sem történt az átadás óta, így ezek eléggé ramatyul néznek ki, főleg a pompás tufablokkos épületek között.
A Köztársaság tér csak politikailag központja a városnak, ott csak a tömegrendezvények és a tüntetések zajlanak. A város szíve és lelke, igazi központja, ahol az élet zajlik, az a Cascade lépcsősora. Ez szó szerint egy hosszú és széles lépcsősor, ami a fő sétálóutcát közi össze a város magasabban lévő részével, minden szintjén szökőkutakkal. Eszméletlen hangulata van önmagában is, de sosem felejtem el azt, amikor először elindultam rajta felfelé, majd valahol a közepe táján hátrafordultam, és a magasból megláttam az Ararát hegy csúcsait. A mészkő lépcsősor tetején állva, nem lehet betelni a látvánnyal. Persze ehhez tiszta időre van szükség, amit ki kell fogni. A legtöbbször túl szmogos, vagy poros, vagy párás, vagy felhős ahhoz, hogy éles képet lehessen készíteni a hegyről. A Kaszkád belsejében mozgólépcsővel is fel lehet menni, miközben ha a tájat nem is, de érdekes művészeti alkotásokat szemlélhet a pulzusát megemelni nem kívánó.
Ha még feljebb kaptat az ember, akkor kilyukad az októberi forradalom emlékműjéhez. Az ötvenedik évfordulóra húzták fel az ötven méteres oszlopot. Ez a placc a naplemente nézés és a fotózkodás tökéletes színtere. Az Araráttal mindenki imád fényképezkedni. Kicsit átérzem a kínjukat, hogy szeretett hegyük nem az ő országuk területén van. Itt gyűlnek össze az úgynevezett fiatalok, itt készül a sok értékes TikTok tartalom, és innen sétálnak le a Kaszkádon át bele az éjszakába.
Még tovább araszolva a Győzelem parknál lyukadunk ki, szintén remek kilátással a városra és az Ararátra. Hatalmas terület, van benne csónakázó tó is. Itt található Örményország Anyjának szobra, és mi más lenne egy örmény anya kezében, mint egy hatalmas kard. Mondjuk az előtte itt állt Sztálin szoborhoz képest mindenképp haladás. A szobor talapzata egy mini múzeumot rejt magában, amit ajánlani nem tudok, mert kizárólag fegyverek, illetve háborús "hősök" képei vannak kiállítva.
Örményország tette elsőként államvallássá a kereszténységet. Fantasztikus hangulatú, szintén tufából emelt templomok találhatók az egész országban mindenütt. Ezekbe betérve azonnal hatást gyakorol rám az épület atmoszférája, megszűnik a külvilág. Egy örmény templom nincs kicicomázva, nincs telehordva giccses értéktárgyakkal, és a ne lopj szellemiségétől vezérelve a világ más kultúráitól összelopkodott kincsekkel. Nincs bent semmi, csak a falak kövei, pár szál gyertya, maximum pár szentkép, és ez sokkal, de sokkal értékesebb. Természetesen minden templomba ingyen betérhet bárki, semmilyen kikötés nincs. Ha valaki szeretne hozzájárulni a fenntartáshoz, az tud gyertyákat vásárolni, mérettől függő áron.
Az örmények életének szerves része a hit, már amennyire ez megállapítható az aköré kerített formaságok alapján. Mindennapi eset az, hogy egy buszon ülve, a templom előtt elhaladva keresztet vetnek, fiatalok és idősek egyaránt. A templomok falába vésett keresztek csókolgatása szintén gyakori. A templomokban nagy a forgalom, sorra váltják egymást a hívők. Meggyújtanak egy-két gyertyát, pár percre leülnek a padra, majd az ajtón háttal kimenve, közben keresztet vetve távoznak.
Volt viszont egy kivételes eset. Egy alkalommal egy fiatal lány úgy távozott a fenti katedrálisból, hogy középső ujját látványosan magasba emelve fuck you-t mutatott talán az oltár, talán a hívők felé, de leginkább úgy az egésznek, és pluszba pár keresetlen szót is hozzáfűzött. Ott ültem a padon, és nyugtáztam, hogy ezek szerint benne most ez volt. Sokakban meg biztosan a szent mozi megy. Ezért ennyire nagyon jók az örmény templomok. Ami odabent van, az egyedül a templom falait felépítő kövek belső fele. Az összes többit a látogatók viszik be magukkal a fejükben pörgő képzetek formájában, amiknek szemléltetéséhez az épület egyszerűsége tűéles kontrasztot ad.
Azt sajnálom, hogy a régi autók kikoptak az utakról. Egy-két Ladát, Zilt és Kamazt még lehet látni, de a főváros gépállománya már teljesen lecserélődött. Talán a tömegközlekedés oszlopát jelentő buszok a legrégebb óta szolgáló járművek. Nem kisbuszok, hanem kis buszok ezek, amikre egész egyszerűen csak fel kell ugrani, lehetőleg a hátsó ajtón. Az első ajtó szolgál a leszállásra, mert ott van közelebb a sofőr, akinek ekkor kell átnyújtani a fuvarért járó 100 dramos érmét. Könnyű átváltani a dramot forintra, mert gyakorlatilag takkra megegyezik a kettő, a dram csak egy picivel kevesebb, így nem kell számolgatni. Magyarán egy "vonaljegy" kb. 93 forintba kerül, amivel nemhogy a városon belül akárhová, de még külvárosi területekre is el lehet utazni. A troli még olcsóbb, 50 dram. Az üzemanyag litere 530 dram körül mozog.
A tömegközlekedés a felfedezést szomjazók számára a piacok bejárása mellett a fő tapasztalatszerzési forrás. Nem turista attrakció, hanem valós környezetben zajló valós esemény a köz emberével, amiből rengeteg minden kiderül. Például ha nagy a tömeg a buszon, és a leszálláskor nem tud előrevergődni az utas, akkor több eset lehetséges: vagy hátul száll le, majd odasétál a vezető ablakához, hogy oda tudja adni a százast, vagy még a buszon odaadja az érmét a mellette álló utasnak, aki szintén továbbadja, ami majd egyszer csak eljut a sofőrhöz. Sőt, ha szükség van visszajáróra, az is az utasok kezén át talál vissza az épp leszállóhoz. Egyetlen embert nem láttam, aki csak leugrana és nem fizetne, legyen az eljárás akármilyen körülményes a munkába- menet vagy jövet idősávjában a nagy tömeg miatt.
Az újabban beüzemelt buszokon már elől kell felszállni, ahol van egy automata, abba kell bedobni a százast. Arra az esetre, ha nincs pont százasa az utasnak, ki van téve egy ruhadarabra egy csomó apró, ahová az utas maga leteszi az érméjét, és maga elveszi a visszajárót. Megpróbáltam ezt a módszert Magyarországra elképzelni, de már a gondolat csírája is az értelmezési tartományon kívülre esett. Az ülőhelyek átadása a nők, gyerekkel utazók, és idősek számára nem kérdés tárgya. Az álló utasok a táskáikat a számukra vadidegen ülő utasok kezébe adják, hogy vigyázzanak rá... Ezek azok a hétköznapi apróságok, amik rengeteget mesélnek egy adott társadalom működéséről, a benne élő emberek jelleméről. Amikor a sofőr melletti motortéren ültem, rajtam haladt keresztül a teljes pénzforgalom, én számoltam ki mindenkinek a visszajárót, ami fantasztikusan autentikus élmény volt, örültem, hogy segíteni tudtam a folyamatot.
A járatok megállói ki vannak írva a busz oldalára, de mivel a magyar szem az örmény tipográfiát kizárólag mint hímzésmintát tudja értelmezni, ezért inkább javaslom a t-armenia.com weboldalt az örmény tömegközlekedés rejtvényeinek kibogozásához. De annál részletesebb és használhatóbb a Yandex Go alkalmazás, amin a buszok pozíciója is követhető. Taxi fuvarok is intézhetők rajta, csakúgy mint a helyi Uberrel, ami itt GG taxi néven fut, de nekem egyetlen egyszer sem volt ezekre szükségem, annyira hatékony és olcsó a tömegközlekedés.
Van egy metróvonala is a városnak. Az aluljáróba való lemenetelkor kell szintén 100 dramért megváltani egy műanyag érmét, azt bedobva enged át a kapu. Valójában a kapuk mellett is be lehetne menni, de senki nem teszi. Ellenőrök egyáltalán nincsenek, sem a metróban, sem a buszokon, mert teljességgel szükségtelen, senki nem bliccel. Felszabadító érzés a mozgólépcsőkön közlekedni és a megállókban várakozni, mert nem tol a rendszer egymillió mocsodék reklámot az ember arcába. Vér primitívek a megállók, ahogyan az a képen is látszik, és ez felszabadító érzés. A szerelvények pedig pontosan a régi jó 3-as metrós veteránok.
Szeretek csak úgy sétálni a városban, mert jó az örmény emberek között lenni. Ráadásul a lányok nagyon szépek, aminek titka mindig a természetességben rejlik. Még csak véletlenül sem látni egyetlen tetoválást sem, hogy a jóisten tartsa meg a szokásukat. Az öltözködésüket egyszerűnek mondanám: a tipikus női viselet itt egy bő farmernadrág igencsak felhúzva, hozzá vagy egy vállakat szabadon hagyó szűkebb felső, vagy egy szintén bő póló. Mindenkinek fekete a haja, gondolom azért választanak hozzá többnyire világos ruhákat. Az összkép számomra rendkívül tetszetős, és ezzel nem egy-két kirívó esetre gondolok, hanem az átlagra.
Örményország rendelkezik a világon a legjobb nő/férfi aránnyal, ez számomra szintén pozitívum. A férfiakról annyit tudok írni, hogy minimum egy cigi lóg a szájukból, a telefonjukon nyomkodnak valamilyen szerencsejátékot amin majd biztosan nyernek, illetve sötét ruházatot viselnek, hosszú nadrágot még 40 fokban is. Az öltözködés terén igyekeztem igazodni, de 30 fok felett átváltottam rövidre, és végül is azzal sincs semmi gond, azért ez nem a szomszédos Irán, itt szabadon úgy öltözik mindenki, ahogy akar.
Elég sok orosz él Jerevánban, akik a kinézetükkel nyilván kitűnnek a helyiek közül, ha mással nem, hát a világos hajukkal. Legtöbbször engem is orosznak néznek, ezért oroszul szólnak hozzám, és miután kiderül, hogy sem az örmény, sem az orosz nem megy, akkor a kommunikáció megreked. Angolul csak a fiatalabbak tudnak. Feltűnően sok indiai is van, aminek okát abban látom, hogy népességük nemrégiben megelőzte Kínáét, az országukra kirakták a megtelt táblát, és valahol kell lenni. Őket legtöbbször biciklin, hatalmas ételkihordó táskával a hátukon lehet látni.
Az utcasarkon zellert áruló nénik és a klasszikus piaccsarnokok rendszere is létezik, de nekem a nyelvi nehézségek miatt kellemetlen tapasztalataim vannak ezekkel. A legtöbb kofánál nincsenek árak feltüntetve, én pedig nem tudok rákérdezni, alkudni pláne. Azt vettem észre, hogy a problémát rövidre zárva felkerekítenek a legközelebbi ezresre, vagy mivel látják rajtam hogy külföldi vagyok, a legközelebbi utáni ezresre. Ha ki van írva az ár, akkor is érdemes előbb végignézni az összes árus portékáját, mert nagy eltérések vannak mind árban, mind minőségben. A ketrecben tartott állatok kínjának átérzése miatt sem szerettem a piacra járni. Van nyúltól kezdve galambon át libáig minden, kis szűk helyre bezárva, ami nem egy lélekemelő látvány.
Örmény különlegesség a lavas, ami egy papírvékony kenyérféleség. Minden boltban frissen sütve kapható, olcsó, és sokrétűen használható. Főétel mellé tépkedve, vagy vajat és sajtot belebugyolálva is fogyasztható. Hordozható, eláll pár napig, így túrakajának is tökéletes. Becsomagolva kell tárolni, mert ha levegő éri, hamar szárad. Sokkal jobb, mint a hagyományos kenyerek, mert a lavas is növeli az étel szárazanyagtartalmát, de a vékonysága miatt nem lehet túlenni belőle. Erre jó példa a lahmajun (ejtsd: lamadzsun) is, ami egy pizza féleség. Alapja a vékony lavas tészta, kicsit alaposabban, ropogósra sütve, és rá némi darált birka vagy marhahús. A feltétek minőségében és választékában óriási eltérések vannak az ár függvényében. A lahmajun jobb választás, mint egy pizza, mert a tészta nem domináns, így nem telít annyira, és egészségesebb is.
Eddig csupa olcsó dologról esett szó, de a fentieken kívül sajnos minden drágább, mint Magyarországon. A boltokban szemetet itt is tonnaszámra lehet kapni fillérekért, de aki egy picit is egészségesebben akar táplálkozni, annak a zsebébe kell nyúlnia. Főleg a minőségi fehérjeforrások árcéduláin látni hajmeresztő összegeket, olykor a magyar árak többszörösét. A legjobb kompromisszumot a tejtermékek jelentik, amik kitűnő minőségűek. A szállások árát is megkérik rendesen, és a szolgáltatások árszínvonala is európai. Persze lehet, hogy ez a normális, és csak az én pénztárcámnak megterhelő.
Látnivalók közül ajánlom a Soviet Clubot, amit nem igazán tudtam besorolni, hogy mi, múzeum-e vagy étterem, de igazából mindkettő. A Szovjetunió idejéből hátramaradt tárgyakkal eszméletlen igényesen, hitelesen és aprólékosan berendezett helyiségekben lehet elfogyasztani egy vacsorát. De mint múzeum is végig lehet nézni a kiállítást, sőt, a játékgépekkel játszani is lehet. Az udvaron a Ladák és Gazok mellett parkol egy sárga Ikarus busz is, ami szintén be van rendezve, és a régi jó barna bőrüléseken is el lehet fogyasztani a kirendelt ételt, miközben archív BKV felvételek mennek a képcsöves TV-n. Szürreális pillanat volt, ahogy ott ültem egy étteremnek berendezett Ikarusban Jerevánban, és bemondta egy ismerősen csengő hang magyarul, hogy "Margit híd, budai hídfő, végállomás". Láttam olyan harmonikát, amit gyerekkoromban addig nyomkodtunk, amíg az összes gombja be nem esett, és olyan lemezjátszót, amiből minden tranzisztort kézzel tépkedtük ki, majd kentük össze a belsejét zsírral.
A szekrényeket is kinyitogattam, és a fiókokat is kihúzogattam, hogy vajon miket rejtenek. Kicsit zavarban is voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez kiállítás, vagy éppen a tulajok életterében kutakodok. Szerintem mindkettő. A világ összes múzeumigazgatójának ide kellene jönnie tanulni, és megnézni, hogy milyen az, amikor megkérdőjelezhetetlen lelkesedéssel és rajongással épít fel valaki egy bemutatásra szánt világot. A zenei aláfestés is korabeli. Ha Jerevánban élnék, és lenne hozzá társaságom, heti rendszerességgel járnék ide elfogyasztani valamit. Szabadon lehet fotózni, videózni. Ha valaki ellátogat ide, el ne felejtsen a WC-be bemenni!
A Soviet Clubhoz hasonlóan, sok házi múzeum van a városban. Ez többnyire annyit tesz, hogy egy megboldogult híresség házát berendezték az ő használati tárgyaival, vagyis autentikus korabeli környezetbe csöppenhet az érdeklődő. Én a Lusik Aguletsi házi múzeumban jártam. Ő egy olyan nő volt, aki az örmény kultúra megóvása céljából halmozott fel régi tárgyakat, ruhákat, és magán is minden nap ezeket viselte. Az ő gyűjtőmunkájának és a múzeum gondozóinak köszönhetően nagyjából bele tudjuk képzelni magunkat a régiek életterébe. Kettős érzéseim voltak a szobákat járva. A régi tárgyak aprólékos kidolgozottsága, az általuk a térben keltett hatás köröket ver a mai gagyi műanyag tömeghulladékokkal berendezett lelketlen életterekre. Az viszont örömteli, hogy ennyi szir-szarra nekem nincs szükségem. Ez is kettő az egyben múzeum, itt is el lehet fogyasztani egy kávét az antik bútorok között.
Ritkán élek alkohollal, de az Ararat Brandy Múzeum annyira hozzátartozik Jerevánhoz, hogy nem hagyhattam ki. Előre kell időpontot foglalni, többféle csomag közül lehet választani. A vezetett csoportos program során bemutatták, hogy mely régiókban termesztik a szőlőt, hogy hol rakják össze a tölgyfahordókat, hol érlelik, és hol palackozzák a nedűt. Rámutattak az ital színe és állaga közti összefüggésekre, és leginkább az amatőr fogyasztó számára érdekes tényeket hangoztattak, hogy például 80 évnyi érlelésen túl tovább már nem változik a brandy ízvilága. Mutattak száz évnél is idősebb palackokat, valamint hatalmas hordókat különböző államfőknek és hírességeknek dedikálva. Az örmény történelem részét képző, nemzeti kincsként számontartott italokat páncélterem mögött őrzik.
Én a legolcsóbb csomagra fizettem be, ahol csoportunk egy páréves és egy hétéves italból kóstolhatott. Itt is ment az észosztás arról, hogy miért olyan alakú a brandys pohár amilyen, és hogy miért a pár szem csokoládé az ital mellé, de a lényegi rész akkor kezdődött, miután a prezentőr magára hagyta a csoportot. Meglepetésemre sok vendég úgy állt fel az asztaltól, hogy a drága italba alig szagoltak bele. Idővel rajtam kívül csak egy háromfős lengyel társaság maradt, akik nem hagytuk veszendőbe menni azt a sok drága, minőségi italt. Magunk elé emeltük az otthagyott poharakat, és folytattuk a kóstolást. A belépő árát biztosan elfogyasztottam, rendesen megütött. Kb. egy óra kortyolgatást követően, célzásképp elegánsan kitárták a terem ajtaját, jelezvén, hogy köszönik a látogatást. Azon rosszéletű iszákosoknak, akiknek ennyi nem elég, figyelmükbe ajánlom szemben a híd túloldalán lévő Noy Brandy üzemet, elvileg ott is lehet kóstolgatni, ha másért nem, a két márka összehasonlítása végett.
Jereván hagyományos múzeumai közül a történelmi múzeumot ajánlom. Masszív kiállítás, rendesen elfáradtam, mire alaposan végignéztem mindent. Iszonyat régi (értsd: több százezer éves) obszidiánszakócákat lehet megtekinteni és markolászni. Kiraktak egy hatezer éves cipőt is, ami a legrégebbi lábbeli a világon. Ezen kívül használati tárgyak tömkelege, olykor meglepő élőlények rajzolatával díszítve. Áll két igazi, ősrégi szekér is, tömör fakerekekkel.
Az ódon könyvek és a tipográfia szerelmeseinek ajánlom a Matenadaran múzeumot. Rengeteg régi iratot lehet sajnos csak üvegen keresztül szemügyre venni. Pedig milyen jó lenne ezeket a könyveket lapozgatni, a papírt érinteni. Bár lehet, hogy némelyik azonnal szét is esne. Az örményen kívül más népek iratai is helyet kaptak. Az én tetszésemet a burmai betűk nyerték el leginkább. Kissé témaidegen rész, ahol ezen régi iratokból kiolvasott receptek alapján összeállított örmény életelixíreket és azok összetevőit mutatják be. Az 54 féle válogatott hegyi gyógynövényből kivonatolt italból vásároltam is a múzeum boltjában.
Aki a nyílt feltárásokat kedveli, az kilátogathat az Erebuni városrészbe, az ottani dombra épített erődhöz. Ez a 2800 évvel ezelőtt alapított város központja, a Jereván szó az Erebuniból módosult. Túl sokat nem tartogat a terület, ráadásul a kevés megmaradt falfestményt is sikeresen összebarmolták a modern művészek, de olyan panorámát lehet élvezni a dombról, hogy már csak azért is megéri jegyet váltani és felkaptatni. Ráadásul mindent illatos vadvirágok nőttek be, ami sokat dob a romok hangulatán.
A város déli részében, a gipszgyár tőszomszédságában van egy szuper strand. Két nagyon sós vizű tavacska található teljesen elhanyagolt környezetben. Maximálisan autentikus az élmény, csak helyiek járnak oda, ingyen látogatható. A vízből dél felé tekintve az Ararát mindig havas főcsúcsa látszik, keletre nézve a homokfalba építkező madárkák lakóparkja, észak felé pedig egy hatalmas szemétdomb, ami itt a hulladékkezelési folyamat végső állomását jelenti annak felgyújtása előtt.
A víz kellemesen meleg, a nádas környékén hidegebb áramlatokkal. Kellően mély az úszáshoz, de a sótartalom miatt igazából csak lebegésről van szó. A kisebb tó annyira sós, hogy úgy lehet lebegni a tetején, mintha egy kanapén dőlne hátra az ember. Gyakorlatilag küzdeni kell a lesüllyedésért, amit csak óvatosan, nehogy a szembe kerüljön a maró víz. A megszáradást követően a bőrre kicsapódik a fehér só, ami furán jó érzés. A meder mélyéről felkapart fekete sárral terápiás céllal az egész testfelület bekenhető. A nádas mélyén egy csőből jéghideg édesvíz zúdul alá, a bevonatok tehát lemoshatók. Ottjártamkor épp mintát gyűjtött a tóból a vízügyi hatóság, ami megnyugtató, mert ezek szerint ellenőrzik a víz minőségét. Sajnos a csikkek a tóban landolnak, de találtam benne treff nyolcast is. Ezt leszámítva ez egy remek gyógyfürdő, ajánlom.
Szárazföldi kikapcsolódásra tökéletes a Botanikus Kert, a város legnyugodtabb szeglete. A szemet gyönyörködtető flórán kívül rengeteg kergetőző mókus, és sok madár él ott. Épp orgonavirágzáskor voltam, nem tudtam betelni az illatozással. Van rovar hotel, és egy fatörzsbe vájt mini könyvtár is. Az üvegházban trópusi növények élvezik a párás klímát. A park nagy része fel volt túrva, remélem a felújítás során a természet igényeit tekintik elsődlegesnek, és nem csinálnak a helyből majomkodó parkot műanyag dinoszauruszokkal. Háborús veteránoknak, illetve csatában elesettek családtagjainak ingyenes a belépés. Ezek után ne mondja senki nekem, hogy nem érdemes háborúzni.
A Kond városrész szűk, meredeken emelkedő utcáin sétálva olyan érzésem volt, hogy elhagytam a fővárost. Több olyan negyede is van Jerevánnak, ahol romos betonbunkerek vagy bádogtetős házikók érik egymást. Ezek jellemzően dombra épültek, ahol meg kell izzadni a hazajutásért. Hangulatos a szűk utcákon kaptatni és bepillantani a nyitott ablakokon a külsőre durvának látszó, de belül otthonos kuckókba. Kond alatt fut egy ötszáz méter hosszú alagút, amin át villámgyorsan el lehet menekülni a főváros zajától a Hrazdan folyó völgyébe.
Az abszolút kedvenc helyem Jerevánban a Spartak sporttelep. Nem rendeznek itt már semmilyen mérkőzést, ugyanis az egész területet benőtte a természet. A futópálya borítása hézagos, egyenetlen, felpúposodó. A kosárlabda pálya helyett parkoló létesült. A húzódzkodó és tolódzkodó vasak ősrégiek, és azokat is növények ölelik. Traktorgumik és egyéb tárgyak hevernek szanaszét. Reggelente a legnagyobb örömmel jártam ki ide futni, napfürdőt venni és erőgyakorlatokat végezni. Miközben a köröket róttam, virágillatot lélegeztem, lepkék repkedtek körülöttem, és ahányszor a célegyenesre ráfordultam, az Ararát hegyet üdvözölhettem. Mások is szeretik ezt a környezetet, sokan járnak ide edzeni. A strandröplabdás csajok minden reggel kint játszottak, de megesett, hogy egy szakasznyi katonával tréningeztem együtt. A nyújtás után fáradtan hazafelé sétálva, egy sikátorban megbúvó árnyékos pulpulakból frissítettem fel magam pár korty finom hideg ivóvízzel. Ez a sportpálya tartalmaz mindent, ami miatt úgy éreztem, hogy Örményországban nekem dolgom van, nagyon remélem, hogy még sokáig megőrzi lelkiségét. A napot így kezdeni, majd naplementekor a Kaszkád tetején búcsúzni az aludni térő Araráttól, számomra ez Jereván esszenciája.
