Menni.hu
Utazós blog menni vágyóknak.

A hegyvidéki élet

 - Pápua Új-Guinea

Pápua Új-Guinea a legkevésbé urbanizált ország, a népesség mindössze 18%-a él városokban. A legtöbb ember az ország középső részén átnyúló hegyvidékben él, különálló csoportokba szerveződve. A nagyságrendileg 800 törzshöz legalább ugyanennyi bennszülött nyelv tartozik. A mai napig rendszeresek itt a törzsi villongások, háborúk. Többször is hallottuk helyiektől azt, hogy a hegyvidéki emberek kellemetlenek, agresszívak, és ezt párszor saját bőrünkön is megtapasztaltuk.

Miután landoltunk Mount Hagenben, 1600 méterrel a tengerszint felett, a gépből kiszállva meleg és párás klíma fogadott. A száraz időszakban érkeztünk, de az itt annyit jelent, hogy néha eláll az eső, nem úgy, mint monszun alatt. Az eget rengeteg komor felhő borította, a hegyek csúcsait teljesen elfedve. Amikor néha előbújt a nap, az viszont nagyon erősen égetett. Nagy előnye a hegyeknek, hogy eltűnnek a szúnyogok, ami az országban fennálló potenciális maláriaveszély miatt nem egy utolsó dolog.

Emma már várt ránk a reptéren. Meglepő, hogy a couchsurfing még a Föld ezen szegletében is működik. Egy rövid sétára volt a háza, ahol pár rokonával és gyerekekkel lakott, akik nagyon kedvesen fogadtak minket. A több száz beszélt nyelvhez folyton igazodni lehetetlen, az angollal viszont el lehetett boldogulni, köszönhetően a mindenki által beszélt pidzsinnek, ami egy angol, új-guineai, melanéz keverék. A megemelt szerkezetű faépület egyszerű beltérrel rendelkezett, a pár szoba vékony falemezekkel volt elválasztva, és dekorációként egyedül a gyerekek által rajzolt képek díszelegtek. A ház alatti terület disznóólként és ruhaszárítóként funkcionált, mellékhelységnek pedig a legegyszerűbb megoldást kell elképzelni, pár méterrel odébb a háztól. Miután lecuccoltunk, Emma megmutatta nekünk a kertet. Megterem náluk az itt népszerű édesburgonyán kívül a mogyoró és a kávé is, meg egy csomó dolog, amit nem is ismertem. Láttam egy nagy zöld pókot, és mivel én ódzkodok a nyolclábúaktól, megkérdeztem, hogy ők nem félnek-e tőlük, amire azt válaszolta, hogy ők megeszik azt. Szimpatikus számomra ez a falusias, önellátó élet. Megtermelik maguknak amire szükségük van, a többletet pedig elcserélik, vagy manapság inkább pénzzé teszik a piacon.

Emmáék kertje, benne sok egzotikus növénnyel
Emmáék kertje, benne sok egzotikus növénnyel

Ezután átsétáltunk a közeli piacra. A folyamatos esőzések és a kiépítetlenség miatt egyfolytában a sárban kellett caplatni. Az illatok is ennek megfelelőek, az egész országban folyamatosan jelen van a nagyon jellegzetes, nedves föld illata, amit én speciel szeretek. A helyiek nem azért járnak mezítláb, mert nem telik nekik lábbelire, hanem mert sárban közlekedni úgy a legjobb. Ilyen környezetben minden modern felszerelés inkább teher, mint segítség. A későbbiekben én is rákaptam a mezítláb sétálásra, ami egy szuper, és egészséges dolog.

A piacon elég szegényes a kínálat. Mindenki előtt ugyanazok a növények hevernek. Pár szem krumpli, banán, egy kevés mogyoró, zöld leveles növények, és más nem is nagyon van. Nem ritka az olyan árus, aki két darab jamgyökér mellett tölti egész napját, és azt próbálja monetizálni. A boltokban sem jobb a helyzet. A polcok konganak az ürességtől, alig van áru. Néhol látni egy-egy olajos halkonzervet, meg valami csomagolt műkaját, és nagyjából ennyi. Ebből kifolyólag a Pápua új-guineai konyhaművészet értékeléséhez nagyon alacsony szintre kell lemenni. Nem az ízvilág, az ételek illata, vagy az összetevők harmóniája a kérdés, hanem az, hogy van kaja, vagy nincs. És ha van, az már maga művészet.

A piacokon nem túl gazdag a kínálat
A piacokon nem túl gazdag a kínálat

Ráadásul minden elég drága. Az alkudozást itt el kell felejteni. A helyiek nem tolerálják, és csak konfliktus származhat belőle. A mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy a helyiek, akiknek többnyire munkájuk sincs, hogyan tudják megfizetni mindezt. A legnagyobb biznisz természetesen itt is a függőségek kihasználása. Akik a bételdió és cigaretta árusítás mellett törnek pálcát, hosszú távon bebiztosítják a megélhetésüket. A bételdió a bételpálma termése, ami egy enyhén kábító hatású, élvezeti cikként fogyasztott növény. Kevés előnye mellett rengeteg hátránya van, például elvonja a kalciumot a fogakból. Ennek köszönhetően ezek az emberek nem éppen a dentális higiénia mintapéldái, konkrétan mindenkinek rohad a foga. Ezen kívül nyálképződést serkentő hatása is van, aminek következtében a vörösre festett nyálat egyfolytában köpködni kell. Egy főtér úgy néz ki, hogy a saras talaj megfolyó vörös köpetekkel van tele.

Emmáék kövön sült édesburgonyát készítettek nekünk vacsorára. Begyújtottak egy kőhalom alá, és rárakták a meghámozott krumplikat. Itt a fehér színű változat terem, ami sokkal édesebb, mint az otthon kapható narancssárga fajta. Hozzá sütöttek ki halat, és ezt gazdagították még zöldségekkel. Ennél komplexebb ételt ebben az országban nem szabad elvárni, talán ez volt a legjobb étkezésünk egész idő alatt. Mivel én odahaza is legszívesebben halat eszem édeskrumplival, így számomra ez hazai pálya volt.

Utcai áramszolgáltatás
Utcai áramszolgáltatás

Innen átrepültünk a hegyvidék nyugatabbi részére, de nem búcsúztunk el véglegesen Mount Hagentől, mert terveink szerint pár nappal később majd erre jövünk visszafelé. Tariban landoltunk, ahol hasonló utcakép fogadott minket. Az emberek a sártenger közepén ácsorogtak, és csinálták a semmit. Néhányan utcai játékokkal múlatták az idejüket, a darts meglepően népszerű errefelé. A piacon hasonló volt a kínálat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt a krumplin kívül már volt burgonya is. Egyedül a tyúkok jelentek meg újdonságként, illetve a napelemes panelek. Akinek van generátora, vagy napeleme, az áramszolgáltató is egyben. Kimegy a térre, ahol a szakadó esőben, fittyet hányva minden érintésvédelmi előírásra összedugdossa az elosztókból és tápegységekből álló hálózatát, és már szedi is a pénzt a mobiltelefonok töltéséért. Merthogy mobilja mindenkinek van, annak ellenére, hogy áram az nincs. Megjelentek még az olajban kisütött fánkszerűségek, de ezeknek se íze se bűze, egytől-egyig borzasztóak, és csak azért fanyalodtam rá néha, hogy valami változatosságot csempésszek a tartalmasnak aligha nevezhető étrendembe.

Amint megjelentünk, egyből a helyiek figyelmének középpontjába kerültünk, ami végül is érthető. Én nem vagyok hozzászokva az efféle szerepléshez, de elrejteni nem tudom magam, a fehér bőrömmel akarva-akaratlanul is kilógok a képből. Pár perc elteltével már egy kisebb tömeg vett körbe minket. Nem volt semmi jele agresszivitásnak, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen biztonságban éreztem magam. Ami még furcsa volt, azok a kézen fogva sétáló férfiak. Mint kiderült, itt ez nem párkapcsolatot, hanem nagyon erős barátságot szimbolizál. A nyakba keresztbe akasztott, fonott oldaltáska is idegenül hat egy férfin, de itt ez teljesen általános viselet.

A körénk gyűlő tömeg Tari piaca mellett
A körénk gyűlő tömeg Tari piaca mellett

A szállásunk egy kieső helyen volt, egy hangosan zubogó patak mellett, szép környezetben. Miután letisztáztuk az anyagiakat, elfoglaltuk a minimális berendezéssel bíró szobáinkat, és leraktuk a nagy táskákat. A következő órákra felfogadtunk egy sofőrt a környék bejárására. Máig tisztázatlan oknál fogva, valahol út közben hozzánk csapódott egy raszta arc is, akiről senki sem tudta, hogy kicsoda, és hogy miért van közöttünk, de jó fej volt. Amikor egy nem túl izgalmas, csak távolról látható vízeséshez értünk, egyedül ő volt az, aki a nagy sár ellenére közelebb merészkedett hozzá, viselve annak következményeit, és szórakoztatva minket azáltal. Itt, az úton sétálva, fehér emberek csoportjába botlottunk. A halászkalap, a tüdőig felhúzott rövidnadrág, a hosszú szárú zokni, és a nyakban lógó távcső már kérdezésünk előtt elárulta, hogy hivatásos madárlesők voltak. Kis autókázás után elérkeztünk egy lodgehoz, aminek a környékén egy könnyed dzsungeltúrára indultunk. Az ottaniak közölték velünk, hogy vigyük magunkkal az egyik guidejukat. Mi mondtuk hogy nem szükséges, de ragaszkodtak hozzá. Teljesen egyértelműen letisztáztuk még az indulás előtt, hogy a végén majd annyit adunk neki, amennyit gondolunk.

A túra maga nagyon hangulatos volt. Sűrű, párás erdőben, patakok mellett, farönkökből készült hidakon át vezetett az út. Csupa érdekes növény volt mindenütt, és egy szép, bőséges vízesést is kaptunk. Két óra alatt tettük meg a láthatóan jól bejáratott kört, amikor újra a lodgenál lyukadtunk ki. Összedobtunk egy teljesen korrekt összeget az idegenvezetésért cserébe, ami annyiból állt, hogy sétált velünk egy ember. Odaadtuk, illetve csak adtuk volna, ugyanis nem fogadták el. Közölték, hogy annyi nekik nem elég. Mi mondtuk, hogy az elején már megegyeztünk ez ügyben, de nem érdekelte őket. Nyújtottuk feléjük a pénzt, de nem vették el. Már ment vagy negyed órája a vita, amikor beültünk az autóba, hogy oké, akkor elmegyünk. Erre, az egyikük elszaladt a kapuhoz, és bezárta azt, hogy ne tudjunk kimenni. További negyed óra veszekedés után már kellően idegben voltunk, így kénytelenek voltunk valamivel többet adni. Sosem fogom elfelejteni, hogy abban a pillanatban, ahogy elvették a pénzt, a szemünkbe nevettek. Ha legalább előbb csendben elvonultak volna hátra, és maguk között szórakoztak volna azon hogy levettek minket, az rendben lenne. De így elég bicskanyitogató volt a dolog. És mivel ezt a bejegyzést már az ország elhagyása után írom, így elmondhatom, hogy ez nem egy egyedülálló eset volt. A veszekedés, lehúzás, majd kinevetés itt teljesen általános jelenség, ami minden napunkat megkeserítette. Többektől hallottuk, hogy csak a hegyvidéki emberek ilyen agresszívak, de ez sajnos nem igaz.

Kinyitották a kaput, és visszaautóztunk a szállásunkra. Itt következett a második menet. A sofőrünk, aki szem és fültanúja volt az előző lehúzásnak, szintén nem volt megelégedve a neki járó összeggel. Ő arra hivatkozott, hogy sokkal tovább volt távol, mint azt gondolta, és hogy számára ez az időveszteség óriási anyagi kiesést jelentett, mert ő havonta - forintba átszámolva - másfél milliót keres. Nekem, itt ezen a ponton már megállt az agyam. Teljesen komoly arccal bemondta ezt a blődséget, és a valós összeg kb tízszeresét kérte. Fél óra egyezkedés és veszekedés után sem verődtünk vele zöld ágra, így azzal hajtott el, hogy hívja a rendőrséget.

Kellően bepörögve felmentünk a szálláshoz, ahol kezdődött a harmadik menet. Megjelent a tulaj asszonyság, és közölte, hogy a lánya, akivel előzetesen egyezkedtünk, rosszul értelmezte a szabályokat, ugyanis nem egy szoba kerül annyiba amennyi, hanem fejenként. Igen komoly idegben voltunk, de ennek ellenére teljes nyugodtsággal, legalább egy órán át elbeszélgettünk a hölggyel, aki az első perctől tudatában volt annak, hogy hazudik. Csakúgy, mint a sofőrünk, és előtte a guideunk. Mind meggyőződéssel állították azt, amit, és mereven ragaszkodtak hozzá, minimális engedmény nélkül. Itt viszont volt egy momentum, amit nehéz leírni. A vita vége felé szabályosan érezni lehetett azt a pillanatot, amikor a nő elengedte a hazugságot. De ehhez komoly pszichológiai nyomás alá kellett helyezni, amiben nem az anyagiakra, hanem az emberségre fektettük a hangsúlyt. Vagyis főleg Gábor, akiről ezúttal is bebizonyosodott, hogy nincs olyan szituáció, amit ne tudna kezelni.

Még nem volt vége a napnak, ugyanis időközben visszatért a sofőrünk, rendőrök nélkül. Ebből sejtettük, hogy ezt a csatát is meg fogjuk nyerni, hisz nyilvánvalóan nem jött be a blöff. Kimentünk, és tényleg, már csak alig fél óra veszekedés kellett ahhoz, hogy egy köztes összegben megalkudjunk, amit nem fogadott ugyan el, de az ülésére dobtuk, aztán szépen csendben elhajtott. Végső soron a benne élő emberek határozzák meg azt, hogy hogyan érzed magad egy országban. PNG lehet akármilyen szép és különleges, ezen a téren sajnos nem jeleskedik. Amint anyagi jellegű kapcsolatba kerülsz valakivel, tehát ahogy a pénz megjelenik, onnantól garantált a konfliktus. Összességében sokkal jobban járnának, ha felismernék a turizmusban rejlő lehetőségeket, és vonzóvá tennék az országukat, de ilyen komplex gondolkodásra képtelenek.

Általános utcakép
Általános utcakép

Másnap kora reggel elhagytuk a szállást, és bementünk a településre. Célunk a Kutubu tóhoz való eljutás volt, és ehhez kerestünk járatokat. Volt is legalább öt kisbusz erre a célra, a probléma csak az volt, hogy utas nem volt. Márpedig ezek a járatok addig nem indulnak el, amíg teljesen meg nem telnek, hisz anyagilag úgy éri meg a leginkább. Ráadásul nincs kooperáció a sofőrök között, tehát nem sorba töltik fel a buszokat, hanem mindegyikben ül két-két ember, és így senki sem indul el. Az utasgyűjtés úgy működik, hogy az óriási sártengerben két órán keresztül körözve, az ablakon kiordibálva próbálnak kuncsaftokat szerezni. Tehát konkrétan arra várnak, hogy a téren ácsorgó semmit csinálók közül valaki meggondolja magát, és utazásra adja a fejét. Mindeközben folyamatosan jár a motor, sőt, időnként túráztatja is kicsit a gépet a sofőr, jelezvén a magas fordulatszámmal, hogy azonnal indul a járat.

Az itteni emberek számára az idő nem létezik. Teljesen mindegy, hogy mikor érnek oda valahová. Sőt, ha nem gyűlik össze elég utas, és nem indul el a busz, akkor hazamennek, és majd kijönnek másnap. Ugyanígy, a távolságokat sem tudják értelmezni. Ha az út közben megkérdezzük a sofőrt és a jegyszedőt, hogy hány kilométer van még hátra, az egyik azt fogja mondani, hogy 40, a másik azt, hogy 210. Ha azt kérdezzük, hogy mennyi idő még odaérünk, akkor az egyik azt mondja, hogy 2 óra, a másik azt, hogy 5. Naponta teszik meg ezeket az utakat, és az oké, hogy írástudatlanok, és még egyszer sem nézett rá a kilométerórára, de érzésre azért tudhatná. És tudná is, ha számítana, csakhogy nem számít. Majd odaérnek, mindegy mikor.

Benzinkút
Benzinkút

Pár óránként megáll a járat egy-egy út menti árusnál, ahol ki lehet nyújtózni, és a teljes utazóközönségre jutó három darab banán, két szem krumpli, és pár marék mogyoró között lehet dúskálni. Remek alkalom lenne ez a cigarettaszünetre, abban az esetben, ha nem a buszban bagóznának. A monoton, repetitív zötykölődést a táj szépsége tette elviselhetővé, ami akármerre is jártunk, mindenfelé csodaszép volt. Egyetlen út van, a Highlands Highway, ami a körülményekhez képest jó állapotban van. A jó utak hátránya, hogy felelőtlenebbül vezetnek rajta az emberek, épp ezért az utak mellett rengeteg totálkáros kasztni látható. Persze van úgy, hogy az út fele le van szakadva egy mély szakadékba, mi is elhaladtunk egy ilyen lyuk mellett, de igyekeznek gyorsan kijavítani ezeket. A benzinkutakat az út mellé kirakott hordók jelentik, illetve különböző kiszerelésű kannákból lehet manuálisan utántölteni, nagyjából a magyarral megegyező literenkénti áron.

A vizet is tankolni kell út közben, amikor csak lehetőség nyílik rá, ugyanis az ivóvízkészlet elég szűkös az egész országban. Néhol lehet kapni palackozott ásványvizet, máshol marad a forrásokból való utántöltés, végső esetben pedig az összegyűjtött esővíz. Érdekesség, hogy még mi folyamatosan vedeltünk, a helyiek egyáltalán nem, vagy csak alig ittak valamit egész út alatt. Ők valahogy nem igénylik annyira a folyadékot, szemben a bétellel, amit viszont megállás nélkül rágnak. Másik érdekesség a senki földjén az út mellett sétáló emberek. Közel, s távol semmi település, mégis tartanak valahonnan valahová.

Ház a senki földjén egy kanyarban
Ház a senki földjén egy kanyarban

Mendi felé haladva egy bukkanóban leszakadt a hátsó lökhárítónk, de nagy szerencsénkre épp jött arra egy teherautó, ami a tóhoz tartott, így felpattantunk a platójára. Tele volt áruval és emberekkel, de azért jutott még hely a szó szerint fapados járaton. Egy nagyon hosszú, defekttel is tarkított, végeláthatatlan zötykölődés következett, aminek a végére már nem volt olyan ülő-, guggoló-, fekvő pozíció, ami ne fájt volna. Minden bukkanót követően belevertük a merevítő rudakba vagy a fejünket, vagy a karunkat. Egy 16 órás út során az ember három, jól elkülöníthető fázison megy keresztül. Az elején még szótlanul viseli a kínt. A közepén már mindennel és mindenkivel baja van, amit a környezete tudtára is ad. És van az a pont, amikor az egész szenvedés átfordul önmaga paródiájává. Amikor már a saját kínján nevet az ember. A szenvedés akkor szűnik meg, amikor az ember feladja az ellene való küzdelmet, és annak elutasítása helyett teljességgel elfogadja, és átéli azt.

Otthon mindenki azzal cukkolt az utazás előtt, hogy ne menjek, mert majd megesznek az emberevők. Nos, mire a tóhoz értünk, már annyira éhes voltam, hogy ha találkoztam volna egy emberevővel, én ettem volna meg őt. És ha már itt tartunk, ez a téma eléggé félreértelmezett. Sokan úgy képzelik el, hogy leölik az embert, feldarabolják, kisütik, és nekiülnek lakomázni. Egyáltalán nem erről van szó. Amikor két törzs háborúzik, az a legtöbb esetben az első halálesetig tart. Ekkor, az áldozat kézfejéből vájnak ki egy kis húst, aminek megevése szimbolikus, hisz ezáltal egy állat, a disznó szintjére alacsonyítják az áldozatot és annak csoportját. A nyertes fél ezáltal magasabb rendűnek definiálja magát. Személy szerint el tudom képzelni, hogy egyes régiókban még a mai napig is él ez a szokás. Tariban épp azért nem tudtunk megnézni egy törzset, mert elmentek háborúzni.

Végül nagy nehezen megérkeztünk. Az ez is megvolt, még sincs este szólás illett volna ehhez a naphoz, ha nem lett volna már este. Unalmasnak tűnhet egy ilyen történetről olvasni, de valójában egyáltalán nem hasztalanok ezek a napok, sőt. Az utazásnak éppen ez az a módja, ami a legautentikusabb betekintést nyújtja a helyiek életébe. A platón órákon át közösen rázkódni, és közben megfigyelni az utazóközönség reakcióit bizonyos helyzetekben, sokkal életszerűbb, nyersebb valóság, mint bármilyen szervezett kulturális programon részt venni. Az utazás során semmilyen különleges aktivitást nem kell végezni, csak megfigyelni, a lehető legkisebb beavatkozással.

A képekért köszönet Vándorboynak!

Az újdonság iránt érdeklődő gyerekek
Az újdonság iránt érdeklődő gyerekek
Egy vidéki ház
Egy vidéki ház
Érintésvédelem felsőfokon
Érintésvédelem felsőfokon
Emmáék háza Mount Hagenben
Emmáék háza Mount Hagenben
Kövön sütött édesburgonya
Kövön sütött édesburgonya
Tankolás
Tankolás
Minden jármű maximálisan ki van használva
Minden jármű maximálisan ki van használva
A bételdió és a cigi jó biznisz, a tojás már extra
A bételdió és a cigi jó biznisz, a tojás már extra
Highlands Highway, az egyetlen út
Highlands Highway, az egyetlen út
Autó után szaladó gyerekek
Autó után szaladó gyerekek
A táj minden méteren gyönyörű
A táj minden méteren gyönyörű