Az indonéz kajálás
Indonéziában jókat lehet enni, nagyon olcsón. Pont. De azért nem minden fenékig tejfel, főleg hogy tejtermékek egyáltalán nincsenek. Mivel a flancosabb helyeket természetemnél fogva ignorálom, ezért az egyszerű indonéz emberek és utazók étkezési lehetőségeit, szokásait próbálom összefoglalni.
Ebben az országban lehetetlen éhen halni. Egymást érik az étkezdék, az utak mellett büfés bódék, standok sorakoznak, és mozgó ételárusok is járják kolompolva az utcákat. Sőt, nekem van egy olyan elméletem, hogy valójában mindegyik ház egyben egy étkezde is. Ugyanis ha betérünk egy idegen családhoz, egész biztosan lesz náluk egy nagy fazék kifőtt rizs, és jó eséllyel vendégül fognak látni.
A warungok, vagyis a helyi vendéglátó egységek az utcafrontra néző, csipkés terítővel letakart üvegpultjaikba helyezett tálkákban teszik közszemlére fogásaikat. Így a járókelő egyből tudja, hogy megálljon-e ott enni, vagy sétáljon még öt métert a következő étkezdéig, a számára jobb kínálatban bízva. Kis rutinnal egy pillantás alatt fel lehet mérni, hogy az adott hely mire szakosodott. Vannak csak levessel foglalkozók, van, ahol a rizs mellett csak zöldségeket lehet felfedezni, és van, ahol húsok, halak is előfordulnak.
Szegény ország lévén mindenhol a legegyszerűbb szénhidrátforrásokból van a legtöbb, mint például a rizs, a tészta, és a zöldségek. Ezek rendre nagyon olcsóak is. A húsok, halak, és a tojás, tehát a fehérjeforrások léteznek ugyan, de jóval kisebb szerephez jutnak, ráadásul sokkal drágábban mérve. Egy-egy étel ára a két-háromszorosára is tud növekedni, ha pluszban kérünk még rá két kis vacak darab csirkehúst. Még a csak rizsből és zöldségekből álló étel 10-30ezer IDR-be (200-600 Ft) kerül, addig a zöldségek nélküli, de húsokat tartalmazó rizsétel 40ezer rúpiáról (800 Ft) indul.
A vegetáriánusok ebből a szempontból szerencsés helyzetben vannak. Ők tényleg nagyon olcsón tele tudják zabálni magukat. A fő probléma számukra az lesz, hogy a csak rizst és zöldségeket kínáló étkezdék nem a vegetarianizmus elvei miatt nem tartalmaznak húst, hanem mert ott épp nincs. Épp ezért nekik mindenképp rá kell kérdezniük az étel kirendelése előtt arra - akár szárnycsapkodást utánozva, akár madárhangokat kiadva -, hogy tartalmaz-e nyomokban elrejtve húst a választott zöldségétel.
Külföldiek számára a legbiztosabb rendelési mód a kirakatba kihelyezett tálkákra való mutogatás. Rizs alapból kerül a tányérra, melyre pluszban kerülnek rá az összeválogatott tételek. Viszont ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak azok a komponensek kerülnek a tányérunkra, és olyan mennyiségben, ahogy azt nyálcsorgatva megálmodtuk. Sok esetben olyan dolgokat is mindenáron rá akarnak pakolni, amit ők természetesnek gondolnak, holott nem mutattunk rá. Ez főleg a szószokkal, öntetekkel probléma, mivel extrém módon csípősek tudnak lenni. A másik probléma pedig a mennyiségek. Húsból vagy tojásból számukra teljesen egyértelmű, hogy csak egy nevetséges darabot adnak, mert ők így szokták meg. Ilyenkor konkrétan el kell mutogatni, hogy tessék még lapátolni belőle bőven, és végig ott állni a hitetlenkedő felszolgáló mellett az étel elkészültéig.
Az árak megállapítása a szokatlan rendelésleadás miatt nem egyértelmű. Rantepaoban történt velem, hogy a rizs mellé kértem öt tojást. A hölgy szeme egyből felakadt, mert nem tudta értelmezni ezt a rendelést. Megkérdeztem, hogy mennyibe fog kerülni, és fogalma sem volt. Nem tudott árat mondani, mert ők a megszokott menüikben gondolkodnak, azokhoz tudnak egy számot társítani. Öt tojást pedig még soha, senki nem kért az életben. Mondtam, hogy egy tojás árát szorozza be öttel, de láttam, hogy ettől kiakadt a koprocesszor. Előjött közben a főnökasszony is, és már ketten vitatkoztak egymással azon, hogy mennyibe kerül a főtt rizs öt tojással kombó. A dolog vége az lett, hogy negyed óra múlva, amikor ők még továbbra is értetlenkedve kalkuláltak, én szépen lassan elbandukoltam onnan, éhesen. De olyan is előfordult, hogy a rizs sült csirkével összeállításnak volt egy fix ára, csak én három húst kértem az egy helyett, és ugyanannyi maradt az ára, hisz végül is az sem más, mint rizs sült csirkével. Az indonéz koponya úgy általában nem pörög túl nagy fordulaton, és nincs ez másként a vendéglátó-szférában sem.
Az árakat mindenesetre előre tisztázzuk le, és előre adjuk is oda a pontos összeget, hogy ne érjen meglepetés a végén. Már ha van erre lehetőség, ugyanis vannak helyek, ahol az embert leültetik, majd kiraknak elé vagy 15 tányért, ha kérte, ha nem, és a végén számolják fel azokat, amelyikhez hozzányúlt. Én ezt az üzleti modellt fogyasztóként nem tartom szimpatikusnak, mert az étkezés így könnyen zabálásba és pazarlásba csaphat át, így ezeket a helyeket nem preferálom. A boltban sem úgy vásárolok, hogy tátom a számat és bedobom a kosárba amiket meglátok, hanem célirányosan veszem meg pontosan azt, amiért bementem.
A puszta főtt rizs sokszor ingyen van. Ha például maradt még a halból a tányéron, de már elfogyott a rizs, akkor bónuszként hozzácsapnak egy kis adagot. Az általam utoljára a napköziben látott formájú műanyag kancsókban lévő víz is többnyire ingyen kitölthető. Bátrabbak vagy pofátlanabbak akár a saját másfél literes flaskáik utántöltésével is próbálkozhatnak. Fontos, hogy mindig kérdezzünk rá, hogy biztonsággal iható-e a víz, fel lett-e forralva, a kellemetlen betegségek megelőzése érdekében. A világ nagyobbik részén a víz nem iható. A vízkészletünk menedzselése napi szintű feladat, főleg a hosszabb túrákra indulás előtt. Amikor visszatértem Magyarországra, óriási luxusélmény volt, hogy csak kinyitottam a csapot, és ittam a tiszta vizet. Ez egy olyan kényelmi szolgáltatás, amit a legtöbb ember fel sem fog, és nem értékel eléggé.
Az asztalra ki vannak készítve evőeszközök is, de nem muszáj élni a használatukkal. Teljesen elfogadott dolog kézzel enni, sokan így tesznek. Pro-kontra érveket mindkettő mögé fel lehetne sorakoztatni, de felesleges, mert úgyis egyéni megszokás kérdése, hogy ki melyik módozat mellett tör pálcát. Zsíros kezünket az előttünk lévő kis vizes tálkába belemártogatva lehet letisztítani, szalvétával pedig megtörölni. Ha nincs ilyen tálka, akkor többnyire hátra lehet menni a csaphoz tisztálkodni. A só sokszor nincs kikészítve. Nem helyes gyakorlat a nagy- és mutatóujjunkat dörzsölgetve jelezni sózási szándékunkat, mert én úgy vettem észre, hogy ez a gesztus náluk nem ismert. E célból inkább tanuljuk meg a garam szót, a só indonéz megfelelőjét.
A menüt nem muszáj helyben elfogyasztani. Ha a rendelés előtt kimondjuk a bungkus varázsszót (azt jelenti: csomagolni), akkor az összeállított étel nem a tányérra kerül, hanem egy papírba csomagolják, így az hordozhatóvá válik. A csomagolás meglepően stabil, így hosszabb túrákra is be lehet raktározni, csak számolni kell az étel romlandóságával, ami a 40°C miatt hamar bekövetkezhet. A betárazáshoz jobb megoldás a kisboltok vagy a piacok felkeresése, ahol a készételeknél hosszabban elálló zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat szerezhetünk be. A boltok közül a nagyobb településeken az Indomaret és az AlfaMart üzletláncok egységeibe érdemes betérni. Ezekben valamivel bőségesebb a kínálat, mint a hagyományos kisboltokban, valamint tiszták és légkondicionáltak is.
A kisboltoknál jobbak a piacok, mert ott mind az étkezést, mind a beraktározást olcsón meg lehet ejteni. Hangulatos helyek, lehet alkudni, és az óriási kínálat révén mindent meg lehet kapni, ami csak az adott környéken terem. Zsákszámra vannak mindenféle magvak, tonnaszámra növények. A halpiacok egy külön egységet képeznek. Érdemes bejárni azokat is, ha másért nem, megnézni, hogyan darabolják az óriási tonhalakat. Manadoban külön területet kap az a hely, ahol patkányt, denevért, kutyát és egyéb egzotikumokat lehet kapni. De a banjarmasini vízi piac is a különlegességek közé tartozik, ahol az asszonyok reggelente a folyón felevezve, csónakjukból árulják a friss zöldséget és gyümölcsöt a szintén csónakkal érkező vásárlóközönségnek.
Odahaza mindenki vágyakozik az egzotikus trópusi gyümölcsök iránt. Én is így voltam vele, de aztán jó pár itteni gyümölcs megkóstolása után megállapítottam, hogy nekem a Magyarországon termők jobban ízlenek. Sőt, a sokszor túlságosan édes, takony állagú helyiek, mint például a granadilla vagy a rambután, kifejezetten taszítanak. Már két hét után hiányzott az, hogy egy gyümibe úgy tudjak beleharapni, hogy az kellemesen roppanjon, annak valódi aromáját érezzem, és ne pedig csak azt, hogy valami piszok édes dolog szétfolyt a számban. Sokszor mindent megadtam volna egy egyszerű almáért. Az itthoni sárgabarack és körte az összes trópusi gyümölcsöt kenterbe veri, a mi kertünkben növő ringló szilva pedig egyenesen földbe tiporja azokat. Csak a mangót és az ananászt kedveltem meg. Na jó, egy kicsit a papaját is.
A hús drágasága mellett a másik nagy szívfájdalmam a tejtermékek teljes hiánya. De ez érthető is, ugyanis azokat hűteni kellene, a hűtőgépek pedig errefelé nagyon ritkák. Jobb is ez így, mert ha minden indonéz hűtőt működtetne az egész évben tartó 40°C-ban, akkor az sokkal nagyobb bajt idézne elő, mint az én tejtermék függőségem kielégítetlensége. A boltokban lehet ugyan kapni sajt néven valamit, ami csökkentheti a hiánytüneteket, de túl sokat nem szabad várni tőle.
Amiből viszont rengeteg van, az persze egy cseppet sem hiányzik. Ezek az édességek, süteményféleségek. Tudom, hiába írom le, hogy nagy ívben kerülni kell ezeket, mert ha erre jár az ember, akkor úgyis meg fogja kóstolni a szemre nagyon tetszetős nyalánkságokat. A készítésükkor a cél bizonyára az, hogy minél természetellenesebbnek nézzen ki. A rikító zöld mázzal leöntött, lila piskótatésztájú sütemények és társaik, amilyen csábítóak, ízvilágra pont olyan borzasztóan jellegtelenek. Teljesen nem azt az ízvilágot kapja az ember amire számít, és a rágás közben a lenyelés és a kiköpés között vacillál. A hagyományosabb édességek, mint az olajban sült banán vagy fánkok, szintén csak akkor fogyasztandók, ha már napok óta nem ettünk, és a 25 km-es körzetben nincs más alternatíva. Sulawesin ettem az egyetlen finomnak mondható édességet a két hónap alatt, baje a neve. Ez egy kukoricacsuhéba csomagolt massza, melynek összetevői: rizs, pálmacukor, kókuszreszelék, fahéj, és egy kis gyömbér.
Amiben sosem kell csalódni, az a nemzeti eledel, a nasi goreng, vagyis sült rizs. Minden napszakban fogyasztható, egyszerű és finom étel, ami olcsón laktat. A főtt rizst megpirítják, amibe nyomokba húscafatokat, tojást, zöldségeket kevernek. Mivel aránytalanul sok a rizs a többi komponenshez képest, így én az étel teljessé tételéhez rendelni szoktam pluszban még pár tojást vagy húst. A tojásételeket is csak ajánlani tudom, közülük is a háromszög alakúra vágott rántotta-szerűség (lásd kép) az, ami bármikor, bármihez remek kiegészítés.
Summázatom: egyél teljes értékű meleg ételeket az út menti warungokban, ott ahol a helyiek is eszik, olcsón. Túrák előtt raktározz be a piacokon kapható, hosszabban elálló növényekből. Mindig legyen nálad elegendő víz. Az összes műkaját pedig hagyd a francba, mert nem csak roppant egészségtelenek, de az ízük is botrányos.
Pár kép a végére:
