Dél-Borneó

Átlépve Kelet-Borneó határait, hosszas éjszakai buszozás után megérkeztünk a sziget déli tartományába. A közigazgatási határ átlépése semmilyen gyökeres változást nem hozott, így ugyanazon tempóban és körülmények között folytattuk felfedező utunkat.

A buszút kényelmetlen volt, mivel leghátul ültem, a kerekek fölött, és végig nagyon pattogott a jármű. Elég szakaszosan tudtam csak aludni, tíz másodpercenként felébredve. Hajnali fél háromra érkeztünk meg a kandangani buszállomásra. A számunkra teljesen ismeretlen, kihalt, sötét utcákon sétálva kerestünk egy helyet, ahová le lehetett dőlni. Találtunk egy kis mecsetet, ahol a nők számára elkerített rész tökéletesen megfelelt a célra. A hajnali imára híváskor kimentünk, és megvártuk, amíg a két-három betévedő ember eleget tesz kötelességének, majd utána még visszafeküdtünk egy kicsit.

A városban a főbb utakat magas, fekete-fehér csíkozással megfestett szegélyek határolják, amik menet közben olyan érzetet keltenek, mintha egy formula-1-es pályán haladna az ember. A forgalom itt is nagy és rendezetlen, és még továbbra sem láttam egyetlen közlekedési táblát sem Indonéziában, de komolyan mondom, hogy volt itt egy jelzőlámpás kereszteződés, ahol a fényeket nem mindenki pusztán fölösleges díszítési elemként értelmezte, hanem pár ember be is tartotta azok jelentését.

Színesre festett csibék
Színesre festett csibék

Nem volt rossz az utcákon motorozni, viszont a piacra érve már átadtam a kormányt a helyi segítőnknek. A piac sorai között is teljesen természetes a motoros közlekedés, és az arról leszállás nélküli vásárlás. Motort vezetni az embertömeg között a részemről nagy felelőtlenség lett volna, a helyiek viszont motorháton precízebbek, mint gyalog. Viszonylag nagy piac van itt, mindent lehet kapni a zacskós levestől a zöldre festett élő kiscsibéig. Ami ismét egy példa az emberi idiotizmusra. Teljesen mindegy, hogy mennyire természetellenes a dolog, és hogy az állatok sem feltétlenül élvezik, a lényeg, hogy cuki. Volt egy nagy kajálda is, ahol újfent bebizonyosodott, hogy mindig a piacokon lehet a legolcsóbban a legtöbbet enni.

Elindultunk motorral a várostól keletre lévő Loksado régióba. A táj végig szép volt, kivéve ott, ahol felgyújtották. Sajnos ezen a fronton sem történt változás északhoz képest, a kiégett erdőrészek itt is megvoltak. Még a nem messze lévő, szentnek tartott, kicsúcsosodó hegy oldala is füstölt egy részen. Negyven kilométer megtétele után elértük Loksado falut, és onnantól kezdve az élvezetes száguldás átcsapott terepmotorozásba. Olykor belefutottunk pár házból álló elszórt falvakba, ahol a helyiek a kicsempézett verandán fetrengve múlatták a napot. Néha temetőkön keresztül vitt az út. Turistáknak nyoma sem volt, nemhogy itt, de még a városban sem. Az Amandit folyón elvileg lehetne bamboo raftingolni, de mivel a száraz időszak legvégén jártunk, és alig volt víz a folyókban, így ezek a szolgáltatások sem működtek. Olyannyira nem volt víz, hogy a folyón, híd hiányában is át lehetett kelni motorral, a lefektetett bambuszrudakon.

Az első hely, ahol tovább időztünk, a Riam Hanai vízesés és tavacska volt. Ahogy megláttuk a vizet, azon nyomban belementünk, és élveztük, ahogy hűsít, és az elmúlt pár nap mocskát lemossa rólunk. Ha csak egy picit is nomádabb körülmények között él az ember, akkor magának a víz tényének annyira lehet örülni, hogy azt a modern ember elképzelni sem tudja. Nem értékeli eléggé a vizet. Megnyitja a csapot, és az jön. Fürödhet benne, ihat belőle, végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, gyakorlatilag ingyen. A dolgokat csak akkor tanuljuk meg értékelni, amikor az hiányzik. Így van ez az egészséggel, a csenddel, a társsal, és így van a vízzel is. Azért is jó hosszú távon utazni, mert ez alapján megtudható, hogy mik azok a dolgok az életben, amik valóban fontosak, és kiszűrhetők azok, amik fölöslegesek. Hisz ami két hónap után sem hiányzik a "régi életből", az valószínűleg csak egy nélkülözhető teher volt. Ami viszont hiányzik, az értékes, és megtartandó. A helyzet pedig az, hogy csak nagyon kevés olyan dolog van, ami valóban szükséges. Én kijelentem, hogy a létező legfontosabb dolog a világon a víz, ugyanis annak hiánya az, ami a legtöbb kellemetlenséggel jár, és ami után a legjobban vágyódik az ember, ha az nincs.

Haratai vízesés
Haratai vízesés

Beúsztam a vízesés mögé, majd alá, és jó alaposan leverettem a hátamat, ami így egy elég kemény masszázst is kapott. Jut eszembe, ez volt életem első vízesésben fürdése, de annyi első dolog történt velem ezen az úton, hogy ezt többnyire inkább meg sem említem. A vízfelszínen sodródott egy bambuszrúd, és a sportolással kapcsolatos hiánytüneteimet enyhítendő, elkezdtem vele vállból nyomásokat csinálni. A nagyon hosszú rudat nehéz volt egyensúlyban tartani, de nagy örömmel végeztem a gyakorlatot. Tessék, a fenti bekezdés alapján, ezek szerint a sport egy fontos része az életemnek. A vízből kijőve törölközni nem kellett, mert a nap két perc alatt por szárazzá szárított. Tovább motoroztunk, és nem sokkal később belefutottunk egy másik, nagyobb vízesésbe. Úgy tűnt, mintha a helyet épp kezdenék kiépíteni, úgyhogy a közeljövőben a Haratai vízesésnél valaki tutira pénzt fog szedni. Helyi gyerekek fürödtek benne, és ugráltak bele a vízesés tetején lévő sziklákról, ami nagy bátorságra vall.

Az egyik háznál megálltunk, mert a verandán rengeteg fahéjat láttunk kiterítve száradni, és én imádom a fahéjat. A család kertjében fahéjfa ültetvény volt, amit a férfi megmutatott nekünk, és a fűszer kinyerésének technikáját is ecsetelte. Aztán kinyitotta a fészert, ahol kötegekben álltak a fahéjrudak, szállításra készen. Én rengeteg fahéjat fogyasztok, de szerintem az ottani készlet, leőrölve, életem végéig elég lett volna.

A visszafelé út levezetését Kandanganba átvállaltam Gábortól, ami egészen a műútra való kiérésig elég stresszes volt. Valahogy nem nekem találták ki az alig egy méter szélességű utakon való egyensúlyozást, főleg, amikor jön szembe valaki. Ugyanúgy, ahogyan a hiányos padlózatú, motorszélességű függőhidakon való átkelést sem. Mindenesetre sikerrel vettem az akadályokat, így az előttem álló 40 kilométer aszfaltút már az önfeledt motorozásról szólt. Egyetlen probléma a hátsónk elülése volt. Már nem tudtam olyan pozícióba helyezni magam, ami ne fájt volna. Visszaérve, a couchsurfinges muszlim vendéglátónk kitalálta, hogy megmutat nekünk valami bazinagy mecsetet, de amikor megtudtuk, hogy az még fél óra motorozásra lenne innen, plusz másik fél óra vissza, akkor azonnal lemondtuk a programot.

Ehelyett a házukban pihengettünk. Szokásos indonéz ház, jellegtelen szobákkal, stílus nélkül, az utcafrontról hátrafelé haladva csökkenő igényszinttel. A külvilág számára is látható porta és előszoba teljesen rendben, a leghátul lévő fürdőszoba egy omladozó fészer, a kettő között pedig az átmenet. A két lány volt otthon, az egyikük nagyon készült valahová, a másikuk borzalmas, de addiktív édességekkel kínált minket. Mivel sok volt a szúnyog, bezártam a bejárati ajtót. Miután lefürödtem, azt láttam, hogy nyitva van az ajtó. Már épp zártam volna be újra, amikor leesett, hogy muszliméknál vagyunk, és mivel a szülők elutaztak, és csak a két lány van otthon, akik vendégeket fogadnak, ezért a bejárati ajtónak bizony tárva-nyitva kell lennie.

Másnap reggel kivitettük magunkat a város szélére, ahol elkezdtünk stoppolgatni Martapura irányába. Picit visszább sétáltunk a körforgalom felé, ahol még lassabbak az autók, hogy nagyobb esély nyíljék a fuvarra, ami mondanom sem kell, hogy pár perc alatt össze is jött. Martapura a drágaköveiről ismert város, amit a főtéren lévő hatalmas gyémántinstalláció is tovább erősít. A bazársoron végtelen számú drágakőárus próbál az arra járók nyakába sózni egy-egy tetszetős darabot, méregdrágán, és minden bizonnyal valódiságot igazoló hitelesítő okirat nélkül. Számomra a világ legértéktelenebb dolgai az ékszerek, azoknál fölöslegesebb, diszfunkcionálisabb vackot elképzelni sem tudok. Ugyanígy vagyok az órákkal is. Régebben lehet, hogy volt értelme, amikor még valóban a pontos idő megmutatására voltak kitalálva, de ma már, amikor mindenben óra van, teljesen hasztalannak látom, amivel igazából csak a baj van. Értem én, hogy bizonyos társadalmi rétegek számára ez egyfajta szintmérő dolog, akik között az ember értéke az órája értékével arányos, de remélem, hogy nem ilyen emberek olvassák a blogomat.

Elmentünk egy gyémántcsiszoló üzembe, ahol pár munkás szöszölt a nagyon apró kövekkel a köszörűgépek mellett. Kiraktak elénk is pár darabot, plusz hozzá egy nagyítót, így megfigyelhettem ezeket a ritkaságokat. Feltéve, ha valóban gyémántok voltak, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit kellene nézni egy gyémánton, ami annak valódiságát igazolná. Az emberünk a háromszög alakú oldalakról beszélt valamit, de nem jött át a lényeg. Sok másfajta színes kő is ki volt még rakva a vitrinbe. Valamilyen érdekes okból kifolyólag én szeretem a köveket. Na nem feltétlenül ezeket a drágaságokat, hanem mondjuk egy vulkántúra során a lábam elé gördülő bármilyen érdekes követ.

Gyémántbánya Cempakában
Gyémántbánya Cempakában

Elmentünk a kitermelés helyszínére, a külszíni gyémántbányába, Cempakába. Egészen más képek éltek a fejemben egy gyémántbánya kinézetéről, de jó, hogy letisztázódott a dolog. Maga a bányaterület egy óriási nagy földtúrás és sárdagasztás. Nem értettem meg pontosan a munkafázisok lényegét, de a homokot próbálják meg szétválasztani a kavicsoktól úgy, hogy telelapátolnak egy konténert, és azt veretik slaggal. A tiszta homokot teherautókra rakják, és viszik építkezésekre. Naponta rengeteg teherautó fordul meg. A hátramaradt, kavicsos anyagot pedig tüzetesen átfésülik, gyémánt után kutatva. Ez úgy néz ki, hogy fognak egy nagy tálat, amiben a kavicsok vannak, majd nyakig beleülnek egy pocsolyába, pici vizet hagynak belefolyni a tálba, majd köríves mozdulatokat végezve átmossák annak tartalmát. Kidobálják ami értéktelen, újratöltik vízzel a tálat, és ezt a folyamatot ismételgetik addig, amíg a teljes tartalma ki nem lesz szelektálva. Elég pepecs meló, de legalább nem elvárás az ingben és nyakkendőben való megjelenés.

A mosás közben én úgy láttam, hogy amíg valaki mos, addig a többiek figyelik őt. Ez abból adódhat, hogy a bányaterületet bérlő ember által felfogadott melósok egy napra 50 forintnyi fizetést kapnak, viszont ha találnak köveket, akkor annak az 50%-a a csapaté. Ez szerintem jó ötlet, hisz így motiválva vannak a munkások, viszont cserébe nagy a gyanakvás közöttük. A bánya bejáratánál munkások gyülekeznek, akik alig várják, hogy valaki felfogadja őket, és megkaparinthassák a kifüggesztett lapátok egyikét. Egytől egyig szikár, izmos, szívós emberek, akik egy nagy szerencsében bíznak. Nekem nagyon szimpatikus az, hogy nem segélyért, hanem lapátért állnak sorba.

Estére már Dél-Kalimantan legnagyobb városában, Banjarmasinban voltunk, ahol épp couchsurfing meetinget rendeztek, amire mi is ellátogattunk. Mivel én eléggé introvertált ember vagyok, így ezek a szituációk számomra picit kényelmetlenek, főleg használható nyelvtudás hiányában. Ettől függetlenül jól szórakoztam, miközben hallgattam a világ minden tájáról érkezett emberek történeteit. Ott volt például Chris, az amerikai fiatalember, aki miután megtudta, hogy én is Krissz vagyok, egyből leszögezte, hogy az ő neve nem vallási eredetű, simán csak minden mögöttes jelentés nélküli Chris. De volt ott egy pár is, akinek a férfi tagja kanadai volt, és az utazásai során ismerte meg ázsiai partnerét. Mivel a társaság messze legtapasztaltabb tagja Gábor volt, így rögtönzött is egy kis fejtágító előadást.

Másnap kora reggel ezen banda tagjaival elcsónakáztunk a Martapura folyón az úszó piac helyszínéhez. A dolog pontosan arról szól, mint egy rendes piac, csak ez a vízen játszódik. A környék asszonyai a csónakjukba pakolják a portékáikat, és mindannyian eleveznek egy egyezményes helyre cserélgetni, eladni azokat. Először nem értettem, hogy miért szükséges ez a nehezítés, hisz a szárazföldön is összegyűlhetnének, de egyrészről számukra ez egyáltalán nem nehezítés, másrészről a térképet nézegetve a lakott terület a folyóparti házakból álló sáv, ahol egyetlen utca van, ami maga a folyó. Vízen mennek iskolába, abban fürödnek reggelente, abban mosnak, és abban is piacolnak, tehát a folyónak itt központi szerepe van. A szokásos zöldségeket, és gyümölcsöket lehetett megvásárolni, de volt egy olyan csónak, amibe egy gázrezsó volt beépítve, így helyben sütött meleg süteményt is lehetett kapni. Az asszonyok arca fehérre volt meszelve a nap ellen, ugyanis itt nem a lebarnulás a menő, hanem a világos bőr megőrzése.

Úszó piac Banjarmasin folyóin
Úszó piac Banjarmasin folyóin

Ezután sétálgattunk a városban. Vannak élhető részei, de teljesen ugyanolyan, mint bármelyik hasonló méretű indonéz város. Felmentünk egy nem túl magas kilátóba, majd egy buddhista templomba, ahol kijött rajtunk a fáradtság, és órákra elaludtunk a földön. Szerencsétlenségünkre épp ébredésünk után kezdett el esni. Megvártuk amíg eláll, és kis sétát követően egy kínai templomba tértünk be. Én még nem sok ilyen helyen voltam, úgyhogy a gazdag díszítés lenyűgözött. A lámpások, és gyertyák hangulatos fényei, a füstölők és az illatok, a szobrok és a plafonból lógó díszítések, illetve a színek harmóniája teljesen megnyerő volt. Ezentúl tudatosan is keresni fogom az ilyen helyeket. A képbe csak a főnökök szobraihoz kikészített ásványvizes flakonok zavartak be. Biztos, hogy meg lehetne oldani ezt egy szép tálkába kihelyezett vízzel is, és akkor nem tűnne úgy, mintha a templomot a helyi ásványvízgyártó cég patronálná.

A várost kelet felé elhagyva, átléptünk Közép-Borneóba, de mivel úti célunk Pangkalan Bun környéke volt, ami teljesen a déli parton van, szerintem nyugodtan tekinthető délnek. A több, mint 400 kilométeres stoppolás sorozat alatt két hosszabb távú fogásunk volt. Az egyik egy nagyon hívő keresztény, aki mindenáron meg akarta mutatni a faluját, ahová elvitt minket, és szállást is adott volna nekünk. Mivel további terveink voltak, és amúgy is kicsit fura szerzet volt, így visszautasítottuk. A másik egy muszlim pár volt, akik egyenesen a végállomásig vittek minket, és annyira ment a légkondi az autóban, hogy a hátsó ülésen elő kellett venni a takarókat, míg odakinn harminc fok volt. Hogy hol éjszakáztunk, azt homály fedi, mert emlékezetből írom most mindezt, és teljesen kiesett az a rész. Mindenesetre másnap reggel, szintén stoppal és rendőri segítséggel eljutottunk végcélunkig, Kumai faluba, ami a tölcsértorkolat partján fekvő kis kikötőváros.

A Tanjung Puting Nemzeti Park miatt jöttünk ide, ami Indonézia egyik fő látványossága. Népszerűségét a rengeteg egzotikus főemlősnek köszönheti, amik az őserdőben szabadon élnek. Az őserdő szó alatt most konkrétan a primary forestet kell érteni, vagyis olyan területet, "amelyet teljesen a természet erői alakítottak ki; fejlődésébe és elmúlásába az ember sosem avatkozott be" (Wikipedia). Nagyon kevés ilyen erdő van már csak a világon. A többnapos, szervezett programok árazása ennek megfelelően magas, de hosszas alkudozás és szervezkedés után sikerült egy olyan konstrukciót kialakítanunk, amiben egy nap alatt jártuk be a látnivalókat, így jelentősen megfogtuk a kiadásokat. Mint utólag kiderült, a többnapos program is pontosan ennyit kínál, csak lassabb tempóban, a hajón alvással, így nem is indokolt feltétlenül több napra kimenni.

Nagy orrú proboscis majmok ugrándoztak a fákon
Nagy orrú proboscis majmok ugrándoztak a fákon

Durván ötven kilométert kellett megtenni motorcsónakkal befelé a dzsungelbe, de maga az odafelé vezető út is nagyon hangulatos volt, ahogy a sűrű növényzet között szeltük a saras vizet. Még a spotok előtt, időnként megkértük a kötelezően felfogadott guideunkat, hogy álljunk meg, mert a parton nagy élet folyt. Proboscis majmok sokaságát vettük észre, amik akkorákat ugrottak, egyik fáról a másikra, hogy majdnem leszakadtak az ágak, de egyszer sem hibázták el. Ezek a majmok kizárólag Borneón élnek. Majd az utunkat elálló hajó miatt is megállásra kényszerültünk, amit Gábor kihasznált arra, hogy kiszálljon a partra, és megtapasztalja, hogy egy primary forestben öt métert sem lehet gyalog megtenni. A talaj alig látható a sűrű növényzettől, a korhadozó fákra támaszkodni pedig szintén nem biztonságos dolog.

Először egy pár házból álló településnél szálltunk ki, ahol tettünk egy könnyed túrát. Láttunk húsevő növényeket, amik illatukkal becsalogatják magukba a rovarokat, majd megemésztik őket. Láttunk tarantula búvóhelyet is. Ők éjszaka jönnek elő a hálóval befont üregükből. A második spot már az orangutánokról szólt. Itt a legfurább számomra nem is az állat, hanem a kb. 20 turista látványa volt, ugyanis fehér embert régebben láttam, mint orangutánt. Azért jó oldala is van a sok turistának és a drága belépőnek, mégpedig hogy mindenképp muszáj produkálni valamit. Az állat testközeli megfigyelése itt épp ezért garantált. A hatalmas narancssárga szőrmók menetrendszerűen érkezik percre pontosan a számára felállított pódiumra, ahová a szervezők kiöntenek vagy fél mázsa banánt. Ha nem jönne, akkor ordibálással adják az állat tudtára, hogy ebédidő van. A turisták látványához gondolom már hozzászokott, jól tűrte, hogy a figyelem középpontjában volt. A banán megevése után annak héját eldobálta, az arra járó fürge makákók pedig mindeközben próbáltak elcsenni pár darabot a készletéből. Megitta a kikészített lavórnyi tejet, majd dolga végeztével elegánsan felmászott a fára, és az ágakon átkapaszkodva tovahaladt.

Orangután, amint elfogyasztja ebédjét
Orangután, amint elfogyasztja ebédjét

A vendégkönyveket átlapozgatva mindig meglepően konstatálom, hogy mennyi magyar járt már az adott helyen, és itt is belefutottunk pár ismerősen csengő névbe. Elértünk a legmesszebbik, harmadik pontra, ahol már a szervezett programon kívül is vastagon tele volt a hely állatokkal. A vízből kiálló cölöpökön jégmadarak ültek mozdulatlanul, amik akkor sem rezzentek meg, amikor egy méterrel alattuk hasítottunk el a motorcsónakkal. A part mellett kikötött hajókra orangutánok másztak át, hogy lopjanak valamit. A bejáratnál makákók tömkelege ugrándozott. Ahogy beljebb sétáltunk, egy vaddisznó család kocogott el mellettünk. A szervezett rész lebonyolítása itt is ugyanúgy történt, mint az előző helyen, de itt sokkal több állat volt jelen. Sőt, az orangutánok lejöttek a pódiumról, és szó szerint helyet foglaltak a padon ücsörgő turisták között. Majd miután megunták a szereplést, a kölykükkel a nyakukban visszamásztak a fákra. A végén megsajnáltuk a vaddisznókat, akiknek egész idő alatt csak a maradék jutott, abból is csak az, amit a makákók sem loptak el előlük, így Gábor bement az elkerített részbe és dobott nekik a banánból egy keveset. Naplementekor csónakáztunk vissza a folyón, ami egy nagyon hangulatos befejezése volt a kirándulásnak. A gyönyörű erdei környezet, és a rengeteg állat bőven megérte az anyagi ráfordítást, erre a helyre érdemes eljönni.

A következő volt az utolsó közös napunk Gáborral. Pangkalan Bun repterén elbúcsúztunk, ő hazafelé vette az irányt, én pedig Java felé folytattam a kalandozást. Másfél hónapot töltöttünk együtt, és nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy vele utazhattam. Rengeteget tanultam tőle, számtalan trükköt ellestem a különféle szituációk hatékony kezelésére. Későbbi útjaim során, amikor nehéz helyzetbe kerültem, csak belegondoltam, hogy ő hogyan reagálna, és már meg is volt a válasz, amit vakon lehetett követni. Éppen ezért másnak is csak javasolni tudom, hogy utazzon vele.

Felszálltam a gépre, nemsokkal később Surabaya repterén szálltam le, immáron teljesen egyedül, és ezzel szóló utazásom elkezdődött.

Képek a környékről:

Fahéj szárítása Malaris faluban
Fahéj szárítása Malaris faluban
A kavicsok átmosása, gyémánt után kutatva
A kavicsok átmosása, gyémánt után kutatva
Pancake készítése a banjarmasini úszó piac egyik csónakjában
Pancake készítése a banjarmasini úszó piac egyik csónakjában
Kínai templom Banjarmasinban
Kínai templom Banjarmasinban
A hűsítő víz és a sport élvezete a Riam Hanai vízesésnél
A hűsítő víz és a sport élvezete a Riam Hanai vízesésnél
Az orángutánok meglepően közel merészkedtek az emberekhez
Az orángutánok meglepően közel merészkedtek az emberekhez