Menni.hu
Utazós blog menni vágyóknak.

Hat nap kőkemény Everest

 - Nepál

Namchéban egy szép napra ébredve úgy döntöttem, elég már az akklimatizációból, ideje a tettek mezejére lépni. Ezután hat olyan nap következett, ami bennem örökre megmarad. Nem csak a kapott élmények, hanem a befektetett teljesítmény miatt is.

1. nap: Namche Bazar - Pangboche

Namche Bazart a legjobb Khumjung felé elhagyni. Igaz, hogy az első órában légvonalban csak kétszáz métert lehet haladni, de a mászás megéri a szenvedést. Illetve itt lehet megtanulni, hogy a távolságot a hegyekben nem méterekben, hanem órákban kell mérni. Amikor felértem Namche peremére, az óriási mélységek és magasságok miatt minden méteren meg kellett állnom bámészkodni és fényképezni. Első ittlétemkor a felhők miatt panaszkodtam, most viszont teljes pompájában mutatták magukat a hegyek. A környék hat- és hétezresei teljességgel megbabonáztak. A szemben lévő domboldalakon a vegetáció teljes skálája megfigyelhető volt, lentről felfelé haladva, a buja zöld erdőtől a kopár bozótoson át egészen az örök hóig. Mint egyfajta élő tankönyv.

Rálátás az Ama Dablamra Khumjungból
Rálátás az Ama Dablamra Khumjungból

A csúcsok neveivel is kezdtem megbarátkozni, amik a napok elteltével kezdtek egyfajta jó ismerősökké válni. Az Ama Dablamot már minden oldaláról megismerem. Úgy olvastam valahol, hogy az a legszebb hegy az összes közül. Elég elvakult hegy-fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki szépségi sorrendet állítson fel közöttük, mindenesetre én is azt találom a legszebbnek. Mondjuk a mások által belelátott, a gyermekét karjaival átölelő anyát nekem nem sikerült kivennem belőle, annyira azért nem uralkodott el rajtam a magaslati betegség.

A táj mellett a növény- és az állatvilág is lenyűgöző. Az állatok szabadon legelnek, lépten-nyomon beléjük lehet botlani. Az utakon is sorra követik egymást a ló-, szamár-, és főleg a jak karavánok. A helyiek életének szerves részét képezi az állattartás, azok fuvarozásra való használata. Sok madár is száll az égen. A nagy varjúformák nem is röppennek el az ember érkezésére, hanem egyre közelebb araszolnak hozzá, annyira, hogy még a zoomot se kelljen használni a fényképezésükhöz.

Sanasa településnél majdnem rossz útra tévedtem, Tengboche helyett a Gokyo völgy felé, ami ezeket a neveket nem ismerők számára annyit tesz, mint az M1 és M7 szétválásánál a Ljubljana-Bécs válaszút. Ezután a völgyek átka következett, vagyis ha át akarunk menni az egyik hegyről a másikra, akkor először le kell ereszkedni a völgy aljáig, majd onnan fel az új hegyre. Mennyivel könnyebb dolguk van a madaraknak. Ők ezt az utat 2 perc alatt teszik meg, a magát fittnek érző turista pedig 2 óra alatt. A Dudh Koshi folyó medrétől indulva, Tengboche felé óriási emelkedő van, aminek soha nem akart eljönni a vége. A pulóver is lekerült rólam, meg vagy 3 liter verejték is, mire felértem. Megfogadtam, hogy visszafelé biztosan másik utat választok.

Habár már fáradt voltam, ennek ellenére Tengboche-ben csak megkajáltam, és áthaladtam rajta. Van itt egy híres kolostor, de alig akad pár egyéb épület, és a hely ismertségéből fakadóan az árak sem barátságosak. Illetve végre olyan szép idő volt a túrázáshoz, hogy hülye lettem volna megállni. Egészen Pangboche településig sétáltam. Sosem tudom, hogy mi lenne itt a megfelelő kifejezés, a falu, vagy a város, ezért írok települést. Vannak helyek, amik három bódéból állnak, de Pangboche ennél jóval nagyobb, legalább 12 épülettel bír, úgyhogy talán megérdemli a város kifejezést.

Phortse falu és az Ama Dablam hegy
Phortse falu és az Ama Dablam hegy

A teljesítménykényszerem még innen is tovább hajtott volna, egészen Pherichéig, de a józan eszem szerencsére megállított. Betértem a legelső szálláshelyre, a Buddha Lodgeba, és milyen jó döntés volt ez, ugyanis a szobám elfoglalása után elkezdett esni az eső, és felkerekedett a szél is. Az egész szállás teljesen üres volt, csak én voltam vendég. Minden településen egyre több vendégház épül, és most, a földrengés okán visszaesett népszerűség miatt ezek üresen konganak. Ahogy az szokás, a szállásért csak minimális összeget kell fizetni, kb. 250 Ft egy éjszaka, ha az étkezéseinket is az adott helyen fogyasztjuk el. Net és egyéb luxus nem volt, csak a négy fal.

Délután 6 körül elkezdik befűteni a közös étkező helyiséget, és a tűz kihunyásáig azt ülik körbe a vendégek, miközben valamivel elfoglalják magukat. Itt csak nekem gyújtottak be, amit igazán nagyra értékeltem. Szerintem csak magukra nem fűtöttek volna. A fiatal lány például mezítláb és valami vékony mackóban lapította odakinn a jaktrágyát, míg én benn, teljesen beöltözve dideregtem. Kemény nép ez a nepáli. A jaktrágya azért kell, mert az megy a tűzre. Tényleg elképesztő, hogy a jak minden egyes részét kihasználják az emberek. Terhet hordatnak a hátukon, igába fogják és szántanak velük, tejéből ételeket készítenek, húsát megeszik, bundájával melegítik magukat, ürülékével fűtenek. A tulaj öregember jó darabig vacakolt a kályhával. Először csak piszkálta a pislákoló tüzet, majd öntött rá kis kerozint, de az igazán meleget a pár hasáb fa rádobása hozta el. Ki is tartott estig a meleg, úgyhogy pár órán át tudtam olvasgatni. Engem látván kedvet kapott hozzá az öreg is, és előszedett egy olvasót, és sok hosszúkás kis lapot, amin buddhista írások voltak, és azokat vette sorra. Én megmutattam neki az én könyvem betűit, ő a nepáli írást, és megmosolyogtuk, hogy egyikünk sem tudja elolvasni a másik betűit. Azt mondta, hogy még sosem volt magyar vendége. Megkérdeztem még, hogy minden nap ilyen felhős és esős errefelé, amire egyértelműen tiltakozott. Ez most egyfajta kivétel, hisz ebben az évszakban teljesen tisztának kellene lennie az égboltnak. Ez az én szerencsém, gondoltam, majd bebugyoláltam magam minden létező textíliámba, és elaludtam.

2. nap: Ama Dablam Base Camp, és Dingboche

Éjszaka hallottam, hogy szakad az eső. Már azt hittem, hogy egy jó napot mindig három rossz fog követni, de aztán reggel elhúztam a függönyöket, és csodáknak csodájára teljesen tiszta égbolt és napsütés fogadott. Hogy mi a csuda történik itt pár óra leforgása alatt a sötétben, arról meg kellene kérdezni valami képzett meteorológust, mert elképzelni sem tudom.

Lhotse csúcs, a fal mögött kikandikál az Everest teteje
Lhotse csúcs, a fal mögött kikandikál az Everest teteje

A reggelim elfogyasztásakor egy fiatal srác volt a kiszolgáló az étkezdében, aki mutatott magáról egy képet az Everest tetejéről. Rákérdeztem, hogy oxigénnel, vagy nélküle vitte-e véghez ezt a nemes tettet, amire azt felelte, hogy a Camp 4-től használta ezt a segítséget. Akárhogy is, amióta itt vagyok a régióban, már az oxigénes mászást is nagyra tudom értékelni. A srác szintén nem vágta, hogy mi az a Magyarország, és feltett egy olyan kérdést, amire hirtelen nem is tudtam válaszolni. Azt kérdezte, hogy Magyarországnak miniszterelnöke, vagy királya van. Zavart fél perc után bemondtam a hivatalos választ.

Életem legegyhangúbb reggelijének, egy tál teljesen ízetlen főtt krumplinak az elfogyasztása után úgy döntöttem, hogy meglátogatom a 4600 méteren lévő Ama Dablam Base Campet. Egyrészről remek akklimatizációs kör, hisz Dingbochéban terveztem aludni, ami alacsonyabban van, mint ez az alaptábor. Másrészről közelebbről láthatom a legszebb hegyet. Harmadrészt, sosem jártam még ilyen táborban, és már bizsergett a talpam, nem bírtam kivárni az Everest tábort. Negyedrészt, nem egy népszerű útvonal, sehol sem látom megemlítve, úgyhogy garantált a turistamentes szórakozás.

Pangbochéból az Ama Dablam felé vezető híd
Pangbochéból az Ama Dablam felé vezető híd

Mivel az Imja Khola folyó túloldalára kellett átmenni, így ismét egy kis lejtmenet után, a folyó felett imazászlókkal tarkított hídon áthaladva, egy jó meredek partszakasz következett. Nem tartott sokáig, utána egy tisztásra lyukadtam ki, ahol jakok legelésztek. Érdekes volt megfigyelni, hogy a part még tele volt szép és különleges fákkal, de a fennsíkon már csak kisebb bokrok voltak. Sőt, egy újabb, végeláthatatlan emelkedőt követően, már csak egészen minimális, dérrel fedett növényzet volt. Már eléggé fenn lehettem, ugyanis a helikopterek hangját hallva nem felfelé, hanem lefelé kellett néznem, ha látni akartam azokat.

Észrevettem, hogy a nyomomba eredt egy dzopkyo karaván. Ez egyből versenyhelyzetet teremtett, nem engedhettem meg, hogy lehagyjanak. Úgy tűnik, hogy csak komótosan bandukolnak, de elég jó tempót mennek még teherrel a hátukon is. Ők is az alaptáborba tartottak. Azért írok megint az állatokról, mert tényleg ilyen mértékben vannak jelen. Nem csak csordában, hanem egyedül is. Ezen az úton, a semmi közepén is lehetett találkozni csendben bozótot rágó magányos jakkal, és ezek a találkozások számomra mindig örömteliek.

Szép környezetben legelésző jakok
Szép környezetben legelésző jakok

Még feljebb haladva a növényzet teljesen megszűnt, és az általam csak pusztulatnak nevezett, sziklás, köves, deres, havas, élettelen környezet következett. Elég hűvös volt, de felhők híján a ruházatom által nem fedett részeim teljesen leégtek. 4500-tól éreztem egy kis légszomjat, de nem volt vészes. Felértem a táborhoz, ami tele volt sátrakkal és emberekkel. Úgy látszik, népszerű hegyről van szó, sokan meg akarják hódítani a 6814 méteres csúcsát. Még épp időben értem fel ahhoz, hogy láthassam a hegyet, pár percre rá megérkeztek a szokásos gonosz felhők, és onnantól se kép, se hang. Illetve hang az volt, méghozzá milyen fura. Fekete madarak röpködtek mindenfelé, és számomra eddig nem hallott módon csiporogtak. A sátrakhoz nem mentem közel, tudtam, hogy azt nem szeretik a hegymászók, teljes joggal. Így fáradtan kiültem egy távoli dombocskára, ahol minimális elemózsiámat és folyadékomat vettem magamhoz. Örültem az új magassági rekordomnak, és azon gondolkoztam, hogy hogy az ördögbe kellene egy ilyen hegyet megmászni. Időközben felértek az állatok is, akik nekiálltak az alig létező növényzetet keresni és rágni, valamint a kis patakocskák jéghideg vizét inni. Két óra alatt értem fel, ami szerintem tempós idő, mert a srác a reggelinél 4 óráról beszélt. De ez amúgy is általános volt mindvégig, hogy a bemondott idő fele alatt értem fel az aktuális csúcsra.

Egy óra alatt jutottam le 3900-ra, és időközben a felfelé még deres sziklák és bozótok teljesen szárazakká váltak. Miután nyugtáztam, hogy a nap első küldetését sikerrel vettem, fáradtan, Dingboche felé vettem az irányt. Shomare faluban (szórványban?) megejtettem az ebédemet. A rendelés leadásakor még odakinn foglaltam helyet, de az ételt már benn fogyasztottam el, ugyanis elkezdett szemerkélni az eső, és hozzá olyan szél kerekedett, hogy a család behordta az összes műanyag széket a teraszról, nehogy átrepüljenek a szomszédhoz. Ráhúztam a táskámra az esővédő huzatot, és magamra a legkomolyabb hegyvidéki felszerelésemet, a vékony széldzsekimet, és indultam tovább. Érdekes volt, sütött a nap, és esett a hó.

Pangboche Shomare felől nézve
Pangboche Shomare felől nézve

Villámgyorsan felértem a 4430-on lévő Dingboche, hmm... legyen városba, mert jó sok szálláshelye van. Hosszas szálláskeresés után a Good Luck Hotelre esett a választásom. A szobaár itt is minimális, sőt, az egyik helyen egy nő ingyen kínálta a szobát. Viszont az étel és italárak a magassággal együtt emelkedtek. Az utam során végig kicsit fel voltam háborodva emiatt, de tudtam, hogy igazából örülnöm kell, hogy még csak ennyi, és nem annyi, amennyi majd még fentebb lesz. Csak a viszonyítás kedvéért: egyhavi hazai internet előfizetés árából itt mondjuk egyszer fel lehet tölteni a lemerült aksikat, meg jár egy pár órás, elég lassú net hozzáférés.

Éjszaka már csak a hó esett, és maradt a közös helyiség tömegnyomorában való melegedés és olvasgatás. Magyar turistával egyszer sem találkoztam. A legtöbben talán a németek és a kínaiak vannak, esetleg még az amerikaiak. Csak másodsorban követik őket az olaszok és a franciák. És itt sajnos ki kell térnem arra, hogy a turisták nagy százalékával nemhogy közös légtérben nem akarok lenni, de még az emberi faj csoportjában sem akarok közösködni velük. Bizonyára minden utazó ismeri az "enyém az egész világ" felfogású, nagyhangú idiótákat, akik nem törődnek a környezetükkel, és akik a helyieket több nagyságrenddel alacsonyabb rendű lényeknek képzelik maguknál. Tapasztalataim szerint ezek legtöbbször amerikaiak. A másik legelviselhetetlenebb turista népcsoport a kínai, de az ő esetükben teljesen más a probléma. Ők nem néznek le senkit, tisztességgel állnak mindenkihez. Viszont nem tudják félretenni a hazájukban megszokott, a magas népsűrűségből adódó, a privát élettér hiányából fakadó gusztustalanságaikat. Köpdösnek, harákolnak, finganak, csámcsognak, és minden olyan dolgot művelnek, amit mindenki más is otthon, magában. Csakhogy ők mindezt vendégségben teszik, teljes természetességgel.

3. nap: Island Peak Base Camp

A papírfalakon áthallatszó horkolásokat, és a nyikorgó nyílászárók zaját egy podcast adás fülembe dugásával szűrtem ki. Reggel ismét gyönyörű időre ébredtem. A napi terv egy oda-vissza út az Island Peak Base Camphez. 5000 méter felé feljutni, majd visszatérni a starthelyre éjszakázni, remek akklimatizációs kör. Ráadásul ezzel kipipálhattam az egyik tervezett mellékküldetésemet, az Imja tó meglátogatását is. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a minimális reggelimet követően semmilyen ételt nem pakoltam a napi zsákba, csak egy kis C vitaminos vizet. Úgy voltam vele, majd veszek útközben ha kell.

Úton Island Peak felé
Úton Island Peak felé

Már rögtön elinduláskor deres bozótokon és köveken vezetett az út a következő településig, ahová sokkal tovább tartott eljutni, mint azt terveztem. Magamban a térképem aránytalanságait kezdtem el szidni, miközben a patakokban lévő jeges sziklákon ugráltam át. Mikor elértem Chukhungot, egy szállás előtt állva befogtam az internetet, és el tudtam olvasni azokat az üzeneteket, amiket a nekem szorító egy-két ismerős írt, és ez további lendületet adott. Kellett is, ugyanis a táj itt is átalakult pusztulattá. Kő, szikla, hó, és semmi más. Emellett égető napfény, és hideg levegő, olykor erős széllel. Egyszerre égett le és fagyott meg a kezem, aminek megtapasztalása egészen új dolog volt számomra.

Egy kis gleccseren átkelve beszéltem az egyik turistával, aki rendszeres visszajáró, és ő is panaszkodott, hogy eddig akárhányszor itt volt, október-november magasságában mindig tökéletesen tiszta volt az idő, most pedig nem érti a felhőket. Hát, ez az én szerencsém, mondtam én. Valószínűleg egyszer jutok el ide az életemben, és akkor sem kapom meg a teljes képet. De lehet, hogy az már túl sok is lenne. Volt még pár turista, akik olyan csigalassú tempóban közlekedtek, hogy az már a nevetségesség határát súrolta. Mindenféle csodacuccokkal és sétabotokkal felvértezve, lépésenként egy cipőhossznyit araszoltak előre. Én hozzájuk képest strandpapucsban voltam, de amint kiszélesedett az ösvény egy embernél szélesebbre, gyakorlatilag elszaladtam mellettük.

A képen látható emberek jól szemléltetik a tér nagyságát
A képen látható emberek jól szemléltetik a tér nagyságát

Óriási terek nyíltak meg előttem, amiket magas, havas hegyek öleltek át. Sokadszor futok bele ebbe a problémába, hogy nem tudom felmérni ezeket a távokat. Ott van előttem egy kép, azt látom, hogy ha kinyújtom a kezemet akkor elérem a túloldalt és a hegyeket. De amikor már órák óra sétálok egy ilyen térben, és még mindig csak valahol a közepén szédelgek, akkor érződnek igazán a dimenziók. Ez az a dolog, amit a képek nem tudnak átadni. Bevallom őszintén, nagyon fáradt voltam már odafelé. Enni is elfelejtettem venni az utolsó településen, és minden lépésemmel magassági rekordot döntve a levegőt is egyre nehezebben vettem. Amikor azt hittem, hogy odaértem a tó partjára, akkor következett még egy hatalmas tér az alaptáborig. Gondolkoztam rajta, hogy hagyjam-e a csudába az egész missziót, de nyilvánvalóan nem hagyhattam annyiban. Araszoltam tovább, a végén már a pár órája lehagyott turisták tempóját felvéve, gyakorlatilag csoszogva.

Végül odaértem a táborhoz, ahol szintén jó sok sátor volt felállítva. Az Island Peak egy népszerű csúcs. Egy 6189 méter magas trekking peak, ami azt jelenti, hogy komolyabb hegymászó felszerelés és tapasztalat nélkül is fel lehet rá jutni. Az a baj, hogy elég költséges, mert itt már nem lehet rambózni. Ide már mindenképp csatlakozni kell egy csapathoz, kell csúcsengedély, kell guide, és részt kell venni egy mini oktatáson is, ami összességében elég drága mulatság. A vicc az egészben pedig az, hogy aki fel is mászik rá, az sem láthatja onnan a légvonalban csak pár kilométerre lévő Mount Everestet, mert a Lhotse eltakarja azt, ami a csúcstól számítva még két és fél kilométer magas fal! Teljes őrület, elképzelhetetlen méretek. Talán majd egyszer megpróbálom, valahogy vonzanak az egyre magasabb számok. A bandukolások közben is folyton néztem a GPS-em magasságmérőjét. Nem tudom a jelenséget mivel magyarázni.

Az Imja tó és az azt tápláló gleccser
Az Imja tó és az azt tápláló gleccser

Na de hol a tó? A térkép szerint itt egy bazinagy tónak kellene lennie. Ha van is valahol, akkor tutira a tábor melletti emelkedők mögött bújik meg. Az utolsó erőtartalékaimat elővéve feljebb mentem harminc méterrel, a dombocska peremére (5070m), és megláttam a tavat. Egyből jó kedvem lett, és nem tudom miért, de abban a pillanatban elmúlt még a fáradtságom is. Megkaptam a jutalmamat, amiért jöttem, amiért küzdöttem. Jó sokáig néztem a szürkészöld színű tavat, a benne úszó jégdarabokat, és persze az egészet körülölelő fantasztikus hegyrendszert és gleccsereket. Vártam, hogy az egyik gleccserből óriási morajlást követően törjön le egy hatalmas darab a tóba, ezzel is gazdagítva annak vízállományát, de ez nem történt meg. Közben megjelentek ugyanazok a furán csipogó, fekete madarak is. Úgy látszik, ez a faj szereti az alaptáborokat.

Mindig sajnálom otthagyni ezeket a csodás helyeket, de egyszer úgyis vissza kell indulni. Visszanézegetek, amíg csak lehet, hogy az emlékeimbe minél jobban beleivódjanak ezen fantasztikus helyszínek képei. Visszafelé jobban ment a séta, de azt hittem, hogy sosem lesz vége az útnak Dingboche felé. Pedig könnyítést jelentettek a délutánra ismét megszáradt sziklák, a rajtuk való lépkedés, és a több oxigén is. A legelésző jakok ismét átlendítettek a nehéz pontokon. Az utóbbi napok összes túrájával a lábamban, nagyon fáradtan érkeztem vissza a szállásra, ahol elfogyasztottam a jól megérdemelt vacsorámat, majd olvastam. Ezt a mellék útvonalat mindenkinek ajánlom bejárni. Meseszép környezetben lehet sétálni, és ha az akklimatizációs stratégiád részévé teszed, akkor kettőt egy csapásra.

Teherrel megrakott jakok
Teherrel megrakott jakok

Egy gondolat erejéig visszatérve a vacsorához, és az étlaphoz. Mindenhol szerepel a menüben a jak steak. Én nem vagyok vegetáriánus, minden húst megeszek, mert az emberi lény sok millió év evolúció alatt úgy fejlődött ki, hogy mindenevő, és én ezt egy légből kapott döntéssel nem szeretném felülírni az egészségem rovására. Ennek ellenére a jakhús fogyasztását bojkottálom. Ennek oka az, hogy akárhányszor meglátom őket, akár csoportosan a poros utakon terhet hordva, akár a függőhidakon keresztültörve, akár a semmi közepén magányosan a bozótokat rágcsálva, mindig mosolyogni támad kedvem. A szemükbe nézve azt érzem, hogy sorstársak vagyunk. Közelebbinek érzem magamat a jakokhoz, mint jó pár köcsög turistához. Ezek a jámbor állatok olyan teljesítményt adnak le, annyi szolgálatot tesznek az embernek, és teszik mindezt teljesen csendben, tűrve, a körülöttük lévő világot elfogadva, hogy nem akarok a fogyasztásukkal közvetlenül hozzájárulni a leölésükhöz.

4. nap: Gorak Shep

Stratégiai szempontból fontos volt ez a nap. Eredetileg csak Lobuchéig kellett volna mennem, de bíztam a fittségemben, és a tegnapi remek akklimatizációmban, így felkaptattam egészen a legutolsó településig, a Gorak Shep nevű bódéhalmazig. Azért volt ez fontos, mert így, onnan kiindulva egyetlen nap alatt letudható másnap az egész túra két fő attrakciója. Illetve anyagi vonzata is volt a döntésemnek, nem is írom le, hogy ebben a magasságban már közel ezer forintba került egy liter víz, ezért is hát a sietség. Szóval mindenhogy így jött ki a legjobban a lépés.

Lobuche után már csak pusztulat volt, és ugyan én szeretem ezt a kietlenséget is, de azért hosszú távon mégsem szeretnék benne létezni. Sétálgatni jobb az alacsonyabb, fásabb régiókban. Egyszerűen több ott a tartalom, és az időjárás is jobb. Illetve itt, 4500 felett már nem érvényes a biztosításom. Mindenki olvassa át a szerződésének apró betűs részét! Én a World Wide Insure céggel szerződtem, és ahogy az lenni szokott, a kezdőoldalukon minden szép és jó, de valójában az egyik csomagjuk sem támogatja a 4500 méternél magasabban való trekkingelést. A gleccserjárás és a vadvízi evezés is extraként vehetők igénybe, szóval mindenki legyen résen a végső kattintás előtt.

Amúgy a magasság ténye sem egyértelmű. Ahány térképet nézek, és GPS alkalmazást indítok el, annyiféle eredményt kapok. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, de olykor elég nagyok az eltérések. Mindenhol egy jó közelítő átlagot próbálok nézni.

Magányos utazó
Magányos utazó

Szóval Lobuchéból egy vastag tízórai után már léptem is tovább, és a nap második lefárasztó hágóján átérve megjelent előttem a teljes Everest panoráma. Mivel ez volt a legtisztább nap, a fehér hegyek olyan erősen világítottak, hogy valósággal bántották a szememet. Ami még bántotta, az a ritkán ugyan, de eldobált flakonok és csikkek. Mind ismerjük a bagós turistát, aki még a sivatagba indulva is karton cigit csomagolna hideg élelem helyett, nos, ők jelen vannak itt is. Én összességében rosszabbra számítottam a rémhírek alapján. És mielőtt a turistákat hibáztatnánk, szerintem a helyiek jóval felelőtlenebbek ebben a kérdésben. Tíz méterre tőlem itta ki a flakonját az egyik hordár, majd azt feldobva, amolyan kapuskirúgás mozdulattal a bokrok közé juttatta azt.

A nap újdonságát a gleccserek szolgáltatták, a legnagyobb nehézségét pedig a rajtuk való átkelés. Én még sosem láttam gleccsert. Úgy kell elképzelni, mint a háztetőkön összegyűlt, egymásnak torlódó havat, ami tolja egymást lefelé, csak több kilométer szélességben, magasságban, és sokkal több kilométer hosszúságban. A jégtömeget kőtörmelékek és sziklák borítják, azokon kell egyensúlyozva lépkedni. A végére a sziklákon való ugrálás képességem is egészen kifejlődött.

A településhez érvén ismét a Buddha Lodge nevű szállást választottam, mert egyszer már bejött ez a név. Szerintem itt is jól sült el. Ekkorra már volt akkora tapasztalatom, hogy tudtam, két dolgot kell szem előtt tartani egy hegyi szálló esetében: a közös rész legyen minél jobban fűtött, illetve a kapott szobának legyen jó szigetelése. Ha ez a két feltétel megadatik, semmi jogom nincs panaszkodni. Az árak persze itt voltak a legdurvábbak, de hát egyszer jön ide az ember az életben, és csak két éjszakára, úgyhogy kár ezen pörögni.

Khumbu gleccser
Khumbu gleccser

Nem is tudom, hogy mennyiért vettem igénybe a forró vizes kényeztetést. Kipróbáltam, hogy milyen 5200-on fürdeni. Kivezettek a jéghideg szabadba egy lemezekkel határolt 3 m2-es helyre, és az egyik segéd előhozott a konyhából egy vödör forralt vizet. Ennyi. Ettől függetlenül nagyon jólesett. A dolog végeztével volt a legrosszabb, a hidegben szárítkozni és öltözködni, de hát na. Amúgy azt is megtanultam, hogy a szárazon maradás kulcskérdés. Ha benedvesednek a ruháid, akár esőtől, akár izzadtságtól, akár a cipőd a folyóba lépéstől, az végzetes is lehet. Ilyen klíma mellett sosem fognak megszáradni, és sokkal hidegebbnek fogod érezni őket magadon. Mivel én minden nap rendesen leizzadtam, de nem tudtam minden nap új pólót húzni, ezért tudtam megtapasztalni azt, hogy száraz ruhába átöltözve mennyivel jobban lehet viselni a hideget. Csakúgy fontosnak találom, hogy a forrásokban heverő sziklákon való bizonytalan átszökdelések előtt megfontolandó a cipő és zokni levétele. Ugyanis ha a lábbelibe víz kerül, akkor ott vége az expedíciónak. Szerencsére ügyesen ugráltam.

Naplemente után, amikor már majdnem sötét volt, a magas hegyek még tovább világítottak, amihez fogható dolgot én ebben a kategóriában még nem láttam. Az Everest csúcsa is kikandikált a közelebbi hegyek mögül. Irtó hideg volt a szobámban, de a megszerzett rutinomnak hála, már cseppet sem hőzöngtem miatta, hanem megtanultam hozzá alkalmazkodni, és benne létezni. Amint nem a klímát és a hegyeket (vagyis a körülményeket) akarod megváltoztatni, hanem saját magadat, azonnal jobbra fordulnak a dolgok.

5. nap: Kala Patthar és Everest Base Camp

Elérkezett a várva várt nap. A függönyt újfent bizakodva húztam el. Az ablakra ráfagyott jégtől sajnos semmit nem láttam, ezért a vécének kinevezett helyiség felé haladva tudtam csak meggyőződni róla, hogy tökéletes napra ébredtem. Sehol egy felhő foszlány, csak a kristálytiszta levegő. 6:40-kor léptem ki az épületből, és eredetileg reggelizni akartam átmenni az étkezőbe, de ahogy megláttam a Kala Patthar csúcsot, tudtam, nincs mese, azonnal indulnom kell. Majd reggelizek utána, amikor úgyis jobban fog esni. Meg ki tudja, hogy meddig marad ilyen szép az idő. Meg eleve, otthon is többnyire éhgyomorra edzek, úgyhogy ez már kapásból három kifogás volt a reggeli elfogyasztása és a felesleges időhúzás ellen.

A Kala Patthar csúcs felé az utolsó méterek
A Kala Patthar csúcs felé az utolsó méterek

Kala Patthar egy hirtelen meredek emelkedővel nyit, ami eléggé megfogott. Mínusz tíz fok körüli hőmérséklet volt, de a táv felénél előbújt a napocska a Nuptse óriási csúcsa mögül, és onnantól izzadósba váltott a dolog. Enyhén megjelent a légszomj is, de kit érdekelt, amikor minden egyes újabb lépéssel megdöntöttem a saját magassági rekordomat. Tudtam, életem legmagasabb pontja felé közeledek, amit valószínűleg sosem fogok meghaladni. Egy rövid sík rész után jó hosszú kaptató következett, ami a legvégére sziklamászásba torkollott. Már volt fenn pár turista, de én mindenki felé, az egész hegy csúcsára ültem ki, ami valóban egy csúcs, és egy picit félelmetes is, mivel a hegy másik oldala nem lejtős, hanem egy az egyben szakadék. Egy derékszögű háromszög forma, aminek az átfogóján mentem fel, ha valakinek így könnyebb elképzelni. Egy óra és húsz perc alatt jutottam fel az 5643 méteren lévő pontra, ami idő lehet, hogy kevésnek tűnik, de épp ezért volt nehéz. Ha két és fél óra alatt értem volna fel, ami a standard idő, épp akkor lett volna könnyebb.

Most jön az a rész, hogy nem is próbálom meg leírni a kapott élményt, mert lehetetlen. A többnapos erőfeszítésemért cserébe annak megfelelő jutalmat kaptam. Egy térkép nyílt ki előttem, a világ egyik legjobb panorámája, ahol sorra tudtam venni a környék összes hat-, hét- és nyolcezres hegyét, egyetlen apró fejmozdulattal tallózva közöttük. Alul gleccserek vonulatai és színes tavak voltak, valamint hangyánál is kisebb emberek, akik épp az Everest alaptábor felé igyekeztek, ami innen fentről olyan 10 centis távolságra tűnt a szállástól.

A kitűnő időben másfél órát időztem odafenn. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Pár turistát megkértem, hogy készítsen rólam képet, mert ez egy olyan ritka pillanat volt, amit szerettem volna ilyesformán megörökíteni. A turistákon kívül megjelentek a szokásos magashegyi fekete madarak, akik elegánsan siklottak az égen.

Kilátás a Kala Pattharról
Kilátás a Kala Pattharról

Fájó szívvel, de elindultam lefelé. Nem akartam elengedni a helyet, mert tudtam, soha az életemben nem fogok többé ilyen élményben részesülni. Milyen érdekes, szomorú voltam. A csúcson mindig szomorú vagyok, mert onnantól már csak visszafelé van. Azért mire leértem, átfordultam pozitívba, és már nem az elmúláson búslakodtam, hanem örültem a dolog megtörténtének.

Megint igazam volt, jobban esett így a reggeli. A rizs betolása után nem is vacakoltam sokat, hisz az egész túra névadója, az Everest Base Camp már hívogatott. Fáradtan, de nekiindultam a legutolsó állomásnak. Az eleje könnyű volt, már-már egyfajta jutalomséta. Utána bejött a gleccseres sziklás rész, ami küzdősebb, de összességében nem volt nehéz az út. Maga a Mount Everest az alaptáborból nem látszik, szóval aki azt akarja látni, az inkább menjen fel Kala Pattharra. Aki viszont át akarja szakítani a virtuális célszalagot, netán érdeklik a gleccserek, és közelebbről akarja tanulmányozni őket, azok jöjjenek el ide. Mivel engem érdekelnek, az alaptábort jelző táblánál fotózkodó, majd egyből visszaforduló pár idióta turistát ignorálva, mentem tovább. Nem értem be annyival, mint ők. Elmentem egészen a szűz fehér havas gleccserig, és figyeltem az olvadását, élveztem a belőlük letöredező darabkák ropogó hangját. Bejártam a kőtörmelékekkel vegyített jégpáncél nagy részét, majd leültem csak úgy, nézelődni. Ismét tudtam, ez megint egy olyan pillanat, ami soha többé nem lesz. Kettő ilyen egy napra már épp elég is, azt hiszem.

Kelet felé nézve az Everest Base Campről
Kelet felé nézve az Everest Base Campről

Egyetlen lélektársam volt, egy hozzám hasonló korú srác, aki a kőoszlopokra téve akarta úgy egyensúlyba helyezni a fényképezőjét, hogy az időzítővel jó képet csináljon magáról. Felajánlottam a segítségemet, mert azért úgy mégis csak egyszerűbb, az ára mindössze egy viszont fényképezés volt. Utána csendben néztük mindketten az előttünk tornyosuló hegyet, majd feltettem a szerintem mindkettőnket feszegető kérdést: ezt úgy mégis, hogy az ördögbe kellene megmászni? Hogy kellene elkezdeni? Miután ötletünk sem volt, a srác még bedobta azt a kérdést, hogy az alaptábor miért van eleve egy gleccseren? A megválaszolatlan kérdések után a maximális tisztelet jegyében nevettük ki a hegymászó társadalmat, akik átlagos emberi lényekhez képest felfoghatatlan dolgokat visznek véghez.

Nagy robaj keretében egy apró lavina indult meg a hegyoldalról, de mire leért a sok hó, csak por látszott belőle. Az esés lassúságából lehetett érezni a méreteket igazán. Ismét sok visszafordulással, de elbúcsúztam a helytől. Visszafelé sétálva újfent nagyon fáradt voltam. Négy nap alatt három alaptábor és egy csúcs meglátogatása egy hegyi újonc számára szerintem szép teljesítmény.

6. nap: Gorak Shep - Namche Bazar

Mi lenne még az eddigieknél is nagyobb teljesítmény? Kitaláltam egy őrült projektet: elhatároztam, hogy a Namche Bazarból Gorak Shepbe felvezető utat visszafelé megteszem egyetlen nap alatt. Több oka is volt ennek a döntésnek. Az első a teljesítménykényszerem, hisz az eddig részletezett elmúlt öt nap nyilván nem volt elég. Másik oka az árak. Minek vacilláljak idefent, amikor odalenn jóval olcsóbb minden? Illetve ezt a cikket is meg akartam szerkeszteni, amihez szintén Namchében vannak megfelelő gépek.

7:30-kor fejeztem be a reggelimet, és léptem ki a -7°C-ba, legmelegebb cuccomban, a vékony széldzsekimben. Sokszor néztem vissza a hegyekre a köveken átugrálás közepette. Ekkorra a sziklás pusztulat táj már kicsit nyomasztott. De ahogy haladtam lefelé, úgy dúsult a növényzet és élénkült az állatvilág, és ezt nagyon jó volt egy nap alatt megfigyelni. Lobuchétól megjelentek a bokrok, Pherichétől a kisebb fák, és színes növények, Pangbochétől lejjebb a magasabb fák, és a még sűrűbb és színesebb növényzet. Növénytani szempontból a Tengboche-Pangboche útszakasz a legszebb, a Milinggotól délre eső rész egy kész álomvilág, és tényleg sokkal jobb is ilyen helyeken menni. Épp itt mondta egy mellettem elhaladó helyi, hogy "mountain goat". Nem tudom hogy szúrta ki, de tényleg ott legelészett az avarosban az állat.

Szép növényzet Milinggo környékén
Szép növényzet Milinggo környékén

Ez a nap is olyannyira tartalmas volt, hogy semmilyen plusz információáradatra nem volt szükségem a sétálás közben. Nem kellett egyszer sem fülhallgatót dugnom a fülembe hogy zenét vagy szövegelést hallgassak. A folyók zúgása, a madarak csipogása/károgása, a jakok kolompjai, és a cipőm talajra érkezése bőven elegendő hangforrás voltak a vizuális kényeztetés mellett. Két, fél órás kajaszünetet beiktatva tartott az út tíz órán át. Ennyi magányos séta alatt rengeteg gondolat támadja meg az embert, amiket így alkalma nyílik végigrágni, és a felmerülő kérdéseket megválaszolni magának.

A képbe a nem túl gyakori turistahordák zavartak be. Maximum egy-két túrázóval találkoztam, akik hozzám hasonlóan, teljesen egyedül vágtak neki. Nem is értem a többieket, bár nekik csak a facebook kép a lényeg, meg hogy az otthon maradt dolgozó ismerőseik irigykedjenek. Egy guide vagy hordár épp a számomra fontos részét venné el az utazásnak. Terhet venne át tőlem, amiről már írtam, hogy azt nem bírnám elviselni. Gondolkozna és tervezne helyettem, szóval a térképek órákig való nézegetésének örömét is elvenné. Az úton egyfolytában nepáli popzenét hallgatna kihangosítva a mobilján, amit én egész biztos, hogy két perc után a kilométer mély szakadékba hajítanék. Fizetnem kellene érte. Folyamatosan harákolna és köpködne, emellett csak napi hat órát mehetne, ugyanis ilyen kényeske. Na, ezért nincs nekem szükségem ilyen feltartóztató, a teljes szabadság érzését elvevő "segítségre".

A távolban Pheriche települése látható, amit visszafelé érintettem
A távolban Pheriche települése látható, amit visszafelé érintettem

Tisztában voltam vele, hogy az út neheze a végére fog esni, de nem hittem, hogy ennyire durva lesz. Megfogadtam még az elején, hogy Tengboche és Namche között nem közlekedek többé, hacsak nem nő szárnyam. Nem nőtt, de mégis ezt a biztos utat választottam. Az őrületes lejtmenetben azért drukkoltam, hogy ne jöjjön elő a térdfájdalmam. Nem is jött, viszont a fáradtságtól egyszer a poros úton megcsúsztam. Semmi gond, mentem tovább, és belegondoltam, hogy ezen rengeteg lépés alatt ez volt az egyetlen elcsúszásom. A folyó túloldalán felfelé haladni, így kétezer méterrel lejjebb érve, már meglepően könnyű volt. Egyedül a Kyangjuma és Namche közötti szakasz húzott fel, amit azért választottam, mert azon az úton még nem jártam. Ekkorra már vaskos felhők voltak, száz méter volt a látótávolság, szóval felesleges is volt erre jönnöm. Viszont az útnak nem akart vége lenni. Egy hegy oldalán mentem körbe, és már vagy huszadszor fordult jobbra az út, de csak nem akart körbeérni. Elkezdtem szidni a hegyeket, ami a mentális fáradás klasszikus tünete.

Minden jó, ha a vége jó, végül nagyon jóleső érzés volt a Yak Hotel alkalmazottainak ismerős arcát megpillantani, akik amint megláttak, már adták is a szokásos szobám kulcsát. A tükörben egy nyúzott, leégett, kiszáradt ajkú, véres szemű, rendezetlen arc nézett vissza, aki csak egy dolgot akart, aludni.

Összegzésként, ez a hat nap a végletekig lemerített, talán életem legkomolyabb sportteljesítménye volt. A kapott élmények és a megszerzett tapasztalatok csak jó pár hét múlva fognak leülepedni bennem. Sokat tanultam a hegyi életről, magamról, a határaimról, a hibáimról, és mindeközben jól éreztem magamat, és hű maradtam a blog szellemiségéhez.

Beszúrok még pár képet, amik főleg rólam szólnak. A túráról készült összefoglaló videó ITT tekinthető meg.

Az Everest Base Campen
Az Everest Base Campen
Leghátul a Mount Everest, elől én
Leghátul a Mount Everest, elől én
A Khumbu gleccser olvadásából létrejött kis tavacska
A Khumbu gleccser olvadásából létrejött kis tavacska
Fura, cseppet sem félénk madarak az Imja tó környékén
Fura, cseppet sem félénk madarak az Imja tó környékén
Jak + hegy + én
Jak + hegy + én
Sztúpa Khumjungban
Sztúpa Khumjungban
Lépcsősor a Gokyo völgy felé, szemben a Thamserku
Lépcsősor a Gokyo völgy felé, szemben a Thamserku
A Kala Patthar tetején ücsörögve, a háttérben a Pumo Ri
A Kala Patthar tetején ücsörögve, a háttérben a Pumo Ri