Lukla - Namche Bazar
Kathmanduból Luklába berepülni nem sétagalopp. Az olcsó repjegy megszerzése, a járatra való felkerülés, sőt, a sikeres landolás sem triviális. Ennek ellenére megéri ide átrepülni, mert a környéken olyat dolgokat kaphat az ember, amit sehol másol a világon nem.
Mindössze három óra alvást követően, kora reggel érkeztem a kathmandui repülőtérre. Előre éreztem, hogy nem mehet simán minden, és amikor a check-innél az utazásra jogosító papírjaimat a pultos hölgyek ide-oda dobálták egymás között, már biztosan tudtam, hogy gubanc lesz. Közölték, hogy egy pár órával későbbi járat lesz majd az enyém, erre a gépre már nem férek fel. Szomorúan leültem a váróban, és olvasgattam az előttem álló útról, majd egy biztonsági őr odajött, hogy mégis van hely a gépen, mert valakik nem jöttek el. Odarohantam a check-inhez, de addigra pont megjöttek az eltévelyedettek is, és apróbb zűrzavar alakult ki. Nem értettem, hogy mi történik körülöttem, minden hivatalos szerv kapkodott, de a lényeg, hogy felülhettem a járatra. A kis, légcsavaros gépen leghátul ültem, a légikísérő hölgy mellett, és nem igazán nyugtatott meg az a tény, hogy a repülő biztonsági előírásairól szóló papírok jelölőnégyzeteit gondolkodás nélkül, sorra mind kipipálta.
A luklai Tenzing-Hillary repülőtér a világ legveszélyesebb repterei toplistákon rendre előkelő helyet foglal el. Elég sok katasztrófa történt már itt. A kifutópálya nagyon rövid, illetve annak végében egy óriási hegy van, tehát az utolsó pillanatban való felrántás sem lenne nyerő ötlet. A másik vége meg a semmiben végződik, így ha nem sikerülne felgyorsítani, akkor szakadékba zuhanna a gép. Az időjárási körülmények is igen kiszámíthatatlanok, és a berepülés is sokezres hegyek között történik, ahol olykor nagy a turbulencia. Ennek ellenére legalább harminc járatot számoltam össze csak aznap. A kisrepülők amint leszállnak, már fordulnak is vissza.
A sikeres landolás után, a gépből kiszállva újra kellett definiálni magamban a hegy fogalmát. A legmagasabb pont ahol életemben jártam, talán a Bromo környékén volt, 2400 méteren. Itt meg, még el sem kezdtem az Everest túrámat, egyetlen lépés nélkül állítottam be az új, 2840-es rekordomat. Amikor körbenéztem, akkora hegyoldalakat láttam magam körül, mint addig soha. A hab a tortán pedig az ezen sziklás, zöldes monstrumok mögül kikandikáló, még sokkal magasabb, hatezres csúcsok voltak, amik már fehérben, kontúrosan rikítottak. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Ez az, amit sem szavakkal, sem képekkel nem fogok tudni átadni.
Lukla egy utcából álló kis település, ami egyértelműen az erre mindenképp áthaladó turistaáradatból él. Nagyon sok szállás van, csakúgy mint éttermek, és túraboltok. Mindent meg lehet kapni, nem szükséges tehát otthon, vagy Kathmanduban bevásárolni, és onnan ide cipelni a holmikat. Én egy jó meleg, nepálos gyapjú sapkát vettem, aminek még egész biztosan szükségét fogom venni. A helyiek mentalitása teljesen más, mint a fővárosban. Itt is sok a bolt, de mégsem nyomul senki, és ez tetszik.
Úgy döntöttem, hogy nem vágok neki egyből a túrának, hanem várok egy napot a városban, úgymond regionálisan akklimatizálódok, szokom a hegyvidéki körülményeket, és csak másnap reggel indulok neki. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Egyrészről azért, mert három óra alvással a sétálás is csak nyűg lett volna, és elrontottam volna a magam szórakozását. Másrészről így megfigyelhettem a helyiek mindennapjait. Unalmasnak gondolhatnánk az egy utcából álló hegyvidéki életet, de nem az. A kötelező teendőkön kívül, mint az állatokkal való foglalkozás, vagy gyerekeknek az iskolába járás, jut idő a szórakozásra is. Népszerűek az asztali játékok. Egy sátor alatt fel volt állítva öt asztal, amiknek a sarkaiban lyukak voltak. A játék célja az, hogy a fekete és fehér korongokat a célzó piros koronggal a lyukakba juttassák. A korongokat az ujjukkal pöckölik, és sokszor csak mandinerből lehet eredményesnek lenni, ami nagy ügyességet igényel. Profik esetében a játék nagyon pörög, a hintőporozott asztalfelületen villámgyorsan csúsztatják egymásnak a célzó korongot. Másik gyakori játék a snooker, ami nagy kedvencem. A népszerű billiárdjáték szabályait mindenki ismeri, így nem részletezem. Meglepődve konstatáltam, hogy településenként több ilyen terem és termenként több asztal is van, amik többnyire foglaltak is. Unaloműzésként a lányok ugróiskoláznak, a fiúk sárkányt eregetnek, és az idős asszonyok is dobálják a labdát az unokáikkal az utca közepén. Oda akartam ezekkel a példákkal kilyukadni, hogy ma, amikor a modern világban mindenre a közösségi jelzőt aggatják, és közben mindenki magányosan nyomkodja a kütyüjét, addig a világ "elmaradott" részén valóban közösségi élet folyik.
Említettem az állattartást. A leggyakoribbak a szamarak, és a dzopkyók. Az utóbbi az jak és marha keverék, és a rendes jaknál kisebb, de még így is elég nagy jószág. Több tejet ad, és az alacsonyabb magasságokat is jól bírja, mert nincs akkora bundája, ezért alkalmazzák előszeretettel őket, terhek szállítására is. Elvileg száz kilót is elbírnak, de be van szabályozva, hogy maximum két, húszkilós cuccot lehet velük cipeltetni. Nekem egyik fő célom, hogy lássak rendes jakokat, de a helyieket kifaggatva, ahhoz jóval magasabbra kell mennem, négyezer méter alá nem nagyon jönnek le azok a hatalmas állatok. Az a baj, hogy az ő számukra kellemes élettérnek, és a számomra kellemesnek elég szűk a metszete.
Az éttermekben lehet kapni jak steaket, ami kicsit elszomorít, bár nem vagyok vegetáriánus. Étkezni érdemes nem a népszerű branddel bíró helyekre beülni, hanem a helyiekhez, akár oda is, ahol nincs kiírva a restaurant felírat. Nagyon hangulatos az, amikor az asszonyság a faházban a tűz mellett elkezdi felaprítani a zöldségeket a sült rizsedhez, illetve amikor a vágódeszkán gyúrja a tésztát az almás pitéhez, és közben a gyerekeket csitítgatja, akik úgy örülnek a te jelenlétednek, mint te a meleg ételnek. Ráadásul így közvetlenül a helyieket támogatod.
Mivel volt időm, így kiültem olvasgatni a trekking út kezdetét jelző kapu alá. Jeti venezuelai stoppos kalandjainak olvasása közben turisták érkeztek oda, akik már visszafelé jöttek, tehát épp befejezték a soknapos túrájukat. Ölelkeztek, és egytől egyig mindegyikőjük arcán óriási öröm és megkönnyebbülés látszott. Ezek hatására kezdtem el először elgondolkozni azon, hogy talán nem teljesen triviális dolog eljutni az alaptáborhoz.
Amíg sütött a nap, addig remek idő volt, pólóban lehetett élvezni, ahogy simogat a napsugár. Délután viszont, ahogy megjelennek a felhők, kezdett nagyon hideg lenni, ami egészen reggelig csak tovább romlott. Itt a hegyekben ez az általános séma. Van pár szép óra, amikor kitisztul az ég, és kisüt a nap, akkor kell a szabadban lenni és sétálni, utána pedig lehetőleg egy kellemes, nem túl hideg szálláson pihengetni. Bevallom őszintén, én sokkal jobb időre számítottam még ebben a magasságban. A szálláson persze se fűtés, se semmi, úgyhogy vacogva tértem nyugovóra, és ha valaki egy másnapra szóló Lukla-Budapest közvetlen járat repjegyét nyújtotta volna felém, éltem volna a lehetőséggel. Aztán rájöttem, hogy nekem kell változtatnom. Fel kell vennem egy másfajta életmódot, napirendet, és akkor működőképessé, mi több, szórakoztatóvá és élvezetessé tudom tenni a hegyvidéki létet. Teljesen logikus, ha a körülmények változtak, nekem is igazodnom kell.
Másnap kora reggel, 6:20-kor elindultam. Nem sütött a nap, mert végig óriási hegyek árnyékában voltam, de ennek ellenére a teljes menetfelszerelésben való mozgás miatt mégsem fáztam. Sokan mondják, hogy az egyedül sétálás unalmas. Nos, gyakorlott egyedül sétálóként én nagyon sok jelzőt tudnék írni, de az unalmas nem lenne közöttük. Főleg ezen a helyen. Egészen varázslatos vidékeket jártam be, ahol minden másodperc tartogatott valamilyen tartalmat. Magát a tájat képtelen vagyok szavakba foglalni, erről le is teszek. Nekem, aki a még sosem járt magashegyek között, teljes ájulás volt. De nem csak az, hogy magas. Hanem egyben gyönyörű is. A dús növényzet, a különböző fenyők, a madarak, a völgyben zubogó Dudh Koshi folyó, a sziklás falak, és azok a sokkoló dimenziók. A színes imazászlókkal teleaggatott hosszú függőhidak, a rajtuk áthaladó állat karavánok, az azokat terelő helyiek. A kegyelemdöfést azok a hat-hétezres csúcsok jelentették, amik bizonyos pontokra érve megmutatták magukat. Annyi inger ért, ráadásul olyanok, amiket addig sosem láttam vagy tapasztaltam, hogy a sétálás minden lépése élvezetes volt.
És mindehhez nem társult tömegnyomor, ugyanis főként a földrengés miatt eléggé megcsappant a turisták száma. A leggyakoribbak a csoportban utazók voltak, aztán a hordárt felfogadott egyéniek, és csak alig láttam teljesen egyedül sétáló turistát. Talán én voltam az egyetlen. Nem sóherség miatt nem fogadok fel guideot vagy hordárt, hanem mert én így működök. Nem bírnám elviselni azt, hogy helyettem valaki más cipelje az én kényelmemet szolgáló terhet. Egész életemben mindent egyedül csináltam, és ezt szoktam meg, így nem várom el senki mástól azt, hogy segítsen.
A napi túrának papíron Phakdingban lett volna vége, de mivel a bámészkodós tempómban sétálva is két és fél óra alatt odaértem, ezért eldöntöttem, hogy lenyomom a következő napi utat is, egészen Namche Bazarig. Phakdingig úgyis javarészt csak lefelé vezetett az út, és hiányzott már egy kis part. Megreggeliztem szintén egy helyi családnál, majd pólóra vetkőzve indultam neki, mert a nap ekkor már sütött, és tudtam, hogy innen csak emelkedő következik.
Jó pár függőhídon kellett átmenni az egyre robajosabb vadvízi folyó felett, és mindig vissza kellett fordulni rajta, mert épp egy karaván jött szembe. Nincsen kitéve tábla, hogy kinek van elsőbbsége, úgyhogy a kilók döntenek. Ahogy a dzopkyók átsétálnak a függőhidakon, az valami szenzációsan aranyos. Láttam olyan állatokat is, akik bezúgtak valami völgybe legelni, és alig bírta onnan kiterelni a gazdájuk őket.
Volt egy helyi kis srác, aki az egyik függőhíd után ismeretlen okoktól vezérelve hozzám csapódott, és a következő jó pár kilométert együtt tettük meg. A gyerek simán bírta az én tempómat, pedig számára a lépcsőfokok akkorák voltak, mint ő maga. Idős asszonyok is sétálnak ezeken az utakon nap mint nap, teherrel a fejükön, minden probléma nélkül. Hát igen, a helyiek nagyon kemények, szerintem több, nálunk magát élsportolónak képzelő embert simán lenyomnának.
Elérkeztem a TIMS kártyám első ellenőrző pontjáig, ahol a szerv mindent rendben talált, és kérdésemre elárulta, hogy kb. három magyar halad el errefelé hetente. Ettől a ponttól nem messze, Monjoban található a Sagarmatha Nemzeti Park határa, ahol meg kellett váltanom az engedélyemet. Sajnos drágább volt, mint ahogy az útikönyvben olvastam. 3000 NPR, plusz áfa, vagyis kb. 9000 Ft. Mondjuk ha leosztjuk napokra, akkor nem olyan vészes, lévén hogy legalább húsz napot benne fogok tartózkodni. Illetve a szolgáltatás részeit képezik a minden településen kiépített checkpointok, ahová be lehet jelentkezni, így egy esetleges eltűnés esetén nyomon követhető a turista helyzete. Elkérték még az otthoni telefonszámot, meg a személyes tárgyaimról pár információt.
Az utolsó település a nagy kaptató előtt, ahol enni és megpihenni lehet, az Jorsale. Én nem álltam meg. Úgy voltam vele, hogy sokkal fáradtabban majd sokkal jobban fog esni az étel is. Ettől a ponttól egy jó hosszú, igen kemény szakasz következett, ráadásul már jó pár órányi sétálás volt a lábamban. A Dudh Koshi és a Bhote Koshi folyók találkozása egy egészen elképesztő helyszín. A folyók és a völgyek Y alakú kereszteződése három óriási hegyoldalt választ el. Közöttük a magasban két függőhíd ível, amelyek közül a fentebbiig kell felmászni. A hídon átmenni óriási élmény. Több száz méteres szakadék, és a gyors sodrású folyók vannak alul, a szél elég erősen fúj, a híd is kicsit imbolyog, és mindeközben a látvány pazar. Én kívánom minden, természetet és hegyeket szerető embernek, hogy egyszer az életben jusson el ide.
Ezek után óriási kaptató fel, egészen 3400 méterre, Namche Bazarig. Fáradtságom akkor vált nyilvánvalóvá, amikor már nem a "milyen szép ez a hegy" gondolatok jártak a fejemben, hanem hogy "mikor érünk már fel erre a szarra?". Egyre kevesebb fotót is készítettem, mert a fejemet lehajtva, lépésről lépésre araszoltam, a táj helyett a talajt nézve. Ez az a pont, amikor az addig magát mindenre képesnek érző ember kénytelen belátni, hogy mind fizikálisan, mind mentálisan elfogyott, győzött a természet. A két napot egyszerre letudva, a 6-7 óra sétálás nagyon elfárasztott. A meleg sajtos omlett, és a sült rizs valóban sokkal jobban esett így.
A szállásomat szimpátia alapján választottam ki. A Yak Hotel a nevével, és az 500 forintos szobáival belopta magát a szívembe. Az extra szolgáltatásokért viszont külön kell fizetni. Ilyen például a meleg vizes zuhanyzó, aminek díja két napnyi szállás, vagy a wifi, ami két és fél nap árába kerül, viszont ez utóbbit csak egyszer kell kifizetni, és onnantól bármikor használható. Nyilván azért, mert nem akarják naponta megváltoztatni a jelszavát. A hotel hű a nevéhez, a falon mindenhol jakos képek vannak. Az étterme drága, de összességében itt fenn minden drága. Nagyon fontos ezt letisztázni indulás előtt, azért, hogy a plusz költségeken való idegeskedés ne rontsa el az utazást. Itt biznisz folyik. Megértem, hogy a termékeket fel kell ide juttatni, de még akkor is igen szép haszonkulccsal adnak túl rajtuk. És ez egyre magasabbra érve egyre rosszabb lesz. Ez van.
Életem egyik legszebb napja volt az ide vezető út. Ha csak ez az egy jó napom lesz, már megérte ide eljönni. Berakok pár képet még a környékről:
