Mazeri

A Magyarországról induló olcsó fapados repülőjárat a Kaukázus vonulatától egy köpésre landol. A táj szép, a hegyek magasak, és nyáron az időjárás tökéletes. Az ország hazánkból nézve egzotikus, olcsó, a helyiek vendégszeretete messze földön híres, és jókat lehet enni. Röviden, Grúzia optimális célpont minden menni vágyónak.

Olvastam egy felmérést, miszerint a turizmus felvirágzásában jelenleg Grúzia a világelső. Vagyis az utóbbi időben itt ugrott meg leginkább a turisták száma a népességhez képest. Ez nem véletlen, hisz kiváló adottságokkal megáldott terület. Relative felfedezetlen régió, amitől sokan első hallásra talán kicsit tartanak is (indokolatlanul). Nekem van egy olyan elméletem, hogy addig kell egy országot meglátogatni, amíg ez a meredek ívű növekedés, vagyis a "turista‑bumm" épp a legelején jár. Tehát picit előrelátónak kell lenni. Ha idejekorán érkezünk egy országba (lásd: PNG), akkor az kalandos lesz ugyan, de a turista infrastruktúra hiányosságai miatt egyben irtó kényelmetlen is. Ha meg túl későn, akkor addigra már teljesen elveszik az ország eredeti varázsa, mivel a tömegturizmus rossz irányba változtatja a helyi embereket, és teljesen kiöli a lelket a helyi értékekből. Jelentem, Grúziába utazni még nem késő, szóval hajrá!

A leszállás után a helyieket figyelve szembeszökő volt az eddigi országaim lakóitól teljesen eltérő emberi habitus. A semmi közepén lévő, teljesen jellegtelen repülőtér még jellegtelenebb bejárati ajtaja felett lévő grúz írásjeles feliratról szeretett volna fényképet készíteni az immáron két fősre bővült menni.hu expedíció újdonsült tagja, amire egy magát Jack Bauernek gondoló biztonsági őr odarohant, hogy azonnal töröljük ki a képet a gépből. Szép kis fogadtatás, így korán reggel, gondoltuk. Aztán a buszunk indulására várva is komor, szigorú tekintetű embereket láttunk, érezni lehetett egyfajta feszkót bennük. Többször voltunk szem- és fültanúi hirtelen felindulásból kiváltódott agresszív utcai szóváltásoknak, ahol a két fél igen erélyesen, egyre hangosabban kiabálva állt ki a saját igaza mellett. Viszont nagyon hamar kiderült, hogy a felszínen látszó, valószínűleg a történelmi kulturális örökségből fakadó heves vérmérséklet és enyhe agresszió mögött valójában őszintén segíteni akaró emberek bújnak meg.

Mazeri
Mazeri

Első utunk a Svaneti régióba, az ország északnyugati részébe vezetett, egész pontosan Mazeri településébe. A Mestiába tartó busz sofőrje csak a mi kényelmünk érdekében lekanyarodott a főútról egy hepehupás földútra, és tett egy negyedórás kitérőt, csakhogy ne kelljen kilométereket sétálnunk a faluig. Mi mondtuk (illetve mutattuk) neki, hogy szívesen sétálunk, hiszen erre vagyunk teremtve, de ő intett, hogy arról szó sem lehet. Aztán ott volt az az álmos hivatali dolgozó, aki ugyan nem őszintén akart segíteni, de mégis azt tette, amikor a pénzváltáskor – miután kétszer is átszámolta a bankjegyeket – 200 larival, vagyis cirka 24 ezer forinttal többet adott, mint járt volna. Mondani sem kell, hogy ezután ezt a könnyen jött 24 ezer forintot költöttük el az út során mindenre.

A vezetési morál az egyik leginkább kritizált pontja Grúziának. És valóban, magyar szemmel nézve elképesztő ami az utakon történik. De nem a nagy sebesség a fő probléma, sokkal inkább a forgalmi sávok határainak figyelmen kívül hagyása. A sofőrök nem éreznek jobbra tartási kényszert, hanem az utat versenypályaként értelmezve, annak teljes szélességét kihasználják, a jobb kanyarodási ív érdekében áttérve a szembe haladók sávjába. És ez akkor is így van, ha épp jönnek szembe. Az előzésekkel új, nem létező sávokat nyitnak. Teljesen természetes, hogy a két forgalmi sávos úton egy időpontban négy autó tartózkodik egymás mellett. Az sem ritka, hogy az előző autót előzi egy másik, persze mindezt egy beláthatatlan hegyi kanyarban. A káoszt tovább fokozza a rengeteg tehén az utakon, akik az út közepére beállva, magukat cseppet sem zavartatva, ártatlanul bambulnak bele a dudáló sofőr képébe. Viszont a vezetés kapcsán is van egy elméletem, ami megnyugvásra adhat okot. Ha a hosszú buszutak közben alaposan megfigyeljük a sofőrök ténykedését, azt érezhetjük, hogy ezeknek az embereknek a zsigereiben van az effajta vezetés. Ha alaposabban megfigyeljük a rendszert, akkor nem a felelőtlenséget látjuk meg, hanem a profizmust. Ugyan láttunk kisbuszt folyóba esve, mégis mindenkit nyugalomra intenék, hisz ezek az emberek minden nap ezt gyakorolják, ehhez adaptálódtak, így nem nagyobb rizikó Grúziában autóba ülni, mint Magyarországon.

A reptértől Mestiába tartó út nagyjából hat órát vesz igénybe. Unalmasnak hangzik, pedig nem az, hisz az út minden métere újdonságot szolgáltat. Ez a pár óra zötykölődés remek módja a megismerésnek, mivel passzív szemlélők vagyunk. Nem kell tenni semmit, mégis rengeteg információ árad felénk. Az emberek, az épületek, a járművek, a táj, a klíma, az állatok, az illatok, mind nem a megszokottak, ezért érzékszerveink végig fokozottan éberek. Ekkor szerezzük az első benyomásokat, amikből az út végén, a buszból kiszállva már kezd összeállni egy többé-kevésbé koherens kép az országról, amibe épp belecsöppentünk. Nem is értem azokat, akik végigaludták az utat, ők rengeteg tapasztalni valóról maradtak le. Meg rengeteg látnivalóról is, hisz északnak haladva folyamatosan bukkannak elő az egyre nagyobb hegyek. Van egyfajta megmagyarázhatatlan vonzódás bennem a hegyek iránt. Amikor kikandikálnak a fehéren világító csúcsok, én már majd kiugrok a bőrömből, és egyben a buszból is, mert mehetnékem támad, felfelé, meredeken. Nepál után óriási élmény volt visszatérni a magashegyek világába, és a Kaukázus vonulata alig marad el szépségben a Himalájától.

Peak Mazeri Guest House, a szállásunk Mazeriben
Peak Mazeri Guest House, a szállásunk Mazeriben

Első szálláshelyünk jobb helyen nem is lehetett volna. A völgy legutolsó településének utolsó épülete megadta számunkra mindazt, amire a megérkezés pillanatában vágytunk. Csendet, nyugalmat, nagy hegyeket, szép szobát, kedves helyieket, és jó kajákat (és bocikat). Aznapra már csak a környék felfedezésére maradt erőnk és időnk. Sétáltunk a falu körül, élveztük a nyugalmat, a szép természetet, és hogy a nagy hátizsákot letéve, az már nem nyomja vállainkat. Egy érdekes jelenséggel már ekkor szembesültünk. Felfedeztük, hogy Grúzia kerítéspolitikája igen érdekes. Sok helyen érthetetlenül el vannak torlaszolva az utak, és jellegtelen, gazzal benőtt területek vannak drótokkal körülölelve. Ezeknek semmi funkciójuk nincs, csak akadály. Az út mindkét irányba publikus és járható, csak épp keresztbe van téve a közepén egy fakerítés, jó alaposan összedrótozva. Ezek először visszafordulásra késztettek minket, majd utunk későbbi szakaszában mászásra. Az összes ház, így a mi vendégházunk kerítése is ezt a drótos módszert követte, a düledező fakerítést drótokat kötözgetve kellett kinyitni és bezárni. A kapukultúra, mint olyan, leragadt valahol a középkorban.

Kimerülten visszaérkezve, a napból már csak annyi volt hátra, hogy együnk valamit. A kenyérfélék és a tejtermékek képezik a grúz étkezések alappilléreit. Számtalan kenyérvariáció létezik. A legnépszerűbb a sajttal töltött, leginkább a pizzára emlékeztető hacsapuri. De annak is annyi elkészítési módja van, hogy utunk során nem ettünk két ugyanolyat. A kosárnyi kenyér mellett mindig az asztalunkra került a házi tehenek tejéből készített egy csésze tejföl, sajt, és vaj, valamint pár szem friss paradicsom és uborka. Meglepő kontrasztként egy kis üvegcse méz is, amit az agyam az egyik legrosszabb gyerekkori emlékemmel, a vajas-mézes kenyérrel kötött össze, de megnyugodtam, ugyanis itt nem volt dada aki belém diktálná azt. Sőt, mivel a fogások nem egymást követve, hanem egyszerre érkeznek az asztalra, így nincs kötelező fogyasztási sorrend sem, tehát az összetevőket tetszőlegesen lehet kombinálni, ami lehetőséget ad a kreativitás kibontakoztatására. Az én mesterművem a lazacos tojásos hacsapuri volt.

A grúz asztal
A grúz asztal

Én úgy gondolom, hogy az utazás során az étkezésekkor a személyes preferenciákat félre kell tenni, és ki kell próbálni a helyi ízeket, specialitásokat, hisz ez is nagyban hozzájárul a megismeréshez. Szemet kell hunyni az egészségességi kérdések felett is. Főleg, amikor az évtizedek óta kenyérféleségeket nem evő ember már a második kosár meleg házi kenyeret tömi magába. Fogalmazhatnék úgy, hogy ez egy áldozathozatal a megismerés érdekében, de az igazság az, hogy pusztán csak nagyon finom. Olyannyira, hogy soha semmit nem hagytunk a tányérokon, mindig mindent az utolsó morzsáig elfogyasztottunk, a szószokat pedig az utolsó falat kenyérrel tunkoltuk ki. Most is fogalmazhatnék úgy, hogy ez egy környezettudatos viselkedés, hisz nem pazaroltunk, de az igazság újfent az, hogy nagyon finom volt. A helyiek vendégszeretete alig bírta tartani a lépést farkas étvágyunkkal. Miután még a tányérokat is egymásra pakoltuk, hogy a háziasszony egy fordulással kivihesse a konyhába azokat, éreztünk is egyfajta ki nem mondott elismerést a részéről.

Ki nem mondottat, mert a kommunikáció kissé nehézkes volt, mivel a helyiek és a mi általunk beszélt nyelveknek nem volt metszete, de ennek ellenére minden kérdést sikerült megvitatni. Azt is letisztáztuk, hogy a holnapi túránkra készítsenek nekünk trekking food-ot, amit magunkkal vihetünk a hegyekbe, hisz nagy útra készültünk, fel az Ushba gleccserig.

Ushba gleccser túra

Én nem olvasok sokat előre sem az adott országról, sem a túrákról. Szándékosan tartom távol magamtól az információkat, igyekszem nem lelőni előre a poént. Így csak annyit tudtam erről a túráról, hogy északnak kell menni, aztán lesz valami vízesés ahol fel kell kapaszkodni, aztán ott a gleccser. Nos, ennél komplikáltabb volt a dolog. Aki az alábbi túraleírást követi, biztosan életre szóló élményben lesz része.

A túra a hangosan zubogó Dolra folyó túloldalára való átkeléssel kezdődik, annak folyásirány szerinti jobb oldalán kell észak felé haladni. Az út eleje roppant kellemes. Hatalmas hegyek között, a folyóparton, zöld mezőkön legelésző bocik mellett halad. Hamarosan egy kis templomot is érint. Az oldalvást lévő hegyekből lefolyó kisebb patakokon a köveken szökdelve kell átkelni, a bővebb vizűeket pedig a lábbeliket levéve, a jéghideg vízben gyorsan áthaladva kell abszolválni. Megjelennek a fenyők, a buja növényzet, és egy olyan érintetlen táj képe tárul elénk, amik a leggiccsesebb képeslapokon láthatóak. Aki szereti a természetet, az nem fog tudni betelni a látvánnyal, és percenként áll meg fotózni. Nagyon kényelmes, hogy nem kell sok vizet cipelni, hisz minden víz iható. A gleccserolvadékok, források, folyók vizei mind bőségesen rendelkezésre állnak, és finomak, így bárhol után lehet tölteni.

Ha valakit a medvék jelenléte tartana vissza az ideutazástól, annak elárulom, hogy van náluk sokkal fenyegetőbb – és főleg gyakoribb – veszélyforrás, mégpedig a medvetalp. Ez egy növény, amit megérintve a bőr fényérzékennyé válik, és súlyos égési sérülések jelennek meg rajta, amik nehezen gyógyulnak. Az internetes lexikon szerint szembe kerülve vakságot okoz. A probléma az, hogy inváziós növény, így mindenhol jelen van. Nagyon kell figyelni, ha sűrűben megy az ember, nem lehet csak úgy odadörgölőzni minden növényhez, mint mondjuk a Mátrában.

Vízesések sokasága
Vízesések sokasága

A morcos Ushba hegy felé elkezdtek gyülekezni a gonosz szürke felhők, amikor elértünk egy emelkedőhöz. Hirtelen csend lett, hiszen eltávolodtunk a zúgó folyótól. A szemben lévő hegyoldalon a megannyi vízesés látványa igazán impozáns volt. Egy hídon való átkelés után újfent kerítésbe ütköztünk. Kidrótoztuk, kinyitottuk, áthaladtunk, bezártuk, bedrótoztuk. Teljesen értelmetlen, hisz aki akar, úgyis el tudna menni mellette. Innen nem messze van egy katonai bódé, ami egy határállomás. Itt elvileg az útleveleket is kérhetik, ami számomra teljesen érthetetlen, még akkor is, ha errefelé a határkérdések elég homályosak, lásd Abházia és Dél-Oszétia esetét. Azt gondolják, hogy valaki a hegyeken átmászva disszidálna az innen csupán pár kilométerre lévő Oroszországból? Akkor elég lenne azokat megállítani, akiknél hegymászó felszerelést látnak. A bódéhoz közeledve a Konzuli Szolgálat oldalán olvasott, határok menti lövésváltás kifejezés villant be az agyamba. Nos, itt nemhogy lövés-, de szóváltás sem történt, simán csak tovahaladtunk.

Egy kis emelkedő után az út két lehetőséget kínál. A könnyebbik, amit bárkinek ajánlhatok, az a nagy vízesések aljához vezet. Konkrétan itt található Grúzia legmagasabbika, a Shdugra vízesés. A másik út felvisz a gleccserhez, de az oda-vissza legalább 4-5 óra ráadást jelent, egy sokkal emberpróbálóbb terepen. Mi a részletekről mit sem tudtunk, így ez utóbbit választottuk. Elsőként szemből kell nekimenni a hegyoldalnak, egy elég combos emelkedőt leküzdve. Azután a korábban látott vízesések felett kell áthaladni. Mivel itt nekünk rákezdett az eső is, a gyors folyású mosások közti sziklákon elég stresszes volt a lépkedés. Majd következik egy akadálypályával felérő, úttalan terep, amiből kikecmeregve érhető el az utolsó kis gleccser alja. Ezután pedig egy durván sziklás területen pattogva kell eljutni az út hivatalos végéig, ami egyben az Ushbát támadó hegymászók alaptábora.

A nagy nehézségek leküzdéséért nagy jutalmat is kaptunk. A magasság hirtelen emelkedésével a panoráma egyre szenzációsabbá vált, az út legvégén pedig egy hatalmas gleccser képe tárult elénk. A masszív jégtömeg, és a végeláthatatlan kőtörmelékek durva világa sokak számára taszító, de nem az én számomra. Én a magaménak érzem ezt a világot, annak ellenére, hogy az esővel és az erős széllel karöltve gyakorlatilag egy élhetetlen pusztulat. Azok az óriási erők amik itt működnek, tiszteletet parancsolóak. A túra nehézsége, és ezen erők közvetlen megtapasztalása az embert alázatossá teszi a természet iránt.

Ushba gleccser
Ushba gleccser

Itt fenn, 2700 méter környékén, karácsonyi ajándékbontáshoz hasonló izgalommal csomagoltuk ki a háziaktól kapott trekking foodot. Nagy örömünkre igazi túlélőkajákat, kenyeret, sajtot és friss zöldségeket tartalmazott. Az esőkabátban vacogva gyorsan pusztítottuk a kalóriákat. Olyan zord idő volt, hogy a középső ujjam hegye le is fagyott, ami még hetekkel később sem jött teljesen rendbe. Naphosszat el tudtam volna bámulni a tájat, de éreztük mindketten, hogy még nagyon hosszú út vár ránk visszafelé is. Elindultunk hát, és a nehéz terepen minden egyes lépés után csak arra gondoltam, hogy már ennyivel is közelebb vagyunk az út végéhez. Lefelé talán tovább tartott, mint felfelé, mivel az esőzések még csúszósabbá tették az addig sem veszélytelen csapásokat, illetve tovább növelték a folyók és vízesések vízhozamát is.

Amikor leértünk a katonai táborhelyhez, óriási megkönnyebbülést éreztünk, hisz sikerrel abszolváltuk az út nehéz részét. A magasság drasztikus csökkenésével és a hegytől való távolodással az időjárás is sokat javult. Egy hegy ennyire tudja befolyásolni a környezete klímáját. Sokkal melegebb volt már, és az eső sem esett. Onnantól kezdve a hátralévő pár óra egyfajta jutalomtúra volt. A könnyű séta remek lehetőség volt arra, hogy szavak nélkül, fáradtan egymás mellett bandukolva kiértékeljük magunkban az aznapi történéseket, kalandokat. Hogy ne ugyanazon az úton menjünk visszafelé, egy újabb mezítlábas akció keretén belül átvágtunk a folyó túloldalára. De ezt a feladatot már nem küzdelemként, hanem üdítő élményként éltük meg. A nap időközben úgy eltelt rajtunk, hogy a bocik velünk együtt tértek haza otthonaikba.

A vacsora elfogyasztásával ismét nem volt gond. A tányérok újbóli teljes kiürítése után, látván a vendéglátók az étvágyunkat, bónusz hacsapuri szeletet is adtak, aminek másodpercnyi élet sem jutott. Ez a nap örökre felejthetetlen marad számomra. Megvolt minden, ami egy tökéletes nap receptjéhez szükséges: új dolgok megtapasztalása, nehézségek sikeres leküzdése, fizikai elfáradás, majd a nap végén a megérdemelt jutalom, finom étel és pihenés formájában. Az elalvás pillanatában úgy gondoltam, a másnap ennél csak könnyebb lehet. Tévedtem.

Gyakori elemek Mazeriben: tehén, kerítés, mosolygó túrázó
Gyakori elemek Mazeriben: tehén, kerítés, mosolygó túrázó
Mi az a szerkezet a malac fején?
Mi az a szerkezet a malac fején?
Shop
Shop
Mazeri látképe a vízesések felől
Mazeri látképe a vízesések felől
A legnagyobb vízesés
A legnagyobb vízesés
A bocik mindig mosolyt csaltak az arcunkra
A bocik mindig mosolyt csaltak az arcunkra