Triglav

Egy hirtelen jött lehetőségre azonnal igent mondva, egy feledhetetlen hétvégét töltöttünk Szlovéniában, a Triglav Nemzeti Park környékén. Pár nap alatt egy országot megismerni nem lehet, de a legmagasabb csúcsát megmászni igen.

Annyira nem tudtam rákészülni a kirándulásra, hogy az indulás napján néztem rá először Szlovénia térképére, hogy egyáltalán annak mely részére megyünk. A Júliai-Alpok fiatal mészkőhegységének legmagasabb csúcsa a Triglav, ami a szlovének zászlajában megtalálható nemzeti jelkép is. A régiót sok hegymászó keresi fel évente, és nem is igaz szlovén az, aki életében legalább egyszer nem mássza meg a 2864 méter magas csúcsot.

Hegymászó ismerősöm, Gábor szervezte a kirándulást, és vezette le az oda-vissza 1300 kilométeres utat. Hajnali 2-kor indultunk itthonról autóval. Szerencsére sikerült hamar bealudnom, így úgy éreztem, hogy percek alatt értünk át Szlovéniába, ahol már világosban ébredtem. Ahogy közeledtek a hegyek, úgy nőtt a kedvem is. Mikor a Triglavhoz északról benyúló Vrata völgy vékony erdei útján kaptattunk felfelé egy zubogó forrás mellett, éreztem, jó lesz ez. A zsákutca végén, az Aljažev dom előtt lévő parkolóban alig volt már hely. Rengetegen indultak a hegynek. Jó volt azt látni, hogy errefelé ennyire népszerű a túrázás.

A Triglav környéke így fest, zölddel benőtt mészkőtömbök
A Triglav környéke így fest, zölddel benőtt mészkőtömbök

Magunkhoz vettük mérsékelten egészséges, ámde annál finomabb és laktatóbb túrakajánkat, és nem is vacakoltunk soká, a nagy hátizsákjainkat a hátunkra véve útra keltünk. Kellett a nagy zsák, mert bőséggel vittünk magunkkal elemózsiát, ugyanis elég drágán mérik odafenn — de idelenn 1000m-en is — az ételt és főleg az italt. A völgy aljába a nagy falaktól a napfény nem tudott besütni, viszont a szemközti falat már megvilágította. Szép látvány volt a fehéren rikító hegyoldal, még ilyenek között sem voltam. Az út eleje optimális bemelegítés volt, egy könnyű alapanyagcsere emelő séta az erdőben. Még bocikkal is találkoztunk, ami nálam a jókedv szintjéhez mindig plusz egy egységet jelent.

Aranyos bocik legelésztek a völgyben
Aranyos bocik legelésztek a völgyben

Odahaza forgattam a Google térképet, nézegettem a hegyet, hogy melyik lankán lehetne felmenni rá. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy szembe nekimegyünk a falnak. A prag nevű útvonalat választottuk, így a rövid sík szakasz után minden átmenet nélkül következett a mászás.

Tempósan, jó kedvvel lépkedtünk egyre feljebb a biztosan tapadó száraz mészkövön. A meredekebb részeken drótkötelek, fogódzkodók segítették a haladást. Sokszor várni kellett a szembe jövő mászók elengedésekor, elég nagy volt a forgalom. De ez nem volt probléma, legalább meg lehetett pihenni kicsit. Volt egy 10 méteres, teljesen függőleges fal is. Elsőre ijesztőnek tűnhet, de menet közben szertefoszlanak a félelmek, mert ha csinálja, akkor már érzi az ember, hogy uralja a szituációt. Ezidáig ilyen terepen nem jártam, hagyományos sétálással értem el minden csúcsomat, de meg kell mondjam, hogy tökre élveztem ezeket a részeket csinálni. Sokkal jobban kell figyelni, mint amikor csak monoton módon teszem az egyik lábamat a másik elé.

Felkapaszkodás egy függőleges részen
Felkapaszkodás egy függőleges részen

Ez egy nagy játszótér. Még csak azt sem mondanám, hogy kizárólag felnőtteknek, ugyanis gyerekek is másztak szép számmal. Amikor fiatalokat látok, mindig belegondolok, hogy én mit csináltam ennyi idős koromban, és hát sajnos nem ezt. Én nem tartom magamat ügyesnek az efféle feladatokban. Kipróbáltam én a sziklamászást is, de ott is éreztem, már az első fogásnál, hogy én nem arra lettem megteremtve. Viszont időnként bele kell kezdeni olyan dolgokba, amikben tudja magáról az ember, hogy nem jó. Remek egó romboló hatása van, és a komfortzóna határait is nagyszerűen kitolja.

Haladtunk tovább. A vertikális emelkedés már jelentős volt, de légvonalban alig távolodtunk el. A völgyben lévő házikó karnyújtásnyira volt alattunk. Kibontakozott a táj, az óriási sziklafalak látványa lenyűgöző volt. Rengeteget fényképeztünk. Jó a hegyek ölében lenni. Sokkal inkább otthon érzem magamat a kövek között, mint a négy fal közé zárva. Az időjárás mászáshoz tökéletes volt. Főleg, hogy nyugati fal révén nem perzselt minket a nap, mert a sziklatornyok takarásában másztunk végig.

A hatalmas, meredek falak lenyűgöző látványa
A hatalmas, meredek falak lenyűgöző látványa

Minden lépésre figyelni kell, mert a sziklás talaj miatt egyetlen rossz lépés bokaficamhoz vagy ránduláshoz vezethet. De pár óra elteltével már annyira beivódnak a mozdulatsorok, hogy az egész test gépiessé, önjáróvá válik, mintha magától menne. Én tériszonyos vagyok, legalábbis úgy hittem magamról. Érdekes, mert ha utólag visszagondolok, vagy a képeket megnézem, előjön bennem az érzés. Viszont ott fenn, éles szituációban egyáltalán nem volt ilyen érzésem. Talán azért volt így, mert tisztában voltam vele, hogy uralom a helyzetet. Szerintem az evolúció során a tériszony azért alakult ki, mert sorba potyogtak bele az emberek mindenféle szakadékokba, tehát egyfajta védelmező szerepet tölt be. Akik nem tériszonyosak, azoknál ez a védelmi funkció hiányosan működik.

Információs táblák vannak az elágazásoknál, de a rájuk kiírt idő az maximum tájékoztató jellegű, a valóság attól jóval eltérhet. Az egyik ilyen tábla tövében, a Tominšek úti elágazóban letelepedtünk enni. Nem sokkal később volt egy alig csöpögő forrás is, de ez volt az egyetlen természetes víznyerő hely, szóval ivóvízzel mindenki tárazzon be bőségesen! Ettől a ponttól kezdve már nem volt olyan meredek, de továbbra is ügyesen kellett ugrálni a köveken, ami így, jó pár óra elteltével már mentálisan is eléggé fárasztó.

A szerethető kőrengeteg
A szerethető kőrengeteg

Még kis gleccserdarabokat is lehetett találni. Valaha óriási gleccserek uralták a tájat, hatalmas vájataik eredményezik a mai völgyeket. Pár év, és teljesen el fognak tűnni. Továbbra is egyfolytában kattogtattuk a fényképezőgépet, ami lassította a haladást, de hát nem is siettünk sehová. Nem csúcsmászási időrekordot dönteni jöttünk, hanem jól érezni magunkat.

Már rá lehetett látni a csúcsra, amin temérdek hangya mozgott. Összesen 6 óra kaptatás után, 2515 méteren előbukkant az aznapi hajlékunkat nyújtó Triglavski dom. Tömve volt a szállás turistákkal. Körbesétáltuk a környékét, miközben fél szemmel a főcsúcsot méregettük. Távolról ijesztőnek tűnt a megmászása, és ez adott egy kis izgalmat. Erős volt a szél, és hűvös is volt, úgyhogy hamar elfoglaltuk a hálótermünket. Nagy a drágaság idefenn, ami valahol érthető, hisz helikopterrel kell ideszállítani mindent. A kirendelt ételeket egyikünk sem találta finomnak. Vizet is muszáj volt vennünk. Hamar bevackoltuk magunkat az emeletes ágyakra, mert másnap kora reggelre volt állítva az ébresztő. Tartottam a hidegtől a vékony hálózsákom miatt, de a végén még soknak is bizonyult, jól befűtött a tucatnyi ember.

A Triglav gerincén már napfelkeltekor mászkáltak a "hangyák"
A Triglav gerincén már napfelkeltekor mászkáltak a "hangyák"

Korán ébredtünk. A nap első dolga a hegyekben felnézni az égre, mert az határoz meg minden továbbit. Nagy örömünkre ismét tökéletes, felhőtlen időjárás volt. Hiába a korai ébredés, a hegyen már ekkor fejlámpák fénycsóváinak sokasága pásztázott. Voltak, akik napfelkeltére már fenn akartak lenni, ami nem rossz terv. Hamar összecuccoltunk, és nekiestünk mi is.

Nos, valóban meredek, de ahol nagyon kell a segítség, ott megfelelően ki vannak építve a kapaszkodók. Ha valaki biztosra akar menni, az felveszi a beülőjét, és kiakasztja magát a drótkötelekhez, de szerintem tökéletes mászási körülmények között ez nem szükséges. Inkább szórakoztató mint nehéz, bárki meg tudja csinálni.

A kőhullásokra nagyon vigyázni kell! A kobak nem hülyeség, viselése ajánlott. Mellettem araszolt felfelé egy csaj, akinek az arcától 5 centire pattant el egy kavics, ami komoly sérülést is okozhatott volna. Ha kőhullást látsz, vagy te magad megindítasz egy követ, akkor azonnal hangosan figyelmeztetni kell az alattad mászókat! A feladat ilyenkor minél jobban rátapadni a sziklára — sisak híján kézzel védeni a fejet —, és megvárni míg a veszély elhárul.

Sok halotti emléktábla figyelmeztet egy még komolyabb objektív veszélyforrásra, a villámlásra. A tagolt hegygerinc, a rajta végigfutó drótkötelekkel együtt gyakorlatilag egy hatalmas villámhárítóként funkcionál. Alap szabály az, hogy borús időben tilos a mászás. Aktívan figyelni kell az időjárás előrejelzéseket. Ha pedig odafenn ér a baj, akkor azonnal minél lejjebb kell menni, a fémeszközök érintése nélkül. Összekuporodva, testünket leföldelve megülni egy relatíve biztonságos helyen, mondjuk egy magasabb sziklafal tövében, és kivárni a vihar végét. Még a lépésfeszültségre is figyelni kell. Vagyis ha a közelben csap be a mennykő, akkor a földben terjedő kóboráram emberre ható ereje a két láb egymástól való távolságának mértékétől függ. Ezért kell minél kisebbre, akár a kezünket is letéve összehúzódni. Innentől kezdve minden a valószínűségeken múlik, számtalan fizikai paraméter befolyásolja azt, hogy egy esetleges villámcsapásnak milyen élettani következménye lesz.

A Triglav gerince a két csúcs között
A Triglav gerince a két csúcs között

40 perc alatt felértünk a kisebbik, keleti csúcsra, a Mali Triglavra. Innen már egészen pompás volt a kilátás. A hegy déli lejtőire, a Bohinji-tó völgye felé is át lehetett látni. A fő csúcs felé egy vékony gerincen kellett araszolni. A szembe jövők elengedése nem okozott problémát, mindenki előzékeny és segítőkész volt. Előttem kb 8 éves kislányok haladtak a szüleikkel. Vajon hogy hat ez ki az ő életükre? Megszeretik a mászást, vagy a dolog kötelező beavatás jellege miatt épp megutálják? Ha anno engem vittek volna túrázni a szüleim, akkor szeretném-e annyira, mint most?

Másfél óra alatt felértünk a csúcsra. Nem tudtam betelni a nagyszerű panorámával. Megettem az otthoni kertből hozott zöldalmámat, miközben azt a házat néztem odalenn a völgyben, ahol parkoltunk. Ott volt egy köpésre, gyakorlatilag csak felfelé haladtunk. Sok mászó hűsölt az Aljaž-torony körüli placcon. Ezt a tornyot egy lelkész építette még régen ide a csúcsra, vihar előli menedékként. El lehetett volna még fenn időzni a kicsit szeles szikrázó napsütésben, de még aznap le kellett érnünk a völgybe, úgyhogy sokáig nem maradtunk.

A Triglavski Dom a Mali Triglavról
A Triglavski Dom a Mali Triglavról

A leereszkedés a szállásig még élvezetesebb volt. Figyelni kell, de ekkorra már újfent autonóm módon belénk ivódtak a mozdulatok. Ráadásul a megváltozott fényviszonyok miatt újra lehetett fényképezni, mert minden egy kicsit máshogy nézett ki. Kajáltunk még egy minimálisat a domnál, aztán húztunk lefelé, mert tudtuk, hosszú lesz az út.

A társak előre siettek, én és a nőstény jak kettesben maradtunk. Rossz volt lefelé ereszkedni a poros, apró sziklás részeken. Rosszabb, mint felfelé mászni. Nagyon csúszott, és túrabotunk sem volt, így minden terhet a térdeink szalagrendszere nyelt el. Volt, aki úgy futott és csúszkált lefelé a bottal, mintha síelne. Ez nekem nem szimpatikus, mert rengeteg kőtörmeléket indított meg ezzel az illető.

Mászás kapaszkodók használatával
Mászás kapaszkodók használatával

Tipegtünk lefelé, majd azt vettük észre, hogy hirtelen gonosz felhők gyűltek a hegy köré. Elég rosszul festett a kép, és még volt pár fémkapaszkodós szakasz hátra. El is kezdett csepegni az eső, mi szaporáztuk a lépteinket. Szerencsére nem indult be jobban, és az utolsó fémes részeket elhagyva, visszatérve a völgybe a sík erdei ösvényre már nyugodtan és fáradtan sétálhattunk, hagyva leülepedni a két nap történéseit. Kerestük a bocikat, de sajnos nem láttuk őket újra.

A gonosz felhők megszállták a hegy csúcsát
A gonosz felhők megszállták a hegy csúcsát

Az Aljažev domban, ismét drágán ettem nagyon rosszat. Jól esett a néhol folyó, néhol nem, néha meleg, néha hideg zuhany a szintén drága Šlajmerjev dom szálláson. Hát igen, ez Európa, és én nem ehhez az árfekvéshez vagyok szokva. Kiültünk pár órára a parkba és csak nézegettük a tájat, a környéket. Vettem egy szép képeslapot a hegyről, ami tőlem elég szokatlan lehet, hiszen soha semmi "vackot" nem veszek. Ez a lap viszont központi helyre került a lakásban, mert életre szóló élmény volt ez.

Egy nap alatt is teljesíthető a túra, de ahhoz jó formában kell lenni, és a fő szerencse faktort, az időjárást is ki kell fogni. Hosztoltam egyszer belga mászókat, akik azt tűzték ki célként, hogy megmásszák Európa minden országának legmagasabb pontját. Még azokat is, ahol ez a pont egy pár száz méteres bucka tetején van. Micsoda remek kihívás ez! Ők speciel a Triglav csúcsáról az ég-világon semmit nem láttak a rossz idő miatt, és irigykedve hallgatták történetemet. Nekem is szimpatikussá vált ez a kihívás, két csúcs már megvan az 53-ból.

A hazaút napján még megnéztük a Peričnik és Savica vízeséseket, sétáltunk a Bledi tó partján, megkóstoltuk a helyi specialitást, a krémest, majd indultunk haza. Ennél jobb hosszú hétvégét el sem tudok képzelni.

A képek magukért beszélnek:

Csúcs élmény volt
Csúcs élmény volt
A déli oldal
A déli oldal
A Peričnik vízesés
A Peričnik vízesés