Aragats
Örmény kóborlásom végén meglátogattak Gáborék, hogy közösen megejtsünk egy többnapos túrát az ország legmagasabb hegyére, az Aragatsra. Szeptember vége volt, amikor már hó takará el a bérci tetőt, ami az élményhez, a látványhoz, és a kihíváshoz csak hozzáadott.
Az Aragats hatalmas alapterületű masszívumát, mint forró kását kerülgettem közel fél éven át. Turistaprogramként méregdrágán felvittek volna túrázni a hegy legkönnyebben elérhető csúcsára, de én ennél átfogóbb hegyi élményre vágytam. Az Aragats egy kihunyt tűzhányó, aminek kráterpereme négy jól kifejezett csúcsra osztható, melyek közül kettő 4000 méter felé magasodik. Tervünk az volt, hogy a kráterben sátrazva, három napot a hegy ölelésében töltve, lehetőleg az összes csúcsát sorra vegyük. Nálam semmilyen hegyi felszerelés nem volt, Gáborék hozták a sátrat és a kellékeket, én pedig cserébe vendégül láttam és kalauzoltam őket Jerevánban.
A hegy déli lejtőjén egészen 3200 méter magasra, a Kari tóig út vezet fel. Ez a csúcsokhoz legközelebbi olyan pont, ahová autóval el lehet jutni, a kirándulókat is oda viszik fel. Az Örményországban alapvetésnek számító YandexGo alkalmazásban egy perc alatt fogtunk fuvart a fővárosból a tóig hihetetlenül olcsón, 9000 dramért. A másfél órás út alatt, miközben 2200 méter szintet emelkedtünk, mind az Aragats, mind az Ararát tökéletesen látszottak. Antarutig már ismertem az utat, utána viszont új volt, és valószínűleg a sofőrnek is, ugyanis autójából kifogyott az üzemanyag. Szerintem nem számolt azzal, hogy három utasa lesz, mindháromhoz tartozni fog egy jó nagy hátizsák, és azzal a teherrel kell 2 kilométernyit vertikálisan emelkednie. Szerencsére ez a malőr a tó előtt nem sokkal történt. Remélem sikerült az üres gáztartályokkal legurulnia.
Kristálytiszta napsütésben, hideg hegyi levegőt szippantva, lassan feltopogtunk a tóhoz. A tóparti épületekben a kozmikus háttérsugárzást mérik és kutatják. Mellettük áll egy sárkánykő, olyan, amilyet korábban láttam a Geghama hegységben. A porcukorral meghintett hegycsúcsok vonzották a tekintetünket, lassú tempóban útnak indultunk feléjük.
Az első napi etap arról szólt, hogy a délnyugati hágó elérése után onnan indulva másszuk meg a déli- és nyugati csúcsokat, majd leereszkedünk a kráterbe. Pár túrázó mozgott rajtunk kívül a hegyen, ők direktbe a déli csúcsra igyekeztek, ami a legnépszerűbb túraút, mert nem túl hosszú, lankásan ível fel, és a végén szép panorámát kínál a katlanra. Mi letértünk erről az ösvényről, hogy a hágó felé kerüljünk.
A fűben bandukolva a hegy kietlen délnyugati lejtőjén végigtekintve látszott igazán, hogy milyen hatalmas az Aragats alapterülete, és hogy mi csak a jéghegy csúcsán fogunk ténferegni a három nap alatt. Az Ararát több, mint ezer méterrel magasabb, viszont az alapterülete nincs akkora, mint az Aragatsé. Ez két dologról árulkodik: itt hosszan tartó, intenzív vulkáni tevékenység zajlott, és hogy ez nagyon régen történt. Próbáltam azonosítani a csúcsokat, de az Aragats csúcsai valahogy mindig bujkálnak. Jerevánból és Gyumriból szemlélve is folyton vonalban voltak, ezáltal kitakarták egymást.
A hóhatár elérésekor, kb. 3500 méter magasan szusszantunk egyet és megreggeliztünk. Nem tudom minek kapcsán, de előkerült a régi csokik témája. Én a Mókus szeletre és az Expresszre emlékeztem vissza szívesen. Viszont a Bohóc csokit meghallva, azonnal a számban éreztem annak narancsos ízvilágát, de a dió ízű Lottó szelettel talán arra is rá lehet tromfolni. Nem volt még műanyag sem a csomagolásuk, sem az ízük.
A hóhatár után jött számomra a kellemetlen rész, hiszen szokásomhoz hűen ismét teljességgel alkalmatlan felszerelésben voltam jelen a hegyen. Mivel nem hegymászáshoz pakoltam Örményországba indulásomkor, így abból kellett főznöm, amim volt. Abban az öltözékemben voltam, amiben a városban a boltba ugrok le. Sőt, a lyukas és szakadt cipőmet szerintem a boltba való lemenetelhez sem venné már fel senki. De nem gond, mindenkinek kell egy kereszt, amit cipel magával az életben. Már közel voltunk a hágóhoz, amikor két túrázó jött onnan lefelé. Hihetetlen, de magyarok voltak! Váltottunk pár szót, az örmény hegyeket járták. Mivel már lefelé tartottak, nekem akarták adni a hómacskájukat, de nem fogadtam el.
A hágóra érésünk pillanatában egészen borzasztónak tűnt a helyzet a kráterben. Úgy mérlegeltünk, hogy ha ilyen marad, akkor nem ereszkedünk bele, hanem ott verünk sátrat, ahol jöttünk. De a felhők gyorsan mozogtak, és volt még időnk dönteni. Leraktuk a nagy batyukat a hágón, és nekiveselkedtünk a déli csúcsnak. Mivel a teljesen hófödte hegyoldal kissé kifelé dőlt, én egyáltalán nem éreztem biztosnak a talajfogásomat, minden lépésen éreztem a kicsúszás veszélyét. Ezért sok sikert kívántam a magabiztosan haladó társaknak, én pedig visszaereszkedtem a hágóba. Ereszkedés közben egy ponton a kezemmel kellett fékeznem magam a hóban, mivel túrabotom sem volt, és mivel kesztyűm sem volt, két ujjam úgy elfagyott, hogy még most, egy hónappal később is érzéketlenek a felső ujjperceim. Pedig maximum fél percig voltak kitéve közvetlenül a hónak.
Amíg vártam a társakra, fotózgattam a tájat. Szépen oszlott a felhőzet, végre megmutatták magukat azok a formák, amiket oly régóta szemléltem a messzi távolból. Most már nem voltak bennem kérdőjelek, hogy vajon melyik csúcs hogyan néz ki, hisz testközelből láthattam, üdvözölhettem a hegyet.
Közben Gáborék visszatértek a déli csúcsról, és azonnal indultunk is át a szemközti párjára, a nyugatira, ami sokkal szimpatikusabbnak nézett ki. Meredeken kellett kaptatni, de jóval sziklásabb volt, ami számomra biztosabb haladást jelentett, hisz kicsúszástól nem kellett tartanom. Élveztem a mászást, közben rendesen melegem volt, a Nap erősen sütött. A legjobb érzés az volt, amikor a Nap által felmelegített kősziklákat tapogattam a fagyott kezeimmel. Örültem, hogy felértem a nyugati csúcsra, ami a második legmagasabb pontja a hegynek, már éppen négyezer méter felett. Annak is örültem, hogy minimális légszomjat sem éreztem, amit a rendszeres magaslati edzéseimnek tudok be.
Minden irányba kinyílt a panoráma, amit foltokban a felhőzet kitakart, de cserébe látványosabbá tette az összképet. Látszott a főcsúcs és a keleti csúcs, a kráter belseje, a Kari tó. A távolban az egyébként termetes Ara hegy innen fentről valószerűtlenül picinek tűnt, a körülötte lévő falvak térképszerű rajzolatot vettek fel. Tisztán látszott a hómentes sátorhely a kráterben, így az eredeti terv szerint tudtuk folytatni a túrát. A fránya kapkodás miatt csak perceket időztünk odafent, pedig én maradtam volna egy órát is. Az ereszkedés sokkal körülményesebben ment, mint felfelé. Gábor kölcsönadta a túrabotját, de még úgyis legalább harmincszor megcsúsztam vagy seggre estem a hóban. Idegesítő botladozás volt az egész, de végül leértem a nyeregbe.
Megkezdtük az ereszkedést a kráterbe. Van egy fekete színű kiömlési törmelékekből álló hatalmas kőfolyam, annak jobb oldalában kellett haladni. A hó után átázott salakos rész következett, majd egy sík területre értünk, amit foltokban zöld fű is díszített. Kerestünk egy nem túl nedves részt, ahová azonnal fel is állítottuk a sátrat. 3520 méter magasan telepedtünk le, amivel megdöntöttem életem legmagasabb sátrazási rekordját. Vizet gyűjtöttünk egy kis patakból, és elintéztük minden kinti feladatunkat, hogy miután berendezkedtünk, és átvettük a tiszta és száraz ruhákat, ne kelljen már kimenni, és főleg ne kelljen felvenni az átázott és mocskos cipőket.
A telefonommal hadonászva begyűjtöttem némi térerőt, így be tudtam frissíteni a időjárás előrejelzéseket, amik ellentmondásosak voltak. Az általában tuti biztos Mountain forecast ezúttal csúfosan mellé lőtt, viszont az Yr órára pontosan eltalálta a valót, miszerint másnap kizárólag délelőtt lesz vállalható időjárás a hegyen.
Nagyon rosszul aludtam, aminek oka a hőzáró réteg hiányában keresendő, ugyanis még egy nyomorult polifoamom sem volt. Öt perc alatt átfagyott az a felem amivel a földet nyomtam, így ötpercenként át kellett fordulnom egy másik felemre, és így elég hosszú tud lenni az éjszaka. Egy harminc centis kis ülőszivacsot igyekeztem vagy a lábam, vagy a derekam alá pozicionálni, attól függően, hogy melyik fázott jobban. Dehát volt már ennél sokkal rosszabb, és még lesz is, ezen tény felismerése pedig minden helyzetben megnyugvást hoz.
Másnapi tervünk szerint az északkeleti hágóba való felérés után, onnan a keleti- és a főcsúcs megmászása volt a cél. Nem tétováztunk, én a reggelit is kihagytam - éhgyomorral túrázva úgyis komfortosabb - felhúztuk a megfagyott cipőket, és indultunk is, kihasználva a várhatóan szűk kedvező idősávot.
Hamar felértünk a nyeregbe, ahol az előző nap szcenáriója ismétlődött meg: az alacsonyabb csúcs sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint a magasabbik. Ugyanis a keletire vezető kitett gerincen a hó keményre fagyott, alig lehetett beletaposni, vagyis fokozottan fennállt a kicsúszás veszélye. És ezúttal ezt nem csak az én bénaságom mondatta, mert ebben a formában Gáborék sem vállalták be. Igaz, az is belejátszott, hogy az időlimit is sürgetett, és inkább a vonzóbb főcsúcsra mentünk rá, ami hasonlóan a nyugatihoz, sziklásabb, vagyis biztonságosabb volt ránézésre.
Hamar lemaradtam a csapattól, mert a meredek hegyoldal nyomvonalán haladva akárhogy rugdostam a hóba megviselt cipőmet, az folyton visszacsúszott. Ekkor kitaláltam, hogy letérek a kitaposásról, és a sziklákon scramblingezve, a köveken átmászva, a direkt úton haladok. Ez jó ötletnek bizonyult. Nehéz volt és meredek, de legalább a szint haladt. Idővel betódultak a felhők a kráterbe, és a csúcsrégiót is homály fedte. Aztán egy szent pillanatban az egész küzdelmet elengedtem. Anélkül is szerethetem a hegyet, hogy felmásznék rá. Gondoltam, Gáborék már rég a csúcson vannak, és mire én felküzdeném magam, addigra ők már leérnek a hágóba. Számolnom kellett a lefelé menettel is, ami nekem sokkal lassabb, mint a fel, és hogy azt már masszív ködben és havazásban kellene produkálnom.
Visszafordultam, és a lejtőn való seggreeséseim valamelyikénél összetalálkoztam egy háromfős helyi csapattal. Mindenkin rendes bakancsok, fejenként két túrabot, vízálló cuccok, hátizsák. A tekintetükön látszott, hogy számukra kontextuson kívüli volt ott egy olyan ember, aki még egy kis napi zsákot sem vitt a hátán, és utcai öltözetben, baseball sapkában és farmernadrágban esik-kel egy szakadt sportcipőben, és még furábban néztek akkor, amikor mondtam, hogy fent alszunk a hegyen. Kissé aggódva kérdezték, kell-e valamilyen segítség, de mint az előző napon a magyaroknak, nekik is mondtam, hogy nem, én így nyomom. Üzenetet küldtem velük Gáboréknak a visszafordulásomról.
Amikor leértem a hágóba, már szállingózott a hó. Szépen lassan lesétáltam a katlanba a sátorunkig, és annyi vizet gyűjtöttem, amennyit csak tudtam, felkészülve a sátorban rekedésre. Egy fél órával később visszaértek a társak, akik sikeresen elérték a false peaket, ami ugyan nem a valódi főcsúcs, de oda teljesen száraz körülmények között is kihívás átmászni, mivel egy kitett, biztosítatlan él vezet át oda, ami most még el is volt jegesedve, és köd burkolta, így arra rápróbálni ostobaság is lett volna.
Lentről, a kráter nyitott oldalán, Aragats falu felől érkeztek a felhők. Abban a magasságban állt a táborunk, ahol az időjárás nem tudta eldönteni, hogy mi essen, így néha havazott, néha esett, néha havaseső hullott, de nyomta rendesen, így a nap derekánál visszaszorultunk a sátorba. Enni még mindig nem kívántam, viszont a forró fekete teát literszámra tudtam vedelni. Amint megittunk egy pohárnyit, már melegedett is a következő adag víz. A mobilomon megnéztünk két filmet, azzal ütöttük el az időt. Amikor besötétedett, kitisztult az ég, és kimentem megnézni a csillagokat. Fényszennyezést csak a távoli falvak produkáltak, fantasztikusan világítottak a csillagok. A Göncölszekér a főcsúcs és a nyugati tömb közé volt beékelve.
Ezen az éjszakán szintén nem aludtam, mert még hidegebbre hűlt a talaj. Kb. -5˚C lehetett a reggeli hőmérséklet, a kis patak befagyott. Harmadik napi tervünk a hegyről való levonulás volt Aragats falu irányába, és az időjárás előrejelzés ismét sürgetett minket. Már délre jelezte a felhők betódulását és az általuk hozott csapadékot. Azt láttuk, hogy minél messzebbre kerülünk a hegy felső régiójától, annál nagyobb eséllyel ússzuk meg a zuhét. Korán keltünk, levertük a deret a sátorról, gyorsan összecuccoltunk és indultunk is.
A kráter kijárata két letörést foglal magába, ez a két meredek szakasz volt kérdéses, az út többi része triviálisnak tűnt. Az elsőnél a jeges, csúszós köveken való balettozás kívánt átlagosnál nagyobb koncentrációt. Gyorsan veszítettünk szintet, ami magával hozta az egyre könnyebb terepet, a kövek már nem jegesek, csak vizesek voltak, illetve itt-ott már fűben is lehetett lépkedni. A kinyíló grandiózus táj szépsége okán gyakran álltam meg fotózni. A leszakadásokat elérő patakok vízesésbe torkolltak, illetve a sokszínű vulkanikus kőzet között kibúvó zöld növényzet, fent pedig a fehér havas hegycsúcsok káprázatos színkavalkádot eredményeztek.
Ezt a részét élveztem a legjobban a háromnapos túrának. És ahogyan az lenni szokott, a legjobb, legemlékezetesebb momentumokra jut a legkevesebb idő, de talán épp ettől válnak értékessé ezek a pillanatok. Tíz lépésenként fordultam hátra gyönyörködni az épp magam mögött hagyott tájban. A második letörés előtt megérkeztek a felhők alulról. A roló lehúzása előtt még egyszer hátrafordultam és elbúcsúztam a hegy fentebbi részétől, mert tudtam, hogy pár perc múlva már semmit nem fogok látni belőle.
A térképen meredeknek tűnő zigzagnak ködben vágtunk neki. Itt már kizárólag fűben kellett lépkedni, nem jelentett problémát ez a szakasz sem. A hegy tovább tudta fokozni a látványt. A cikkcakk aljára leérve beértünk a felhőréteg alá, vagyis keletkezett egy felhőplafonunk. Éppen alatta láthattuk a nagy vízesést is, ami a hegy hótakarója által táplált Gegarot folyón lévő legnagyobb zuhatag. A folyó vörösesre festette a medrébe ágyazódott köveket, a színből magas vastartalomra következtetek.
Eddig a pontig fel lehet jönni dzsippel. Irigykedve néztem az itt álló zöld terepjárót. Ismét felbukkant bennem az UAZ-álom. Milyen jó lenne, ha lenne egy sajátom! Kijönnék vele ide egy hétre, élvezném a hegy és a csend társaságát, és bejárnám azokat a túrautakat, amikre ezúttal nem jutott idő.
Innentől végig a folyó bal oldalán kell maradni, és az enyhén lejtő földúton kell 13 kilométeren át közel ezer méter szintet ereszkedni Aragats faluig. Ez a karakterisztika tökéletes arra, hogy az ember a fejét kiürítve, szótlanul bandukoljon lefelé, átengedve magán az átélt élményeket, és hogy a faluhoz közeledve felkészítse magát a tiszta és egyszerű világ elhagyására.
Idáig egyáltalán nem ettem és nem ittam semmit. Az étel nem is hiányzott, viszont a falu határába érve az első ivókútnál jól esett a szomjamat oltani. A falun kisebb látványosságként vonultunk át, amikor egy harminc fős, fiatalokból álló banda jött szembe velünk az úton. Busszal akartunk visszamenni Jerevánba, de váratlanul megállt mellettünk a hegyen látott zöld terepjáró, és felkínálták, hogy elvisznek minket. A vissza fuvar még a kijutáshoz képest is egyszerűbbre és olcsóbbra sikerült. Azért voltak fent, mert valaki elhagyott egy méregdrága drónt, és azt próbálták megkeresni. Akivel tudtunk kommunikálni, az pont egy hegyivezető volt, elmondása szerint évi húsz alkalommal jár a csúcson. Kérdeztem a valódi főcsúcsra vezető útról, azt mondta, hogy tíz évvel ezelőtt még sokkal egyszerűbb volt ott közlekedni, de mivel könnyen erodálódó vulkáni kőzet alkotja, így évről-évre egyre rosszabb, az omlások miatt teljesen kitett szakaszok alakultak ki rajta.
A következő napokban sorra vettük a Garni környéki látnivalókat, majd Gáborék elmentek kóstolni az Ararat Brandy gyárba, végül a sikeres túrát a felülmúlhatatlan Soviet Clubban ünnepeltük retró számok hallgatásával és rengeteg kijevi csirke betermelésével. Örülök, hogy tartalmasra sikerült az egyhetes idelátogatásuk, és különösen örülök annak, hogy a végére egy igazán autentikus örmény élményben is részesültek, ez pedig a nem jön a busz, hiába várom, és a megállóban ácsorgó reménytelen ábrázatú sorstársak sem tudnak segíteni, de ha most elindulok gyalog, akkor biztosan jönni fog élménye.
De nem csak az övék, hanem az én örmény utazásom is lezárult. Nem lett volna kerek az itt eltöltött időszak, ha az Aragatsot nem láttam volna közelről, és nem túráztam volna benne. Így szuper élménnyel búcsúztam egy szuper országtól, ahová valamikor a távoli jövőben biztosan visszatérek, mégpedig egy lakóautóvá átalakított UAZ-zal.
További képek a fenséges Aragatsról:
