Batu környéke - szóló utazásom kezdete
2014. október 28-a számomra különleges nap volt. Ez a születésnapom, és egyben életem első önálló utazásának kezdete. Pangkalan Bun repterén szétváltak az útjaink Gáborral. Ő hazafelé vette az irányt, én pedig Java szigetére szálltam át, hogy beleugorjak az ismeretlenbe. Első útitervem az volt, hogy egy nap alatt jussak el Malangba, majd az azt követő napokat a környező hegyek között, Batuban töltsem.
Surabayában landolt a repülő. Mivel egyetlen indonéz metropolisz sem lopta be magát a szívembe - hogy finoman fogalmazzak -, ezért ebben a végtelenített városban is csak egyetlen célom volt, minél gyorsabban elhagyni azt. A taxisok nyomulását ignorálva, simán kisétáltam a repülőtérről. Próbáltam stoppolni, és jött is egy öreg fószer kismotorral, akinél többször is rákérdeztem, hogy ingyen elvisz-e engem a vasútállomásra, amire ő rábólintott. A táv felénél az emberünk fogalmatlanná vált, teljesen rossz felé akart menni, én mutattam neki a helyes utat. Először nem hitt nekem, csak miután leálltunk pár helyivel is megvitatni a kérdést, és ők is nekem adtam igazat. Amikor megérkeztünk az állomásra, leszálltam, ő pedig dörzsölte az ujjait. Emlékeztettem, hogy a fuvar feltételeit még az elején letisztáztuk, de ennek ellenére tartotta a markát. Mivel tényleg sokat segített a fuvarral, ezért adtam is neki épp annyit, amennyi jár egy ilyen transzportért. Erre ő tovább kéregetett. Nagy nehezen kinyögte, hogy a piros pénzre, vagyis 100.000 rúpiára tartana igényt. Na ezen a ponton léptem le szó nélkül.
Behajoltam a pénztár ablakán, és megkérdeztem, hogy mikor megy a következő vonat Malangba. A válasz az volt, hogy két perc múlva. Hűha, gondoltam, ezt eléggé kifogtam. Villámgyorsan megváltottam a jegyemet 5500 IDR-ért, vagyis 110 Ft-ért, ami egészen Malangig, egy háromórás vonatútra jogosított fel. Csak hogy kontextusba helyezzük az arányokat, tessék összehasonlítani ezt az összeget az öreg által a 15 perc motorozásért cserébe elkért pénzzel. Megkérdeztem egy helyi diákot, hogy honnan indul a vonat, és csak azután láttam, hogy egyetlen peron van, tehát sok lehetőség nincs. A vagonokban csak a szokásos indonéz tömegnyomor volt, de nagyon élveztem az utat. Itt is előjött az a jelenség, hogy ha egy helyi lát egy külföldit, akkor megragadja az alkalmat, hogy gyakorolhassa vele az angol nyelvet. Ezt a kezdeményező készséget és tanulási vágyat én nagyra értékelem. Főleg, hogy ezáltal én is hasznos információkhoz jutottam, például arról, hogy mikor kell leszállnom. Mivel már az út felénél besötétedett, az állomásokon pedig zéró világítás volt, semmilyen kiírást nem láttam, hogy épp merre járunk.
Kiszállva a vonatból, végre sétálhattam. Hamarosan meg is találtam a kinézett szállásomat, a Jona's Homestayt, ahol 115.000 IDR-ért tiszta, wifis szobát kaptam. Örült a fejem, ugyanis ezzel az e napra eltervezett feladatomat sikerrel abszolváltam, immáron teljesen önállóan. Pár órával ezelőtt még Borneó szigetén ébredtem, most meg Java szigeten, az általam kinézett város egyik kellemes szállásán feküdtem a puha ágyban. Kimentem még este sétálni a városba. Szembeszökő volt a különbség az eddig látott városokhoz képest. Malang egy sokkal élhetőbb, vagy ha úgy tetszik európaibb városnak tűnt, mint az általam eddig megismert indonéz őrületek. Szép, rendezett fő tér, körforgalommal, a közepén egy kis parkkal. Rengeteg egyetem is található errefelé. Mivel ebben a városban egészen kivételes módon járdák is vannak, és nem tátonganak rajtuk óriási lyukak, így a sétálás is kellemes, bóklásztam hát egy kicsit az esti utcákon. Nagyon jó kis szülinap volt ez.
Másnap látványosságként megnéztem jó pár bankautomatát, mire találtam olyat, ami hajlandó volt a legnagyobb címletet is kibocsátani magából. A várostól csak egy köpésre van Batu és a megcélzott hegyvidék. Tömegközlekedéssel a Landungsari terminálra igyekvő AL jelzésű mikroletbe kell beugrani, majd a terminálon a Batuba utasokat gyűjtő járatra. Az egész út nagyjából háromnegyed óra. Hogy mi vonzott ide? A ritkább népsűrűség, a szép tájak, a vulkánok, a hűvös klíma, és a legnagyobb nevezetesség ebben a térségben, a helyben termő alma. A város bejárásakor sok útszéli almaárussal találkoztam, az Alun Alun téren lévő almaszobrok, és alma alakú bódék pedig tovább egyértelműsítik, hogy ez egy almaorientált régió. Ami számomra nagy öröm, ugyanis végre nagyokat haraphattam az egyik kedvenc gyümölcsömbe.
Elindultam egy könnyű túrára csak úgy, cél nélkül, a várostól délre eső hegyekbe. Itt is van egy vulkán, Gunung Panderman, aminek az oldala egy helyen az indonéz zászló színeiben pompázik. Nem igazán értem a jelenséget. Már elég sokat haladtam felfelé, de még mindig a dolgukat végző földművesek között jártam. Az egész magasan lévő és meredek hegyoldalakat is teraszosítják és művelik. A földúton felfelé sétálás közben néha félre kellett állnom elengedni egy-egy üresben leguruló motorost, aki a learatott növényeit vitte lefelé.
Az út egy kaucsuk erdőn vezetett keresztül. A fák törzseibe belevájnak, amiből a gumi alapanyagául szolgáló ragacsos nedv préselődik ki, amit levágott tetejű műanyag flakonokba gyűjtenek össze. Elég lassú folyamatnak tűnik, nem tudom hány fának kell elvéreznie egy traktor gumiabroncs legyártásához. Amúgy a cucc tényleg nagyon ragad. Tovább sétálva elképesztően illatos helyeken haladtam át, amiről leginkább a szegfűszeg fák tehettek. Egyre nagyobb levegőt akartam venni, nem bírtam betelni vele. Emlékszem, hogy valahogy meg akartam jegyezni ezt az illatot, hogy később bármikor előhúzhassam az emlékeimből. Közben mindenféle madarak, meg lepkék is megjelentek, tisztára, mint valami idilli álomjelenetben. Itt ezen a ponton nagyon jól éreztem magam. Körülöttem senki, a lábaimat a flow vitte előre. Céltalanul bolyongtam, nem tudván pontosan hogy hol, de egy gyönyörű helyen, ahol minden érzékszervem kényeztetve volt a természet által.
Aztán felértem egy csúcsra, ahol már mások is járhattak, hiszen műanyag flakonok meg zacskók voltak szétdobálva. Akik eldobták, bizonyára nem értékelték annyira a helyet, mint én. Leültem, megkajáltam, de végig neszeket hallottam a fák közül. Pár perc múlva láttam, hogy egy csomó majom ugrál az ágakon. Helyezkedtek, próbáltak körülvenni engem. Gyorsan el is pakoltam a kajámat, nehogy nekiálljanak lopkodni. Egy darabig figyelgettem őket, majd mentem tovább. Hamarosan a Panderman vulkán oldalán találtam magam, haladtam felfelé, de semmi út sem volt, és egy ponton olyan meredekké vált az íve, hogy beláttam, nem tudok rajta keresztül vergődni. Nem küzdöttem, hanem elindultam visszafelé, egy másik úton. Ez a könnyed túra ráébresztett arra, hogy a folytonos teljesítmény hajkurászási kényszeremet félretéve is tudok remekül szórakozni. Ez a nap tanulsága, amire gyakrabban kellene emlékeztetnem magamat.
Túrázás után semmi nem esik jobban, mint egy kis air panas, vagyis meleg vizes fürdőzés. Átsétáltam a Batutól nyugatra lévő nagyon nyugis Songgoriti településre, ahol több fürdőhely is található. Mondanom sem kell, hogy teljesen egyedül terpeszkedtem a medencében. Batu egész környékén, azalatt a pár nap alatt amíg ott voltam, egyetlen turistát sem láttam sehol. A fürdők mellett megnéztem a hely másik nevezetességét, a virágokat. Van egy hosszú utca, ahol lehet kapni orchideákat, rózsákat, kaktuszokat, bonszai fákat, és még száz más egzotikumot.
A nap sikerén felbuzdulva, másnapra is egy hasonlóan könnyed kikapcsolódást terveztem, csak ezúttal északi irányba indulva. Úgy gondoltam, hogy Sumber Brantasig eltömegközlekedek, de a mikrobuszban a tömeg sajnos félúton elfogyott, a sofőr pedig úgy döntött, hogy akkor ő fordul vissza, egyedül engem nem visz tovább. Mindegy, kiszálltam valahol, és onnét indultam útnak. Út széli árusoktól vettem két kiló finom almát, így fedezve volt az aznapi kajám is, szóval minden feltétel adott volt egy jó túrához.
És most álljunk meg egy indonéz szóra! A települések, földrajzi egységek neveit sokkal könnyebb megjegyezni úgy, ha megértjük, hogy mit jelent. A sumber szó egy folyó kezdete, forrása. Sumber Brantas tehát az a település, ahonnét a Brantas folyó ered.
Ismét lenyűgözően szép tájakon sétálgattam. A meredek domboldalakon földművesek izzadtak, a háttérben a Gunung Welirang vulkán pöfékelt, aminek a csúcsa távolról is láthatóan sárgára színeződött a kiáramló kénszármazékoktól. Hamarosan belebotlottam egy nagy vízesésbe is. Elég kieső helyen van, de mégis dekkol itt két ember, aki belépőt szed. Kifizettem a 100 forintot, és egy hosszú, kiépített lépcsősoron lementem a vízesés - illetve ekkor már jobban megfigyelve -, vízesések tövéig. Ücsörögtem kicsit, betermeltem pár almát, majd áztattam a lábam a hideg vízben. Jó nagy esése révén úgy is teljesen átáztam, hogy nem is mentem túlságosan a közelébe.
Aztán sétáltam tovább az utamon, de egyre nagyobb szmog árasztotta el a környéket. Kénytelen voltam visszafordulni, mert már a szemem is könnyezett. Gondoltam, Borneóhoz hasonlóan itt is épp most gyújtanak fel egy fél hegyoldalt. Fogtam egy stoppot, akik visszavittek Cangarig. Ott szintén odavertem 100 forintnak a termálfürdő belépőjére. Igazából nem is csak egy fürdő lenne, hanem egy kezdetleges élménypark szerűség. Az előző nap jólesett a hűvösben beülni a meleg vízbe, de itt volt vagy 40 fok, a víz meg vagy 50, így a sok sétával együtt teljesen leszívta az erőmet. Na meg itt tömeg is volt. Egyedüli turistaként, csak helyiek között, picit furán éreztem magam a vízben. Miután meguntam, visszasétáltam Sumber Brantasig, majd fogtam egy stoppot Selectáig, ahonnét egy városnézés jelleggel hazasétáltam a szállásomra.
Szóló utazásom első napjaiban semmi extra nem történt velem. Csupán láttam és megtapasztaltam egy csomó új, érdekes dolgot, és eközben remekül éreztem magam. A környéket főleg annak ajánlom, aki ráunt az indonéz tömegre és hőségre, és szeretne a hűvösben, nyugodt környezetben, szép helyeken túrázni. Vagy aki szereti az almát.
Képek:
