Damavand
Bátyámmal kétfős csapatot alkotva elutaztunk Iránba, hogy megmásszuk a Damavand vulkánt. Ez ugyan nem jött össze, de azért jó nagyokat túráztunk. A sok menés közben pedig megismertük a helyiek szokásait, és valamelyest betekintést nyertünk ennek a kevesek által látogatott országnak a működésébe.
Az utazás előkészületei közben rengeteg téves, egymásnak ellentmondó információba futottam bele az ország dolgait illetően. A vízum esetében ez kifejezetten idegőrlő volt. Sok időmet és hajszálamat mentette volna meg, ha valaki közli velem azt a tényt, hogy magyar állampolgároknak van 30 napos visa on arrival a reptéren. Az ég-világon semmilyen előzetes kérelmet, referenciaszámot, meghívó levelet nem kell sehová benyújtani, konzulátusra sem kell menni, és még csak igazolványkép sem kell. Amire szükség volt, az a borsosnak mondható 75 euró kicsengetése a reptéri vízumigénylőben, illetve legalább az első éjszakára szóló szállásfoglalás igazolása. Az utunk miértjéről faggatózó egyenruhás úriember kérdéseire való válaszolgatás után tíz perccel már benne is volt a pecsét az útlevelünkben.
Hasonlóan zavaros a pénzkérdés. Az ország pénzneme a iráni rial (IRR), ami rohamos mértékben értéktelenedik. A legnagyobb címletük az egymillió rialos, ami jelenleg kb. 6700 forintot ér. A legfontosabb szabály, hogy bankban váltani nem szabad. Ha úgy nézzük, ők is teljesen korrektek, hisz a hivatalos árfolyamon váltanak, de hozzájuk képest, az utca emberétől másfél vagy akár kétszeres(!) helyi pénzzel lehet távozni. Ez az óriási differencia elsőre gyanús volt számunkra. Úgy gondoltuk, hogy biztos hamis vagy rossz pénzzel bindzsiznek, de nem. Bárkinél nyugodtan válthatunk, korrektek — mint az iráni emberek úgy általában. A legegyszerűbb Teheránban a Ferdowsi térre kimenni, ahol mindenki helyben, kézből vált azonnal. Nekik az üzlet abban van, hogy megszabadulnak az értéktelenedő rialtól, és helyette stabil usadollárt vagy eurót gyűjtenek, ami napról napra egyre több rialt ér. Ebből fakad, hogy visszafelé váltás viszont egyáltalán nincs, vagy csak roppant rossz rátával. Fontos tehát, hogy nem szabad túl sokat váltani, mert az ember nyakán marad. Dísznek ugyan szépen mutat odahaza az asztalon egy-két iráni papírpénz, de ha egy vastag köteg megmarad, az csak pazarlás. Fontos még, hogy az országban nem lehet külföldi bankkártyákat használni, velük fizetni, róluk pénzt felvenni, tehát teljes mértékben a készpénzre kell szorítkozni. Sőt, van még egy csavar a történetben: mivel már egy rágógumi megvásárlásakor is nagy számokkal kellene dobálózni, ezért a boltokban a gyakorlatban nem a rialt, hanem a tomant használják inkább, ami a rial elosztva tízzel. Tehát ha valaki tízezer tomant kér, akkor százezer rialt ért alatta. Mindig tisztázzuk le, hogy rialról vagy tomanról szól az alku, mert tízszeres különbséget jelent!
Teheránban kb. annyian élnek, mint egész Magyarországon. Szmogos, szemetes, egyhangú, lepukkant betontenger, zsúfolt metropolisz. A lélekszám miatt lelketlen. Nincs jó hangulata az utcán való sétálásnak. Van egy fura alap szaga is a sikátoroknak, de kicsit más, mint a Budapesten terjengő förtelmes húgyszag. Nyáron gyötrően forró, napközben alsó hangon volt 40 °C.
A dologra rátesz még, hogy a hőség ellenére mindenki teljesen be van öltözve. A több millióból senkit sem láttam, aki egy rövidnadrágot megengedett volna magának. Ez megint egy jó példa arra, hogy az emberiség képes évezredeken át szívatni magát csak azért, mert egyszer valaki kitalált valamit. A városban császkálva, és megfigyelve az helyieket, a Brian élete című klasszikus többször is beugrott. Én voltam az egyedüli, lábszáramat világ elé kitáró lázadó, de miután láttam, hogy a környezetemben mindenki rosszallja — valósággal kinéztek — ezért én is hosszúra váltottam.
Az iráni emberek érdeklődőek, talán túlságosan is. Az első kérdésük, hogy honnan jöttünk. Tisztában vannak Magyarisztánnal, van aki Puskást emlegeti, van aki Budapestet. Ezután megkérdezik, hogy mit gondolunk Iránról, és nem ritka, hogy a jelenlegi vezetésüket kezdik kritizálni az országuk rossz nemzetközi híre miatt. Vannak akik annyira akarnak haverkodni, hogy a telefonszámomat kérik, meg a lakcímemet, nekem ők kicsit gyanúsak, fogalmam sincs hogy minek az nekik. Alap angolt — a kisebb falvakat leszámítva — szinte mindenki beszél. A probléma akkor van, amikor emberünk a saját nyelvén szól, mi mondjuk, hogy nem értjük, erre elkezdi papírra leírni mondandóját a perzsa ábécé jeleivel, és nem érti, hogy nem értjük. A számaik is máshogy néznek ki, az időeltolódás sem kerek, hanem három és fél óra hozzánk képest, valamint az időszámításuk is eltér, döbbentem rá, amikor megvásároltam egy 1397 novemberében lejárt konzervet. Ez a rengeteg apró különbség, hogy minden másképp működik mint odahaza, ez teszi Iránt olyan távolivá, és nem a háromezer kilométer távolság.
Teheráni szállásnak tudom ajánlani azt a hostelt, amiben mi szálltunk meg. Csendes, tiszta, a személyzet segített a programjaink megszervezésében, még fuvarokat is intéztek. Az utca embere is hasonlóan segítőkész, és a segítség a legtöbb esetben teljesen önzetlen. Volt olyan, hogy egy járókelőtől éppen csak megkérdeztem, hogy a kipakolt kifli mennyibe kerül, és a dolog vége az lett, hogy a saját dolgát félrerakva, gyakorlatilag bevásárolt helyettem. Ha az út szélén sétálunk, az autósok maguktól megállnak, stoppolni sem kell. Tehát alapvetően támogató a környezet, ami segíti az utazást.
Rengeteg a múzeum a városban. A szokásos kulturális témákon kívül tematikusan van külön kerámia-, üvegfestő-, szőnyeg-, tudomány-, veterán autó-, óra-, mozi-, de még börtönmúzeum is. Így akármerre is járjunk a városban, biztosak lehetünk benne, hogy a melegről be tudunk menni valahová egy közeli hűvös múzeumba.
Teheránnak remek metróhálózata van, amit érdemes kihasználni. Már csak a klimatizált szerelvényekbe való menekülés miatt is megéri kifizetni azt a 67 forintot, amibe egy vonaljegy kerül, amivel akárhányszor átszállhatunk a nyolc vonal bármelyikére, bejárva így a teljes várost. Arra figyelni kell, hogy az első és az utolsó kocsiba kizárólag nők szállhatnak be. Kifejezetten szórakoztatók a metrós árusok, akik oda-vissza járják a szerelvényt, és zoknit, kenyeret, powerbankot, fogkrémet, műanyag csipogó csirkét, és mindenféle kacatot árulnak. Nem csövesekről van szó, hanem rendesen felöltözött emberekről, akik monoton hangon, mindenre kiterjedő részletességgel mutatják be termékeiket az utazóközönségnek, egy csavarhúzó készletről akár két megállónyit beszélve. És mindig láttunk vevőket ezekre az árukra, tehát megy a biznisz. Aki szandált vett, annak a felpróbáláshoz még nejlont is biztosítottak. A legszürreálisabb az az eset volt, amikor három fiatal katona srác leült mellettem a földre (rá a lábamra), majd egy játékpisztolyokkal körbejáró árus közvetlenül előttük elkezdett hadonászni és lövöldözni a határozottan fegyvernek látszó tárgyaival. Mindez a metrón.
Ha ez nem nyújtana elég szórakozást a majd' 40 kilométeres metróutak monotonitása alatt, akkor lehet nézni a monitorokat, ahol népnevelő jelleggel kisfilmeket vetítenek környezetvédelemről, a tömegközlekedés előnyeiről, a helyes vízhasználatról, stb. A legmókásabb mind közül az a film, amelyikben egy járókeretes öreg bácsi halad át Teherán egyik nyolcsávos autóútján, és szétgurulnak az almái. Mivel látja, hogy a pirosnál álló autósok már türelmetlenül túráztatják a gépeiket, ezért otthagyja a gyümölcseit, és halad tovább, át az úton. Ezt látván, az autósok kiszállnak az autóikból, a motorosok letámasztják motorjaikat, és mindenki kollektíve szedi össze az idős bácsi gyümölcseit a szatyorba. Na már most, ha valami teljességgel összeegyeztethetetlen a valósággal, akkor ez az utópisztikus történet az. A valóságban az történne, hogy kivasalnák az öreget az almáival együtt. Sok helyen jártam már ahol az autós forgalom kaotikus volt, de talán itt éreztem a legveszélyesebbnek a helyzetet. Folyamatosan olyan szituációkba mennek bele a gyorsabb előrehaladás érdekében, aminek beláthatatlan a következménye, és a rögtönzés az egyedüli megoldás. A sávok felfestései csak díszítésként vannak, senki sem szorítja magát azok keretei közé. A dodzsem jellegű közlekedés miatt nem érdemes drága autóval járni, a lökhárítók, a visszapillantó tükrök hamar lerongyolódnak. Járókelőként nehéz átkelni az utakon, a zebra felfestés semmilyen előnyt nem jelent. Amikor kicsit ritkul a forgalom, akkor kell jól elkapni az ütemet, belemenni a forgalom közepébe, így froggert játszva át lehet érni a túloldalra.
Utunk fő célja az ország legmagasabb hegyének, az 5670 méter magas Damavandnak a megmászása volt. A kialudt, de még füstölgő rétegvulkán kiemelkedik a környezetéből, akár több száz kilométeres távolságból is könnyen felismerhető a szabályos vulkáni kúp alakja révén. A hegy lábánál fekvő, alaptáborként is felfogható Polour település Teherántól mindössze 90 km távolságra van, így könnyen elérhető. A Tehranpars állomásig kell kimetrózni, és onnan elsétálni a buszmegállóig. A buszjegy kb. 1600 forintba kerül.
Az út nem kecsegtet sok látnivalóval. Nagy hegyek, völgyek és kanyonok vannak ugyan, de mind az a teljesen száraz pusztulat. A képet tovább rontják a semmi közepéből kinövő hatalmas toronyházak, illetve az utak mentén vastagon felhalmozódott, autókból kidobált szemét. De még így is inkább a tájat érdemes nézni, mintsem a busz tévéjét, amiben határozott nőket és síró férfiakat felvonultató iráni zenés szappanoperákat vetítenek.
A Polour határában elhaladó főút kanyarulatában kell odaszólni a sofőrnek, hogy álljon meg. A leszállás után az út mellett betértünk egy kajáldába, ahol a bosszantó iráni szokások című hosszas listám újabb elemekkel bővült. Az egy dolog, hogy a pincér még felszolgálás közben is bagózik odabenn. De miközben lapátoltuk be a pergős rizst, és rángattuk le a nyársról a grillcsirke falatokat, egy csávó mellettünk megállás nélkül azt nézte, ahogy mi eszünk. Talán érdekesek voltunk számára, nem tudom. Később, mindenféle előzetes kommunikáció nélkül, a kezembe nyomott egy telefont. Hogy beszéljek vele. Na de kivel?! Meglepetten beleszólok, hogy ki az, és hogy mit akar, erre egy hang hiányos angolsággal elkezdte mondani, hogy a hegyen most jó az idő, van egy kis hó, meg hogy jó utat kíván nekünk, meg ilyenek. Majd visszaadtam a telefont, és toltam be a rizst. A mai napig értetlenül állok a jelenség előtt.
A Polour Hut-ot a főútról toronyiránt a domboldalban felmászva is el lehet érni, nem kell a falun keresztül kanyarogni. Ez 2 kilométer aszfalttúra megspórolását jelenti, ami azért fontos, mert még itt, 2200 méter magasan is pokolian meleg van nyáron. Az épületben emeletes ágyas szobák vannak, plusz konyha, mosdó, zuhanyzó, WC, de minden nagyon lelakott. Akklimatizációs szempontból ezen a magasságon érdemes eltölteni egy éjszakát, és ez a menedékház erre tökéletesen megfelel. Egy éjszaka kb. 1300 forintba kerül. Külföldi állampolgároknak a csúcsengedélyt is itt kell beszerezni, aminek összege 50 USD, ami már fájdalmasabb. Cserébe adnak egy hatalmas papírt, amit feljebb a hegyen kérhetnek, ezért nem éri meg elbliccelni.
Műanyag kajákat, kekszeket, konzerveket, és vizet lehet itt mindössze vásárolni. Mondjuk a teheráni boltoknak sincs sokkal bővebb kínálata. Magyarországról érkezve, ahol hozzászoktunk ahhoz a kényelemhez, hogy az üzletekben bármit meg lehet kapni, tanulságos az, hogy a világ nagyobbik részén jó esetben is csak szemétkaját lehet összevadászni a polcokról. Ati nyugtalankodott is az étel három napra való elégtelensége miatt. Nekem ez annyira nem volt központi kérdés, így én csak kiültem, és hosszasan figyeltem, ízlelgettem a füstölgő hegyet. Makronutriensek helyett mentális táplálékkal készültem a mászásra.
Másnap reggel dzsippel elvitettük magunkat a camp2-ig (Goosfand Sara), 3000 méter magasra, oda, ahonnét az igazi túra indul. Persze lehetne akár Polourtól is túrázni, de a táj kietlensége miatt ezt csak a legelvetemültebbeknek ajánlom. Az igazság az, hogy nem szép a környék. Ide tényleg csak az jöjjön, aki konkrétan a Damavandot akarja megmászni. Másért nincs értelme. Hiába a hatalmas hegyek, ha az egész teljesen jellegtelen, sivár, kopár, lélekölő. Sokkal hangulatosabb túrákat lehet tenni a Mátrában, mint itt.
A napi etap a következő, egyben utolsó menedékház (Bargah Sevom) eléréséig vezetett, ami 4230 méter magasan van. Nem szeretem mással cipeltetni az én terhemet, főleg nem állattal. De itt, az egész dolog "ipari" jellege miatt, mi is öszvérhátra adtuk a nagy hátizsákjainkat (3300 HUF/csomag). Az állatok többször teszik meg a két tábor közötti távot oda-vissza naponta, és biztosak lehetünk abban, hogy mire fel- vagy leérünk, addigra a csomag már ott lesz a célállomáson.
Már az első lépések megtételekor éreztem némi oxigénhiányt, de ahogy bemelegedtem, és felvettem a tempót, helyreállt a rend. Tudtuk, hogy nem vagyunk kellően akklimatizálódva, ezért lassan haladtunk. Jó érzés volt a természetben lenni, a településektől messze, és csak sétálni. A kedvemet az iráni túrázók viselt szokásai rontották el. Ők előszeretettel ordibáltak teli torokból akár kilométeres távolságokból egymásnak, vagy hasonló hangerővel énekeltek, vagy reszelős iszlám népi technót hallgattak mobilról kihangosítva.
A tökéletes vulkáni ívből adódóan fokozatosan lett egyre meredekebb a terep. A hőmérsékletben viszont volt egy hirtelen törés, 3600 méter körül az addigi meleg levegőt határozottan hűvös váltotta fel. Sokszor megálltunk pihenni, enni, inni, de még így is viszonylag gyorsan, kevesebb, mint négy óra alatt tettük meg az 1230 méter emelkedést. A stabil felfelé menetet követően, ahogy felértünk, Ati hirtelen nagyon rosszul lett. Fejfájás, hányinger, hidegrázás gyötörte. A menedékház lépcsőin való felfelé lépkedésnél már minden levegővételnél lüktetett és hasogatott a feje. Elég egyértelmű volt, hogy a magaslati betegség babrált ki vele, ráadásul annak nem is a lágy tüneteit produkálta. Számomra a dolog hirtelensége volt mellbevágó, mert felfelé haladva figyeltünk egymásra, és még minden rendben volt. Ilyenkor az egyetlen megoldás az azonnali minél lejjebb vonulás. Így utólag hibának gondolom, hogy nem így cselekedtünk. Ő ugyan minden erejét elveszítette, így önerőből képtelen lett volna lesétálni, de szamárháton, vagy bárhogyan, lejjebb kellett volna menni, még annak ellenére is, hogy az eső is rákezdett. Hiba volt abban reménykedni, hogy hátha elmúlik, mert csúcsra mászni egy ilyen egészségügyi törés után már úgyis lehetetlen, másért meg nem éri meg odafönt lenni.
A felső táborhely infrastruktúrája úgy néz ki, hogy van egy menedékház, aminek emeletes ágyas hálóterme kb. 50 fő befogadására alkalmas. Odakinn van rengeteg sátorhely, és egy különálló WC épület. És persze rengeteg szemét. Utólag mindig okosabb az ember: a sátrazást kellett volna választani. Életem egyik legrosszabb emlékeként marad meg bennem az az éjszaka, amit ötven helyivel egy teremben kellett eltöltenem. Odabenn még éjfélkor is ordibáltak, matattak, pakoltak, néztek(!), világítottak, az emeletes ágyak tetején hajlongva imádkoztak. És amikor hajnali kettőkor felébredtek, akkor kezdődött elölről az egész, magasról szarva mindenkire, aki esetleg még pihenne. Tisztában vagyok vele, hogy egy hegyi menedékház nem wellness hotel. De eddig akárhány ilyen helyen jártam, egy minimális empátia mindenhol jelen volt az emberek részéről. Talán nettó másfél órát ha aludtam, szegény Ati még annyit sem. Összességében pihentetőbb lett volna odakinn egy sziklán éjszakázni.
Ekkorra már világossá vált számomra, hogy inkompatibilis vagyok ezzel a népséggel, és haza kívántam magam. Mindenki jön azzal, hogy hány ezer éves kultúra van itt. Nem úgy kell kulturáltnak lenni, hogy négyezer éves kancsókat rakunk ki a vitrinbe. Hanem, hogy mondjuk nem óbégatunk a hegyen, nem hajítjuk be a műanyag flakont a bozótba, és tekintettel vagyunk a környezetünkben lévőkre. Elismerem, hogy segítőkészek és jóindulatúak, de számomra az ő szokásaik és viselkedésük inkább kulturálatlanság, és felettébb bosszantó.
Sajnos másnap reggelre sem javult Ati állapota, sőt, az éjszaka folyamán még hányt is. Így összeszedelődzködtünk, újfent az állatokra bíztuk a csomagok cipelését, és elindultunk lefelé. Az eredeti terv az lett volna, hogy egy nap akklimatizáció után másnap indultunk volna a csúcsra. Volt bennem hiányérzet, de nem azért, mert nem másztam meg a csúcsot. Mert az, hogy én ott vagyok a csúcson, és hogy én megcsináltam, és hogy én én én, ebből az ego hadjáratból már szerencsére kiszálltam. Csak meg akartam volna jobban ismerni a Hegyet, több időt eltöltve rajta. Látni akartam azt a kürtőt, ahonnét árad ki belőle a kénes füst, termésként akartam gyűjteni. Belenézni a kráterbe. És ha esetleg fel is értem volna a tetejére, azt csak azért tettem volna, hogy megtudjam, a Hegy milyen tájat lát be nap mint nap onnan a magasból. Fura érzés volt levonulni, de egyben megkönnyebbülés is, nem kell minden hegyet megmászni.
A camp2-be leérve megkerestük a szamaras bizniszt vivő embert, aki egy elég ismert figura a környéken. Még felfelé induláskor említette, hogy a közeli Reyneh településen van szállása. Mivel mi épp oda igyekeztünk, ezért kapóra jött az ajánlata, ráadásul fuvart is szervezett hozzá. Fél óra pornyelés után hirtelen egy luxus lakosztályban találtuk magunkat. Nem akartuk elhinni, hogy reggelivel és vacsorával együtt fejenként 15 euróért egy hatalmas, vadi új építésű összkomfortos otthonunk lett. Amúgy jellemző itt is, hogy belülről csitti-fitti minden, viszont amint kilépünk a kapun, a szemétben kell gázolni, mert ott rendet tartani már nem érdeke senkinek.
Mivel még sok volt a napból, egy rövid pihenő után elindultunk felfedezni a falut. Polour mellett Reyneh is kiindulópontként funkcionál a Damavandot mászóknak, viszont az előbbinél sokkal több lehetőséget tartogat a környék. 1800 méter magasan, a Haraz folyó által vájt völgy körül már változatosabb a táj, megjelennek a zöld oázisok, és van egy-két látnivaló is, amit érdemes felkeresni.
Az egyik ilyen kellemes helyre véletlenül bukkantunk. A főúton sétáltunk, amikor hatalmas madár- és gombaszobrokat látunk fenn a domboldalban. Egy rövid túraút vezet fel közöttük egy kilátóhelyre, ahonnét az egész környékre remek panoráma nyílik. Csak ültünk, és néztük a tájat. Egész álló nap el tudtam volna ott lenni. És nem kellett ennél több. Ekkor éreztem magam először jól az országban. Immáron konkrét célok és tervek nélkül, szabadon.
Visszaérve a szállásra, beragadt a lakrészünk ajtaján a zár, nem lehetett kinyitni sehogy. Így saját otthonukba invitáltak minket vendéglátóink, amíg a probléma meg nem oldódott. Így hirtelen belecsöppentünk egy teljesen más kultúra mindennapjainak közepébe. Kissé megilletődötten ültünk a kanapén, a vendégváró száraz süteményeket a teába mártogatva. A női részleg épp a konyhában serénykedett. Készültek az ételek, várták haza az egész nap melózó családfőt. Amikor megérkezett, a hatalmas szoba közepére leterítettek egy vékony nejlont a szőnyegre, és pakolták le rá a számtalan fogást. Mi férfiak körülültük, és végre újból teljes értékű ételt ettünk. Nem kell szégyenlősnek lenni, sőt, ajánlott minél többet enni, ez elismerés a ház számára.
Masoud Bayeh a házigazda neve, aki a Damavand hegy puszta létezéséből él, méghozzá nagyon jól. A téli síszezontól a nyári trekking őrületig folyamatosan jelen van a hegyen és szervez. Dicsekedve mondta, hogy az ilyen luxus villából, mint amiben voltunk, még három van neki. Az ürge tényleg profi, mi is csak ajánlani tudjuk azoknak, akik ide terveznek jönni. A környéken minden helyet ismer, és bármit segít leszervezni. Persze a végösszeg kalkulálásakor eléggé felfelé kerekít.
Elbeszélgettük az időt, javában az éjszakában jártunk, és már nagyon szerettünk volna a saját cuccainkhoz hozzáférni. Reménytelen zárnyitási próbálkozások sorozata után, Masoud áthívott két úriembert, akik próbálták feltörni a zárat. Amikor Ati isztambuli tömegközlekedési kártyáját használva kattant egyet az ajtó, nagyon megörültünk. Engem egyedül az zavart, hogy a srácok eléggé profiknak tűntek a dologban.
A következő napokban nagy túrákat tettünk. Először a Kafer Keli nevű, sziklába vájt barlangrendszerhez látogattunk el. Már az odasétálás is kellemes volt, mert habár turistautak nincsenek, de a minket körülölelő táj már elérte azt a szintet, amit élvezni lehetett. Felmásztunk a lyukakhoz, ücsörögtünk bennük, és élveztük a Haraz völgyre nyíló látképet.
Innen nyíl egyenesen, a hegyoldalban partnak kaptatva elindultunk Larijan település felé. Annyit tudtunk, hogy valahol arrafelé van egy hot spring, vagyis egy termálfürdő. A faluba beérve útbaigazítást kértünk, de itt már senki nem beszélt angolul. Egy srác aztán mutatta, hogy kövessük. Elindultunk utána, és már gyanúsan kinn voltunk a semmiben, amikor ő egyszer csak megállt szénát villázni, nekünk meg mutatta, hogy menjünk tovább előre. Nem volt mit tenni, mentünk tovább. Már a Damavand délkeleti lábán haladtunk fel a dög melegben, amikor megláttunk egy kis tavat. Biztos voltam benne, hogy nem ez a hivatalos hot spring, mert az fedett, ott beton medencék vannak, és belépőt szednek. Helyette, mi egy valódi kincsre bukkantunk itt. Csak mi voltunk a kis zöld oázis közepén. Rögtön nekivetkőztem, és nagy örömmel gázoltam a tóba. Elsőre frissítően hideg volt, aztán ahogy úszkáltam benne, itt-ott meleg áramlatok törtek fel. Remek érzés volt testközelből megtapasztalni az utóvulkanizmus ezen hatását, nagyon élveztem a fürdőzést. Mire innen hazasétáltunk Reynehbe, már jólesett lepihenni.
Másnap reggelre Masoud fuvart szervezett nekünk Shahandasht faluba. Egy 180 méter magas, lépcsőzetes vízeséshez túráztunk el. Fura volt nekem, hogy ezen a száraz helyen honnan jön le ennyi víz, de a távoli négyezresek tetején még nyáron is megmarad valamennyi hó, onnan olvad. A vízesésen épp mászók ereszkedtek lefelé kötélen. A vízben mászást még nem próbáltam, nem tudom, hogy tartogat-e valamiféle pluszt azon kívül, hogy csurom vizes lesz az ember.
Az út itt nem ért véget, meredeken felkaptattunk egy erődhöz. Érdekes, hogy amíg a vízesés népszerű kirándulóhely, a várig már csak egy valaki jött fel rajtunk kívül. A sziklaszirtre épült várat nehéz lehetett bevenni. Egyetlen bejárata van, ahol egy kötélen felhúzódzkodva lehet csak bejutni, ami még várvédők ellenállása nélkül sem volt egyszerű. Nem sok minden maradt meg, pár fal áll mindössze, szóval legfeljebb a panorámáért éri meg feltornáznia magát az embernek.
A kalandok után betértünk egy szőnyegen elterülős kajáldába, majd mivel ezekkel a programokkal a környékből kihoztuk a maximumot, kiálltunk stoppolni a Teheránba vezető főútra. Alig kellett várni, fel is vett minket egy autós, majd egy hajmeresztő másfél óra következett. Az, hogy az alagutakban nem kapcsolnak lámpát, eleve érthetetlen. Az meg, hogy a sötét alagútban elkezd előzni, semmit nem látva a szemből jövő, szintén nem világító autóból, az meg pláne. Az utak mellett végig kőomlásra figyelmeztető, és a dudálást tiltó táblák együttese volt kirakva, ami tökre elgondolkodtató így egyben. Eléggé elborult az ég, és mire Polourhoz értünk, és rálátás nyílt a Damavandra, meglepetten szemléltük, hogy a hegyen teljesen behavazott. Dodzsemeztünk még egy kicsit az autópályán, majd visszatértünk a megszokott hostelünkbe.
Teheránnak az északi része tűnik élhetőbbnek. Magasabban is fekszik, rögtön a hegyek lábánál. Számtalan túraútvonal van itt, akár a környék legmagasabb csúcsára, a majd' 4000 méteres Tochal-ra is felmehet gyalogszerrel az, aki meg akarja tisztítani tüdejét a teheráni szmogtól. Mi kipróbáltuk a felvonót, ami 1900 méterről indul és egy átszállással, 40 perc emelkedés után 3740 méteren állapodik meg. Ez rengeteg emelkedés, ráadásul hirtelen, amit senkinek sem javaslok, aki nem akklimatizálódott előtte négyezer méter környékére. Innen felsétáltunk a Tochalra, és kiélveztük a panorámát.
Egyirányú felvonójegyet vettünk. Úgy döntöttünk, hogy napi programként bevállalunk egy 2350 méteres ereszkedést, és lesétálunk Teheránba. A várost egész végig láttuk magunk előtt, ami olyan hatalmas, hogy még négyezer méter magasságból sem lehetett belátni teljes egészében. Mivel a csütörtök errefelé a hétvége, ezért rengeteg túrázó volt a hegyen, leginkább felfelé igyekeztek az emberek. Ilyen sivár tájban sétálni azért mentális edzés is egyben. De nekik ez jutott. Az út elején kizárólag a kék kövek és a szúrós bozótok szolgáltattak némi érdekességet.
Az út felétől, a Shirpala menedékháztól viszont nagyot fordult a kép. Sziklás hegyoldalban, vízesés mellett, kötelek segítségével kellett leereszkedni egy sokkal barátságosabb, zöld völgybe. Sokan csak idáig másznak fel a városból, ezért vendéglátó egységek sora van már itt, még lejjebb ereszkedve pedig egy kifejezett üdülő paradicsomba érkeztünk. Hangulatos éttermekkel, a várostól kellően távol, ahol ki lehet ülni az árnyékban egy szőnyegre, hideg vízzel hűtött görögdinnyét fogyasztani.
A csúcsról besétáltunk a metró végállomásáig. Az ereszkedés igénybe vette a térdeket, pláne úgy, hogy a botokat nem vittük magunkkal. Magyarországról érkezve könnyű rosszul megbecsülni a távokat, méreteket egy olyan országban, ahol hegyek is vannak. Odahaza hozzá vagyunk szokva, hogy a legmagasabb pontra felmenni és onnan lejönni körülbelül mekkora idő- és energiaráfordítással jár. A hazai terepeken sajnos lehetetlen lemodellezni egy ilyen környezetet.
Tanulságként a Damavandot mászók számára elmondható, hogy tanácsos először megmászni a Teherántól északra eső kisebb csúcsokat. Akár a fő gerincen végighaladva az összes csúcsot érintve, a megfelelő előzetes akklimatizáció érdekében. Majd Reyneh környékén túrázgatni kicsit. Szokni a magasságot, a terepet, valamint kulturálisan is kell akklimatizálódni. És csak ezután szabad nekimenni a Damavandnak. Mi fordítva csináltuk, rögtön a legnagyobb fába vágtuk a fejszét, ezért nem jött össze.
Pár kép még vegyesen:
