Dubaj
Dubajba általában csak átutazni jönnek az emberek. Túl sok tenni- és látnivaló nincs, és még az a kevés is inkább a vidéki bácsi és a zsiráf esete, vagyis pusztán a szájtátás kategóriájába esik. Ezekkel a prekoncepciókkal a fejemben indultam a városba öt napra, szintén nem tervezett programként, hanem a nepáli átszállásom miatti kényszerűségből.
Az Egyesült Arab Emírségek hét emírsége közül Dubaj az egyik. Az országba bárki eljuthat, akinek van pár nap szabadideje, és harmincezer félrerakott forintja a repülőjegyre, ugyanis ennyiből már át lehet szállni ide. Magyaroknak külön jó hír, hogy a vízum teljesen ingyenes. Az olcsó repjegyért cserébe csak minimális kényelmetlenséget kell elviselni. Az ülések szűkek ugyan, és nyilvánvalóan semmilyen extra kényelmi szolgáltatás nincs, de aki ennyit nem bír ki öt órán át, azért, hogy ide eljusson, az valószínűleg amúgy is inkább otthon marad a fotelben. Engem nyugtatott az a tény, hogy a kisbaba a drágább járatokon is pont ugyanígy sírna a mellettem lévő ülésen.
Sőt, előnyei is van a fapadnak. Az ülések hátuljába nincs fedélzeti szórakoztató egység beépítve, így nem kell elviselni a többi utas kütyünyomkodási kényszerét. Oké, hogy nem a repülés a világ legizgalmasabb dolga, de szerintem aki nem képes öt órán át szótlanul és mozdulatlanul az előtte lévő háttámlát nézni, és elviselni a saját gondolatait, hanem mindenképp, kényszeresen csinálni akar valamit, ott baj van. A TV nézőknek szoktam előadni azt az elméletemet, hogy egyszer próbálják ki, hogy úgy nézzék pár órán át a készüléket, hogy nem kapcsolják be azt. Így ahelyett, hogy az információt készen kapnák, a gondolataik segítségével maguknak kell előállítaniuk. Még nem volt olyan alany, aki ne viccként fogta volna fel a teljesen komoly mondandómat, olyan meg pláne nem, aki meg is fogadta volna.
Leszállás után a fejkendős hivatalnokok villámgyorsan bepecsételték a vízumot az útlevélbe. A dollárkészletem egy részét dirhamra váltottam, majd vásároltam belőle ezüstöt. Na nem a nemesfémet, hanem nol kártyát, ami az itteni tömegközlekedéshez szükséges. Már kezdéskor az alap díj duplájával töltöttem fel, mert tudtam, hogy ez lesz a fő közlekedési módom. Utólag még rá is kellett töltenem párszor, ami a mindenhová kihelyezett automaták segítségével egy perc alatt megoldható. A kártya minden járműre érvényes, és könnyen használható. Felszálláskor becsippantja az ember a leolvasónál, és remélhetőleg leszálláskor sem felejti el. Ha mégis, akkor a teljes útvonal ára kerül levételre. A tömegközlekedés hatékonyan működik. A járatok pontosak, tiszták és légkondicionáltak, az azokat használó emberek szabálytudóak. Kivéve az, aki először járt az országban, és első mozzanataként leült a buszon a kizárólag nők számára fenntartott ülésekre.
A légkondis buszmegálló szintén nagy találmány, és szükség is van rá. Az országban óriási a hőség. Hat napom alatt egyetlen felhő sem tette tiszteletét az égen, a hőmérséklet mindig elérte a 40 fokot, és a páratartalom is nagyon magas. Nehéz a körülményeket szövegesen átadni, de úgy kell elképzelni, hogy tíz perc sétálás után már a karomon végig folyt az izzadtság, ami aztán az ujjaim végéről csöpögött a földre. Ha valaki, akkor én tényleg szeretem a napfényt, de itt határozottan égetett már kora reggel is, és egész nap egyetlen percre sem kegyelmezett. Egyedül a szél hozott némi felfrissülést. Ebből kifolyólag az összes épület, a járművek, a megállók, mind légkondicionáltak. Viszont azok meg indokolatlanul túl vannak hűtve. A klíma így nem a gyötrő melegtől szabadít meg, hanem gyötrő hideget teremt. Ezért, a tömegközlekedés átszállásai során alapos hőkezelésen esik át az ember, amikor a tűzforróból a jéghidegbe, és vissza kell váltogatnia. Sosem értettem, miért nem lehet csak egy picit korrigálni, miért kell átesni a ló túloldalára.
Az olcsó repjegy egyik nagy hátránya volt számomra, hogy nem a központi repülőtéren szálltunk le, hanem a DWC jelzésűn, ami jó ötven kilométerre van a belvárostól, így attól a hosteltől is, amit kinéztem magamnak. Akkor realizálódott csak, hogy mekkora városról van szó, amikor már másfél órája buszoztam és metróztam. A poén az volt a nap végére, hogy a hostel renoválás miatt másik címre költözött, amiről engem elfelejtettek értesíteni. Telefonon próbálta meg nekem a tulaj alig érthető hangon elmagyarázni, hogy melyik kieső sikátorba kellene mennem, majd a mobilt egy taxisofőr arcába nyomva sikerült csak a pontos címet kideríteni, aminek megtalálása a taxis számára sem volt egyszerű feladat. Majdnem éjfél volt már, mire ágyhoz jutottam abban a 20 m2-es szobában, ahol hatan voltunk. Kijelenthetem, hogy ez az első és egyben utolsó hostelem, ugyanis túl sok ideig voltam életemben kollégista ahhoz, hogy vissza akarjam idézni azokat az időket. Semmi kedvem nincs hat idegennel kommunikálni, sem a büdös ruháikat szagolni, sem az ő órájuk vagy orrsövényferdülésük szerint ébredni. Nekem bármilyen kis koszos lyuk megteszi, feltéve, ha egyedül lehetek benne.
Első napom reggelén az óvárosban sétálgattam. Sajnos a város nem támogatja a gyalogos közlekedést. Szélesek ugyan a járdák, és mindenhonnan ki lehet jutni mindenhová, de óriásiak a távolságok. Nagyon sok a lélekölő szakasz is, ahol teljesen jellegtelen helyeken, homokban, vagy építkezések mellett kell bandukolni hosszasan. Ha a metróállomás a cél, és az a közelben is van, akkor is előfordulhat, hogy másfél kilométeres kacskaringózás után lehet csak a peronhoz érni. Látszik, hogy a város úgy lett kitalálva, hogy a légkondicionált lakásból a légkondicionált autóba ülve könnyedén el lehessen jutni a légkondicionált cél épületbe, a külvilágot így teljesen kizárva. A köztes részeket, vagyis a melegben való trappolást, és a tömegközlekedést meg úgyis csak a söpredék veszi igénybe, mint a kínaiak vagy a hátizsákos szerencsétlenek. Meg nem is nagyon van miért sétálni. Az utcák eléggé jellegtelenek. Persze mindenkinek más tetszik egy városban, szóval lehet, hogy az órákon át tartó, 40 fokban való betontaposás valakinek bejön. Az ő figyelmükbe ajánlom a lámpás kereszteződések felkeresését, ahol az öt perces várakozási idők alatt kiélvezhetik a nap perzselését.
Sétálás helyett a tömegközlekedés igénybe vétele a javallott. Tömegnyomort a metrón kívül sehol nem tapasztaltam. A metró kitűnő helyszín az emberállomány megfigyelésére. Ebben a városban minden rassz felvonultatja képviselőit, teljesen vegyes a kép, épp ezért elég erős volt a váltás számomra. A legnagyobb népességű kisebbség egyértelműen a kínai, azután a feketék következnek, majd az indiaiak. Na meg persze rengeteg a turista. A város nagyon biztonságos. Nem kell folyton a zsebeket tapogatni, hogy megvan-e minden. Ha elhagynád a tárcádat valahol, még napokkal később is megtalálnád ugyanott, hacsak nem küldték volna utánad. Én teljes nyugalommal hagytam ott minden értékemet a parton, amikor úszni indultam. Az itteni arab emberek nagyon korrektek és segítőkészek. És ha ők így állnak a dolgokhoz, akkor én is igyekeztem megfelelni az ő világuknak, úgyhogy a magam részéről betartottam a dressz kódot. A semleges színű hosszúnadrágommal, és a galléros ingemmel teljesen beleolvadtam a helyiek közé, ami engem jó érzéssel töltött el. Szánalmasak voltak azok a turisták, akik rövidnadrágban, baditrikóban, bézbólsapkával a fejükön kóvályogtak. De még rajtuk is túltettek azok a nők, akik a kihelyezett kérések ellenére is miniszoknyában flangáltak, ami a helyiek számára - teljesen érthetően - felháborító jelenség.
Sétálgatásaim során betértem a Dubaj Múzeumba. Gyorsan bejártam a kinti részt, ahol főleg régi fegyverek és páncélok voltak a vitrinekben, valamint az ókori várost védő fal fontosságát részletező táblák. Azt hittem, hogy ennyi lesz az egész, de aztán levezetett egy út a föld alá, ahol egy nagyon gazdag, sok állomásból álló kiállítás tárult elém. Nyilván nem Dubaj nyúlfarknyi történelméről szólt minden, hanem terítékre került az itteni, egykori emberek élete, foglalatosságaik, a fazekasságtól a rézműveseken át egészen a csillagászatig. Elmélyedve a hangulatos összeállításokban, a régi eszközöket, szakmákat, hajlékokat, és életmódot nézve azon gondolkoztam, hogy mennyivel szívesebben élnék ebben a felvázolt világban, mint abban, amibe az exit feliratú tábla után kell majd kimennem. Megérte ide bemenekülni a hőség elől. A belépő 3 AED, vagyis kb. 230 forint volt.
Ezt követően 1 dirhamért átcsónakáztam a Dubai Creek folyó túloldalára, és megnéztem a bazársort. Itt többre számítottam. Önmagában az, hogy rengeteg áru van kipakolva, és nyomulnak az eladók, még nem teremt igazi bazári hangulatot. Volt egy fűszeres rész, ahol zsákokba ömlesztve volt mindenféle földi jó. A kesudió addikciómnak nem tudtam ellenállni, és vettem pár lapáttal. Aztán volt egy nagyobb, ruhás rész, ami gyakorlatilag egy óriási turi, semmi más, tele kínaiakkal. Majd jött az arany részleg, ami számomra a teljesen nullás kategória. Írtam már valahol, de most ismételnem kell, hogy ezek az ékszerek, csecsebecsék mennyire zérus értékkel bírnak a számomra. Aki ezek viselése alapján identifikálja magát, azt az illetőt én nem tudom, és nem is akarom megérteni. A huszadik, Rolex órát és parfümöt rám erőltetni akaró, idegesítő árus lerázása után hagytam el a terepet.
A közeli buszmegállóban felszálltam a 8-as járatra, és elmentem vele egészen a Marina városrészig. A hosszú út alatt az ablakon kifelé bámészkodva döntöttem el magamban, hogy ez a város nem is szép. Vannak valóban szép részei, de ezek aránya a jellegtelenül szétfolyó területekhez képest csekély. A fehér és sárgásbarna lapos arab házak nem csúnyák, de összességében mégsem vonzó a látvány. A part melletti főúton délnek haladva, a közel harminc kilométeres szakaszon semmi különösen szépet nem láttam. Viszont tettem egy érdekes megfigyelést, minden második épület plasztikai sebészet volt.
A Marina öböl körbejárható egy szép sétányon. Az óriási toronyházak jobbnál jobb pozíciókban tárulnak a fotósok elé. Egyik kedvencem az az épület, amelyik olyan, mintha megcsavarták volna. Közelről megnézve persze minden szint egyenes, tehát a falak, az ablakok nincsenek meghajlítva, csak az emeletek vannak mindig egy kicsit arrébb rakva. Jó példa ez arra, hogy mi mindent meg tud csinálni az ember, ha akar. Arra viszont már nem gondolt senki a nagy építkezések közepette, hogy ha a szerencsétlen odalenn sétál a tikkasztó hőségben, akkor talán inna egy kis vizet néha. Egyetlen csap vagy kút sincs sehol a városban, ahol fel lehetne frissülni. Persze éttermek ezrei igen. A fényképekbe mindenhol az építkezések rondítanak bele, ami nyilván egészen addig folyamatos lesz, amíg van olaj a föld alatt, és a lufi ki nem pukkan.
És ha már a fényképek. Voltam bajban rendesen az utazás előtt, hogy vigyek-e rendes fényképezőgépet magammal, vagy elégedjek meg a telefonom képességeivel, és spóroljak a hellyel. Hónapokig vacilláltam, végül engedtem a minimalista szemléletemből, és a nagyságrendileg jobb képminőségek érdekében magammal hoztam a fényképezőt. A feladott poggyászom ettől függetlenül, ismét csak mindösszesen hét kilogrammot nyomott.
Második napom reggelén az egyetlen, rendes, fizetett programomon vettem részt. Ha már itt van az ember, akkor hülye lenne kihagyni, hogy felmenjen a világ legmagasabb épületébe, a Burj Khalifába. Jó előre le kellett foglalni az időpontot, mivel népszerű turistalátványosság. Ennek ellenére egyáltalán nem volt nagy tömeg. A lift egy perc alatt ért fel a 124. emeletre, ami közel sem az épület teteje, de az olcsó jegy odáig szólt. Sem az elindulást, sem a megállást nem lehetett érezni. Kizárólag a fülem bedugulása jelezte az emelkedést. Negatívum, hogy a lift nem átlátszó, hanem egy teljesen sötét kabin, amiben értelmetlen videókat próbálnak lejátszani hangulatkeltés céljából. Jó sokáig elnézelődtem odafenn, be lehet látni majdnem az egész várost. De az igazat megvallva, az én hegyvidékekhez szokott szemem számára ez a kilátás elég unalmas volt. Ki lehet látni a homoksivatagra. Nagyszerű. Meg a kétszer nyolc sávos autóutakra. Szuper. Hiába ontotta magából az információs tábla a hajmeresztő statisztikai adatokat az épületről, olyanokat, hogy 22 millió emberi munkaórába volt a 6 évig tartó építkezés, számomra nem ütött nagyot. A méregdrága csecsebecsék vásárlásától újfent eltekintettem, de az valóban meglepett, amikor a leérkezésem után egy ember már várt engem, és egy rólam készült képet akart eladni nekem. Nem az lepett meg, hogy el akarta adni a semmit, hanem az, hogy hogyan tudta előre beazonosítani, hogy én érkezem felé.
Utána bejártam a Dubai Mallt, ami a világ legnagyobb plázája. Elnézést, hogy nem tudok autentikusan beszámolni ezekről a dolgokról, de ez annyira nem az én világom, hogy képtelen vagyok szavakba foglalni. Azok az üzletek pláne élményszámba mennek számomra, ahol a megdizájnolt kétszáz négyzetméteren semmi sincs, csak középen egy magassarkú cipő, meg egy táska, reflektorokkal megvilágítva, és csak minden második szökőévben téved be oda valaki. Szomorú azt látni, hogy a világ egyik fele olyan irányba ferdül el, amiben azt gondolják, hogy attól lesznek elitek, ha valamiért sokat fizetnek. Teljesen mindegy is, hogy mit vesznek, a lényeg, hogy drága legyen. Az én fiatal koromban ezt csak úgy hívtuk, hogy lehúzás, amit kizárólag az idiótákkal lehetett megejteni. Ma sem gondolom másként.
Megnéztem a plázában lévő óriási akváriumot is, amiben voltak cápák, ráják, korallok, és számtalan kisebb hal is. Mondanom sem kell, Indonézia után ez sem ütött nagyot. Ha már ott voltam a környéken, akkor kivártam, és megnéztem a szökőkutas performanszt is. Délután hattól, minden fél óra kezdetekor indul egy alig pár perces zenés műsor a Burj Khalifa előtti tavon. Tényleg szép a dolog, csak rövid. Én kétszer is kimentem ide, így megállapíthatom, hogy az esti látvány sokkal jobb, mint a délutáni. Maga a felhőkarcoló is sokkal szebb kivilágítva, a végére egészen megtetszett a monstrum.
Zöldre és csendre vágytam, ezért ellátogattam a Zabeel parkba. A városban több nagy park is van, amik szép rendezettek, tele vannak padokkal, kis tavakkal, fákkal és madarakkal. De nekem mégsem tetszik ez a koncepció. Én sokkal jobban szeretem az olyan városokat, ahol a fa alatti padon ücsörgéshez nem kell elmenni egy erre a célra létrehozott speciális helyre, és fizetni érte, hanem maga a város olyan, hogy ezt bárhol meg lehet benne tenni. Ebből a szempontból egy tetszőleges magyar település is sokkal élhetőbb.
A Zabeel nagyon unalmas volt, semmit nem lehetett benne csinálni, az azt keresztülszelő 16 sáv sem tesz jót a hangulatának, és még a csónakázó tóban sem volt víz. Ezzel szemben a város északi csücskében lévő Al Mamzar park szenzációs volt, csak ajánlani tudom. Kellően nagy területén homokos tengerpartok, focipályák, és olyan zöld részek vannak, ahová ki lehet menni családostól sütkérezni. Kellően távol esik mindentől, hogy maximálisan ki lehessen kapcsolódni, nincs tömeg, a kilátás pedig pazar akár a tenger felé, akár a toronyházak irányába nézve. Számomra az öt nap legjobb programját az itteni hideg vizes úszómedencében való úszás és hűlés jelentette. A hideg víz errefelé nagy szó. Megbecsülendő, amikor a hőségben a csapokból is csak forró víz folyik. Feltűnt még, hogy a parkok tele vannak madarakkal. Sok fajta van, valamivel nagyobb alkatúak, mint a Magyarországon megszokottak, többnyire a pálmafák lombkoronáit lakják, és nagyon kellemes, lágy hangon csipognak. Egy harmadik parkba is elmentem, a Dubai Creekbe, ami szintén nagyszerű, és főleg sötétedés utánra ajánlom. Mindhárom parkba 5 AED a beugró.
Errefelé a péntek a szabadnap, így én is úgy készültem, hogy délelőttönként nem lesz nyitva semmi, és sem a metró, sem a buszok nem járnak. A gyakorlatban ez persze nem így volt. Az emberek ugyanúgy mászkáltak az utcákon, pár étkezde is nyitva volt, és a tömegközlekedés is működött, csak kicsit ritkásabban. Talán az utak nem voltak annyira tömve autókkal, mint a többi napon. Én sosem szoktam taxizni, de miután kiismertem, hogy egy-egy átszállás során a nol kártyámról hány egység vonódik le, rájöttem, némely utakra érdemes leinteni egyet. Mindegyik taxi vajszínű Toyota, de nem hagyott nyugodni az a kérdés, hogy a tetejük miért pompázik más-más színekben. Az egyik sofőr világosított fel, hogy az egyes taxitársaságokat különböztetik meg így. Valamint vígan közölte, hogy ismeri a telefonjairól híres Magyarországot.
Napi csalódásomat az állatkert jelentette. Hogy kicsi, az még nem lett volna baj. De hogy az állatok szinte már alig éltek a negyven fokban, csak lihegtek, és a halált, mint megváltást várták, az nagyon elszomorító volt. Az infrastruktúra nagyon régi, a piszkos üvegfalak mögé rakott hüllőkből, vagy a gorillából például semmit nem lehetett látni. Milyen érdekes, hogy dollár csilliárdokat költ az ország mindenféle értelmetlen szir-szarra, de egy állatkertet nem képes színvonalasan működtetni. A jegy mindössze 2 AED volt, de ez az a hely, ahová szívesen megfizetném a drágább belépőt is, ha az állatokra fordítanák.
A helyiek napirendje a nálunk szokotthoz képest kicsit eltolódik az éjszaka irányába. Gondolom a nap közbeni meleg miatt van ez így, de éjszaka 11-kor még tömve vannak a metrók, a hivataloktól a mosodáig minden gőzerővel üzemel, és az utcákon is nagy a tömeg. Elég nehezen vettem fel az utazási tempómat és hozzáállásomat, és épp ezért az első napokban nem tudtam gördülékenyen alkalmazkodni a helyi szokásokhoz. A friss utazóban még benne van az, hogy mindent az otthon megszokottaknak megfelelően akar csinálni. De mivel ez idegen környezetben lehetetlen, hiba harcolni a körülmények ellen, mert csak a saját utazását rontja el vele az ember. Onnantól válik az utazás kellemessé, amikor átveszed az adott hely szokásait, le nem írt szabályrendszereit, és azok szerint élsz benne. Az öt nap alatt ezért folyamatosan átalakult, finomodott a véleményem az országról. Arra jó volt ez a kis intermezzo, hogy felfedezzek egy új világot, és hogy újra belerázódjak a hátizsákos utazásba. Az biztos, hogy a jövőben egy reptéri átszállásnál több időre nem tervezek ide visszajönni, mert bár nem rossz hely ez, de semmi olyan dolgot nem tartogat számomra, ami érdekelne.
