Hochalmspitze
Kissé vicces, hogy sosem jártam még Ausztriában. A szomszédos ország hegyei ismeretlenek számomra, jobban kiigazodok a Himalájában, mint az Alpokban. Ismét Gábor szólt rám, hogy mennek mászni, és hogy van még hely az autójában. Hozzácsapódtam a bandához, és ezúttal sem bántam meg.
Az Ankogel-csoport legmagasabb csúcsát, a 3360 méter magas Hochalmspitzét szerették volna elérni. Tudván, hogy a vége mászós móka lesz, hoztak magukkal felszerelést, én meg úgy gondoltam, majd túrázok addig, ameddig a minimalista strandpapucsos stílusommal lehetséges. A terv az volt, hogy éjszaka érkezvén, a Gießener Hütte alatti víztározónál rakjuk le az autót, ott vadkempelünk egyet, majd a következő napon megejtjük az expedíciót, a fárasztó napot a hüttében pihenéssel zárva.
Minden igazi kaland akkor kezdődik, amikor a tervek borulnak. A Gößgraben völgyben a víztározó felé vezető út le volt zárva. Egy sorompó állta utunkat, a nyitogatásával hiába próbálkoztunk. Hidegzuhanyként ért minket, hogy itt kell letáboroznunk, mert még a tározó parkolójától is tisztességesnek mondható, 1640 méteres emelkedő visz a csúcsig, nemhogy innen a sorompótól, 600 méterrel lentebbről. Ráadásul az időjárás is közbeszólt, azt láttuk, hogy vagy megmásszuk a következő nap, vagy búslakodva autózhatunk hazafelé. A napi 2200 pluszos etap tudata első blikkre szerintem mindnyájunkban megállította a vérkeringést, de hát mit volt mit tenni, beállítottuk az ébresztőt pirkadatra. A csajok lerakták a sátrat az árokpartra, mi meg álomra szenderültünk hűséges gépjárművünk csomagtartójában.
Pontban hatkor már indultunk is. A szerpentinen való baktatás hamar bemelegített. Bicajosok is tekertek itt felfelé, szép kötelező gyakorlat lehet az is így korán reggel. A völgy túloldaláról hatalmas vízesések zúgtak alá. Megjelentek az első tehénkék is, amik tovább növelték bennem a sétálás okozta jókedvet. Próbáltam beazonosítani a számomra idegen hegyvidék előbukkanó csúcsait, amiben a parkolóban kihelyezett információs tábla segített. A völgy egy katlanban végződik, amit a környező háromezres csúcsok határolnak, aljában a víztározóval.
Mikor elértük a 2215m-en álló hüttét, már dög meleg volt, pedig még csak fél 10 felé járt. A ház teljes luxus, az üzemeltető fazon rendes, segített mindenben. A terepviszonyokról kérdeztük, és azt javasolta, hogy mindenképp vigyünk jégcsákányt és hágóvasat, a csúcsgerinc alatti gleccser keresztezéséhez. A hüttében az Alpenverein kártyával a szokásos kedvezmények élvezhetők. A háztól egész jól be lehet látni a völgykatlant és a környező csúcsokat. Direkt rálátás nyílik a Hochalmspitzére, és a gleccserre is. Egy gyors tízóraizást követően folytattuk is tovább a műszakot.
A háztól két út vezet fel a csúcsig. Az egyik egyenesen északnak a gleccser irányába, a Steinerne Mandln csúcson át közelít. Ez a nehezebb. Mi a Lassacher Winkelscharte hágó felé induló utat választottuk. Fáradhatatlanul sétáltunk a gyönyörű tájban. Mindenféle vadvirágok és sziklák között lépkedve, patakokon átugrálva jutottunk egyre feljebb. Volt egy érdekes rész, ahol lemezesre töredezett sziklásban kellett menni. Egyre gyakrabban érte a lábunkat hó, majd a hágó alatt már masszív hóban kellett tapodni felfelé, jól jött a túrabot. Augusztusban hóban túrázni mindig egzotikus élmény.
A 2856m-es hágón kilátás nyílt a túloldalra, a Seebachtal völgyre. A hegyek északi oldala meredek letörésben végződik, elég nagy szakadékok tátonganak. Délnyugat felé haladva a Säuleck csúcs felé lehet kitérni. Mi ugyanezen a gerincen, a Detmolder úton északkelet felé vettük az irányt. Egy végeláthatatlan kőhalmon kellett felfelé araszolni, ami gyakorlatilag már tekinthető a Hochalmspitze csúcs főgerincének. Nagy örömmel, jó kedvvel, és motiváltan lépkedtünk a kőbányában. A 3000 méteres magassághoz közelítve sem panaszkodott senki a körülményekre, a ritkább levegő se viselt meg senkit.
Az egész napos menéstől annyira önjáróvá tud válni a test, hogy az ilyen jellegű sziklás akadálypályán való áthaladást az idegrendszer autonóm módon oldja meg. Pár órányi sziklán lépkedéstől a proprioceptív rendszer teljes mértékben aktivizálódik, a mozgásszervek és az agy kapcsolata, a koordináció és az egyensúlyérzék összhangba kerülnek. Gondolkodás nélkül a lábak maguktól mindig a legjobb helyre lépnek. Imádom ezt az állapotot! Az ember mindössze annyit tesz, hogy éber figyelemmel van jelen, a feladatok pedig maguktól oldódnak meg. Pont amikor az ész próbálna megtervezni egy lépést, akkor bizonytalanodik el, akkor remegősödik meg a láb.
3150 méteres magasság körül egy újabb hágóhoz értünk, ami egyben a gleccser szélét, és az én túrám végpontját is jelentette. A vékonyka út mellett leültünk szusszanni, és bedobtunk pár falatot. A falra közvetlen rálátás nyílt, láttuk a sok hangyát ott mozogni a B/C nehézségű ferráta útvonalakon, a drótkötelekhez rögzítve. A társak átvedlettek, magukra aggatták mászófelszereléseiket, hogy a napot megkoronázva, elinduljanak leküzdeni a maradék 200 méter szintet. A beszállópont megközelítéséhez a gleccseren át vezetett az út. Gábor jó hasznát vette a jégcsákánynak, mert egy ponton kicsúszott, és meg tudta vele fogni a helyzetet. Vártam ott egy fél órát, fényképeztem a tájat, meg az embereket a falban, majd elindultam visszafelé.
Hosszasan bandukoltam, majd a füves részre leérve a lemenő Nap tompán beeső fényénél kiültem egy kőre pihenni. Egyfelől sajnáltam, hogy nem mehettem a csapattal a csúcsra, de tudtam, hogy az nem az én műfajom. A josten nem kifejezetten a kitett sziklaperemeken való balettozásra teremtett, illetve számomra nem éri meg egy mászás a hozzá szükséges sokkal szélesebb tárgyi eszközkészlettel való bajlódást, sem az emiatt jelentkező jóval nagyobb anyagi ráfordítást. Alkatilag, lelkületileg hozzám sokkal közelebb áll a minimalista magashegyi túrázás. A fejlődésemet a saját képességeim kibontakoztatásában, és a természetben megjelenő kihívásokhoz való minél helyesebb alkalmazkodásban látom, és nem az általam birtokolt infrastruktúra bővítésében. Szabadabbnak érzem így magam, mert nem függök a képességeimet kiterjesztő tárgyak meglététől.
A házhoz visszaérve, kissé leégve, kiültem a padra megeszegetni madárlátta elemózsiámat. Szállingóztak lefelé a túrázók, néztem magam körül a nagy nyüzsgést, sokan jártak ezen a napon odafenn a csúcson. Pár óra elteltével kicsit feljebb sétáltam, egy flakon vízzel vártam a csapat érkezését, akik nem jöttek... Már a telihold világított, amikor az utolsó lefelé botorkáló embert kérdeztem, hogy látott-e valakiket még lefelé jönni. Azt mondta igen, de jócskán el vannak maradva. El nem tudtam képzelni, hogy mi húzódhatott el odafenn ennyi ideig. Nos, a társak önszorgalomból jelzés nélküli területek felfedezésére indultak, miután egy jobbos kanyart egyenesen vettek visszaséta közben. Még jó, hogy a katlan jelleg miatt eltévedni itt nem lehet, mert minden út a háznál köt ki. Végül teljesen kifacsarva, megérdemelten kortyolták sörüket a közel 16 órás etap után. Járt nekik a gratuláció, nagy menet volt ez.
Csináltam egy összefoglaló videót a túráról, illetve Gábor is, az ő felvételein a mászás részletei is láthatóak. Itt meg még pár kép:
