Jakokkal az Alpokban
A hegyek, a jakok és a túrázás számomra három kedves dolog. Ezeket egyszerre megkapva, jakokkal túrázni a hegyekben pedig a legnagyszerűbb időtöltés.
Régóta követem már Rosula munkásságát. Jakokat tart Svájcban, akikkel olykor nagyobb túrákat is megtesz. Haladt már át állataival keresztbe az Alpokon, két hónap alatt 600 kilométert megtéve. Csodálattal nézem az ezen útjairól készült videóit. Pár alkalommal évente, tavasszal és ősszel publikus túrákat is indít, amihez lehet csatlakozni. Felvettem vele a kapcsolatot, és első külföldi vendégeként éltem ezzel a lehetőséggel.
A Pennini-Alpokban ősszel nomádkodni alapos felkészülést igényel. Nagy gonddal állítottam össze a felszerelésemet. A sátoron és a meleg holmikon kívül öt napra elegendő túlélő kaját is bepakoltam a hátizsákba. Genfben landolt a repülő, ahol olyan dolog történt velem, ami addig még sosem, és ami alapjaiban változtatta meg az egész túrát, még annak megkezdése előtt. A poggyászomat vártam a futószalag mellett, az utasok vették fel sorra az érkező csomagjaikat. A szalag aztán idővel kiürült, majd megállt. Én meg továbbra is ott álltam, a hátizsákom nélkül, és tudtam, hogy ezzel minden tervem összedőlt. A cuccom a brüsszeli átszálláskor kallódott el. A reklamáció során nem is lepődtek meg az illetékesek, ugyanis már értesítették őket, hogy valami hiba volt az ottani rendszerben. Elégé elöntött az ideg. A világ sokkal szerencsétlenebb részeibe utazva eddig mindig hiánytalanul megérkezett a csomagom, de Belgium és Svájc között elveszett. Rájöttem, hogy a bosszankodással nem megyek semmire, így inkább átkapcsoltam az agyamat újratervezés módba. Mivel a túra pár óra múlva indult fel a hegyekbe, ezért nem várhattam meg amíg utánam küldik a következő járattal a csomagot, mert akkor lemaradtam volna a túráról. Úgy döntöttem tehát, hogy úgy teszek, mintha minden a menetrend szerint zajlana, és elindulok a túrára, annyi különbséggel, hogy nincs nálam a felszerelésem.
Megvásároltam életem legdrágább vonatjegyét, 16 ezer forint volt a kétórás út Sionba. A Genfi-tó és a hegyek csodás panorámáját nem tudtam élvezni, mert javában dolgozott még bennem az idegesség. Sionból már az egyik túratárs vitt fel az autójával Les Haudéres-be, a gyülekezőhelyre. A videók alapján azonnal megismertem Rosulát, aki a többi túrázóval együtt várt ránk. Tíz főből állt a csapat. Svájc ezen részén mindenki franciául beszél, de az angol is megy mindenkinek, ezért tudtam velük kommunikálni. Kérdezte Rosula hogy mi lesz így, felszerelés nélkül? Megegyeztünk, hogy majd improvizálunk. Szerencsére tudott adni egy meleg hálózsákot, illetve egy iszonytatóan büdös, kicsit szakadt, de legalább szintén meleg pehelykabátot is előkotort valahonnan, hogy az alapvető dolgaim meglegyenek. Óriási szerencse, hogy a kézipoggyászként kezelt, legfontosabb dolgokat tartalmazó kis napi táskám velem volt, ami nem csak a pénzt és az iratokat tartalmazta, hanem valamilyen rejtélyes okból kifolyólag odahaza abba raktam bele a kesztyűmet és a sapkámat is. A reptéri ügyintézőknek a poggyász kiszállításához fix címre volt szükségük, ezért megadtuk az egyik étterem címét, akik szívesen segítettek, várták és tárolták a csomagomat a túráról való visszaérkezésünkig. Mi pedig késő délután elindultunk autóval fel a hegyekbe, hogy megkezdődhessen végre az igazi, várt kaland.
Havas hegycsúcsok között, egészen 2500 méter magasságig kaptattunk egy szerpentinen. A táj, a hegyek jobb kedvre derítettek. Amikor megérkeztünk, és megláttam a ránk váró, legelésző jakokat, széles mosoly ült az arcomra. A túrán résztvevő kilenc állat közül jó párat név szerint is ismertem már a videókból, de élőben látni és megsimogatni őket felemelő érzés volt. Ne essen félreértés, a jakok nem simogatásra való házi kedvencek. Legszívesebben átöleltem volna őket, de a közvetlen közelükbe, a privát terükbe férkőzés csak kölcsönös bizalom esetén lehetséges, és csak a nyugodt viselkedést tolerálják. Nagyon érzékeny állatok, figyelni kell a jelzéseikre. Hangot nem adnak ki, farkuk, fejük és szarvuk mozgatásával jeleznek a környezetük és a csorda többi tagja felé. Ezek a gesztikulálások olykor az emberek számára is beszédesek. Ha az állatnak nem tetszett a közeledésem, akkor határozott fel-le fejmozgással parancsolt hátrébb. Szemből, vagy a szarvuk környékén nem tanácsos közelíteni feléjük. Oldalirányból, a hátsó lábuk vonalában a legengedékenyebbek.
A vacsora elfogyasztása közben, amolyan eligazítás jelleggel, rengeteg más alapszabályt is lefektetett Rosula az állatokkal való viselkedéssel kapcsolatban, amiket a következő napokban be kellett tartanunk. A reggeli és a vacsora minden nap biztosítva volt. Mivel a napközbeni kajám ugrott, ezért a reggeli zabkásában és az esti meleg ételben volt minden bizodalmam. Mivel már későre járt, felállítottuk a sátrakat, és egy bámulatos naplemente megtekintése után nyugovóra tértünk.
A jakok több szakaszban alszanak. Felkelnek az éjszaka közepén legelni, kérődzeni, majd visszaalszanak. Hajnali fél háromkor kolompolásra és dübörgésre ébredtem. Kinéztem a sátorból, és a telihold fényénél láttam, hogy az állatok futkároztak a sátrak között. Mókás jelenet volt. Hirtelen nem értettem a kerítésük lényegét. A földbe vékony cölöpöket szúrtak le, amik hajszálvékony szalaggal voltak összekötve, befoglalva ezáltal egy területet, amin belülre az állatok "be voltak zárva". De csupán az ő jóindulatukon múlt az, hogy azon belül maradtak-e vagy sem. A kicsik átfértek a szalag alatt, a nagyok meg könnyűszerrel át tudták volna szakítani, vagy például — mint ezen az estén történt — át is tudták ugrani, ugyanis a jakok egyik kevésbé ismert képessége, hogy hatalmasat tudnak ugrani. Viszont reggelre mindegyikük újból a körön belül volt ismét, pontosan tudták, hogy ott a helyük. A kerítés tehát nem is kerítés igazából, hanem egy területkijelölő eszköz.
Pihentető alvás után sátrat bontottunk, illetve minden felszerelést a jakok számára hordozható formájú, vízálló pakkokba préseltünk. A zabkása bedobása után kezdődhetett a reggeli rituálé, a jakok felnyergelése és megrakodása, amiből én is kivettem a részem. Ezek az állatok remek hátasok, egész nap képesek hatalmas súlyokat cipelni. Fontos, hogy kényelmesen legyen rajtuk a súly elosztva, és hogy ne törje őket a rakomány. A nyeregre terítendő pokróc zsebeiben van egy-egy csomag felszerelés. A pokróc felrakása a nyeregre kétemberes munka. Az állatot hátulról-oldalról megközelítve, szép nyugodtan kell ráhelyezni a súlyt, amit a biztos tartás és az állat komfortosabb mozgása érdekében a hasuk alatt egy szíjjal át is kell kötni. A művelet közben volt, hogy a jak elindult előre, de alapvetően mindegyikük tűrte ezt a folyamatot.
Amikor már menetkészen minden felszerelés rajtuk van, a csapat tagjai körbeállják az elkerített területet, élő kerítést alkotva. Erre azért van szükség, hogy a kerítés bontása és a cölöpök kihúzgálása és összeszedése után ne kóboroljanak el az állatok, hanem továbbra is legyenek bezárva. Majd amerre indulni kívánunk, oda állnak a frontemberek, akik azáltal, hogy elindulnak előre, lyukat hagynak az élő kerítésen. Így az állatokat biztató vezényszavak és a kinyíló szabad tér hatására, valamint a hátul maradó, így az állatokat előre nyomó emberek által a karaván megindul előre.
Csak az állatok előtt, vagy mögött szabad haladni. Köztük semmiképp, oldalra tőlük pedig csak akkor, ha azt szeretnénk, hogy az ellenkező irányba kanyarodjanak. Úgy kell ezt az egészet elképzelni, mint mágnesek esetében. A hátul haladó ember, minél közelebb van az állathoz, annál jobban pusholja, taszítja előre őket. Ha lemarad 10-20 méterrel, akkor kevésbé erős a nyomás. Az elől haladó ember, ha nincs kellően távol, akkor szintén lassítja ezáltal a sort. Ezek tudatában tetszés szerint be lehet állítani a tempót és az irányt. Az egész túra alatt egyszer sem kellett őket megütni, vagy más erőszakos módon irányítani. Pusztán pozícióváltásokkal, hangokkal, és egyéb nagyon finom jelzésekkel operálva, kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködés alakult ki.
Ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy mindig 100%-ban az ember kezében van az irányítás. Nagyon kényes ez az egyensúly. Van ugyanis, hogy amikor nem sorban, hanem szabad téren haladnak egymás mellett, akkor az akár 45 fokos parton, teherrel a hátukon képesek felfelé futni olyan iramban, hogy lehetetlen utolérni őket. Persze nem szaladnak világgá, de az embernek csorbul az az érzése, hogy mindent kontrollál. A vadonban, teher nélkül ezek az állatok egy nap alatt óriási területet képesek bejárni magashegyi körülmények között.
Mivel ember és állat egyaránt fárad, pár óránként kisebb-nagyobb pihenőket tartottunk. Az első megállj a Tsaté hágón volt. Ekkor az állatok kifújták magukat, és elvonultak legelni. Csakúgy, mint az emberek. Irigykedve néztem, ahogy a túratársak a táskájukból előszedték az elemózsiát. Én ismerem magamat annyira, hogy tudom, jól viselem a napokon át tartó túrázást kevés élelemmel is. De ettől függetlenül rossz érzés volt az, hogy én is becsületesen felkészültem felszereléssel és élelemmel egyaránt, és mégsem tudtam élni velük. A társaság viszont olyan együtt érző és segítőkész volt, amire nem is számítottam. Ezekben a pihenőkben mindenki adott valami harapnivalót. Volt akitől egy szelet puszta kenyeret kaptam. Mástól egy csík sajtot. Valaki egy kocka csokit adott. Szóval apránként, de mindig összejött valamennyi kaja. Mindenki segített, ahol tudott, én pedig nem győztem hálálkodni, és örültem, hogy ilyen emberek vesznek körül.
A pihenő utáni elinduláskor már mindenki tudta, hogy hová álljon. A nyugalmas leereszkedést irgalmatlan hangos robbanás zavarta meg. A jelenség hangrobbanás volt, amit a sioni reptérről felszálló, hangsebességnél gyorsabban haladó gyakorlatozó vadászgépek produkáltak. Nagy mínusz pont ez nálam, ugyanis egyfolytában repkedtek a környéken, és miattuk - ha hangrobbanás többször nem is -, de zaj keletkezett. Nem beszélve arról, hogy akár lavinát is elindíthat egy ilyen robbanás, bár jelenleg épp nem volt annyi hó a hegyekben hogy ennek reális veszélye lett volna. Eszembe jutott Kirgizisztán, ahol soha egyetlen repülőt, még utasszállítót sem láttam az égen, így ott a tökéletes csend megvalósulhatott.
A jakok lefelé még gyorsabbak. Főleg, ha tavat látnak. Imádnak a vízbe belemenni, legyen az akármilyen hideg. Belemennek, de csak állnak benne. Áztatják, hűtik magukat, nagyon mókás. Vigyáznak a cuccainkra, sosem mennek bele annyira a vízbe, hogy a rakomány vizes legyen. Egy másik, talán kevésbé tudott tény a jakokról, hogy tudnak úszni mély vízben is. Általában 5-10 percig tartózkodnak a vízben, utána a szárazföldön folytatják, legeléssel. Ekkor mi is megálltunk. Nagyon tetszett nekem, hogy végre nem teljesítménytúra volt ezt, csak túra. Ugyan fárasztó volt minden nap, de nem volt benne az az idegőrlő teljesítménykényszer, amit az ember otthonról, a hétköznapjaiból hoz magával. Így a gyönyörű, napos időben, a fűben elterülve volt idő alaposan szemügyre venni a tájat és megfigyelni a növényevők szokásait.
A pihenő után kipróbáltam magamat frontemberként. Ráadásul lejtő következett. Mondta is Rosula, hogy ha nem bírom a tempót, akkor váljak ki a sorból, álljak félre, és hagyjam elmenni az állatokat. Fel kellett kötnöm a gatyámat (aminek az ülepén óriási lyuk tátongott, de ugye nem bírtam kicserélni még napokig). Gyakorlatilag futó tempóban kellett a jakoknak mutatni az utat. Sosem felejtem el azt a képet, amikor menet közben egy pillanatra hátrafordultam, és egy csapat lobogó szőrű tulkot láttam felém rohanni. Szenzációs volt, ezekért az élményekért éri meg reggelente felébredni.
Amikor elágazáshoz érünk, akkor az egyik utat le kell zárni az állatok elől. Ezt az egyik frontember tudja megtenni úgy, hogy a karjait oldalra kinyújtva, egész testével akadályt képez. Így a mágneses példa alapján az állatokat a másik, szabad irányba fogja taszítani. Az addig elől haladó ember így hátra kerül. A sétapálca vagy bot a kar meghosszabbításának felel meg, ami a jelzéseket még erőteljesebbé teszi. Sosem szoktam túrabotokat használni, de most az egész túra alatt volt nálam egy fabot, és pozitív véleménnyel vagyok róla. Éreztem, hogy sok terhet levett a lábaimról, és a lefelé haladásban is sokat segített egy harmadik láb.
Első napunk végére értünk. Egy szép tisztáson, egy kis tó mellett állapodtunk meg. Nagy megkönnyebbülés volt az állatoknak, amikor a csomagokat és nyergeket levettük a hátukról. Noha közel sem voltak úgy felpakolva, mint mondjuk Nepálban szokás, de azért mégiscsak egész nap cipelték a súlyt. Örültem, hogy annyival is könnyíthettem a dolgukon, hogy az én hátizsákomat nem kellett cipelniük.
Azonnal, még napsütés mellett felállítottuk a sátrakat, és előkészítettük a fekhelyeket, hogy este, amikor jön a hűvös, már csak bele kelljen feküdni. Megtapasztaltam már, hogy a szép idő a hegyekben illuzórikus. Amint eltűnik a Nap, egy pillanat alatt tovaszáll, és az összes ruhát magamra rántva is diszkomfort a létezés. A terelő sráccal voltam egy sátorban. Jó volt ellesni tőle apró trükköket. Látszik, hogy hivatásszerűen űzi a nomádolást. Mesélte, hogy tehenekkel foglalkozik, minden nap hajnali háromkor ébred és este tíz körül alszik el. Kemény élet, de valahogy mégis emberibb, tisztább, őszintébb, mint a kilenctől ötig irodai aktatologatás.
A vacsora előtt tettünk egy kis kirándulást páran az Autannes tóhoz. Én azért csatlakoztam, mert a mozgás volt az, ami melegen tartott, képtelen voltam csak egy helyben állni és várni. A kis kitérő után önként vállaltam a vízgyűjtést is, hogy felkaptathassak egy forráshoz, és hogy cipekedhessek. Egyrészről örültem, hogy én is hasznos tudtam lenni a csapat számára, és hogy segíthettem, másrészről mozgás nélkül fáztam volna.
Nem sok kaja volt bennem, így vártam már nagyon a vacsorát. A begyűjtött vizet forraltuk fel, és a legprimitívebb zacskós levesport engedtük fel vele. Majd Rosula mindenféle zöldségeket főzött ki vegyesen, különösebb koncepció nélkül. Volt már grandiózusabb étkezésem, de akkor ott ennek is nagyon örültem. Tüzet is gyújtottunk, de én már nem fértem a lángok köré, mert a csípős szélben mindenki a meleg után sóvárgott. Így számomra már csak a WC-zés volt hátra a természet lágy ölén, mert nincs rosszabb annál, mint amikor az éjszaka közepén jön rá az emberre, és egy befűtött hálózsákból kell kibújni a jéghidegbe majd a korom sötétben botorkálva keresni az alkalmas helyet.
Éjszaka többször felébredtem rá, hogy az eső verte a sátrat, és hogy nagyon fújt a szél. Reggelre már hó szállingózott, kellemetlen hideg volt. Az ébredéssel újból elkezdődött a napi rutin. A legutálatosabb rész az, amikor a felfújható matracot, hálózsákot, és egyéb dolgokat vissza kell gyömöszölni a csomagolásukba. A gyártók a lehető legkisebb méretűre tervezik a csomagolást, hogy eladhatóbb legyen, viszont az első kibontást követően, még tökéletes hajtogatás esetén is szinte lehetetlen visszazárni beléjük a terméket. Nem értem, hogy miért nem lehet csak egy centivel nagyobb a zsák, rengeteg kíntól kímélné meg a használóját. Kívánom a tervező zseniknek, hogy egyszer valós körülmények közé kerülve, lefagyott ujjakkal egyék meg azt, amit főztek. A probléma még jobban megmutatkozik, ha nem saját holmikról van szó. A saját sátramat, hálózsákomat már ismerem, azokkal egyperces munka lenne. De idegen cuccokkal nagyon nem hiányzó türelemjáték ez a hideg reggeleken.
A reggeli és az állatok felmálházása után útnak indultunk. Hamar bemelegedtem, ugyanis ekkor már teljes értékű pásztorként éreztem magam, akire szükség volt az állatok irányításához, így nem maradhattam le. Ők pedig megint elkezdtek partnak felfelé futni, így nekem sem volt más választásom. Utakat zártam el előlük, irányban tartottam őket, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Nagyon élveztem a tevékenységet. Ezt a részét szerettem a legjobban a napoknak, amikor mozgás volt. Amikor csak mentünk, én és a jakok. A sétálás közben a panorámát csodálva a Himalája idéződött fel bennem, mind a hegyek formája, mind a színvilág miatt. Ahogy haladtunk egyre feljebb, egyre jobban szállingózott a hó, egyre havasabb volt a táj. Az állatok nagyon jól mutattak a fehér környezetben.
Amikor épp Rosula mellett sétáltam, mindig megragadtam a lehetőséget, és faggattam őt. Érdekelt, hogy miért nem foglalkoznak jaksajt és jakvaj készítéssel, vagy a tejükkel úgy általában. Hisz úgy gondoltam, ezekre a prémium árkategóriás termékekre Svájcban egész biztosan akadna vevő. Azt mondta, hogy a nőstény jakok nagyon kevés tejet adnak, lévén, hogy az ő életterükben kevesebb a fű is. Arra a kevés tejre meg szüksége van a borjaknak. A Himalájában ugyan felhasználják a jaktejet, de csak azért, mert ott nincs más opció, annak a kevésnek is örülnek. De egy olyan országban mint Svájc, ahol az alacsonyabb régiókban a dús legelőkön tartott hagyományos szarvasmarha tehenek hektoliter számra adják a tejet, egész egyszerűen nem éri meg a jaktejjel bajlódni.
Svájcban a jakokat csak a húsukért tartják. Hároméves korban érik el azt a határt, ameddig a fogyasztásuk és a gyarapodásuk aránya kedvező a gazdák szempontjából, így ekkor ölik le őket. Utána is nőnének még nyilván, de a fogyasztásukhoz képest már nem olyan jó arányban. Szomorú ez, de ez van. Főleg ha azt nézzük, hogy a nőstényállat normál esetben 24 évet él, a hímek meg 16 körül. Gyakorlatilag gyerekként válnak kolbásszá. Rosula munkássága épp azért példaértékű, mert szeretné megmutatni azt, hogy ezek az állatok másra is jók, nem csak megenni őket. A hegyi teherszállítástól kezdve a túrázáson át a selymes szőrükből készült gyapjútermékek készítéséig sokrétűen hasznosíthatók. Azt is megtudtam, hogy az utóbbi években lement a jakok ára legalább a felére, mert már nem ritkaság, nagyjából ezer jak él Svájc területén.
Húsnak való állatot, például jakokat Ázsiából beimportálni Európába jelenleg gyakorlatilag lehetetlen a szigorú szabályozások miatt. Kizárólag állattani, állatkerti felhasználásra hozhatók be. Az európai jakok eredete homályos, a legkorábbi dokumentált behozatal 1956-58 közé datálódik, amikor az NDK-ba Mongóliából és Kirgizisztánból importáltak 17 jakot. Az eltérő természeti adottságok persze kihatnak az állatok egészségére. Például a talaj és ezáltal a fű tápanyagtartalma eltérő az eredeti élőhelyükétől, és a nagyobb ásványi anyag koncentráció miatt előfordulnak vesekő miatti pusztulások. Rosula kedvenc állata is épp így lelte halálát.
E napi piknikünket is csodaszép környezetben, a Lac de Lona tó felett töltöttük. Újfent kaptam morzsákat a többiektől, sőt, egy-két darab aszalványt még félre is tudtam rakni szűkösebb időkre. Túránk legmagasabb pontja felé vettük az irányt, a 2985 méter magas Becs de Bosson csúcsra. A gerincen süvített a szél, a fű oldalvást dőlve volt jégbe fagyva, elég cudar idő volt. De a jakok még itt is bementek egy kis tóba. Lehet, hogy melegük volt? Amikor az előbukkanó Nap sugarai melegítik a kesztyűt, vagy a cipő orrát, és kezdenek kiolvadni a fagyott végtagok, az nagyon jóleső érzés, elfelejtődnek az addigi kellemetlenségek. Egészen addig, amíg ismét elbújik a Nap, és újból kiszolgáltatottan érzi magát az ember.
Nem szakmabeliek számára pusztán ránézésre nehéz lehet megállapítani egy jakról, hogy az fiú vagy lány. A két legjobb iránymutató paraméter a testméret és a szarv formája, vastagsága. A nőstények sokkal kisebbek. Egy kifejlett példány 200-300 kg körüli súllyal bír, míg a hímek a 400-600 kilogrammot is elérhetik. A nőstényállat szarva végig vékony, még a tövénél is, és egyenesen felfelé ível, visszahajlás nélkül. A hímek szarva hosszabb, és a tövénél sokkal vastagabb. Az ő szarvuk is egyenesen felfelé ível, viszont érdekesség, hogy kasztrálás után elkezd a vége hátrafelé hajlani. Ennek gondolom hormonális okai vannak. A borjak esetében pusztán ránézéssel már nehezebb megállapítani a nemet. A mi csapatunkban 6 hím volt és 3 nőstény. Az egyik közülük idén áprilisban született kis borjú, aki mindig az anyukája közelében volt, és fél évesen is gond nélkül bírta tartani a tempót a felnőttekkel. Szociolingvisztikai érdekesség, hogy míg nyugaton a jak kifejezést egységesen használjuk mindkét nemre, addig keleten, az eredeti élőhelyükön a jak kizárólag a hím állatot jelöli, a nőstény pedig a nak.
Rengeteget mentünk a második napon, és volt egy pont, ahol már látszott az állatokon, hogy nagyon nem akarnak aznap tovább haladni. Kerestünk egy relatíve jó táborhelyet, és azonnal felépítettük a sátrakat, ugyanis szeles hóvihar kerekedett. A cipőm nem alkalmas efféle kalandokra, főleg úgy, hogy ismét én mentem vizet gyűjteni, és a folyóátkeléseknél picit még be is ázott. Bosszantó volt a tudat, hogy készültem pótcipővel és zoknikkal, de mégsem tudtam használni azokat. A lábujjaim megfagytak, de nem csak nekem, hanem a többieknek, a drága minőségi bakancsukban is.
Nem az íze, inkább a melegsége miatt kértem repetát a vacsorára kapott puliszkából, majd gyorsan pontot is tettem a nap végére azzal, hogy bebugyoláltam magamat a hálózsákba. Kétségkívül ez az éjszaka volt az egész túra kényelmi mélypontja, ugyanis ezúttal az alvás sem volt kielégítő. Néha tudtam csak elszenderedni, ugyanis a háromévszakos hálózsák kevésnek bizonyult, áthatott rajta a -8 °C-os hideg. Reggel forró teát szorongatva a kezemben figyeltem a jakokat, akiket szemlátomást hidegen hagyott a hideg. Ők az eredeti élőhelyükön -20 °C-hoz vannak szokva, így ez a reggel olyan lehetett nekik, mint számomra a forró nyár közepén egy hűvösebb szellő. A cipőm és ezáltal a lábujjaim jégben álltak, én pedig a reggeli teendők közben helyben ugrálva és futkározva próbáltam megbecsülni, hogy — az egyébként teljesen tiszta égbolton — mikor tűnik elő a hegyek mögül a Nap.
Ezen a reggelen én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy kikefélhettem a jakok szőrét. Már régóta vágytam rá. A műveletre azért van szükség, még a felnyergelés előtt, hogy minden idegen tárgy (kavicsok, fűszálak, föld) kihulljon belőlük. Különben végig nyomná őket a nyereg alatt, olyan lenne, mint a cipőbe befurakodó kavics. Eleinte csak gyengéden simogattam őket, de Rosula bemutatóját látva erősebben folytattam.
Minden állat másként viselkedett, mindegyiknek megvoltak a maga jellemvonásai. Julong sose nézte jó szemmel, ha közelítettem felé, így a kikefélést sem engedte. Egy másik, jak életkor szerint számolva tinédzser állat az egész világra mérges volt, legalább 5 méteres távolságot kellett tartani tőle, különben elzavart.
Mikor befejeztem a felnyergelést és a rakodást, és a kerítés összeszedésével megkezdtük a napi túrát, épp akkor érték el a Nap sugarai a völgyet. A hegyvidéki időjárásban bámulatos az, hogy az egyik percben még a végtagjaim épségéért izgulok, a másikban meg nem győzöm levetni magamról a rétegeket. Gyönyörű idő kerekedett, ami egész nap kitartott. A meleghez hozzájött még a meredek partnak való kaptatás, fel egészen a Cou hágóig. Kellemes érzés volt, hogy a cipőm átmelegedett és meg is száradt. A hágón megpihenve éreztem, hogy az arcom le is égett picit.
Eddig a pontig alig pár emberrel futottunk össze a hegyekben. A hágóról a hegy nyugati oldalára leereszkedve már nagyobb volt a népsűrűség, óránként találkoztunk túrázókkal. Őket az elől haladóknak kellett értesíteni a karaván érkezéséről, hogy még időben álljanak félre. Ugyanis ha az úton maradnak, akkor a jelenlétükkel — ugyan tudtukon kívül, de — ők is pásztor szerepet töltöttek volna be, és kihatottak volna a csorda haladására. Volt egy idősebb nő, aki szó szerint menekülőre fogta, mert félt ezektől a jámbor teremtésektől. Újabb bizonyíték, hogy a félelem az valaminek a nem ismeréséből fakad. Egy közös volt mindenkiben aki meglátott minket: mindenki azonnal a fényképezőgépéért nyúlt, és szenzációként kezelte a jelenséget. Rosula viccesen felvetette, hogy minden fotóért kellene kérnie egy dollárt. Nem tartottam jó ötletnek, lévén hogy ekkorra már olyan 1600 kép volt a gépemben.
Nem ejtettem még szót Anun kutyáról, akit kifejezetten megkedveltem. Minden tiszteletet megérdemelt a viselkedése. Nem zajongott, nem volt útban, sőt, végig éles figyelemmel kísérte az állatok mozgását, és segítette a terelést. Elképedtem, amikor egyszer a kerítés bontásakor hiányzott egy ember a körből, és ő parancs nélkül, magától beállt arra a helyre, ahol a hézag tátongott. Napjában egyszer összebalhézott Julonggal. Elkezdte megugatni őt, mire a jak megindult felé fejjel, és arrébb tessékelte. A köztük lévő feszültség okai a mai napig tisztázatlanok.
Délután elértünk egy gyönyörű fenyvesbe. Nem a nyár, hanem az ősz a legszebb évszak a túrázáshoz. Amikor nem egysíkúan zöld minden, hanem az összes szín felvonul a vöröstől a sárgán át a zöldig. A természet legszebb produkciója az, amikor ez a színkavalkád a kék hegyek között, fehér hóval vegyül. A hab a tortán pedig az, amikor ebben a környezetben jakok sétálnak, akik a sűrű fenyves akadályait is remekül veszik. A tuskók, ágak, sziklák, és egyéb tereptárgyak kikerülése vagy átlépése nem okoz gondot számukra. A jakok viselkedésére jellemző, hogy ha egy nehezebb szituáció elé kerülnek, akkor megállnak, és alaposan elemzik a helyzetet, mielőtt cselekednének. Körülnéznek, szaglásznak, alternatív megoldásokat keresnek. A biztosra törekszenek, nem cselekednek felelőtlenül. Nyugodt, statikus növényevő, de ha veszélyt érez, akkor képes nagyon hevesen, azonnal reagálni.
Ezen a napon is sokat mentünk. Érzésre 15-20 kilométerre tippeltem. Megállapodtunk egy réten, egy kis hegyi házikó mellett. A táborhely kiválasztásakor mindig figyeltünk arra, hogy folyóvíz közelébe telepedjünk, ahol van legelni való fű az állatoknak, és vízszintes talaj a sátraknak. A lecuccolás után még percekig lihegtek az állatok, picit sajnáltam őket. A délutáni rutinfeladatokat kellemes napsütésben, mezítláb végeztem. A pulóveremet is levetettem, had irigykedjenek a többiek a vad jakos pólóm láttán. Dolgaim végeztével nekiláttam aprólékos feladatomnak, ezernyi szúrós tüskét kellett kiszednem az egyetlen zoknimból.
Elfoglaltuk a kis ház udvarát. A faasztalon szétterítettük a kajákat, és elkezdtünk főzőcskézni. Kínáltak nekem jakhúsból készült szalámit, de az éhenkórászság ellenére sem fogadtam el. Olykor a kutyának odavetett falatok után is csorgott a nyálam, ennek ellenére nem voltam hajlandó jakhús fogyasztásával hozzájárulni a leölésükhöz. A vacsora után szokás szerint a többiek beszélgettek egymással, de mivel én egy kukkot nem értettem a franciából, ezért mint mindig, ezúttal is inkább odébbálltam, és egymagamban néztem a jakokat. Órákig képes voltam őket figyelni. Ahogy legeltek, ahogy helyezkedtek a csordán belül, ahogy reagáltak egymás és a külvilág jelzéseire. Az állatok közé azért sem szabad beállni, mert az a kommunikációs csatornájukban keltene akadályt. Néztem, ahogy a kicsi mindig az anyukája biztonságot nyújtó közelségében bóklászott. Ahogy bámulták a tájat, és ahogy beleszagoltak a levegőbe. Mellékesen, a jakoknak egyáltalán semmilyen kellemetlen szaguk nincs, sőt, még a trágyájuknak sem.
Elég nagy rumli volt már az asztalon, amikor egyszer csak megjelent a tulaj és családja. Kijöttek az éjszakát a hegyekben tölteni. Nem problémáztak, már csak azért sem, mert adtunk nekik a meleg ételből. Kinyitották az ajtót és az ablakokat, én pedig rácsodálkoztam az enteriőrre. Ha Svájcban a hegyekben ilyen "menedékházak" vannak, akkor milyenek lehetnek a rendes lakóházak? Maximális luxus a hegyek között. Új bútorok, szőnyegek, kályha, konyhai berendezések. Hogy lehet háza itt valakinek? Belegondoltam, hogy ha az enyém lenne, le sem mennék onnan soha az életbe. Főleg úgy, hogy az állam anyagilag támogat minden olyan beruházást — és nem csak az állatokat —, ami a hegyvidéki életet és gazdaságot lendíti előrébb. Elvileg e támogatás nélkül mindenki a városokba költözne, Svájc hegyei pedig elnéptelenednének.
Ezen az éjszakán kellemesen aludtam, nem ébresztett fel sem hideg, sem csapadék zaja. Épp ezért a sátorból kikukucskálva meglepődve pillantottam meg a vastag hótakarót. Nem volt hideg, 0 °C lehetett. Az utolsó túranapon az időjárás ránk mosolygott. A nagy hó rengeteget tett hozzá a táj képéhez, és felnyergelés közben hozzá a Nap is kisütött.
Az indulás előtt Rosula energetikailag helyre tett mindenkit, kifejezetten kérte, hogy teljen ez a nap lassú tempóban, nyugalomban, csendben. Így is történt, szavak nélkül haladtunk. Csak a jakok kolompjai és a természet neszei keltettek hangot. Én nagyon nagyra értékeltem ezt, mint a csöndet úgy általában mindig. Akárhová megyek, az embereknek valamiért szokása az, hogy pofázzanak, ha kell, ha nem. És a legtöbbet mindig azok beszélnek, akiknek semmi mondanivalójuk nincs. Nehezen élem meg azokat a pillanatokat, amikor az értékes csöndet értéktelen zaj váltja fel.
Rosula nagyon együtt rezeg az állataival. A jakok mögött némán haladt, a frontemberrel csupán kézjelzésekkel, az állatokkal pedig egy egészen más hullámhosszon kommunikált. Volovron káprázatos behavazott fenyőerdejében haladni így, csendben, együtt lélegezve a természettel, mindörökre feledhetetlen túraélményt adott.
Közeledtünk a civilizáció felé. A jakok otthona a völgy túloldalán volt, így a völgyben fekvő Evoléne falun át kellett haladni. A művelet előtt megálltunk pihenni, mert tudtuk, hogy az ereszkedés és a falun átvonulás közben már nem lesz rá lehetőség. Szükség volt mindenki pár nap alatt összeszedett rutinjára ahhoz, hogy az embereket előre figyelmeztetve, az autókat megállítva, az állatokat expeditív módon, a hidakat is beremegtetve áttereljük a túloldalra. A rövid időre feltartóztatott polgárok nem voltak türelmetlenek, sőt, inkább érdekességként tekintettek az állatokra, amiből nekem úgy tűnt, hogy errefelé sem mindennapos dolog a jak.
Átérve a falun, megálltunk utolsó pihenőnkre. Az állatok nagyon fáradtak voltak már, a nyelvüket lógatva lihegtek. A jakok a bennük keletkezett hőt csak nagyon kis mennyiségben képesek izzadás által kivezetni magukból. Persze a nagy hidegekben ez épp kapóra jön, így tudják magukat melegen tartani. Viszkethettek is, ugyanis kiszemeltek egy bokrot, amibe kollektíve belevakarták a fejüket, a komplett bokrot legallyazva ezáltal. Szokásuk, hogy tetszőleges tereptárgyhoz, például egy kemény sziklához erősen hozzádörzsölik a fejüket. Mókás, amikor a vakaródzás után kócos fejjel bambulnak az ember szemébe.
Az utolsó szakaszon a fáradtság ellenére motiváltak voltak az állatok, mert pontosan tudták, hogy már közel az otthonuk. Nagyon jól ismerik a domborzatot, bárhonnét haza tudnának találni maguktól. Nagy emelkedőt követően, csendben, komótosan haladva értünk be La Giette pár házikóból álló piciny településére. A farmon maradt állatok izgatottan várták a megkerült csellengőket, akik alig bírták kivárni a lecuccolást, egyből rohantak üdvözölni társaikat. Jó volt látni az örömüket a 45 fokos dőlésszögű otthonuk ismerős terepén. Hemperegtek a földön, a farkukat csóválták. A nagyobbak összeakasztották szarvaikat, a kicsik fejjel tolták egymást, mindezt játékból.
Noha a földhöz nem dörgöltem magam, de hasonlóképp örültem én is, amikor megláttam a táskámat. Felbontatlanul, hiánytalanul, épségben. Az első dolgom az volt, hogy az összes élelmemet, a magvaktól az energiaszeleteken át a csípős kolbászig, mindent odaadtam a többieknek. Jólesett letörleszteni a kölcsönt. Persze az ötnapos, táskában érlelt sajt már nem volt friss, de a franciák sajt terén nem finnyásak, megettek ezek mindent.
Rosulának van egy kis boltja, ahol jakos szuveníreket árul. A legtöbb tárgy a saját keze munkája. Jakos szelence, dísztányér, faragványok, gyönyörű fali képek. Jakszőrből készült sapka, pokróc, fonál. Könyvet is írt, az is megvásárolható, illetve pólókat is lehet kapni, de férfi méret épp nem volt. Így beértem pár kedves képeslappal. A boltban nincs senki, és ajtaja sincs. A vásárló felírja egy füzetbe hogy mit visz el, bedobja a kasszába az érte járó pénzt, majd távozik. Megpróbáltam elképzelni ezt a modellt Magyarországon. Érdekes jelenség a nepáli imazászlók népszerűsége. Nem csak az ő házában és boltjában láttam, hanem a hegyekben is a csúcsokon, menedékházakon. Talán ilyen elterjedt a buddhizmus Svájcban, vagy csak a magashegyi összetartás végett, vagy pusztán színes díszítésként funkcionálnak?
Nehéz volt elbúcsúznom az állatoktól, akik örökre belopták magukat a szívembe, de láttam, hogy törődő kezek között, nagyon jó helyen élnek. Az egyik túratárs szállást intézett nekem még aznapra egy genfi hostelbe. Egy másik túratárstól, Bertrandtól fuvart is kaptam oda, nem kevés pénzt megspórolva a vonaton. Sőt, csak a kedvemért, egy másik úton, a franciaországi Chamonix városán át vitt el oda, csak azért, hogy a Mont Blanc tövében haladhassak el és láthassam a hegyet. Roppant pozitív módon csalódtam az emberekben, túláradóan segítőkész volt mindenki mindenben.
Az autóban Bertrand megkérdezte, hogy miért szeretem a jakokat. Nem volt előre bekészített válaszom, mert talán soha még el nem gondolkoztam ezen. Egzakt válasz híján, elkezdtem sorolni a jakok számomra legfontosabb tulajdonságait: némák, erősek, kevéssel beérik, nagy munkabírásúak, összetartanak, igazi túlélők. És mindezen robusztus külső és belső tulajdonságaikkal nem élnek vissza, jámbor, békés teremtések, a világon senkinek sem ártanak. Nagyon érzékeny állatok, akik a természetbe beleolvadva, annak részeként, azzal teljes összhangban élnek. A természetet pedig azért szeretem, mert természetesen működik.
Összefoglaló videó a túráról: ITT
