Kalandozások a Tátrában
A számomra friss, felfedezetlen hegység havas csúcsait 2017-ben pillantottam meg először, akkor még csak távolról. Az azóta eltelt évek alatt Gáborral többször is kimentünk a Tátrába párnapos túrákra, amik egytől-egyig feledhetetlenre sikerültek. Kár lenne ezeket szó nélkül hagyni, íme az eddigi tátrai élményeim summázata.
A Mátra lábától indulva, autóval egy óra alatt érjük el a szlovák határt. Miután a határátkelőn lassítás nélkül, 120‑szal áttörünk, még bő két órába kerül a világ legkisebb alapterületű magashegységének megpillantása. Ez nem távolság, sokkal inkább közelség, ami lehetőséget biztosít arra, hogy amint kedvünk támad, bármikor kiruccanhassunk. Az út végig szép tájakon vezet, lehet gyönyörködni a változatos domborzatban, és abban, hogy Magyarországtól távolodva egyre csökken az utak mellé kidobált szemét mennyisége.
A Magas-Tátra sokáig rejtőzik, a látótérbe a Poprádi-medencébe ereszkedés során kerül, onnantól viszont úgy vonzza a szemet, hogy mást nem is lehet nézni. Mint számomra új hegység, az ismeretlen csúcsaival és járatlan útjaival végtelen felfedezni valót kínált. Mint amikor egy gyerek új játékot kap. Izgatottan tanulmányoztam a térképen keszekuszán kanyargó színes útjelzéseket, próbáltam memorizálni a földrajzi elnevezéseket, és mindezekhez immár valós vizuális tapasztalatok is társultak. Ez a naiv rácsodálkozás és felfedezés az egész utazósdi lényege.
Első alkalommal a Lorenz-hágó átszelésére hívott el hegymászó barátom, Gábor. Felőlem bárhová mehettünk, az újszülöttnek minden vicc új. A körtúra terve úgy szólt, hogy a Csorbai-tó partjától indulunk a sárga jelzést követve a Malompataki-völgyben felfelé haladva. A Fátyol-vízesés mellett felkaptatva elérünk előbb a Zerge-tavakig, később a Szentiványi-tó elérése után felküzdjük magunkat a Lorenz-hágóra, majd annak túloldalán, továbbra is a sárga jelzésen ereszkedünk le a Furkota-völgyben, vissza a tóig.
Ez a leírás is mutatja, hogy a tátrai tájegységeknek szép magyar nevük van. Sokáig a magyar nyelvterület északi határa itt húzódott. A mai jelzett útvonalak jelentős részét az 1873-ban alapított Magyarországi Kárpát Egyesület építette ki. Elhivatottan munkálkodtak a hegyvidéki turizmus fellendítésén, menedékházakat húztak fel, turistakalauzokat adtak ki, virágzott a természetjárás. Ma már mindennek megvan a szlovák neve is, az útjelző táblákon is ezek szerepelnek, de én továbbra is a magyar elnevezéseket fogom használni ahol csak tudom, mert számunkra az az érthetőbb, a megjegyezhetőbb, és szebbek is, mint a szláv nyelvtörők.
Június legelső napján még igencsak hűvös volt. A hegyek teteje még fehérlett, és ahogy haladtunk feljebb, egyre nagyobb kiterjedésű hófoltok jelentek meg. Odahaza már félmeztelenül futkorásztam a határban, itt meg a kabát is bőven elkélt. A borult égbolt, és ez a nedves csípős hideg időjárási hangulat jön elő bennem mindig, ha a Magas-Tátrára gondolok. Jobban belegondolva, nem is jártam még a Tátrában jó időben. Ez főként abból adódik, hogy a nyári szezont nagy ívben kerülöm, mert ekkor őrületes mennyiségű turista lepi el az összes útvonalat. A népszerűbb csúcsokra, például a Tengerszem-csúcsra sokszor fel sem férnek már az emberek, úgy kell sorba állni, mint a szalmakutyáknak az Everesten. A természetjárás számomra nem az embertömegek kereséséről szól, így eddig kizárólag a november elsejétől június 15-ig tartó téli szezonban jártam a Tátrában, amikor az utak jelentős része le van zárva a tömegturizmus elől.
Csorbató faluból bő egy óra alatt értük el a szépséges Fátyol-vízesést. Rendre megfigyelhető, hogy ezen hatalmas gleccservájta völgyekben van egy nagy töréspont. A hegyek lábát 1600 méteres magasságig sűrű fenyves borítja, amit 1800‑ig törpefenyők váltanak fel, és ebben a magasságban van ez a lépcső, egy hirtelenebb szintkülönbség, aminek kopár sziklafalán a fentebbi gleccserteknők által kialakított tavakból túlcsorduló víz zúdul alá. A téli zárlat határát is ezek a töréspontok jelentik. Ezek mellett rendre meredeken kell felkaptatni, hogy elérjük a gyér növényzettel, havasi virágokkal tarkított platót. Innentől válik a táj igazán magashegyivé. Hatalmas falaktól körülölelve, tengerszemek mellett haladva, vadvirágokkal tűzdelt sziklás tájakon lehet rekreálódni, ezeket a részeket szeretem a legjobban, itt a környezetnek valódi gyógyító hatása van.
A platóra felérve az ég erősen elsötétedett, a Poprádi-medence felé visszatekintve viszont szakadozott a felhőzet, a sötétség csak a hegyeket ülte meg, fantasztikus hangulati körítést adva a túránknak. A teljesen befagyott Szentiványi-tó partjait csak saccolni tudtuk, mert ekkor már konstans hóban lépkedtünk. Mint sorozatgyilkosnak a pikk dáma, amit áldozata testére dob, úgy vált névjegyemmé évek alatt az aktuális körülményekhez képest teljességgel alkalmatlan felszerelésben való túrázás. Egy könnyű túracipőm van mindössze, abban sétálok le a közértbe, meg fel a Himalájába. A Lorenz-hágóig elvileg egy sziklás omladéklejtő vezet, de a hivatalos útból mi a térdig érő hó okán nem sokat láttunk, így hát toronyiránt nyomtuk.
A 2314 méter magasan lévő hágó egy egészen szűk átjárót jelent, ahol jégbe fagyott láncokat pillantottunk meg. Kitűnő rálátás nyílt innen mindkét völgyre, a Sátán csúcsra, a Furkota-hágóra. Tiszta időben sok más csúcs is látható, de nekünk a felhők ennyit engedtek. A hófödte tavak olvadás után biztos sokat dobnak az összképen, nekünk ezúttal ez a más módon szép, fekete-fehér szcenárió jutott osztályrészül. Fényképezgettem, próbáltam felvenni a kapcsolatot a hegyek szellemével, de Gábor valamiért sietősre fogta. Egy másodpercet sem időzött a hágón, mint később kiderült, sürgősen ki kellett mennie, és szeretett volna mielőbb alkalmas helyet találni, ahol nem ért combközépig a hó.
A túloldalon a láncok segítsége nélkülözhetetlen volt a balesetmentes ereszkedéshez. Utána jött a legmélyebb hópaplan, nagyon szurkoltam hogy véget érjen, mert már teljesen elfagyott a lábam. Bokáig nem éreztem semmit, a talajfogásom érzéketlenné, ezáltal bizonytalanná vált, mintha egy élettelen csonkkal lépkedtem volna. A legfelsőbb részekről leérve a hó gyorsan ritkult, a lábaimba pedig visszatért a vérkeringés. A hágón való átkelés elvileg egyirányú, de gondolom csak a tömegnyomor idején kell figyelembe venni ezt a szabályt. Mi egyetlen emberrel sem találkoztunk odafönn a hegyen, ez szintén jót tett a túrának.
Ereszkedés közben az Alacsony-Tátra vonulatát lehet szemrevételezni, de nem árt hátrafordulni néha, hogy a magunk mögött hagyott katlanban is gyönyörködjünk. A fenyőhatár elérésekor nagy szomorúsággal tapasztaltam a 2004-es pusztító szélvihar által okozta felbecsülhetetlen kárt, ami a mai napig meghatározza a hegység arculatát. A 200 km/h sebességű lökésekkel tomboló orkán az 1000±200 méteres magasságban mindent letarolt, a becslések szerint 3 millió fenyőt tört ketté, vagy tépett ki a földből. Ráadásul a katasztrófa itt nem ért véget, lévén hogy az elhalt fa a szú melegágya, amik úgy elszaporodtak, hogy a még élő fákat is ellepték, így még 2 millió fa esett áldozatul. Az emberi ostobaság szerepe persze ebben a tragédiában is fellelhető, ugyanis eredetileg itt változó fajtájú és életkorú, vegyes erdő élt, amit sikerült kiirtani, és a helyére tájidegen, monokultúrás, azonos életkorú, sekély gyökérzetű lucfenyőket ültetni, amik képtelenek megkapaszkodni a nagyobb szélben. Az ember ugyebár okos. A nemzeti park munkatársai viszont példaértékű munkát végeznek, újraültetik és gondozzák a kárt szenvedett környezetet.
Szuper volt tehát az első túrám, ennek ellenére közel egy évre rá jutottam ki másodjára. Gábor a fejébe vette, hogy szeretné kimászni a Magas-Tátra leghosszabb kuloárját, a Karcsmar-kuloárt, és ehhez keresett partnert. A térképet bogarászva, a mászást továbbgondolva, ezzel lehetőség nyílna nemcsak Szlovákia, hanem a Kárpátok és a történelmi Magyarország legmagasabb pontjának megmászására, ugyanis a kuloár a Gerlachfalvi-csúcs tömbjének vállára visz fel, ahonnét már csak egy ugrás a 2654 méter magas főcsúcs. Naiv rajongásomat megőrizvén, fogalmam sem volt hogy mi van: ha hegy, akkor gyerünk!
Többnapos túránk alaptáborául a Tátraszéplak feletti parkoló szolgált. Itt rendezkedtünk be Gábor sokat megélt autójába. Dél körül értünk ki, de nem hagytuk veszendőbe menni a maradék fél napot. Terepszemlére indultunk, hogy megnézzük a hóhelyzetet odafent. Más saját szemmel látni a viszonyokat, mint a híreket olvasgatni, vagy csak ránézni az aktuális lavinajelentésre. A zöld sávon kaptattunk felfelé a Felkai-völgyben, hasonlóan felhős, hideg és nedves, kora májusi időjárási körülmények között, mint amit első tátrai vizitemkor éltem át. Másfél óra alatt ki is nyomtuk a 640 méteres emelkedőt a fenyvesben a Sziléziai-házig, ahol már hó borított mindent.
Az eredetileg itt lévő menházat szintén a Kárpát Egyesület húzta fel, de az leégett. A ma látható, 2010‑ben teljesen újjáépített luxusszálloda horror árakkal dolgozik. Aki megszáll, annak túráznia sem szükséges idáig, mert használhatja a parkolóból felvezető aszfaltozott szerpentint akár saját autóval, akár a méregdrága transzportot igénybe véve. Az 1663 méter magasan elterülő Felkai-tó félig fagyott volt. A völgy első terasza kísértetiesen hasonlít a Malompataki-völgy letöréséhez, a meredek sziklafalon itt a Felkai-vízesés zúdul alá. A tetejébe továbbra is a zöld sáv jelzés vezet, de ezúttal akkora volt a hó, hogy nem láttunk felfestést. Gábor utat taposott a mély hóba, és a terasz tetejére küzdve magát megállapította, hogy a hó kissé sok ugyan, de a kuloár kimászásához optimális állagú, nedves, tapadós, ami jól tart.
Rajtunk kívül csak zergék mozogtak a zord tájban. Nagyon szeretem ezeket a kedves állatokat. A Tátra endemikus faja, a nemzeti park címerállata. Minden évben megszámolják őket, és jó hír, hogy populációjuk évről-évre gyarapszik. Jól érzik magukat a magashegyi körülmények között, főleg a kevésbé zavart téli zárlat időszaka alatt. A legmulatságosabb, amikor azt játsszák, hogy egy meredek havas oldalban párosával ugrálnak lefelé, és a fejüket fel-le mozgatva szinte zuhannak. Látszik rajtuk, hogy élvezik a havat, a játékosságot, az életet. Másik magashegyi kedvencem, a mormota is jelen van, amit élesen vinnyogó hangjával ad a világ tudtára.
Lefelé a műutat választottuk, ami hosszabb, de talán gyorsabb út a parkolóig, mert könnyebb terep, letúrták róla a havat. Az út mellé tolt hófallal fényképezkedtünk, ami kétszer olyan magas volt, mint mi. A parkolási díj a Tátra minden részén nagyon magas, így folyton megy a trükközés annak furmányos elkerülésére. Igyekeztük elodázni a visszaérést addig, amíg a bankkártya terminállal a kezében rémként mászkáló öreg műszakja véget nem ér. Amint elhúzott, az őrbódé vadromantikus tornácára kitelepedve elfogyasztottuk madárlátta elemózsiánkat, majd az Opel kombi csomagtartójában megigazgattuk a kotorékot, és az ébresztőt korai időpontra beállítva, bevackoltuk magunkat.
Utálok korán kelni, sötétben annál inkább, hidegben pláne, de a napi cél motivált. A beöltözés után a mászáshoz szükséges felszerelések leltározása elengedhetetlen. Nem árt kétszer is ellenőrizni mindent. Miután én már az első ellenőrzés során szakszerűen megállapítottam, hogy újfent teljesen alkalmatlan ruházatban vagyok, elindultunk felfelé. Ismét az aszfaltot választottuk, hogy ne veszítsünk sok időt. Mennyivel könnyebb lenne a tóparti ház magasságából és melegéből indítani az expedíciót!
Az út le volt jegesedve, és porhó szállingózott, ami nem sok jót sejtetett. Amikor felértünk a házhoz, valóságos ítéletidő kerekedett. A havat szembe fújta a tomboló szél, a tájból semmit nem lehetett látni, egy összefüggő nagy fehérség volt az egész. Beálltunk a ház oldalában lévő menedék zugba, megreggeliztünk, vártuk, hátha jobbra fordul az időjárás, de tudtuk, hogy ha egy magashegységben a reggel nem tiszta, akkor az a nap már kuka. A helyzet tovább romlott, így az utolsó napunkra toltuk át a projektet. Megkezdtük a lemenetelt a már ekkor nagyon unalmas szerpentinen, és az autóhoz leérve pótprogramot rögtönöztünk e napra.
A szomszédos Ótátrafüredről felsétálunk Tarajkára (Hrebienok), ami egy népszerű pihenőhely, sok túraútvonal indul onnan. A 250 méteres szintkülönbséget siklóvasúttal is meg lehet tenni, talán épp ezért, számomra ez a hely túl nyüzsgő. Megtekintettük a leglátványosabb produkciót, a jégszobrászok által minden évben megfaragott jégtemplomot, és egyéb apróbb jégalkotásokat. A hűtésével nem kell sokat bajlódniuk. Lehet itt még síelni, szánkózni, bobozni, van minden, mint a búcsúban. Mi elsétáltunk egy darabon a Kis-Tarpataki-völgyben, hogy túrázásból az ajánlott napi mennyiség meglegyen.
Utolsó napunkon ránk mosolygott a szerencse. Korán ébredtünk, és tökéletesen tiszta volt az ég. Most vagy soha felkiáltással útnak indultunk. A Felkai-tó partján piknikeztünk egy gyorsat, majd felvettük a hágóvasakat. Gábor a hegymászó bakancsára csatolta, én meg a túracipőmre. Leküzdöttük a vízesés melletti kaptatót, ami után a völgy felső régiójában sétáltunk, egészen a kuloár beszálló pontjáig, ami a 2000 méter magasan fekvő Felkai-Hosszú-tó partján összegyűlt törmelékkúp alját jelenti. Vagyis reggel 8 órára közel ezer méter szintemelkedést tudtunk magunk mögött.
Még árnyékban volt a kuloár, ami jó hír, mert a szikrázó napsütésben megfőttünk volna mászás közben, illetve az olvadásból fakadó lavinaveszély is magasabb. Kíváncsian nézegettük a hószakadékot, méregettük, próbáltuk megbecsülni az utat, a meredekséget, a lavinaveszély kockázatát. A beülő felvétele közben a Gerlach tömbje mellől láttunk és hallottunk egy kisebb lavinát lezúgni, ami nem volt túl biztató jel, de ez teljesen természetes ilyen környezetben. Sok hó gyűlt össze a kuloárban is. Ez a Magas-Tátra leghosszabb folyosója, az aljától a gerincig 600 méter szint, meredeksége 50 fok körüli. Nagyon szűk, ebből fakadóan a kockázatok minimalizálása érdekében ajánlott a hosszanti mélyedés bal szélén haladni.
Nagy meglepetésünkre láttuk, hogy egy másik mászóparti benn van már a falban. Nem hittem volna, hogy rajtunk kívül más is lesz itt. Így volt némi nyom és taposás, ők is a bal oldalt választották. Felvettük a sisakot, a beülőt, jégcsákány a kézbe, egy kötélre kötöttük magunkat, majd menetből biztosítva egymást, start! Volt bennem egy alapjárati izgalom, ami szerintem mindenképp szükséges, mert ez az ami éberen tartja az embert, ilyenkor a figyelem kiélesedik. A mély hóban helyenként combközépig besüppedtünk, de ennek ellenére jó tempóban haladtunk. Lentről nem adja ki annyira, a kuloárból visszanézve látszott igazán a meredekség mértéke. Mindketten nagyon élveztük a mászást.
Aztán hallottuk, ahogy kiold egy lavina valahol. Figyelmeztettük egymást a veszélyre, biztosítottuk a pozíciónkat, amennyire a körülményekhez képest lehetett, és vártunk. Bölcs dolognak bizonyult a falhoz közel haladni, mert a hófolyás nyilván középen ment le. Számomra fantasztikus élmény volt a mellettem karnyújtásnyira lefolyó hótömeg mellett lenni. Nehéz ezt megfogalmazni, de olyan valódi volt, ahogy ott haladt lefelé a cucc. Egy csepp félelem nem jelent meg bennem, sőt, csak nőtt a motivációm, az élmény ettől teljesebb lett, a kedvem pedig még jobb. De szerintem Gábor nevében is beszélhetek, úgy gondolom, ő is hasonlóképp élte meg. A hegyek ölelésében otthon éreztük magunkat.
Topogtunk tovább, majd hamarosan egy újabb kioldást hallottunk, és egy újabb lavina túrt le mellettünk. Aztán jött még egy. Aztán még egy... Van a táv harmada táján egy szikla kitüremkedés, egy akadály, amit át kell mászni. Annak tövében ért minket a következő adag, de az nem a hófolyosó felső szakaszából, hanem az oldalfal tetejéről érkezett. Ez volt a legnagyobb és leglátványosabb, és közvetlenül mellettünk csapódott be. Fátyolszerűen hullott alá a sok hó, aminek elkaptuk a szelét. Gyönyörű volt, kényeztetett minket a hegy. Azért mindeközben éreztük, hogy melegedik a pite, hisz egyre gyakoribbakká váltak ezek az intermezzók, úgy, hogy a Nap még csak ekkor kezdte el megsütni a kuloárt. Én azzal biztattam magunkat, hogy tök jó, hogy már ennyi hó lejött, mert ennyivel is kevesebb van felettünk.
Az előttünk haladó páros a szikla feletti részről fordult vissza. Azt mondták, hogy fentebb még szűkebb a folyosó, és a sorozatos lavinák miatt már egyáltalán nem látták biztonságosnak a helyzetüket, így nem folytatják. Ezt a nagyon bölcs döntést mi is meghoztuk, valóban értelmetlen lett volna az egyre növekvő objektív veszélyek mellett folytatni, megkezdtük az ereszkedést. Felfelé még csak-csak termelt némi hőt a testem, de lefelé sajnos teljesen elfagytak a nyáron is vérkeringés nélküli kezeim. Csak azért fojtottam magamba a kiolvadást követő fájdalom miatti ordítást, nehogy kiváltsak még egy lavinát. Mivel már percenként érkezett az áldás, a gránittörmelék tetejéhez leérve nagyon gyorsan áthaladtunk a folyosó közepén, majd biztonsággal leértünk.
Elbeszélgettünk a mászópárossal, miközben néztük és hallgattuk a hegyen konstanssá váló hóparádét. Hozzánk hasonlóan ők is nagyon élvezték a kalandot. Nem siettünk le, még hosszasan megpihentünk a Virágoskert-tavacska mellett, ahol a napozás közben átengedtük magunkon a mászás élményeit. Egész más volt ezzel a kalanddal a hátam mögött lesétálni azon a szerpentinen, ahol már a burkolat minden repedését ismertem. A parkolóban Gábor vigyorogva nézte vissza a mászásról készült videóanyagokat, én meg az őrbódé verandáján elterülve úgy éreztem, hogy ez egy olyan ritka kivételes napja volt az életemnek, amikor érdemes volt reggel felébrednem.
Harmadik tátrai vizitemre mindössze másfél hónapot kellett várni, ugyanis nem hagyott minket nyugodni a kuloár. Két napra ugrottunk ki, az időjárás a második napon tűnt stabilabbnak, ezért az elsőn a Nagyszalóki-csúcs elérését tűztük ki célul. Régóta szemeztem a 2452 méter magas csúccsal, amit több szemszögből is megfigyelhettem, hiszen a Felkai-völgyet határolja keletről.
Ótátrafüredről indult a túra a csúcsra, végig a kék sáv jelzésen, ami kb. 1500 méter egyenletes szintemelkedést jelent. Normál körülmények között semmilyen extra felszerelést nem kíván a megmászása, mi azonban vittük a hágóvasakat, mert ugyan szemmel láthatóan sokkal kevesebb hó fedte már a hegyeket, de azért a csúcsrégió még vastagon fehérlett.
A kék sávot 1350 méteres magasságban keresztezi a piros sáv jelzésű Magisztrálé, vagyis a Felső turistaút, ami egy 72 kilométer hosszú, a Magas-Tátra déli oldalán haladó, menedékházakat összekötő út. Milyen nagyszerű élmény lenne ennek a végigjárása is! Ráadásul ezt az utat a téli lezárás sem korlátozza, valamint a rengeteg keresztező útnak köszönhetően akármikor ki lehet térni akár a hegy belseje felé, akár a települések irányába. Na majd egyszer!
A Nagyszalóki tömbjének keleti gerincére kiérve, 1550 méteres magasságban elértünk egy remek kilátóhelyet. A Nagy-Tarpataki-völgy irányába tárul ki a panoráma, pompás rálátással a Lomnici-csúcsra. Követve a gerincet, 1800 méteres magasságban van egy még ütősebb kilátópont, ami bemutatja, hogy a Magas-Tátra a magashegységek minden jellegzetességet felvonultatja. Hatalmas sziklafalak, csipkézett gerincek, mély, zöldellő völgykatlanok, havas csúcsok, tavak, tengerszemek. Gleccser már nincs, de a munkájuk eredménye a teraszos völgyekre pillantva még látszik.
2270 méteres magasságban elértük a Királyorr nevű kitüremkedést, ami a Nagyszalóki-csúcs előcsúcsa. A hóhatár is itt kezdődött, így felcsatoltuk a vasakat. Anélkül lehetetlen lett volna tovább haladni, még így is tartottam kicsit a kicsúszástól. Az utolsó kétszáz méter szintet vastag hóban taposva, gyorsan mozgó felhők között tettük meg. Gyors vonulásuk csak pillanatokra láttatta az északi panorámát, de az a pár képkocka fantasztikus volt. A felhőréteg alja épp a csúcs magasságában ült meg, így különös kilátás nyílt a napfényben úszó Poprádi-medencére. Nagyon örültem első tátrai csúcsom elérésének, talán ezért is lett kedvenc tátrai hegyem a Nagyszalóki, amit azóta is mindig külön üdvözlök, ha kijövünk ide. A hosszas lesétálás a napsütésben, egy szál pólóban, roppant kellemes levezetés volt.
Másnap a megszokott forgatókönyv szerint 8 órára felsétáltunk a Karcsmar-kuloár beszállójához. A Felkai-Hosszú-tó kiolvadt, már csak pár jégkocka úszkált benne. Sokkal kevesebb hó volt a vájatban, talán túl kevés is, egyáltalán nem kellett újabb lavináktól tartanunk. A kőfolyást csak részben fedte hó. Újból nekiveselkedtünk, ismét nagyon jó iramban haladtunk. Az előző próbálkozásunkkal ellentétben, most végig éreztem egy konstans veszélyt, mégpedig a kőhullás miatt. Egyre gyakrabban lettem figyelmes pattogó hangokra és a hóban landoló és bucskázó kavicsokra. Mire elértünk az átmászandó sziklákhoz, már folyamatos kőzápor volt, félpercente jöttek a kisebb-nagyobb törmelékek. Amikor az egyiket a sisakom fogta fel, egy másik meg Gábor táskájába csapódott, akkor döntöttünk úgy, hogy visszafordulunk. Az alacsony hóállás miatt eleve nehezebben vehető sziklaakadályt kellett volna nagyfokú objektív veszélyben kimászni. Ismét helyes döntést hoztunk. Leértünk a tó partjára, ahol kellemesen megpihentünk. A Karcsmar-projekt azóta is függőben van, ami folyamatos motivációt tart fönt. (Frissítés: végül 2024 tavaszán Gábor szólóban kimászta a kuloárt. Ezúton is gratulálok!)
Ez után jött az első őszi kirándulásom. Négyen mentünk, kétnapos túrát terveztünk a Kis-Tarpataki-völgybe. Még közvetlenül a határátlépés előtt, felkerestük a somoskőújfalui Határ Büfé IV.kategóriájú vendéglátóegységét, ami önmagában egy kulturális élmény volt. Majd a határ túloldalán is meg-megszakítottuk a monoton autózást némi frissítő magunkhoz vételével. Úgy tapasztalom, hogy mindent olcsóbban lehet kapni kint, mint nálunk, a Decathlontól a Tescoig, de tankolni is olcsóbban lehet, sőt, még a bankautomaták sem sarcolnak annyira, mint szeretett kis hazánkban. Gábor általában több karton sörrel, gázpalackokkal, és figyelemre méltó volumenben ribizliborral tömi ki a csomagteret.
A túrát a már kívülről ismert Ótátrafüredről indítottuk. Tarajka után leereszkedtünk a Tarpataki-völgybe, ahol sajnálatosan szembetűnő a szélvihar pusztítása, mintha egy fakitermelés színhelyére érkeztünk volna. Az út a fák takarásának hiánya miatt messziről látszó, 20 métert zuhanó Óriás-vízesés mellett halad el, majd egy szigorú balost követően a Zamkovszky-menedékháznál tér le a Felső turistaútról, ami a Kis-Tarpataki-völgy bejárata. A túrázóktól nyüzsgő háznál is tettünk egy szomjoltó pihenőt.
Sokan járták ezt az utat, minden korosztály képviseltette magát, és megfigyeltem, hogy mindenki kifejezetten túrázásra kifejlesztett, vadi új felszerelésekben pompázott, és érdekes módon mindenki tudott viselkedni, senki sem szemetelt, és nem óbégatott. Szlovákiában sokkal fejlettebb a természetjárás kultúrája, mint Magyarországon. Még akkor is, ha a tömeg szimplán csak benyalta a marketinget, miszerint akkor vagy túrázó, ha megvettél mindent vackot a Decathlon túrakínálatából. Egész egyszerűen más az emberi minőség, és ez nagyon érződik. Hihetetlen, hogy még Szlovákiában is megjelent bennem az a mardosó irigység, hogy bárhová is menjek el Magyarországról, mindenhol épelméjűbb a társadalom.
November lévén, a völgyre igen korán árnyék borult. A terasz melletti Kis-kaptatón araszoltunk felfelé a Szepesi-Öt-tavat magába foglaló Öt-tavi-katlanba, annak peremén áll az egész évben nyitva tartó Téry-ház, 2015 méter magasan. Ide még tompa szögben besütött a napfény, így szép fotókat lehetett készíteni, de a ház melege még a táj látványánál is jobban vonzott. Ledobtuk a cuccainkat az emeletes ágyas hálóteremben, majd a nap hátralevő részét a fűtött közösségi térben töltöttük, ahonnét az ablakokból szenzációs rálátás nyílik a völgyre és a Poprádi-medencére.
Itt ismertem meg a legendás indonéz gyomorkeserűt, a Becherovkát. Én, az alkoholizálásban analfabéta éppen csak beleszagoltam az üvegcsébe, és abban a pillanatban bevillant bennem az a kép, amikor Jáva szigetén egy vulkán oldalában túrázva szegfűszeg- és kaucsuk erdőben bolyongtam. Ott terjengett ez az illat a levegőben, amivel képtelen voltam betelni. Most ennek esszenciáját illatolhattam, illetve fogyaszthattam. Ezen kívül a Tátrában mi mást ajánlhatnék minőségi alkoholistáknak, mint a Tátra Teát, abból is az 52%-os eredetit, ami szintén egy igazán tartalmas gyógynövénylikőr.
Rendeltünk levest, második félének meg valami pürkűttet, nyilván az utolsó morzsáig befaltunk mindent. Fura volt látni, hogy a többi vendég asztalán megmaradnak kirendelt ételek. Én nem emlékszem az elmúlt húsz évemben olyan esetre, hogy akár egyetlen rizsszemet ki kellett volna dobom, így amikor ilyet látok, világunk pusztulásának egyenes ok-okozati láncolatát vélem felfedezni a jelenségben. Vidáman kártyázgattunk, és közben azt figyeltem, hogy a szomszédos asztalnál ülő család a kirendelt ínycsiklandó gőzgombóc desszertekbe talán egy villányival ha beletúrt, majd félretolták. Aztán beszélgettek még egy kicsit, majd távoztak. Ott pihent a sok magára hagyott kaja az asztalon már vagy fél órája, amikor indítványoztam, hogy ne hagyjuk veszni az ételt. Honfitársaim hasonlóképp gondolták, ők is régóta szemeztek a megfizethetetlen 7 eurós desszertekkel. A magunk elé emelt tálakat sáskajárást megszégyenítő gyorsasággal takarítottuk le. Kellemes teltségérzettel visszaraktuk az üres tálakat a szomszéd asztalra, végre jóllakottan kártyázhattunk. Majd pár perc múlva visszaült a család az asztalhoz...
A korom sötétben kimentünk fényképezni az eget. A fényszennyezés itt minimális, és magasan is voltunk. Kitartóan próbálgattuk a különféle kamerabeállításokat, de a karcos hideg visszakergetett a ház melegébe. Másnap a gyönyörű őszi tájban ugyanezt az utat megtettük visszafelé. Újfent megérte kilátogatni a Tátrába. Annyi pozitív impulzus éri az embert még ilyen rövid idő alatt is, amennyi a szürke hétköznapok során hónapok alatt se. A magashegyi túrázás önmagában gyógyító erejű, jó társaságban ez a hatás tovább hatványozódik.
Következő alkalomra kempingbe mentünk. A felsőerdőfalvai RIJOCampingben telepedtünk le három éjszakára. A kempingek is olcsóbbak, mint Magyarországon. A placcról remek rálátás nyílik a Lomnici- és a Nagyszalóki-csúcsra. Minden alkalommal irigy kutyává válok, amikor lakóautóban élő, egyik helyről a másikra vándorló családokat látok. Elfogadnám azt az életet, amiben az otthonom kerekeken gurul, és amikor csak kedvem támadna, odébb állnék. Az iskolásokat is irigyeltem, akik a méretes közösségi sátruk körül szaladgáltak, nekem ez sem adatott meg anno.
Első napunkon a Kis-Viszoka csúcs megmászására indultunk. A már unalomig ismert tátraszéplaki parkolóból startoltunk a zöld sávon. A Felkai-tó, a Virágoskert, és a Karcsmar-kuloár mellett már otthonosan, emlékekkel telve mozogtam. A Hosszú-tótól feljebb viszont ismeretlen, felfedezésre váró rész következett. A zöld sáv egy havas hegyoldalban, a végén láncokkal biztosított úton ívelt fel a Lengyel-nyeregig. Ez az átjáró a Tátra északi és déli lejtői között húzódó főgerincen van. Észak felé a hatalmas Poduplaszki-völgybe visz le az út, valamint a Rovátka-hágón át a Nagy-Tarpataki-völgy zárványába, a Hosszú-tavi menedékházhoz juthatunk át. Az eltévedéstől sehol nem kell tartani, a nemzeti park egész területén igényes és szép, a tájba beleillő útjelzőtáblák találhatók.
Mi a gerincen maradva, a sárga sávon irányba álltunk északkeletnek a Kis-Viszoka csúcs felé. A csúcsra vezető sziklás gerincen néhol láncok segítik a haladást, de ideális időjárás esetén azok igénybe vétele nélkül is biztonsággal lehet haladni. Tériszonyosoknak egy tipp, hogy a kitettebb részeken még véletlenül se nézzenek le a gerinc északi letörésén a mindig fagyott Fagyott-tó irányába, nehogy beleszédüljenek a völgykatlan látványába. Négy óra alatt tettük meg az 1400 méter szintemelkedést. Nagyon örültem második megmászott tátrai csúcsomnak, ami azonnal ugyanúgy a szívemhez nőtt, mint a Nagyszalóki-csúcs, talán azért, mert így már bensőségesebb viszony fűzött hozzá. Sőt, a kilátás ezúttal minden irányba teljes volt, a 2429 méteres kilátócsúcs központi pozíciójából fakadóan eszméletlen panorámát élvezhettünk. Sorra lehetett venni a híres tátrai csúcsokat.
Lefelé menet még kitértünk a Magisztrálén a Batizfalvi-tó irányába. Itt azt játszottuk, hogy ki meddig tudja a jéghideg vízben áztatni a lábát. Fél perc több volt, mint elég, de nem is a hideg vízben, hanem utána a visszamelegedés pillanataiban volt kemény a kihívás.
A következő napunkat a tátralomnici parkolótól kezdtük. A többiek a Lomnici csúcsnak feszültek neki, én pedig a Hosszú-tavi menedékházhoz indultam túrázni a kék sávon. Véletlenül rögtön le is tértem róla, de nem bántam meg, mert egy szép csendes erdei csapáson haladhattam. Hamarosan a Tarpataki-vízesésekhez értem, ami népszerű kirándulóhely, de a korai időpontnak hála még nem lepte el a tömeg.
Párszáz méter múlva a legrégebbi menedékház, a Rainer-kunyhó kőépülete mellett haladtam el. A Magisztrálé ismerős szakaszának keresztezésekor a Lomnici csúcs felett gyanús felhőket pillantottam meg, kíváncsi voltam, hogy a többiek vajon bevállalják-e a mászását ilyen időben. Sűrű, sötét fenyvesben emelkedtem tovább a Nagyszalóki sziklatömbjének északi oldalában, majd elhagyva a fák szintjét, a völgy letöréséhez értem. Az általános zöld színt a narancssárga és szürke váltotta fel, helyenként fehérlő hófoltokkal. Az időjárás nagyon változatosan alakult, lógott az eső lába, fontolgattam a visszafordulást, de szerencsére a kíváncsiság, a felfedezés iránti vágy erősebb volt bennem.
A kaptató tetejére érve konstatáltam, hogy ház sehol, odáig még egy emelkedőt le kell küzdenem. Láttam, hogy előttem egy teherhordó lépked, tiszteletet parancsoló súllyal a hátán. A Tátrában több menedékházat is gyalogos módon, magashegyi teherhordók segítségével látnak el árucikkekkel, felszerelésekkel. Átlagosan 60-70 kilónyi teher nyomja a hátukat, de nagyobb tárgyakat, például több, mint száz kilós kályhákat is így cipelnek fel. Még teherhordó versenyeket is rendeznek, aminek a több sebből vérző Sherpa Rally elnevezést adták. Sőt, akár a hétköznapi turista is megfoghat egy kisebb csomagot, amit ha célba juttat, kap pár falat kaját fáradozásaiért cserébe. Én komolyan kedvet kaptam teherhordónak lenni, ezt a foglalkozást nekem találták ki, én erre lettem teremtve, nagyon szívesen csinálnám. A természetben lennék, némi aprópénzt is kapnék érte, és a napi öt perc torna is le lenne tudva.
Lassan feltopogtam a közel kétezer méteren működő menedékházhoz, ahová nem tértem be, mert inkább a környező tavakat fényképezgettem. Két fontos út indul innen tovább, a sárga jelzés a Vörös-torony-hágón át visz a Téry-házhoz, a kék sáv pedig a Rovátkán át halad a Lengyel-nyereg felé. Az előző nap megmászott Kis-Viszoka csúcs is látszott egy pillanatra, mielőtt a felhők teljesen beterítették. El lehetett volna még időzni itt a tavak körül, de nem akartam tovább dacolni az időjárással.
A fenyők szintjére visszaérve kapott el az eső, ami elől egy kis barlangba álltam be, amit még felfelé jövet kiszemeltem magamnak, mint esővédett zug. A többiek expedíciójára gondoltam, kizártnak tartottam, hogy ilyen időjárásban fel tudtak volna mászni a Lomnicra. Az eső elállt, a vízeséshez leérve már tömeg volt ott, így nem is maradtam, túrtam lefelé a kék sávon, a fenyőerdő puha talaján szinte rugózott a lábam.
Egy szembejövő túrázó megállított, hogy valahol lejjebb elhagyta a sapkáját, és ha megtalálom, akkor adjam le a faluban. Megtaláltam, és nagy örömmel el is vittem a felvonóállomás melletti turisztikai központba. Én is örülök, amikor egy szeretett, de elhagyott tárgyam megkerül, biztosan így volt vele az ismeretlen is. A felvonóval innen egészen a Lomnici-csúcsig lehet emelkedni, egy menet, előre foglalással 30 ezer forint körül mozog éppen. Sőt, a csúcson meg is lehet szállni, amennyiben egy éjszakára félmillió forintot előránt valaki a farzsebéből, és ha talál szabad időpontot, ugyanis az olcsóság miatt hónapokra előre be van telve a hely.
Az autónkat már nem találtam a parkolóban, ebből sejtettem, hogy a többiek idő előtt fejezték be a mászást. Így levezetésként a maradék távot is lesétáltam a kempingig. Ez egy fantasztikusan szép túra volt, a természet kényeztetésének teljes spektrumát élvezhettem egész nap. jól esett a kempingben lefürödni, majd mezítláb korzózni a gyepen.
Következő alkalommal március legelején, az Alacsony-Tátra legkeletibb részéhez látogattunk ki. A garamfői parkolóban raktuk le a gépet, onnan szerettünk volna feltúrázni a Király-hegyre a piros sávot követve. Már a faluból kiérve vastag hó borított mindent, azonnal meg is bántam, hogy nem hoztam magammal a túrabotot. A fenyvesbe beérve a meredeksége miatt csúszós volt a part, folyton kiment a túracipőm alól a talaj, így inkább kerestem egy kis botot, amit azonnal barátommá is fogadtam.
A part után mély hóban kellett kifelé dőlő terepen lépkedni. Gábor egyszer egy hóval fedett lyukba lépett, ami szinte egészben elnyelte őt. Az utat nem lehetett eltéveszteni, mert a villamosvezeték alatt haladt egészen a drótokat indító kapcsolószekrényig. Az épület beton talapzata kínálta az egyedüli száraz pontot, így ott telepedtünk le kajálni, illetve szárítkozni. A cipőmet a hó áztatta át, a pólómat meg a kaptatás és a tűző Nap melege miatt izzadtam szét. Mivel innentől minden jelzés hó alatt rejtőzött, toronyiránt nyomtuk ki a partot a felső kerékpárútig.
Átkeveredtünk a zöld sávra, ahol ratrakokkal és egyéb hójárókkal érkező szalmakutyák által megdolgozott széles úton sétáltunk fel a csupasz, hóval fedett hegyoldalon. Egészen az 1946 méteres hegy tetejéig kellett menni ahhoz, hogy kitáruljon a panoráma a Magas-Tátra irányába, ami a kristálytiszta idő miatt annyira ütős volt, hogy teljesen oda voltam meg vissza. A teljes láncolat fehéren világított, sorra felismertem a már bejárt csúcsokat.
Én vadul fényképezgettem, amíg Gábor földmérési munkálatokat végzett. Annyira tetszett, hogy kedvem lett volna az egész Alacson-Tátra gerincen végigtúrázni. Az ismeretterjesztő és útbaigazító táblákra a csúcs kopársága miatti erős szél fútta hó vastagon lerakódott, csakúgy, mint a tévétoronyra, amit a hóhullás miatt távolról kerülni kellett. Snowboardosok és síelők élvezték a szolid lejtőkön a gravitáció hatását. Sok túrázó is mozgott odafönn, ismét irigykedve figyelhettem a túrakultúra magasabb szintjét. Kissé nyomorultul is éreztem magam egy olyan cipőben, ami már három évvel ezelőtt is öt éve szakadt volt.
Nem tudtam betelni a panorámával, de el kellett engednem, meg kellett indulnunk lefelé. Éreztem, hogy az arcomat már kellemesen megkapta a Napocska. A lejtőn még nagyobb támasztékom volt Bot barátom, akinek a segítséget megköszönvén, a fenyves aljában visszahelyeztem eredeti környezetébe. Lám, egy napra is érdemes kilátogatni a Tátrába. A megszokásokból kitörve, a hegyekben egy nap is tud annyira frissítő lenni, hogy újra szárnyakat kapjon tőle az ember.
Gáborral idehaza is előszeretettel keresünk fel erdei kunyhókat, menedékeket, mint például a Bükkben a Toldi-, vagy a Gyetra-kunyhók, vagy az ódorvári esőbeálló. Túrázunk egy nagyot, majd élvezzük a házikó csendjét, és amennyiben van kályha, akkor a melegét is. Amikor már jóllaktunk, és a kártyázás is kifulladt, akkor hajnalig rémtörténeteket mesélünk nyugovóra térünk, és úgy alszunk, mint a bunda. Természetes környezetben százszor jobbat tudok aludni, még akkor is, ha éjszaka a nejlonszatyrokkal szöszmötölő egérkék és pelék razziáznak.
Ilyen kunyhó-élményt kerestünk a Magas-Tátrában. A hegység szlovák része két nagy területre osztható: eddig a Szepesi-Tátrában, vagyis a keleti részében bolyongtunk. A Kriván csúcstól nyugatra a Liptói-Tátra valamivel kifinomultabb gerincei kanyarognak. Túránk útvonalát nem is konkretizáltuk, a lényeg az volt, hogy a Jamniki-völgyben lévő Elhagyatott-kunyhóban (ez a neve), majd a Baranyec-csúcs délkeleti gerincén lévő Horica-kunyhóban éjszakázzunk.
Kiérkezésünk napján arra futotta, hogy a kék sávon felérjünk a völgyben a házikóhoz. Ez nem volt egyszerű, mert egy jó nagy területen kidőlt fenyők torlaszolták el a jelzett utat, amiken át kellett küzdeni magunkat, és vissza kellett találni az útra. A TANAP, vagyis a nemzeti park pár munkása a terület megtisztításával fáradozott, hogy a nyári nyitásra járható legyen a völgy.
Elértük a házat, és örömmel tapasztaltunk, hogy csak a miénk. Remek környezetben van, 1200 méter magasan, a fenyves sűrűjében, egy tavacska és egy vízforrás közvetlen közelében. Körülötte fedett asztalok és padok, tűzrakó helyek, WC. A ház mögött szépen elrendezve a tüzelésre szánt rönkök. Az uzsonna után Gábor nekiállt hasogatni, én meg hordtam be a kályha mellé a hasábokat. Ezek a kis kályhák hamar befűtik a helyiséget. A nap kegyelmi pillanata az, amikor a tél kártyán lévő rőzsehordó öreghez hasonlóan a tűz felett melegítem és olvasztom ki jégcsap kezeimet. Ezt követi a legizgalmasabb szórakozás, a vendégkönyv fellapozása. A legelejétől kezdve végig szoktam pörgetni, magyar bejegyzések vagy érdekes rajzok után kutatva. A végére mindig beírom magamat.
Másnap reggel frissen ébredve elbúcsúztunk a házikótól, és folytattuk utunkat a kék sávon. A fenyves magasságát magunk mögött hagyva kitárult a tér, de cserébe megjelent a hideg szél, ami a Jamniki-tavakhoz felérve szinte orkán erejűvé vált. A tó partján, egy relatíve szélárnyékos helyen haraptam egy falatot, miközben a tóban úszkáló kacsapáros békés életét figyeltem. Majd a tervezett utunkat ellenőriztem a kiváló mapy.cz alkalmazásban, amin egy létra ikonra lettem figyelmes az előttünk tornyosuló Hegyes-Rohács csúcsára vezető úton. Itt realizáltuk, hogy ezek szerint ez egy mászós csúcs lesz, ami úgy meglepett minket, mint magyar közútkezelőt tél közepén a hó. Annak fényében, hogy teljes kempingfelszerelésünket a hátunkon cipeltük, érdekes kihívásnak ígérkezett.
Felértünk a Jamniki-hágóba, ahonnét ütős kilátásunk nyílt nyugati irányba. Észak felé a Volovec csúcsra visz a kitaposás, ami a szlovák-lengyel határon gerinctúrázó népes hangyasereg egyik fő csúcsa volt. Mi a kékről a piros sávra váltva, dél felé kaptattunk a gerincen. A lánccal biztosított szakaszok igencsak kitettek voltak. Egy balra kanyart kellett úgy venni, hogy tőlünk jobbra a semmin kívül semmi nem volt, jómagam tériszonyosként bele sem néztem inkább a tátongó mélységbe, hanem maximális figyelemmel a mozgásomra összpontosítottam. Aztán jött egy olyan szakasz, ahol a tűhegyes sziklagerinc tetején kellett haladni. A titok mindig a láncnak adott maximális bizalomban van, teljességgel bele kell terhelni, a lábakat pedig mindig a következő támasztéknak szolgáló pozícióba tanácsos rakni.
Volt egy rész, amit túratársam kinyomott ugyan, de én percekig tanácstalanul álltam a feladat előtt, mert ott ahol a láncok lógtak, esélytelennek láttam a felkapaszkodást. A mellette lévő biztosítatlan részt sokkal biztosabbnak láttam. És jól is éreztem! A lánc csupán rossz helyen lógott. Átdobtam azt az akadályomat jelentő nagy sziklán, és máris gyerekjáték volt a felkapaszkodás. Fontos tehát, hogy nem a lánc jelenti az ajánlott útvonalat, az csak egy segédeszköz. Nézd ki a saját utadat, és ahhoz használd a láncot, mint segédletet!
Megkönnyebbültem, amikor felértünk a 2088m magas Hegyes-Rohács sziklacsúcsára. A túloldalán való ereszkedés közben is akadtak láncos részek, de jóval könnyebbek, és kevésbé kitettek. Egy kis mászástól mindig sokkal élvezetesebb a túra. Számomra egyedül a kitettség a para. Ha nincs kitettség, akkor nagyon élvezem a mászásokat. Ez a piros sáv, ami a Rohács-gerincen fut végig, 12 kilométer hosszan kínál a legendásan nehéz Sas-úthoz hasonló túraélményt, jó lenne egyszer ezt is végigjárni...
A Placslivo-csúcs alatt ráfordultunk a sárga sávra. A Zsári-hágó turistaforgalmi kereszteződésébe leérve figyeltünk a mormotákat, valamint a Baranyec-csúcs felett megállapodott fekete felhőket. Javasoltam, hogy változtassunk a túratervünkön. Ahelyett, hogy belemennénk a rossz időbe azért, hogy a nap végén majd kilyukadjunk egy lutri kunyhónál, inkább válasszuk a biztosat, és a zöld sávon ereszkedjünk vissza a már ismert és jól bevált menházhoz. Így is tettünk. Ha nem fix tervvel indul útnak az ember, nem kell kötelezően szívatnia magát. Egy masszív lejtmenetet követően újból üdvözölhettük a kis házikót. Megérdemelten pihentünk és melegedtünk a kályha mellett, kártyázásra már nem is futotta erőnkből.
Utolsó kirándulásomon egy szép őszi napon a Fehér-tavi-csúcsot vettük célba, ami a hegylánc legkeletibb részeibe engedett betekintést. Gáborral, és két Tátra-újonccal vágtunk neki a túrának. Reggel 10‑re már ki is értünk a teljesen megtelt Fehér-vízi parkolóhoz. Mellette, a buszmegállóban raktuk le a gépet, így megspóroltuk a parkolódíjat. A napi itiner memorizálása nem volt nehéz, az onnan induló sárga sáv útvonalat kellett végig követni.
A túra első szakasza makadámúton haladt a sűrű fenyvesben. A Zöld-tavi-völgybe felkanyarodva kezdett ütős lenni a táj. 7 kilométer és 640 méter szint megtétele után, a Zöld-tó partjára érve talán a Magas-Tátra legszebb látványa bontakozott ki. Hatalmas falakkal körülölelt katlanba értünk, közepén egy tóval, annak partján egy stílusos menedékházzal. Ráadásul mi ezt a legtöbb színt felvonultató évszakban élvezhettük. Sok túrázó volt a ház körül, mindenki szebbé próbálta tenni magát azzal, hogy ebben a tájban fényképezkedett.
A házikó energiaellátását a tó víztömegének nyomása és áramlása adja. A mini vízerőmű kb. 10 kW teljesítményű, ami bőven elég a ház energiaszükségleteinek biztosítására. Példaértékű, hogy minden menedékház igyekszik környezetbarát módon üzemelni, a Hosszú-tavi- és a Téry-menedékházban napkollektorokat alkalmaznak. Odabenn nyüzsögtek az emberek, a kandalló tüze kellemes meleget adott. Tartottunk fél óra szusszanót, én elfogyasztottam bekészített reggelimet, a többiek hidratálták magukat. Üdítő látni, hogy a szlovák családok nem bedöglenek a TV elé agyat tompítani, hanem az aktív élet mellett teszik le voksukat. Nullától száz éves korig jelen vannak a hegyekben, túráznak, majd bőségesen rendelnek, tudnak élni.
Meredek emelkedőn kanyarogtunk fel a Vörös-tavi-völgybe. Igyekeztünk olyan tempót választani, hogy ne izzadjuk szét magunkat, de azért haladjunk is. Innen remekül látszott a Magisztrálé legcifrább szakasza, a Nagy-Morgás-hágó felé tartó meredek zig-zag, ott is közlekedtek emberek. Apró tavacskák mellett elhaladva, sziklatörmeléken lépkedve, lassan felkanyarodtunk a völgyzárlatba. Innen egy élvezetes mászós rész következett, ami egy szűk átjárón átvezetett a gerinc északi oldalára.
Az árnyékból hirtelen kiértünk a napfényre, valamint kilátás nyílt az északi oldalra. A tompaszögben érkező fénysugarak fantasztikus képfelvételek elkészítését tették lehetővé. Egyetlen hátrány szélvédettségünk elvesztése volt, de a késő délutánra előrejelzett 75 kilométeres szélnek szerencsére a fele ha megérkezett. Néhol eljegesedett részek kívánták meg a teljes összpontosítást és a precíz lépteket, de összességében egy fantasztikusan élvezetes tornapálya vitt fel a 2229 méter magas csúcsig, ami a harmadik megmászott tátrai csúcsom lett, amit úgyszintén kedvencemmé fogadtam, mint az előző kettőt.
A csúcsról látható a Zöld-tó, a Lomnici-csúcs, a Fecske-torony, a Vörös-tavi-csúcs, a távolban hátul a Tátra-csúcs és a Tengerszem-csúcs, észak felé fordulva a különös Holló-kő. Szerencsénk volt, mert a hegység nyugati részét felhőpaplan ülte meg, de a keleti része tiszta maradt. Késői mászásunk eredményeként zavartalanul élvezhettük a csúcsot. Láttuk, hogy a nem jelzett útvonalon elérhető gerinceken is kóboroltak emberek, szóval volna itt még bőven felfedezni való. Kár, hogy keveset időztünk odafent, de szerettünk volna leérni a házhoz még némi természetes fény mellett.
Visszafelé egy kicsit túlszaladtunk a gerincen, mert az átjáró annyira szűk, hogy alig lehet észrevenni. Amint átléptünk rajta, és a láncok segítségével leereszkedtünk, a katlan által védve teljes szélcsendet élvezhettünk. Én egy kicsit lemaradtam a társaktól, és megálltam hallgatni a teljes csendet. A mai világban a csend annyira ritkaságszámba megy, hogy ki kell élvezni ezeket a pillanatokat. Egy kőfolyáson megpillantottam két zergét is, jó életük van itt fent.
A házhoz majdnem teljes sötétségben értünk le. Megvacsoráztunk, majd a fejlámpákat elővéve elindultunk vissza a parkolóhoz. A visszaséta végén nem akartam elhinni, hogy ilyen sokat mentünk felfelé, pedig mindössze 1310 méter szintemelkedésről volt szó. A csillagos égbolt alatti séta kellemes lezárása volt a túrának. Az autó a parkolóban unalmában defektet kapott, így egy kis bónusz testmozgás után este 11-re otthon is voltunk. Ez egy nagyon hosszú, de feledhetetlen nap volt. A két friss tátrásnak is tetszett a túra, szép beavatást kaptak.
Nevetségesen kevés, mindössze 18 tátrai nap van a hátam mögött, mégis mennyi élményt adott! Már az első túrám során megéreztem azt a semmihez sem fogható tátrai hangulatot, amit azóta is érzek, ahányszor kilátogatok oda. Remélem sosem veszik ki belőlem az a lelkesedés és gyermeki rácsodálkozás, ami a hegyek ölelésében lesz úrrá rajtam. Az összes turistaút felfedezése egy évre elegendő szórakozást nyújtana, ráadásul minden évszakban más-más arcát mutatja a táj. És akkor még ott a Fátra és a többi hegység... A természet kedvelőinek kimeríthetetlen forrást biztosítanak a szlovák hegységek úgy, hogy az országban még kultúrája is van a természetjárásnak.
Ha valakit az eddigiek nem győztek volna meg arról, hogy most azonnal fejvesztve iramodjon meg a Tátra felé, annak meggyőzésére beteszek ide még pár képet:
