Mestia
Nagy hátizsákkal és fájó szívvel léptünk ki mazerii szállásunk ajtaján, hogy elinduljunk következő állomásunkra, Mestiába. Az út lehetett volna roppant egyszerű is, ha stoppolunk egy járművet, de a menni életérzés a hegyek felé terelte lépteinket, így a várost a Guli hágón át vettük célba.
A falu elején egy nagy információs tábla jelzi a környék túraútvonalait. Ettől a táblától kell elindulni keletre, a hegyek felé. Picit zavaró lehet, hogy szemben a hazai turistautakkal, itt minden út felfestése piros-fehér színű, bár mivel kereszteződéseik nincsenek, így talán nem akkora gond. A táblán feltüntetett idők is félrevezetők. Volt olyan, hogy egy 10 órát jelző táblától 10 perc sétára, a következő tábla már csak 8 órát jelzett. De sebaj, ahhoz képest jó, hogy nem is számítottam rá, hogy errefelé bármilyen turista-útbaigazító infrastruktúra létezik.
Napi túránk szintemelkedési grafikonja roppant egyszerű volt, egy háromszöget ábrázolt. Fel kellett menni a hágóig, majd a túloldalon le kellett ereszkedni a városig. Az út kezdetekor azzal viccelődtem, hogy a velünk szemben lévő, igen termetes bucka tetején kell átkelni a túloldalra – mert mindig jobb egy kicsit nehezebbet várni és könnyebbet teljesíteni, mint fordítva – de aztán tényleg ott kellett. A Gulichala folyó mellett haladva, tökéletes időjárási körülmények között élvezhettük a sétálást. Hibátlanul gyönyörű tájakon bolyongtunk, békés lovak és tehenek nyugtató társaságát élvezve. A völgy idővel kettéágazott. Fontos, hogy a két völgy közötti középső gerincre kell felkapaszkodni, ott vezet az út, ami innentől pár fokkal meredekebbé is vált. Hamarosan egy újabb érthetetlen kerítés állta utunkat. Szabadon választva, alatta, fölötte, mellette, akárhogy ki lehet kerülni, semmit sem véd, semmit sem zár el, csak akadály. Ahogy a tűző napon araszoltunk felfelé, még meg is jegyeztük, hogy mennyire jól bírjuk. Nem az előző nap fáradalmai jártak a fejünkben, hanem csak sodort minket a jelen flow élménye.
Áthaladtunk a valaha lakott Guli falu romjain, majd másfél órára rá elértük az emelkedő utolsó menedékházait, a Guli legelőn, 2360 méteren. Innen egy jókora kitérővel a Guli gleccserig is vezet egy út, de a Mestia felé mutató tábla irányát kell becélozni. Innentől kicsit ritkásabbak voltak a felfestések, de nem hanyagság miatt, hanem mert igazából az egész hegyoldal felfogható egy nagy útként. A lényeg, hogy felfelé kell menni, hisz úgyis az egész tetejére kell kilyukadni. A terep pedig – azon kívül hogy itt már igen meredek – egyáltalán nem bonyolult, hisz füves puszta. Nekem nagyon tetszenek ezek a hegyek, amik olyanok, mint egy nagy golfpálya. Van, amelyiken se fa, se bokor nincs, csak fű, ami a legelő állatok számára ideális terep. Számtalan olyan képet fotóztunk, ahol a teljesen csupasz zöld meredek hegyoldalon ló- vagy tehéncsorda legel, a nagy semmi közepén, óriási távolságra mindentől és mindenkitől.
Kevéske vizet vittünk magunkkal, így nagy örömmel töltött el bennünket, amikor belebotlottunk egy kis forrásba. Magunkat, és a flakonjainkat is megtöltöttük finom, hideg vízzel. Még a hágó elérése előtt, mesés panoráma mellett fogyasztottuk el az előre csomagolt túrakaját, ami ismét sajt, kenyér és zöldség volt. Megújult erővel vágtunk hát neki a maradék emelkedő leküzdésének. Ezek a hegyek nagyon becsapósak. Nem lehet reálisan megbecsülni a távolságokat. Túlságosan nagyok a méretek, így nehezen érezhetők a dimenziók. Úgy tűnik, hogy a hegy teteje ott van egy köpésre, de nem, mert még egy óra kaptatás után is ugyanakkorát kell köpni a tetejéig. Nagyon nehezen, de egyszer csak elfogyott a felfelé. 1500 métert emelkedve, a 2954 méteres magasságban elértük a hágót, és kinyílt előttünk a teljes panoráma. Kár lenne szavakkal körülírni, hogy milyen is, igazából képekkel sem nagyon lehet. Ehhez ott kell lenni. Kiélveztük a tájat, megkönnyebbültünk, fellélegeztünk, pedig a java csak ekkor következett.
Először a térképünk vezetett félre bennünket. A csúcson lévő információs tábla olyan irányba mutatott, amit a mi általunk használt szoftver határozottan zsákutcaként jelzett. Viszont amit meg útként jelzett, ott ép ésszel semmi esély nem volt áthaladni. Fél órát bóklásztunk feleslegesen, mindenféle jelzetlen susnyásban, mire a csapat szoftverfejlesztő tagja, 25 év munkatapasztalatát egyetlen tömör bölcsességbe foglalva kijelentette, hogy a modern technológia az, ami mindig szar. Ekkor felkaptattunk vissza a hágóig, majd elindultunk a tábla által jelzett irányba, ami végül a helyes választásnak bizonyult.
Ereszkedés közben elértünk egy ponthoz, ahonnét egyértelmű volt, hogy az eddig minket körbeölelő, nyugat felé látszó, Mazeri környéki hegyeket nem fogjuk már többé látni. Számomra ezek picit szomorú pillanatok. Lehet, hogy furán hangzik, de én ilyenkor integetek a hegyeknek, amik az előző napokban oly sokat tettek hozzá a mi szórakozásunkhoz, nyugalmunkhoz, jó kedvünkhöz. Tudom, hogy x-akta, de én úgy érzem, tudok kommunikálni a hegyekkel. Búcsúzom tőlük. Valószínűleg soha többé nem fogom látni őket, hisz az utazó úgyis mindig új célokat keres. Milyen érdekes, alig pár napig voltak az életem részei, mégis örökké meg fognak maradni az emlékeimben.
Lefelé araszolás közben körülnézve, megpillantottunk két táblát, de valami iszonyat távolságokba. Próbáltuk magunkban elhessegetni annak gondolatát is, hogy a mi utunk vezet arra, ám hamar rá kellett jönnünk, hogy de. A probléma az volt, hogy az emelkedő végéig készültünk csak fel lélekben a nehézségekre. De utána, fáradtan tudomásul venni azt, hogy most kezdődik még egy teljes értékű túra, az picit lélekölő volt. Főleg úgy, hogy kajánk sem volt már. Ennek ellenére továbbra is élveztük a sétát, hisz a táj a túloldalon sem volt csúnyább. Ám a nap még tartogatott számunkra meglepetést. Egy erősen olvadó, töredezett gleccser mellé értünk. Kerestünk más opciókat, de megkerülni nem lehetett, hisz a hegy vájatában mindenképp át kellett haladni. Az olvadó gleccserrel az a baj, hogy stabil jégnek tűnik, de alatta óriási lyukak vannak. Sőt, mellette is, mivel a széleinél olvad a legjobban. Így a szárazföldről át kellett ugrani az attól eltávolodó gleccserre, ami nem tudni, hogy milyen vastag. A túloldalán róla leugrani is necces volt, de kis pulzusemelkedés után ezt az akadályt is sikerrel vettük.
Egy jó hosszú vízszintes séta után átértünk a Mestiától északra húzódó gerincre. A lemenő nap fényében fáradtan bandukoltunk, de a legelésző bocik mindig mosolyt csaltak az arcomra. Nagyon megszerettem ezeket az állatokat. Barátságosak, nem zavarnak, árad belőlük a nyugalom, és nem utolsó sorban a finom tejtermékek is nekik köszönhetők. Már sötétedett, amikor elértünk ahhoz a hatalmas kereszthez, ami lentről a városból is látszik. Innen több út is vezet lefelé, de igazából mindegy, hogy melyiket választjuk, nem ússzuk meg az óriási hirtelen szintcsökkenést. Egyikünk fejlámpával a fején, másikunk térdszorítóval a lábán felszerelkezve vágott neki a nap utolsó kihívásának. A fülünk bedugulása, és a térdízületek enyhe nyilallása éreztette velünk, hogy minden egyes lépéssel közelebb vagyunk.
Teljes sötétségben értünk be a városba, és a legelső utca legelső vendégházába beordibálva hajlékért esedeztünk. Pár perc múlva előjött egy fiatal lány, aki mondta, hogy már nincs szobájuk. Valójában rengeteg szabad szobájuk volt, csak gondolom elég leharcoltan néztünk ki. Mondtuk neki, hogy bármilyen szoba megteszi, mire felvezetett az egyik egyágyashoz. Igazából, ha egy ágy sem lett volna benne, akkor is rábólintottunk volna. Kértünk még valami vacsorát, mire előkotort a hűtőből egy műanyag dobozban valami maradék rizses kaját, illetve kisütött hozzá két rántottát. Zsongott és lüktetett az egész testünk. Meghaladtuk magunkat. Tudtuk, olyat teljesítettünk, amire mindig emlékezni fogunk. A napból annyi volt hátra, hogy a szintén megfáradt elektronikai eszközeinket bedugjuk tölteni, leterítsem a földre a hálózsákomat, majd bárányok számolgatása nélkül, azonnal elaludtunk.
A város fő jellegzetességét a Svan tornyok adják. A régió eredeti lakói a szvánok, akik évszázadokon keresztül elszigetelten éltek ezen a megközelíthetetlen helyen. Saját nyelvük is volt. A tornyok több funkcióval bírtak. Védelmi célokat is szolgáltak, például a szomszédos törzsekkel vagy a lavinákkal szemben remek stratégiai elemek. Raktárhelyiségként is üzemeltek, valamint éltek is benne emberek. Minden családnak volt egy tornya. Ez azért lényeges, mert a szvánok elég heves vérmérsékletűek, a vérbosszú intézménye a mindennapjaik részét képezték. Egy ilyen torony menedék is, mivel a többszintes, felfelé egyre vékonyodó épületek tetejébe csak létrán vagy köteleken lehet feljutni, amit rögtön maguk után is húztak a megbúvók. Egy ilyen toronyba mi is felmentünk, és ezt javasoljuk is mindenkinek, csak ne a báli ruhádban indulj neki.
Mivel túrázásból az elmúlt napokban rendre meghaladtuk az ajánlott napi mennyiséget, megfogadtuk, hogy legalább egy teljes napig semmi megerőltetőt nem csinálunk, és így is tettünk. Sétáltunk az utcákon, ismerkedtünk a várossal, annak szokásaival. Megismertük a helyben sütött grúz lepénykenyeret, ami a legjobb dolog, ami 1 lariért történhet az emberrel. Szerelem volt, első harapásra. Betértünk egy csemegeboltba, ahol vettünk hozzá friss házi sajtot, és ebből a két összetevőből a világ legfinomabb kajáját állítottuk össze. Egyikünk fogta a méretes kenyeret, másikunk a méretes sajtot, és hol a saját-, hol a másikunk kezében lévő finomságból haraptunk egyet, miközben egy poros lépcsőn ülve figyeltük a körülöttünk zajló eseményeket. Megfigyeltük az elhagyatott épületekbe besétáló teheneket. A sok kóbor kutyát, akiktől cseppet sem kell félni, mert teljesen ártalmatlanok, maximum levakarni nehéz őket, ha valaki van olyan felelőtlen, hogy eteti őket. Megfigyeltük az épp akkor érkező, kóválygó turistákat. Kiültünk a fő téren lévő parkba, és figyeltük az itteni élet nyugodt tempóját. A helyi fiatalok bandázási szokásait. A tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyokat. A sörhasú, bagózó, fuvarra váró marsrutka sofőröket. Illetve már csupán ennyi időt is eltöltve az országban, felismertük, pusztán fejről, hogy ki grúz, és ki nem. Van valami leírhatatlan, egységes jellemzője a grúz fizimiskának, amit az agyunk azonnal dekódol. Megfigyeltük, hogy mindig az autóval érkező pár hölgy tagja megy be a boltba vásárolni, míg a férfi a négykerék-meghajtású járműben ül. Az autók 90%-a Mercedes. Ez már Mazeriben is feltűnt, de az igazán különös az volt, hogy a zuhanyrózsák közepében, sőt, még a mosdókagylók túlfolyóján is Mercedes logó díszelgett, ami így már összeesküvés-elméletek legyártására adhat okot. Programozóként nem tudtam nem észrevenni a rendszert a rendszámtáblákat illetően. Grúziában az egyedi a menő. Szinte mindenkinek három azonos betűs, vagy értelmes szó vagy rövidítés olvasható a rendszámtábláján.
Boltok alatt mást kell érteni, mint odahaza. Itt csak kisboltok vannak, de abból sok, akár tíz is, egymás közvetlen szomszédságában. Sem az alapterület, sem a kínálat nem nagy, és meglepő módon a friss húsáruk teljességgel hiányoznak. Az viszont nagyon aranyos dolog, amikor az idős boltos néni egy ősrégi szcsotkán, vagyis abakuszon, magyarul golyós tologatós számológépen adja össze a fél kör sajt és a naptej árát. Sajtból nagyon meg kell válogatni hogy melyiket vesszük, ugyanis vannak irgalmatlanul túlsózott darabok is. Egybe beleszaladtunk mi is, amit nem is sajt, hanem só jelleggel tudtunk csak felhasználni. Ajánlott rákérdezni a szatyorba tétel előtt. Ezeknél a vegyesboltoknál jobb választás a piac. Nagyon olcsón lehet friss gyümölcsöket, zöldségeket és sajtot kapni, amiket mindössze a már említett kenyérrel kell kiegészíteni. Különlegesség még az a jellegzetes édesség, amit mi először kolbászfélének néztünk. Egymás mellett csokorban lógó, színes rücskös rudak. Cérnára felfűzött diót vagy mogyorót tartalmaznak, és liszttel sűrített szőlőlével vannak leöntve. Kemény gumicukor állagúak, és csak moderáltan édesek, ami felettébb jót tesz neki. Rászokni nem lehet, hisz annyira nem finom, viszont a tárolhatósága miatt túlélőkajának tökéletes, mi a hegyekben is örömmel fogyasztottuk.
Ha rendes, meleg ételre vágytunk, akkor kiültünk a Svantastic nevű étterem teraszára, és vártuk a finomnál finomabb fogásokat. Jó érzés az, amikor az ember megtalálja egy városban a kevésbé ismert, de legjobb konyhával rendelkező éttermet. Mindenki a fő téren lévő Laila-ba jár, pedig az sehol sincs ehhez képest, pedig a fő profilja nem is az ételek, hanem a borok. Rendszerint levessel kezdtünk, amibe Grúziába mindenhol belekerül egy olyan fűszer, ami a mi ízlésünkre és szaglásunkra elég furán hat, de végül is nem rossz. Elvileg a koriander az, de én nem mernék megesküdni. Oké, gasztronómiailag alulműveltek vagyunk, de enni azt tudunk. Minthogy itt nincsenek számozott fogások, egyszerre került az asztalra a kirendelt sült hús, mindenféle köret nélkül, illetve a hacsapuri. Így a kenyérféleség volt a köret a húshoz. A hacsapurit a grúz pizzaként emlegetik. Nos, ez tévedés. Egy pizza bonyolult dolog. Sok felesleges dolog van rajta. A hacsapuri sokkal minimalistább. Minden sallangot nélkülöz, a pizzának csak a két legfontosabb alkotórészét tartalmazza: a kenyértésztát és a sajtot. De azt a kettőt viszont tökéletes minőségben és arányban. A forró, vékony, puha tészta között nyálcsorgatóan nyúlik szét az udvarban legelésző tehén tejéből készített friss házi sajt. Miután a repeta minden cikkelyét is elfogyasztottuk, jó érzéssel dőltünk hátra a székekben, és töröltük bele a szalvétába enyhén lisztes ujjainkat. A hacsapuri egyszerűsége egy jó példa a legfontosabb életbölcseletemre, miszerint nem a több a jobb, hanem a jobb a több. Ráadásul még túrakajának is megteszi, ugyanis másnapra is ehető marad, sőt, hidegen legalább annyira finom, mint egyenesen a kemencéből tálalva. A fogásokat leöblítendő, grúz specialitásként említik még a limonádéjukat, amiből van körtés, mentolos, szőlős, és még ki tudja hány fajta. Viszont ezek semmiben sem térnek el az itthoni gagyi mesterséges aromás, cukrozott szénsavas löttyöktől. Mondjuk, attól még finom.
A pihenőnapok ideális programja a múzeumlátogatás. A történelmi és néprajzi múzeum felújított, modern épületébe 5 lari a belépő. Tartalomra maximum átlagosnak mondanánk. A szokásos, bármely ország bármely régiójában fellelhető régi használati eszközökön kívül főként vallási töltetű, egyhangú festmények és domborművek sokasága kaptak helyet. Nekem itt is a régi könyvek tetszettek a legjobban. A régi, elsárgult papírokba beivódott grúz tipográfiát sokáig el tudtam nézni. Belegondoltam, mekkora meló lehetett a nyomda feltalálása előtt könyvmásolónak lenni. Jó volt a nagy meleg elől bemenekülni ide, és kikapcsolódni kicsit, de fő programnak nem ajánljuk.
Hazafelé sétálva a macskaköves úton, megálltunk pár percre nézni a játszótéren legelő bocikat. A szállásunkra érve is épp terelték haza az ottani teheneket, akik amíg világos volt, a kerti csalánosban folytatták a legelést. Van valami igazán megnyugtató az ő jelenlétükben. Fél óránként az egyik elbőgi magát, ami kellemes aláfestést ad a békés, falusias környezetnek. Korán reggel tehénbőgésre ébredni kellemes, hisz egyből mosollyal kezdődik a nap. Koránt sem olyan frusztráló, mint az odahaza szokott, éles hangú, repetitív kutyaugatások. A háziak folyton kaszálják a füvet, amiből az udvarok közepén kazlat képeznek, hogy az itt igen kemény télben is legyen mit ennie az állatoknak.
Másnap már mehetnékünk volt. Kiválasztottunk egy könnyűnek ígérkező oda-vissza jellegű túrát, aminek fő attrakciója a várostól északra lévő Chaladi gleccser megtekintése. Keleti irányba kell kisétálni a városból. Az épületek elhagyása és a Mestiachala folyón való átkelés után az út egy csodaszép, teljesen háborítatlan völgyben halad, északi irányba. Mindkét oldalunkon, és előttünk is egy hatalmas hegy tornyosult. Élveztük a könnyed sétát, és mivel alig emelkedett a terep, kíváncsiak voltunk, hogy lesz ennek gleccser a végén. Másfél óra alatt elérkeztünk a völgy elágazásához, és egy függőhídhoz. Mivel egészen idáig autók számára is járható földút vezetett, ezért a tömegturizmus itt már megvetette rothasztó lábát. Lefogadom, hogy út nélkül az 5%-uk sem jönne ki ide. Így viszont jön ide boldog-boldogtalan, a természetet cseppet sem tisztelő köcsög is, aminek egyenes következményei a szétdobált csikkek és műanyag flakonok, végső soron évekkel később pedig majd a hely teljes lerohadása lesz. A természet számára az út, vagyis az emberek általi könnyű megközelíthetőség a legnagyobb átok.
A függőhídon való áthaladás után – egy szúrós növényben fejét vakaró boci mellett elhaladva – megkezdődött az addig hiányolt emelkedő. Gyönyörű fenyvesben, egy gyors sodrású folyó mellett haladva, egyre sziklásabb terepen vezetett felfelé az út. A szokásos piros-fehér színű felfestések jelezték azt, ami egyértelmű. Már messziről látszott a gleccser, aminek legvégét egy órányi ügyességi akadálypálya leküzdése után értünk el. Rögtön, még a nézelődés előtt teljesítettük grúz játékunkat, vagyis elfogyasztottunk a gleccser tövében egy-egy háromszögnyi hacsapurit.
Nyár lévén, az erősen olvadó gleccser óriási vízhozamú, zubogó folyót táplál, és percről percre átalakítja a tájat. Letöredeznek belőle hol kisebb, hol nagyobb darabok. A jeget borító kövek és sziklák folyamatosan záporoznak lefelé az alattuk lévő jégréteg mozgása miatt. Az ember hajlamos csak az ő szintjén, kicsiben gondolkozni, de minden további nélkül előfordulhatna olyan is, hogy egy több száz tonnás rész szakad le a jégből, és ennek megfelelően egy fél hegynyi szikla hullana a közvetlenül alatta bámészkodó turista nyakába. Mint ahogy valahogyan az a két hatalmas szikla is lezuhant egyszer, amik az alanti képen is láthatóak. Hisz az egész hegyoldal is egy kövekkel borított gleccser, látszik az oldalukban az olvadó jég. Órákig el lehet nézni azt, hogy a természet erői hogyan alakítják át a tájat. A gleccser egy jó dolog, na!
Én vettem a bátorságot, és felmásztam a sziklákon jóval magasabbra, hogy a távolról látszó fehér gleccsert közelebbről is megtekinthessem. Fentről látszott csak igazán, hogy az egész hely egy óriási kietlen törmelékrengeteg. Leereszkedésem után kicsivel elkezdett szemerkélni az eső, így elindultunk visszafelé. Veszélyesebbé vált a már nedves sziklákon való lépkedés, de már annyira elsajátítottuk az elmúlt napokban a technikát, hogy rutinból megoldottuk. Aztán egyre jobban rákezdett, még egy kis jégeső is volt. Egy ideig védtek minket a fenyők, de nem úsztuk meg az elázást. Igazán nem irigyeltük azokat, akik még csak ekkor indultak el felfelé.
A függőhídon való átkelés után, az egész visszaúton az eső és a napsütés határán sétáltunk, ami nagyon hangulatossá tette a túrát. A hegy fölött gyülekeztek a semmiből fél óra alatt hipp-hopp ott termő szürke felhők, míg Mestia felett sütött a nap. A felhős, ködös hegyek látványa volt olyan szép, mint a napos. Mire a város közelébe értünk, meg is száradtak rajtunk a ruhák. Egy rendőrautó gurult oda mellénk. Felajánlották, hogy bevisznek minket a városba. Megköszöntük a lehetőséget, de inkább a sétálást választottuk. Ezt a túrát mindenkinek ajánlom, mert ilyen könnyen gleccsert nem sok helyen lehet megközelíteni. De ne taxizzon senki a hídig, hanem nyomja le a teljes távot, mert megéri.
Másnap ismét egy könnyedebb programot választottunk, de azért lesétáltuk a napi adagot. Elindultunk délnek, a várost délről szegélyező hegyek felé, hogy felkaptassunk a libegőig. De nem az autóúton, mert az jóval hosszabb lett volna, hanem keresztbe átvágva az erdőn. A térképünk jelzett egy útvonalat, ami a gyakorlatban csak itt-ott létezett. Jött velünk szembe egy háromfős csapat, akik nem találták az utat, így visszafordultak. Megjegyezték, hogy milyen makacsok vagyunk, mivel a figyelmeztetésük ellenére, mi tovább mentünk. Ugyan mi sem találtuk az utat, de ennek oka nem eltévedés volt, hanem az, hogy nincs már ott út. Néha, pár méter erejéig olyan volt, mint ahol régen volt kitaposott ösvény, de mára a buja növényzet teljesen benőtte azt. Végül úgy döntöttünk, hogy toronyiránt felkaptatunk az ekkor újból előttünk keresztbe haladó autó útig.
Kiértünk az útra, és mivel a térkép egy nagyon hosszú utat jelzett a felvonókig, ezért leálltunk stoppolni. A harmadik arra járó autó fel is vett minket, amelyben épp a felvonót üzemeltető srác is utazott. A jobbkormányos autót egy teljesen feketébe öltözött szerzetes vezette, mi pedig élveztük a hangszórókból áradó grúz népzenét. Megváltottuk a jegyeket, fejenként 5 lariért, és megkezdődött életem első felvonós utazása. Hát, mivel tériszonyos vagyok, eleinte nem volt kellemes, de a végére megtanultam élvezni. Bár a mögöttünk lévő csoport hangosan éneklő hölgy tagja mindent elkövetett ennek megakadályozásában. 1865 méterről indul, és 2347 méterig megy, vagyis 482 métert emelkedik, és teszi ezt 9 perc 22 másodperc alatt, vagyis 2,6 méter/másodperc sebességgel halad átlagosan, az 1462 méter hosszú kötélpályán.
Odafenn egy étterem teraszáról lehet élvezni a kilátást. Indul onnan pár túraútvonal is. Az egyik a városból is látható TV tornyok felé, keleti irányba. Én ezt az utat javaslom, majd a visszaérkezés után a már megváltott jeggyel való lelibegést, ami azért is szerencsésebb, mint a felfelé út, mert arccal szemben lesz a város. Mi a nyugati utat választottuk, ami egy kevésbé izgalmas útnak bizonyult, mivel csak lejtnek ment, és a kilátás is eltűnt. A folyamatos lejtmenet elég fárasztó volt, így mikor pár óra múlva újból kiértünk az aszfalt útra, ismét elkezdtünk stoppolni. Nagy volt a gyalogos forgalom, vagyis a konkurencia az úton, de mégis szinte azonnal sikerült fognunk egy kisbuszt. Kérdés nélkül levitt minket a városig, megspórolva nekünk jó pár órányi lejtmenetet. Kijelenthetjük tehát, hogy a stoppolás egész jól működik errefelé.
Három teljes napot töltöttünk a városban, amibe ennyi történés fért bele. Csak itt, a Svaneti régióban el lehetne tölteni egy hónapot, ha az ember szeretné elejétől a végéig bejárni, de nekünk most egész Grúziára csak két hetünk volt. Számtalan remek túraútvonal van még, és itt van nem messze Európa legmagasabban fekvő lakott települése, Ushguli, és annak környéke is. Az ország közelsége és relatív olcsósága révén reális lehetőségét érzem annak, hogy ide hamarosan visszatérjek, akár hosszabb időre is, hogy kiaknázhassam a hely lehetőségeit. A régiót örökre a szívembe zártam, és már most visszavágyom. Ha csak annyi időd van Grúziára, hogy egyetlen részére fókuszálj, akkor mindenképp ez legyen az.
