Szlovák Paradicsom
Eltöltöttünk egy hosszú hétvégét északi szomszédunknál, a Szlovák Paradicsomnak nevezett nemzeti parkban. A három napba sok vonatozás, még több kaland, és annál is több természeti szépség sűrűsödött.
A helyet sokféleképpen el lehet érni, mi Kassán át közelítettünk, vonattal. Vonatozni jó! Hajnalban kibattyogni az elhagyatott állomásra, megváltani a jegyet egy életunt pénztárostól, nézni a percenként nagyot kattanó retró órát, és hallgatni az elzárhatatlan csap csöpögését, majd beülni a műbőr ülésekre, kipakolni a kis asztalkára a kaját, és nézni az elhaladó tájat, minden irónia nélkül, páratlan élmény. Volt alkalmunk kiélvezni, ugyanis három átszállással terveztünk. Kassáig mindenki eltalál, onnan pedig Vydrník (Védfalu) településig kell jegyet váltani (4,65 EUR), ami még további 88 kilométer utat jelent. A kasszánál épp kezdtem volna elővenni berozsdásodott angolomat, illetve helyesen kiejteni a célfalu nevét, mire a jegyárusító közölte, hogy beszél magyarul. A vonatjegy árak olcsóbbak odakinn, és a kocsik is színvonalasabbak. Az út Kassába drágább volt tőlünk, mint ugyanaz az út Kassától hazáig.
Az átszállási idő épp ideális az elmacskásodott végtagok átmozgatására, és egy gyors városnézésre. Az óvárosi rész a pályaudvartól csupán két utcányira kezdődik, megéri kisétálni. A szépen rendezett sétálóövezetben sok magyar feliratot láttunk, és sok magyar hangot hallottunk. A vastag sétálóutca közepén építészeti látványosságok sorakoznak (Szent Erzsébet-székesegyház, Szent Mihály-kápolna, zenélő szökőkút, szobrok, és pár kivehetetlen modern installáció), a szélein pedig vendéglátó egységek sora. Közvetlenül a pályaudvar mellett van egy csendes park, rengeteg paddal, ahová ki lehet ülni elfogyasztani az itteni üzletekben kapható, előre csomagolt lángost, ami számomra új jelenség volt, és szerintem odahaza is nagy siker lenne.
Célunk felé zötykölődve szép dombok és hegyek között, folyók felett és alagutakban kígyóztunk, bár a Magas-Tátra a borongós időben elrejtőzött előlünk. Sok zöld legelő haladt el az ablakunk előtt, lovakkal, juhokkal, tehenekkel. Érdekes, hogy Magyarországon alig látni már ilyet. A táj képébe időnként a lepukkant falvak rondítottak bele. Volt néhány kifejezetten csúnya település, ahol kizárólag elhagyatott ipari épületek, és pár putri volt csupán. Azt is megtapasztaltuk, hogy a kisebbségi probléma sokkal erősebben megmutatkozik, mint nálunk.
Kora délutánra meg is érkeztünk Védfaluba, ahonnét 3 km sétával értünk el a bázisunkat jelentő Káposztafalvára (Hrabušice). Előzetesen nem foglaltunk szállást, majd lesz valami alapon mentünk, aztán majdnem nem lett semmi. Végigmentünk a főutcán, és hol azonnal rávágva, hol azután, hogy végigmérték a két egyszerű hátizsákost, kaptuk a "full" visszautasítást. Ennél komplexebb mondatokra nem kell számítani, nagyon gyengén megy a helyieknek az angol nyelv. Május elseji hétvégén, foglalás nélkül nehéz dolgunk volt. Miután már átértünk a falun, azt kezdtük el tervezni, hogy melyik fészerben, fatelepen vagy istállóban alszunk meg.
A sikert az az ötlet hozta, hogy olyan utcába mentünk be, ahol az egyébként remek MAPS.ME alkalmazás nem mutat egyetlen szállást sem. A zimmer frei és privát táblákat fürkészve rábukkantunk egy helyre, ahol nagyon lelkes, de a szakmában nagyon amatőr vendéglátók örömmel biztosították számunkra az egyik kis faházikójukat. 10 eurót kértek fejenként egy éjszakára, ami korrektnek mondható. Miután fizettünk, elkezdtek serénykedni, és behordani mindenféle kacatot, amire nekünk semmi szükségünk nem volt, de a ház alapjáraton nélkülözött. Például fűtés gyanánt egy nem működő hősugárzót. Valamint kaptunk egy szendvicssütőt is, amit minimum öt éve nem takarítottak ki, és amit még ki is nyitottak, hogy a vastagon rásült ételmaradékok láttán hátha az étvágyunk is megjön. De lehet, hogy a rossz hősugárzó helyett hozták fűtés gyanánt.
Azt gondolná az ember, hogy ez egy elég bejáratott, turistás környék, de valójában nem az. Nem igazán vannak felkészülve a helyiek, az angolt egyáltalán nem beszélik, nem találhatóak normális turista térképek a neten a régióról, és autó nélkül az idejutás is kissé körülményes. De épp ez adja a hely varázsát.
A csúszás miatt eléggé benne voltunk már a délutánban, de nem hagytuk veszni a nap hátralévő részét. Meg amúgy is, bizsergett már a talpunk, úgyhogy improvizáltunk egy kisebb túrát a hegyekben. Kisétáltunk a park bejáratáig, ami 2 km a falutól, és bevetettük magunkat az erdőbe. A park területe szinte teljes egészében fenyves, amit imádok. Luc-, jegenye-, és vörösfenyők. Szépek, sűrűek és sötétek, és olyan jó illatuk van. Ráadásul az esős napok miatt vegyült a megázott föld illatával, ami számomra talán a legkedvesebb illat a világon. Sétálás közben azt vettem észre magamon, hogy egyre nagyobbakat akarok szippantani a levegőből, de a tüdőm kapacitása határt szab a végtelen belélegzésnek. Az utak mentén gyakoriak a források, amik messziről is látszanak, mivel kis házikóknak vannak álcázva. Elég tehát egy kis flakont vinni magunkkal, hiszen bárhol fel lehet tölteni a vízkészletet.
Igyekeztem úgy összerakni a napi programot, hogy a másnapi teljes napunkban ne legyen redundancia, vagyis ne ugyanazokat az utakat járjuk újra. Mivel még nem jártam erre, így csak tapogatóztam a park méreteit illetően. Pár óra séta után a pozíciónkat nézve a térképen megállapítottam, hogy jóval nagyobb a terület, mint elsőre gondoltam. Jó pár napot el lehet benne tölteni, mire minden részét bejárjuk. Én ezen térkép alapján tájékozódtam. Podlesokból a sárgán felsétáltunk az egykori karthauzi kolostor romjaiig, majd a sárga sávon lefelé ereszkedve megjelentek az első technikásabb, lánchasználatot is igénylő útszakaszok. Majd a kék sávon a Hernád-áttörés szurdokvölgy középső szakaszába csatlakoztunk be, ami az egész környék egyik legszebb és legizgalmasabb része.
Az út végig a bő vizű, gyors sodrású folyó partján halad, ahol sok esetben különböző mesterséges elemek, láncok, fémpadlók, függőhidak, falétrák segítik a túrázót. Nagy óvatosságra van szükség, mert minden vizes és saras, és egy rossz mozdulat elég ahhoz, hogy a folyóba pottyanjon az ember. Vagy a fényképezőgépe, amit itt elég gyakran fog egy kézzel kattintgatni mindenki. A tervezéskor úgy kell számolni, hogy a szurdokokban a tempó sokkal lassabb, mint a hagyományos erdei utakon.
A fenyőkkel körülölelt, magas sziklafalak között tekerődző, hangosan zubogó folyó, az ügyességi elemeken való haladással együtt nagyon szép és hangulatos túraélményt ad. Épp optimális kihívást jelent. Vagyis mindenki meg tudja csinálni, viszont annyira azért oda kell figyelni, hogy a gondolatok nem tudnak úgy szerteágazni, mint amikor az ember egy sík úton baktat. A pillanatban való jelenlét megéléséhez egy remek gyakorlat.
Sajnos időnként egy-egy műanyag flakont vitt magával a víz, de hát ahol emberek vannak, ott ez mindig is probléma lesz. Egy ponton egy beakadt úszó fatörzsben felhalmozódott egy nagyobb kupac szemét, ami nem volt szívderítő látvány. Alapvetően a hely tiszta, és talán ezért is tűnik ki egy-egy hulladék látványa.
A kis körnek tervezett út végül sötétedésre ért véget, a zöld sávra letérve, a határban bandukolva értünk vissza a szállásra. Elég hűvös volt, a hőmérséklet nem sokkal haladta meg a nulla fokot. Hideg végtagjainkat a forró zuhany kiolvasztotta, majd a paplan alá bújva megfogadtuk, hogy másnap sem megyünk ennél többet. Zsibogó testtel, hamar elaludtunk.
Másnap reggelre kezdett vészesen fogyni az otthonról hozott elemózsia, ezért kerestünk egy vasárnap is nyitva tartó üzletet. A faluban két szegényes kínálattal bíró kisboltot találtunk, amikből már csak a tologatós számológép hiányzott ahhoz, hogy teljesen Grúzia hangulata legyen. Négy almát tudtunk összevadászni. Az árukészlet túlnyomórészt alkoholt tartalmazott, ami a bolt előtt lebzselő, igen rossz arcú helyiek keresletéhez volt igazítva.
10 óra magasságában már indultunk is vissza a hegyekbe. Rengeteg turista volt a park bejáratánál, kicsit tartottunk is a nagy tömegtől, de a nagy terület valahogy elnyelte a sok turistát, ritkán futottunk bele másokba. Egyenest a Suchá Belá szoros felé vettük az irányt, de legnagyobb megrökönyödésünkre és csalódásunkra le volt zárva. Felújítási munkálatokra hivatkozott a tiltó tábla. Ignoráltuk, átbújtunk alatta, majd alig pár méter séta után a két szemünkkel is láttuk a leszakadt fahidakat, így szomorúan konstatáltuk, hogy tényleg nem lehet arra menni. Azért mondjuk ezt jelezhették volna valahol előre, de még egy normális weboldala sincs a helynek sajnos.
Újratervezés módba kapcsoltam. A lezárt völgyet megkerülve, annak végéhez a piros, majd sárga utakon sétáltunk fel, hogy onnan az eredeti terv szerint haladhassunk tovább. A hegytetőre érve eleredt a jégeső, de ez nem szegte kedvünket. Pár perccel később pedig már sütött a nap. Hát igen, a hegyek már csak ilyenek. Mindenre felkészültnek kell lenni.
A Veľký Kyseľ szurdok egyik végéhez érve, egy STOP táblát meglátva döbbentem rá, hogy basszus, a parkban minden szurdok egyirányú, folyásiránnyal szembeni haladással! Na, ez borított minden addigi tervet, hisz nem lehet a vonalakon csak úgy akárhogy közlekedni. Jóval kevesebb így a szabadság egy napi túra összeállításakor. Főleg úgy, hogy az eseménydús szakaszok mind a park közepe felé tartanak. Viszont már annyira látni és csinálni akartunk valamit, hogy magasról tettünk a szabályokra, és bementünk a völgybe, forgalommal szemben.
A Veľký Kyseľ szurdok gyönyörű vadregényes szakasz. Tele kidőlt fákkal, dús növényzettel, mohás kövekkel, vízesésekkel, egy alapvetően rendezetlen környezet. Rengeteg az ügyességi elem, ráadásul a fákból készült létrákon sok esetben hiányzott pár fok. Ami pedig még megvolt, afelől is voltak kétségeim, hogy a 90 kilómat vajon elbírja-e a korhadt fa. Azért kell egy feltétlen bizalom a tízméteres létrákkal szemben is. Illetve maga a kanyargó folyó is gondoskodott róla, hogy ne unatkozzunk egy percig sem. Rengetegszer kellett átugrani rajta, mert mindig épp a túloldalon láttuk meg a pár méterrel előbbre vezető utat. Tétje is van az ilyen ugrásoknak, ugyanis kellemetlen érzés, amikor a nap hátralévő részét átázott cipőben cuppogva lépkedve kell lejárni. A borús idő ellenére, a völgybe olykor-olykor besütött a nap. Az előző napihoz hasonló élményt nyújtó, olykor kezes-lábas mászásba torkolló szakasz volt ez.
Mindössze két csoport jött velünk szembe, akiket simán el tudtunk engedni, és ők sem problémáztak rajta, hogy fordítva közlekedtünk. Értetlenkedtem is a szabály miatt. De jobban belegondolva, főszezonban, amikor rengeteg ember csődül ide, akkor nagy anyázások lennének itt, ha fél órákat kellene várakozni az akadályoztatás miatt.
Két óra alatt verekedtük át magunkat a terepen, ami a Malý Kyseľ szurdok bejáratánál lyukadt ki. Mi oda ezúttal nem mentünk be, mert az szabályos lett volna mert akkor körbe-körbe jártunk volna. Van viszont a közelben egy kilátó pont, a kolostor romjaitól nem messze, onnan néztük szerte-szét. Majd etapunk féltávjánál, az erdő közepén lévő Klastoriskói étteremben megebédeltünk. Az étterem remek helyen fekszik, mert sok út lyukad ki oda, és kicsit megpihenve, egy csokis palacsintát elmajszolva, újult erőre kap a túrázó, és így még többet tud menni.
Úgy gondoltuk, hogy van még bennünk tartalék, így beterveztünk egy kört, le a Létánfalvi Malomhoz (piros sáv), majd a Hernád-áttörés egy eddig általunk be nem járt szakaszán (kék sáv), és a Kolostor Szakadékon keresztül (zöld sáv) vissza az étteremig. Kezdett lemenni a nap, úgyhogy a malom után már senkivel sem találkoztunk. A folyó mellett tipegni e napon is nagy élmény volt, főleg, hogy a sötétedés közeledte is siettette óvatos lépteinket.
Azon a ponton, ahol előző nap becsatlakoztunk a folyóba, ott tértünk le a szurdok (Klástorská roklina) felé. Mivel ez szintén egy úttalan akadálypálya, így kezdtem aggódni, hogy hogyan oldjuk meg a szakaszt még relatíve világosban. Hát sehogy. Teljesen ránk sötétedett, így elővettem a fejlámpámat, és igyekeztem úgy világítani vele, hogy mindkettőnknek jusson fény. Belegondoltam, hogy ha most történne egy baleset, akkor az elég nagy szívás lenne, mert közel s távol nincs sem ember, sem könnyen járható útszakasz sem. De olyan gyakorlottak voltunk már ekkorra, hogy a vak sötét ellenére, a magas létrákon, és csúszós köveken is biztonsággal tudtunk haladni. Sőt, igazából épp ez a kis extra kellett ahhoz, hogy igazán emlékezetes maradjon a nap. Azért annak nagyon örültünk, amikor megláttuk a kolostor romjait.
Persze innen még hosszú volt az út hazáig, de azt a zöld sávot választva, a lehető legegyszerűbb úton sétáltuk le. Izgalmas volt a jelzéseket a lámpával fürkészni, de egy időben a lábunk elé is világítva ügyesen lépkedni. Hol melegebb, hol hidegebb légáramlatok kapaszkodtak belénk, és mire leértünk a folyó szintjére, már a köd sűrűjét világította a lámpa az arcom előtt. A part melletti kempingben tábortűz mellett vigadtak fiatalok, mi pedig éjszakai túránk keretén belül tovasétáltunk a vaksötét határba, otthont adó falunk felé.
11 órás túra volt. De amúgy mindig ez van. Megfogadjuk, hogy nem megyünk sokat, nem húzzuk túl a határokat. Aztán a vége mindig az, hogy félig tudatosan, félig tudat alatt, szabotáljuk ezt a fogadalmat. Szerintem azért, mert magunk meghaladása után sokkal jobban esik az étel, a pihenés, a mozdulatlanság, és egyáltalán, a létezés.
A munka ünnepére enervált testtel ébredtünk. Az elmúlt napok fáradalmait az időjárás szikrázó napsütéssel jutalmazta. A határban fáradtan tipegve a vasútállomás felé bocikat fényképeztünk, amihez a hátteret a teljes tisztaságában pompázó Magas-Tátra vonulata szolgáltatta, amivel mi, hegyek barátjai alig tudtunk betelni. Visszafelé még jobban esett a vonatozás, az üres bambulás az ablakon át az elsuhanó tájakra.
A Szlovák Paradicsomba bárki bármikor kiugorhat, akár sátorral is, garantáltan jókat fog túrázni. Mi még csak a töredékét fedeztük fel a régiónak, de már az nagyon meggyőző volt. Sok szép szurdok várja még, hogy bejárjuk, de van itt tó és jégbarlang is. De azokat majd legközelebb. Ugyanis tuti jövünk még ide!
Még pár kép:
