Teide
Kiugrottunk az egyik Kanári-szigetre, Tenerifére, hogy megmásszuk a Teide vulkánt. Az örök tavasz szigete az évszak csapadékosabb arcát mutatta, de így is szenzációs élmény volt.
Két reptér van Tenerifén, mi a délire érkeztünk késő délután. Felvettük a kilencnapos kalandunk mozgó bázispontjául szolgáló bérelt autónkat, majd a kombi csomagtartóját teletöltöttük a négyünk teljes felszerelésével. Mivel közeledett az éjszaka, rögtön a közeli partszakaszt vettük célba. Mindig lehengerlő élmény a végtelen óceán partján állni, nézni és hallgatni a hullámokat. A lehengereltség mértékének függvényében, ki szárazon maradva, ki átázott cipővel folytatta ezután az elkövetkező napokban. A bámészkodás után elkezdtünk sátorhelyet keresni éjszakára. Elvileg tilos lenne vadkempingezni—főleg úgy, hogy egy rendes kemping tőszomszédságában voltunk—de ez itt nem nagyon zavar senkit. A bevackolás után, egy romantikus, fejlámpás vacsora elfogyasztása közben néztük a pirosan világító Roja hegyet.
Korán, még pirkadat előtt felébredtem. Kisétáltam a partra, ahol a Montana Roja mögött az éppen csak ébredező Nap fénye adott némi háttérvilágítást. Gyönyörű kép volt ez. A sziget belseje felé fordulva láttam meg először a Teidét. Számomra kissé meglepő módon a tetejét hó borította. Amikor az ember a Kanári-szigetekre gondol, nem a hó az, ami elsőnek az eszébe jut. Mint kiderült, 16 centi hó esett rá előző éjjel, ami minden hegy számára remek vizuális tuning.
Az egész szigeten minden kőzet vulkanikus, mivel maga a sziget egy hatalmas, ma is aktív, de szunnyadó vulkán. Tenerife szigete a harmadik legmagasabb vulkáni felépítmény a Földön, csúcsa az Atlanti-óceán legmagasabb pontja. Az óceán fenekétől mérve 7500 méter a hegy, de mi ebből csak a vízből kilátszó csúcsát, 3718 méternyit látunk. Mindenfelé jellegzetes vulkáni alakzatokat véltem felfedezni. A legfeltűnőbb a 150 ezer évvel ezelőtt keletkezett nagy, Las Canadas kaldera, a maga 16×9 km-es átmérőjével. Azon belül van a Teide jellegzetes vulkáni ívű kiemelkedése. Lentebb kisebb vulkáni kúpok és egyéb formációk sorakoznak, amint az az alábbi képen is megfigyelhető.
A reggeli után felmentünk a Montana Rojára. A könnyed túra minden lépése élmény volt. A teljesen vörös kövek a rajtuk élő fura növényzettel és a mélykék világtengerrel a háttérben, szemet gyönyörködtető összképet adtak. A csúcson délnyugati irányba nézve belegondoltam, hogy innentől már csak víz van egészen Brazíliáig. A sziget déli részét figyelve félsivatagos, pusztulatos tájat láttam. Ez az oldal a melegebb és szárazabb. Az északi rész csapadékosabb és hűvösebb, cserébe zöldebb és fásabb. Közöttük meg ott a nagy kráter, amin belül saját mikroklíma van. Kicsi a sziget, mégis mindenki megtalálhatja rajta a számára ideális életteret, mivel a homokos tengerparttól a sűrű erdőn át a havas hegycsúcsig minden átmenet megtalálható, nagyon diverz a környezet.
A túra után csobbantunk egyet az óceánban. Frissítően hideg volt a víz, de miután sikerült átvennem a hőmérsékletét, már ki sem akartam jönni belőle. Úszkáltam, élveztem, amikor egy-egy nagyobb hullám megemelt. Teljesen tiszta volt az idő, így a Nap nagyon erősen sütött, pár óra alatt érezhetően és láthatóan megkapott minket.
Nyugati irányba indultunk autónkkal felfedezni a szigetet. Puerto de Santiago volt a következő állomásunk, ahol a Los Gigantest néztük meg, amik gyakorlatilag a sziget északnyugati részén elterülő Teno hegység tengerbe nyúló hatalmas lábai. Az abrázió révén ha úgy tetszik, a hegyet az óceán pedikűrözi, minden egyes hullámtörés formálja a partszakaszt.
Ezután bámulatos hegyi szerpentineken át, a sziget legnyugatabbi pontjához, a Punta de Tenohoz mentünk ki. Itt a Los Gigantest lehetett egy másik oldaláról szemlélni, a többi irányba pedig a végtelen óceánt. Felidéződtek bennem az első hullámnézős élményeim, és örömmel konstatáltam, hogy a tevékenység gyakorlására Tenerife szigete is kitűnő hely. Lehet szurkolni a hullámoknak, hogy úgy jöjjön ki a lépés, hogy minél nagyobbak legyenek. Itt is minden vulkanikus, a talajt sokféle színű tufás kövek borítják, amik felületén látszik, hogy valaha lávacafatokként folytak, és úgy szilárdultak meg. A világítótoronyig sajnos nem lehetett bemenni, így jelen pillanatban az előtte lévő zárt kapu jelenti a legnyugatibb elért pontot az életemben.
Éjszakára egy hivatalos kempingben táboroztunk le. Hihetetlen számomra, hogy ezek a kempingek teljesen ingyenesek. 13 kemping van a szigeten, és mindössze egy előzetes bejelentkezés szükséges, de gondolom az is csak a létszámlimit miatt van. Ezen a weboldalon lehet érdeklődni és megnézni a kempingek pontos helyét. Én úgy tapasztaltam, hogy mindegyik kb. 1000 méteres magasságban van, eldugott helyen, benn az erdő mélyén. Autóval odatalálni nem triviális, sokszor földutakon kell ralizni. Mindenképp kell egy jó térkép vagy navigációs alkalmazás. Ráadásul a sziget északi részének ezen magasságában, a fenyőerdős részre esik a legtöbb csapadék, ami tovább nehezíthet a körülményeken.
A kempingek kivétel nélkül nagyon szép, tiszta, csendes, rendezett helyek. Bőven van tér lerakni a sátrakat. Általában van egy vizesblokk is, vécékkel, néha még hideg vizes zuhanyzó is van. Rengeteg a pad és a flekkenező, ahová ki lehet települni enni. Magyarországról érkezve fura volt látni, hogy valami ingyenes, és még nincs széthordva az egész az utolsó facsavarig bezárólag. Így szezonon kívül, egy-két kempingezővel osztoztunk csak ezeken a helyeken. Egyedüli problémát a mértéktelenül elszaporodó gilisztaszerű férgek jelentették, amik leginkább a vizesblokk környékét kedvelték, de még a zárt sátramon belüli hálószákomban is sikerült találni egyet.
Reggel megint elsőként ébredve, körbefotóztam a környéket. A borús, ködös időjárás a buja, sötétzöld hegyoldalakkal a déli oldal totális ellentétét produkálta. Itt a növényvilág rendkívül sűrű és változatos. Pálmák, kaktuszok, páfrányok, és sok más növény vegyes egyvelege az összes északi hegyoldal. Mindössze négy nappal Laosz után lélekemelő volt látni azt, hogy itt a növényzet nincs felgyújtva. A kifogástalan minőségű levegőből nagyokat szippantottam. Madarak is akadtak, akik nem is voltak túlságosan félősek. Kék pintyek merészkedtek egészen közel hozzánk. Ez a faj csak Tenerifén és a szomszédos Gran Canaria szigeten él, sehol máshol.
Következő állomásunk Masca volt, egy kis falu a Teno hegységben. A hegyi utak kanyargósságával még nem lenne baj, viszont nagyon keskenyek is. Az egyenes részeken éppen elfér egymás mellett két személyautó, de a kanyarokban már félre kell húzódni az erre a célra kialakított kis öblöcskékbe. Rosszabb esetben nincs ilyen öböl, ekkor meg kell állni a kanyar előtt valahol, és kivárni, amíg elhaladnak a szembejövők. Még rosszabb esetben egy busz jön szembe, és a sofőr a buszból kiszállva próbálja terelni az autókat a megfelelő helyre. Ennél is rosszabb eset az, amikor két busz találkozik egymással...
Nagy bánatunkra a Masca völgy tengerpartra levezető túraútvonala le volt zárva építési munkálatok miatt. A tömeg, a vasajtó, és a büntetés mértéke is túl nagy volt ahhoz, hogy átverekedjük magunkat az akadályon. Úgyhogy helyette találtunk a térképen egy másik túrautat, ami nem odalenn, hanem a völgyet képző hegy tetején haladt. Ott is mindenféle sittből összetákolt kerítés állta utunkat, viszont ezt már ignoráltuk, mivel senki sem volt a környéken. És milyen jól tettük. Egyértelmű és követhető út vezetett fel a hegyoldal tetejére, ahonnét a Masca- és a vele szomszédos völgyet a magasból szemlélhettük. Nem éreztem indokoltnak a lezárást, de így legalább rajtunk kívül nem járt arra senki más.
Alig volt 4-5 km az út oda-vissza a kilátóponthoz, de azalatt számtalan növényfaj között, mindenféle színű talajon lépkedhettünk. A legfurább geológiai jelenség mégsem a színességből fakadt. A hatalmas falakban jól elkülöníthető, több kilométeren át egymással párhuzamosan haladó vékony csíkokat véltünk felfedezni. A maximum fél méter széles sávok színe és kőzetanyaga teljesen eltért az azt befoglaló fő kőzetétől. Mivel négyünk közül senki sem volt szakértő, így mindenki szabadon engedhette képzeletét és tippelhetett, hogy vajon hogyan keletkezhettek ezek a csíkok. Én azt a magyarázatot ötlöttem ki, hogy egy régebbi lávafolyás anyaga ahogy megszilárdult és kihűlt, a hőtágulás miatt kissé összezsugorodott, így hosszában elhasadt, majd az így keletkezett vékony sávokat egy későbbi kitörés frissen kifolyó lávája feltöltötte. Az eltérések pedig a két különböző kitörésből származó láva összetételéből adódnak. De ez csak tipp, ha valaki tudja a pontos magyarázatot, kérem írja meg!
E napi kempingünk az Arenas Negras volt. Már az odavezető úton végig szakadt az eső. Amikor megérkeztünk, csak ültünk az autóban, és vártuk, hogy elálljon. A levegő is eléggé lehűlt, a sátrat már kabátban és sapkában állítottuk fel. A vacsora után összeültünk négyen egy sátorba, majd éjszakába nyúlóan kártyáztunk. Megtanultam egy új kártyajátékot, a Solot, ami alapjában véve szórakoztató, csak pár akciókártya a pakliban teljesen értelmetlenné teszi. De jól el lehetett vele ütni az időt. A hálózsákba dideregve bújtunk be.
Reggel ébredéskor a többiek kialvatlanok voltak, csak szakaszosan tudtak aludni, a hidegre panaszkodtak. Nekem sikerült befűtenem a hálózsákomat, így újfent jót aludtam, bár az ébredés után én is a fenyők között beszűrődő napsugarakat kerestem. Mivel a reggeli után egy körtúrára indultunk, ezért a sátrakat nem szedtük össze, kint hagytuk, mondván had száradjanak.
Számtalan túraútvonal van a szigeten, mind jól jelzett és jól kiépített. Mi a Chinyero vulkán körüli, 10km-es útvonalat választottuk. Az utak eltéveszthetetlenek, végig kövekkel vannak szegélyezve. Gyakoriak a táblák és a jelzések is, egyszóval teljesen luxus körülmények között lehet sétálni, csak a páratlan szépségű környezet befogadására kell összpontosítani.
Ilyen jellegű tájban még sosem sétáltam, mint itt, a sziget legújabb kitörését produkáló Chinyero vulkán körül. 1909-ben tört ki, így a körülötte szétterült kőzetek a legfrissebbek a szigeten. A talaj mindenütt koromfekete volt, viszont itt-ott rikító zöld színű tűlevelűek nőttek ki belőle, amik az elhalt narancssárga leveleiket elhullajtva színes borítást adtak a fekete talajra. Mindenfelé hatalmas kőhordalékok és törmelékmezők mellett haladt az út, de még ezeken a kőrengetegeken is megélt pár piros és sárga növény, hogy a turisták kedvéért tovább színesítsék a tájat. A szemem a látvánnyal nem bírt betelni, a tüdőm meg a fenyők illatával átitatott tiszta levegővel.
A vulkáni kúpokra tilos felmászni. A tiltó táblák oda vannak kitéve, ahol a leginkább elcsábulhat az ember, vagyis ahonnét út látszik a vulkánhoz. Bedobtam ötletnek, hogy mi menjünk fel mégis, de végül helyesen tettük, hogy nem vállaltuk be. Főleg azért, mert a túra felénél—tehát amikor a legtávolabbi ponton voltunk a kempingtől—elkezdett szakadni az eső. Az kétségtelen tény, hogy a vulkáni tájhoz vizuálisan remekül illett az eső és a pára, teljesen nem e világi összképet produkálva. Volt egy szakasz, ahol a kiömlés törmelékein kellett áthaladni, egészen fantasztikus élmény volt, az eső ellenére is. Ha itt élnék, ennek a környéknek naponta járnám az útvonalait. Teljesen az én világom, az én ízlésem. Akár geológusoknak, akár hétköznapi amatőr vulkán mániásoknak egy paradicsom ez a környék, mint ahogy az egész sziget is az.
Mire visszaértünk a kempingbe, teljesen átáztunk. Aggódtam a másnapi Teide expedíció miatt, mivel csak egy darab hosszú nadrágot vittem magammal, azt, amelyik épp teleszívta magát vízzel. A száradni kint hagyott sátrakat csuromvizesen összecsomagoltuk, majd teljesen diszkomfort állapotban, elázva és retkesen beültünk a bérelt autóba. Felkerestük a következő kempingünket, de mivel ott is csak esett és esett, valamint az autó a külső hőmérsékletet 5°C körülinek jelezte, így minden tudományunkat latba véve kifundáltuk, hogy a déli oldalon biztosan jobb az idő, menjünk le a partra szárítkozni. Fél órába sem telt leérni, ahol napsütés, szárazság, és 23°C-os hőmérséklet várt minket. Ekkora különbségek vannak ennek a kicsi szigetnek az egyes részei között...
A mindenkin eluralkodó entrópia felszámolása végett kivettünk egy faházat a Roja hegy melletti kempingben, ami fejenként leosztva nem is volt drága. A kerítést teleaggattuk a sátrakkal és a szárítandó ruháinkkal, valamint a ház összes egyéb felületét is akasztóként használva, az ajtóról, a székekről, mindenhonnét zoknik, gatyák, cipők, bugyik és egyéb ruhaneműk lógtak, és száradtak. Legnagyobb meglepetésemre, két óra sem kellett hozzá, hogy az erős napsütésben még a vastag nadrágom is teljesen megszáradjon. Pedig már terveztem, hogy rövidnadrágban fogok csúcsot mászni.
Másnap reggel aggódva pörgettem át a Teide Guide weboldalt, ami azt írta, hogy mind a felvonó, mind a hegyi túrautak hivatalosan zárva vannak. De úgy voltunk vele, hogy a hegy az végül is ott van, nem megy el, és bezárni sem lehet. Így az időközben öt fősre duzzadt csapatunkkal, majd lesz valami alapon elindultunk autóval fel a Las Canadas kráterbe, ahonnét a túraút indul. Felfelé kaptatva a hegyoldalon végig komor felhők között haladtunk, néhol el is eredt az eső. Reménykedtünk, hogy a felhők felé érve javulni fog a helyzet. És így is történt, a 2100 méteren lévő kráterben itt-ott már a tiszta égboltot is láttuk. A helyzet lentről mindig sokkal rosszabbnak tűnik, mert csak az átláthatatlan felhőréteget látja az ember, de azt nem, hogy felette mi van.
A Las Canadas világa teljesen szürreális. A benne lévő Viejo, Teide, és Blanca vulkánok által kibocsátott lávafolyások anyagai töltik ki a kalderát. A különböző korok hatalmas kőrengetege az egész, teljes káosz. Hol narancssárga, hol fekete, hol vöröses kőhalmok vannak. Közöttük ebben a magasságban már csak bozótok élnek meg, fák nincsenek.
A túra kiindulópontjától pár száz méterre parkoltunk le. A már előre összekészített kis napi táskákkal indultunk útnak, amibe csak a két napra elegendő élelmet és meleg holmikat pakoltunk. 2300 méter magasságból indult a séta, 4°C-os hőmérsékletben, de a napsütés és a konstans emelkedő miatt sokkal melegebb volt a hőérzet. Kellemes kirándulóidő volt. Ahhoz képest, hogy Európa leglátogatottabb nemzeti parkjában voltunk, alig voltak rajtunk kívül túrázók. Gondolom részben a főszezonon kívüli időjárás, részben a lezárt státusz miatt.
Marsbéli környezetben kezdtük meg az emelkedést. A domborzat és a kőzetek annyira hasonlóak a vörös bolygó felszínéhez, hogy a NASA és más űrkutatók is itt tesztelték marsjáróikat, mielőtt éles bevetésre küldték őket. Ez az a terület a Földön ami a leginkább megegyező a marsi körülményekkel. Ha ez tényleg így van, akkor én szívesen túráznék a Marson is, mert nekem ez a táj is rendkívül tetszett. Mondjuk itt a Földön, 2500 méteren csak egy picit éreztem, hogy kevesebb az oxigén, a Marson azért ez a probléma jobban kiütközne.
Nagyon tetszettek a Teide tojások, tudományos nevükön akkreációs labdák. Ezek hatalmas, gömb alakú kövek, amik úgy keletkeznek, ahogyan a hóembert építjük. A meredek lejtőkön leeső, már megszilárdult lávacafatok a még folyékony lávára esnek, így miközben lefelé gurulnak, egyre több anyagot gyűjtenek maguk köré. Majd a lejtő végén, a sík területen a gurulás befejeztével valahol megállapodnak, és elfoglalják több ezer évre a helyüket. Néhol egészen nagy lávalabdák gördültek így össze. Jó méretarányként szolgál az alábbi kép, amelyen büszkén fotózkodok egy ilyen kővel.
Tettünk egy kitérőt a Montana Blanca irányába, majd megpihentünk és kajáltunk. Kifejezetten lassú, kényelmes tempóban haladt a túra, így volt idő mindent megnézni, és szép fokozatosan akklimatizálódni. Az Olümposz óta nem túráztam ilyen magasságban, így figyelnem kellett a szervezetem apró visszajelzéseit.
Elindultunk a menedékházhoz felvezető zig-zagon, ami a Teide legújabb, 850-ben keletkezett, vastag, fekete lávafolyása mellett haladt. Ez az anyagmennyiség egy kicsinek számító kitörés eredménye, de azért ezt is sokáig tartana eltalicskázni. Az út továbbra is egyértelmű volt, de helyenként már hófoltokon kellett lépkedni.
Az első nap tervét teljesítettük, amikor felértünk a 3260 méteren lévő Altavista menedékházhoz. Már csak azért sem siettünk, mert a háznak szigorú időrendje van, és csak délután öt órakor nyit ki. A hálótermek pedig csak este 7-kor. Előzetes foglalás szükséges, és kizárólag egy éjszakára lehet igénybe venni a szállást. A csúcsmászáshoz is kell engedély, méghozzá napra és napszakra(!) szólóan, de a menedékházba való foglalás egyben csúcsengedély is, amennyiben reggel 9 előtt leérünk a csúcsról. Azért vannak ezek a szigorú szabályok, mert amikor szezon van, és a felvonó is működik, akkor irgalmatlan sok ember lepné el a hegyet, ezért muszáj limitációt beiktatni. Maximum 200 ember mehet fel naponta a csúcsra, ezért hónapokkal előre meg kell igényelni az engedélyt.
Mi élveztük a szezonon kívüli létet, rajtunk kívül pár kisebb csoport tartózkodott csupán a menedékházban. A ház teljesen luxus. WC, kandalló, fullos konyha, három fűtött hálóterem, wifi. Még hálózsákot sem kell felvinni, mert vannak ágyneműk is. De a legfontosabb, hogy a konyhában van vízforraló, így nem kell több napnyi ivóvizet felcipelni, elég a csapvizet forralni. Még mikrosütő is van, meg automaták, ahol 3 euróért lehet venni csokit, meg ivóvizet azoknak akiknek nem tetszik a forralt változat. Ezen kívül szuveníreket is lehet venni, illetve minőségi vastag zoknit 9 euróért, ami jó vétel lehet, mert szinte mindenki vett belőle, nagyon fogyott a készlet. Mondanom sem kell, hogy az összes megtermelt szemetet, a kapott egyszer használatos ágyneműhuzatokkal együtt, magunkkal kell vinni, le a hegyről.
Vastag vacsorát követően, ismét remekül aludtam. Reggel 6-kor ébredtünk, amikor a többi csoport már rég úton volt, fel a hegyre. Szabály, hogy a hálótermeket 7:30-ig el kell hagyni, az épület 8-kor bezár. Az első dolgom az volt, hogy szétnéztem odakinn. Meglepve láttam, hogy viszonylag sok, friss hó esett az éjszaka során, és még mindig szemerkélt. A kifüggesztett hőmérő -5°C-ot mutatott. Mindig örülök, amikor az összes bekészített holmim felhasználásra kerül, mert akkor nem fölöslegesen pakoltam be. Ezúttal a pehelykabáttal voltam így.
A hó tudott még egyet csavarni az összképen. Teljesen behavazott, sziklás tájon topogtunk felfelé, itt már életnek semmilyen jele nem mutatkozott. Fura volt, hogy elvileg hideg volt, de mégsem fáztam, köszönhetően a jó akklimatizációnak és a pihentető alvásnak, és persze a vastag öltözetnek. Nagyon élveztem ezt a szakaszt, főleg, amikor jobban rákezdett a hó. Amikor felértünk a felvonó felső állomásának szintjére, a többi csapat már elhaladt mellettünk lefelé menet, így innentől kezdve csak a miénk volt az egész hegy! Szerintem a srácok kicsit elhamarkodták a vizitet, nem sok kilátásuk lehetett, ugyanis a felhők odalenn még csak ekkor kezdtek oszladozni. A felvonóállomástól körbetekintve a Nap fénye vakítóan csillant meg az óceán felületén, és a felhők tetején.
A Teide kúpjára cikkcakkban haladt az út, ami mellett itt-ott kénes füst tört elő a kövek közül. Remek példák voltak ezek a vulkáni utóműködésre. Sőt, felérve a Teide kráteréhez, meglepődtem, amikor egy erősen füstölő, sárgás-zöldes, kénes kirakódásos fumarolamező fogadott. Le sem tagadhatná a hegy, hogy vulkán. Kellemetlen volt a maró kén-dioxid gázfelhőn átsétálni, de innen már csak pár lépésre volt a csúcs.
A 3718 méter magas csúcsról—Spanyolország legmagasabb pontjáról—az egész szigetet be lehetett látni. Körbe az óceáni partszakaszokat, északnyugat felé a Teno hegységet, északkelet felé az Anaga vonulatait, a sziget közepén pedig a Las Canadas krátert. Élő tankönyvként nyílt ki előttünk a táj. Nagyon szeles volt a csúcs, pedig pár méterrel lejjebb, a kúp másik oldalán még szinte szélcsend volt. Állítólag a Föld legnagyobb kivetített árnyékát lehet innen szemlélni naplementekor. A hegy háromszög alakú árnyéka betakarja még a szomszédos szigeteket is.
Levonultunk a csúcsról a felvonóállomásig, majd hogy ne ugyanott ereszkedjünk le, mint ahol feljöttünk, a Viejo kráter felé vettük az irányt. A túraút kerítéssel volt elzárva, mivel az a szakasz is hivatalosan zárva volt. Miután nem hivatalosan átmásztunk rajta, megkezdtük az ereszkedést. A két vulkán közötti szakasz volt az egyedüli, ahol a terep kihívást jelentett, mivel ott nem volt "út" kirakva, és a havas, csúszós sziklákon kellett lefelé lépkedni. Nehézséget jelentett még az iszonyú erős napfény, amit a mindent elborító fehér hó tovább erősített. Egyedül az arcom nem volt fedett, és éreztem is, hogy megkapta a Nap, annak ellenére, hogy ezelőtt két hónapot töltöttem Délkelet-Ázsiában.
A Viejo, habár öreget jelent spanyolul, valójában fiatalabb, mint a Teide. A kráterének átmérője is jóval nagyobb, 720 méter. 1798-ban tört ki utoljára, a környékétől eltérően koromfekete anyagot hagyott maga után. Aki nyugatról mássza ezt a csúcsot, az át is haladhat a 12 millió köbméternyi lávafolyás egy részén. A kráter tövében kerültek le rólunk a vastagabb rétegek, és itt kezdtük meg az ereszkedést a civilizáció irányába.
A hóhatár 3000 méter környékén volt, az alatt gyorsan kezdett színesedni a táj. Bejöttek újra a bozótok, és velük együtt a felhők is. A csúcstól számítva már süllyedtünk vagy 1500 métert, és már délután volt, amikor megállított két felfelé igyekvő srác, és érdeklődtek, hogy a csúcs messze van-e még. A menedékház létezéséről sem tudtak. Nem néztek ki túrázóknak, szerintem ők csak úgy elindultak a parkolótól, hogy sétálnak egy kicsit aztán majd ott lesz a csúcs. Mi próbáltuk érzékeltetni, hogy legalább 4-5 óra az út fel a csúcsig, jó tempóban, és utána valahogy még le is kellene jönniük. Nem tudom meddig jutottak.
Hamarosan elértük a várt lávacsőbarlangok bejáratát, de bánatunkra igen alaposan be voltak rácsozva, így nem tudtunk bemenni. Ezek a barlangok úgy alakulnak ki, hogy a híg bazaltláva levegővel érintkező teteje megszilárdul, a belsejében lévő láva pedig kifolyik alóla. Több kilométer hosszúak is lehetnek ezek a rendszerek.
Ezután a Roques de García látványos sziklaformációi mellett sétáltunk el. Ide bárki bármikor kiugorhat, a nagy parkolótól indulva egy tanösvény vezet körbe rajtuk. A legfurább az a szikla volt, aminek az alsó része vékonyabb volt, mint a teteje. Elvileg ott lazább a kőzet, mint a tetején, ezért erodálódik jobban. Kérdés, hogy mikor rogy össze szegény. Mivel mi fentebb parkoltunk le, ezért a műútra kiérve egy lélekölő öt kilométeres sétával zártuk a túrát.
A napból még volt hátra, így beiktattunk egy kellemes nézelődést Icod de los Vinos híres botanikus kertjében. A park fő látványossága a legöregebb és legnagyobb sárkányfa a világon. Korát 500 év körülire becsülik. Én ezidáig nem láttam ilyen fákat. Furák. Vastag törzsük van, és az ágaik nagyon sűrűn, közel vannak egymáshoz. Nincs nagy lombkoronája sem, a kis tűlevelek kizárólag az ágak legvégéből nyílnak. Sok más növény is volt a kertben, de igazából a szigetnek az egész északi oldala egy botanikus kert, elég ha az ember nyitott szemmel jár benne.
Az El Lagar kemping jól el van dugva az erdő mélyén. A túlpakolt autóval mindenféle földutakon kellett kanyarogni a fenyőerdőben. Sötétedésre értünk oda. Itt szerencsére épp volt zuhanyzó, amiből ugyan csak jéghideg víz jött, de két nap kimerítő túrázás után az is több volt, mint a semmi. Itt volt a legtöbb féreg, minden falfelületet elleptek, a vizesblokk is tele volt velük. Bizonyára kevés a természetes ellenségük, ezért szaporodhattak el ennyire. Valami holland csoport hangoskodott, de a fáradtság győzött, így ismét jót tudtam aludni.
Másnap két gyönyörű, rekreációs túrát ejtettünk meg az Anaga hegységben, a sziget északkeleti részén. Az első a helyi Matterhorn körül vezetett. Taborno faluig kellett autózni, onnan indult a csupán pár kilométeres körtúra, ami a jellegzetes csúcsú hegyet kerülte meg. A falu körül a mély völgyekbe lehetett belebámulni, ahol a Masca völgyből már ismert csíkokra lettem ismét figyelmes. A csúcs mögött pedig az óceánra, és a hegyek lábaira nyílt remek kilátás. A környék teljesen zöld, rengeteg növénnyel, jól kitaposott úttal. Ezt a túrát mindenkinek ajánlom, teljesen családbarát, és roppant látványos.
A másik túránk pár kilométerre keletre, a szomszédos Afur völgyben volt. Az út ezúttal nem odafenn, hanem a völgyben lenn haladt, és elvezetett egészen az óceán fekete homokos partjára. Bazaltorgonákat, színes vulkáni rétegződéseket, kaktuszokat és más fura növényeket lehetett az óriási hegyoldalak között lépkedve megfigyelni. Sőt, még egy kis lápos is volt, csakhogy a sziget megmutassa nekünk, hogy tényleg minden természeti jelenség előfordul rajta. Mondtam is a többieknek, hogy oké, kész, részemről én megteltem, a vizuális befogadóképességem a hetedik napon elérte a végét, több információt már nem tudok feldolgozni. A parton megint lehetett csendben bámulni a robajló hullámokat, amit szinte sosem lehet megunni. Ez a két túra a csapat minden tagjának tetszését elnyerte, kiváló levezetés volt a hegymászás után.
Sátrainkat ezúttal a Las Calderetas kempingben állítottuk fel. Az adminisztráció általában úgy működött, hogy reggel 8‑9 óra magasságában megjelent egy fószer, aki a foglalási szám alapján ellenőrizte, hogy jogosan vagyunk-e ott. Így szezonon kívül szerintem előzetes regisztráció nélkül sem lett volna baj abból hogy letelepedtünk, mert egy-két sátrazó volt csak rajtunk kívül, de azért így volt a hivatalos. Rendszerint ez az ember nyitotta a vizesblokkot is.
Másnapra is túrát terveztünk, de erőnkből végül már csak a Benijo partszakasz hullámainak bámulására futotta. A hullámok kellően hosszú ideig tartó nézésével egyfajta meditatív állapotot lehet elérni. Odahaza ritkán áll meg az ember, hogy kikapcsoljon picit. Még percekre sem, nemhogy órákra.
Innentől kezdve viszont az eső elmosta az összes további tervünket. A következő kempingbe érve újfent esett, így inkább befoglaltunk egy lakást a tengerparton, elugrottunk egy vendéglőbe vacsorázni, majd hajnali egyig kártyáztunk. Az utolsó napunkon a repülő indulása előtt még strandolásra tettünk kísérletet. Kimentünk két partszakaszra is, de mind északon, mind délen hűvös volt, esőre állt, és erős szél fújt. A sok eső ellenére úgy érzem, jól sikerült kirándulás volt ez. Akármikor visszamennék.
Záró képcsokor az ezerarcú Tenerife világából:
