Vientián
Laosz családias hangulatú fővárosa előhozta bennem azt az életérzést, ami miatt pár éve megszerettem Délkelet-Ázsiát, így jóval tovább maradásra bírt, mint ahogy eredetileg terveztem.
A jó alaphangulatot az időjárás adta. Laoszban két évszakot különböztetnek meg. Novembertől márciusig tart a száraz évszak, amikor alig esik, és kellemesen van meleg. Az év többi része nagyon csapadékos és borzasztóan forró, párás pokol. Odahaza még hófúvásban, dideregve mentem ki a reptérre, de nem egész egy nappal később, pólóra vetkőzve korzózhattam pálmafák tövében, ami minden egyéb turisztikai parádé nélkül, önmagában felemelő érzés volt.
Egy számomra otthonos világba, Délkelet-Ázsiába érkeztem. Kaotikusnak tűnő, de a maga módján mégis szervezett világ ez, ahol épp a szabályozatlanság az, ami hagyja a szabályokat a maguk természetes medrében kibontakozni, ezáltal élhető rendszert teremtve. Jó érzés, hogy bármerre is járok, két bódéval odébb biztosan találok egy kifőzdét, ahol olcsón tudok jóllakni. Percek kérdése az is, hogy fuvart kapjak bárhová. Az emberek itt természetüknél fogva segítőkészek, a szabályozatlanság révén pedig nincs olyan probléma, amit ne lehetne így vagy úgy gyorsan rövidre zárni. Ebben az egzotikus világban a helyiek mindennapi életének puszta figyelése önmagában érdekes és szórakoztató. Ezen fő jellemzői teszik Délkelet-Ázsiát élvezhetővé és könnyen utazhatóvá.
Van az úgy, hogy egy új országba megérkezve, már az első másodpercektől kezdve fülig ér az ember szája. Már Vientián repülőtere elnyerte a tetszésem, ami az általános repülőtér utálatomat tekintve nagy szó. Ennek oka, hogy alig bonyolít valamicske forgalmat. Volt alkalmam szívembe fogadni ezt a repteret, ugyanis háromszor is jártam ott. A feladott poggyászom az egyik neccesebb átszálláskor nem volt olyan gyors, mint én, és valahol Németországban ragadt. Mivel nekem előre fixált foglalásaim voltak, ezért nem várhattam be a csomagomat. Még Bangkokban ledumáltam a légitársasággal, hogy majd küldjék utánam a poggyászomat egészen a laoszi reptérre. Amikor pár nap múlva üzentek hogy küldik, kimentem, és egyetlen utas sem volt az ország legnagyobb, nemzetközi repülőterén. Egy biztonsági ember a hátsó ajtón át beengedett a poggyászváróba, én pedig a színfalak mögötti üres repülőtéren vártam a csomagomat hozó gép landolására.
Nem csoda ez a kihaltság, ugyanis a Magyarországnál két és félszer nagyobb Laoszt csak 6,7 millió ember lakja, amiből Vientiánra is csak 250 ezer jut. Nagyon szegény ország, ami infrastruktúrája van, az is más országok adományaiból jött össze. Buszaik is csak azóta vannak, hogy nemrég Japán küldött párat. Jellemző az, hogy minden épületnél vagy parknál ki van írva, hogy melyik ország a donor. Egészségügyi ellátás gyakorlatilag nincs, csak azon tehetősebb rétegnek, akik megtehetik, hogy átugorjanak Thaiföldre kikúrálni magukat. Ha egy egyszerű vidéki ember komolyabban megsérül vagy lebetegszik, annak könnyen végzetes következménye lehet ellátás híján. Ilyen körülmények között nem nő a népesség.
A pénzváltással voltam bajban. Usadollárt hoztam magammal, amit úgy csoportosítottam az erszényemben, hogy előbb a régebbi, szakadtasabb bankókat használjam el. Sajnos a 2009-es vagy régebbi pénzeket szó nélkül visszadobják. Ahogy azokat az újakat is, amiken van egy milliméternyi tintafolt, vagy írás. Egy helyet találtam, ahol beváltották a kritizált bankjegyeket is, de csak rosszabb rátával kalkulálva. Mondjuk még úgy is kellő mennyiségű laoszi kip-et (LAK) kaptam érte, szóval nem vészes a helyzet, mert alapvetően korrekt emberek élnek itt. A kippel nem problémáznak soha, az lehet akármilyen szakadt és mocskos. A legnagyobb címletük a százezres, ami kb. 3300 forintot ér, így ez megint egy olyan ország, ahol jó vastag bukszára van szükség. Szerencsére csak papírpénzeik vannak, semmit nem érő súlyos érmékkel nem kell bajlódni.
A buddhizmus az államvallás, a fővárosban is rengeteg a templomkolostor. Ezek általában egy focipálya nagyságú, fallal határolt külön világok, amiken belül a szerzetesek élik az életüket. A területen belül az épületek fajtái és elhelyezkedésük nagyjából azonos. A széleken vannak a szerzetesek egyszerű lakrészei, középen a templom, és szétszórva egyéb funkcionális építmények. Például kút, vagy egy magas torony hatalmas gongnak és doboknak. A fennmaradó üres részeket szobrok díszítik. Nekem a legjobban az tetszik, hogy sok kolostor része egy öreg, vastag törzsű fa, aminek a törzse egy szalaggal körbe van tekerve, és buddha szobrok ülik körül. Nem vagyok jártas a témakörben, laikusként jártam a kolostorokat, de nagyon tetszett a világuk.
Nem csak a templomokra, hanem az összes kiegészítő épületre is jellemző a díszes kialakítás, a több szintes tetőszerkezet. A részletes kidolgozottság szemet gyönyörködtető. Minden egyes nyílászáró egy életkép precíz domborműben való megjelenése. A bejárati lépcső hullámos korlátai kígyófejekben végződnek. A hegyes fogú bestiák figyelmeztetnek rá, hogy le kell vetnem a lábbelit, mielőtt betérek. Odabenn nagy üres tér fogad, szemben egy hatalmas ülő buddha szoborral. Az elé terített szőnyegekre állni nem szabad, de bárki leülhet rá, a hely mindenkit szívesen fogad. A tetőzet belső falain képek vannak felfestve körbe, az ezeken mesélt történeteket sokáig el tudtam nézegetni. Közben a szerzetesek jártak fel-alá, dolgoztak valamin, vagy csak pihengettek az árnyékban.
Pár kolostort teljesen felemésztett az ipari turizmus, azokat egyáltalán nem ajánlom. Ahová buszok viszik a kínai turistacsoportokat, az a hely garantáltan elviselhetetlenné válik, legyen az egy laoszi templom vagy a Niagara vízesés. Borzasztó látni, ahogy hangoskodva bemennek a templomokba és tíz centiről arcba fotózzák a szerzeteseket, mint valami állatkerti majmokat. Általában ezeken a helyeken bukkannak fel a madarakat fakalitkába záró, szabadonengedésükért pénzt kérő idióták is. De jó hír, hogy ez a jelenség csak egy-két helyet fertőzött meg. Rengeteg kolostor van a városban, és a többségük megadja azt a nyugalmat és elszeparáltságot, amit a wat szó eredeti jelentése is hordoz magában. Megéri felkeresni a That Luang sztúpát és a körülötte lévő épületeket, az egyik legrégebbi templomot, a Wat Sisaket-et, számomra a legnyugisabbak pedig a Wat Haysok és a Wat Phiavat voltak. Azok a helyek, amik turistákra épülnek, rendszerint belépőt is szednek (10.000 LAK), cserébe múzeum jelleggel kiállításként is működnek.
A belvárosban egymást érik a kolostorok, de a távolabbiak eléréséhez sem kell buszra vagy tuk-tukra szállni. Méretéből adódóan a legjobb gyalogszerrel járni a várost. Járdák mindenhol vannak, és séta közben az utcai történések megtapasztalása a móka része. Semmilyen nyomulás nincs a helyiek részéről, csak néha hangzik el egy-egy bátortalan "taxi, sir" vagy "tuk-tuk, sir", az autós forgalom pedig meglepően lassú és nyugodt, így zavartalan a séta a közutakon.
Amit még ajánlok, az a kerékpár bérlés. Biciklire pattanva negyed óra alatt át lehet érni a város egyik végéből a másikba. Én nagyon szeretek biciklizni, és óriási élmény volt részese lenni a vientiáni forgalomnak. Sokszor teljesen céltalanul jártam az utcákat, mert annyira élveztem a tekerést. Élveztem a nagy melegben a hűsítő menetszelet, élveztem, hogy teljesen sík a terep, és hogy kis ívben akár piros lámpánál is bármikor nyugodtan kanyarodhatok. A belváros útjai jó minőségű aszfaltozott utak, és mivel rengeteg a motoros, így itt alap, hogy nekik és a bringásoknak külön vékony sávok vannak kialakítva. Ráadásul nagyon olcsó a bérlés, mindössze 15.000 kip, tehát kevesebb, mint 500 forint volt 24 órára. A legjobb élményem maradt a városból az az önfeledt éjszakai bicajozás, amikor menet közben kiflit majszoltam, és egyszer csak az egész városban elment a közvilágítás.
A tuk-tukokat, vagyis háromkerekű motoros-platós taxikat csak akkor vettem igénybe, ha aznap már lesétáltam a lábamat. Ennek oka, hogy végső soron ők is csak taxisok, és én az alkudozást inkább fárasztónak tartom, mintsem izgalmas szópárbajnak. Akkor már megéri inkább buszra szállni, ami fix árakkal dolgozik és jóval olcsóbb. Persze arra meg várni kell. Buszra két vonalon érdemes szállni. A reptér és a város központja közt ingázó járatra (15.000 kip), és a várostól 30km-re lévő Buddha Parkhoz (8.000 kip).
A sok menés közben ha megéheztem, a legegyszerűbb helyi kifőzdéket kerestem. Ha le lehet ülni egy fa asztalhoz az árnyékba, és van sült rizs, akkor a hely számomra minden követelménynek megfelel. A rizs mellé mindig jár egy csésze leves, valamint csípős szósz, amivel az egyébként eléggé fűszerezetlen rizses ételt lehet nyakon önteni. Ezzel csínján kell bánni, mert az erőspaprikás fokhagymás lé félelmetesen erős tud lenni.
Egy ilyen teljes értékű étel elfogyasztása után a hab a tortán egy gyümölcs shake elszürcsölése desszert gyanánt. Készülhet bármilyen gyümölcsből, ami az alanti képen látható. Mind nagyon különleges, még a dragonfruit shake sem volt rossz, de a koronázott király az a mangó shake. Ráadásul hatalmas adagot adnak a jéggel összedarált sűrű gyümölcshúsból. Az egész adag letolása után lefagy az ember agya. Ajánlom nem csak étkezések után, hanem igazából bármilyen időpillanatban. Egy ilyen étkezés, levessel, tengeri herkentyűs rizses főétellel, és gyümi shake-kel, nem kerül ezer forintba se.
Hagyományos élelmiszerboltokba itt nem érdemes járni. Csak műanyag egészségtelen vackokat lehet kapni étel címszó alatt, ráadásul olyan kis mennyiségben, hogy igazából csak csomagolást vesz az ember. Amit persze a vásárlás után már csomagol is be a személyzet egy másik nejlonba. Ebből a nemlátásból származik az, hogy irgalmatlanul szemetes a környezet. És nem csak az urbanizált részek, hanem már az erdő mélye is. Ez az egész utazgatósdi ide a harmadik világba már csak pár évig lesz buli, utána hasonló élményért bőven elég lesz kimenni odahaza a legközelebbi sitt telepre. Katasztrofális a helyzet, és ez csak rosszabb lesz, mert össze nem szedi senki az tuti.
Így inkább ha gyorsételre vágytam, akkor a francia gyarmati kulturális hagyatékra, a bagettre támaszkodtam. Utcai árusok sora kínálja, és tölti meg kérésre tonhallal vagy sajttal. Mivel ez tartósabb étel, ezért hosszabb buszutakra vagy túrákra is tökéletes. Bár a helyiek a buszon is szívesen fogyasztják a markukban gombóccá formált tapadós rizst hallal, ez csak nekem tűnik problémásnak.
Ételek terén Délkelet-Ázsia számunkra olykor különös dolgokat vonultat fel. Ennek csúcsra járatása volt az ott tartózkodásom hetében megrendezett food festival. A Mekong partján, kilométer hosszan felállított standok szóltak arról, hogy olyan ételeket mutassanak be, ami még egy laoszi ember számára is furcsa. A legcifrább dolgok mindig a tengerből származó élőlények. Volt valami grízbe forgatott tintahal. Majdnem vettem az általam sajtos tallérnak nézett, valójában édeskrumpliból és cukornádból kilapított korongból, ami még kisütés előtt, nyersen állt. Sokszor lehetetlen volt eldönteni, hogy melyik étel miből készült, hogy édes-e vagy sós, vagy hogy enni kell vagy inni. A szemem megkívánt pár fura dolgot, ezért ráfutottam borzasztó, színejátszó, plazma halmazállapotú édességekre. A tanulság, hogy a sült rizs plusz gyümölcsshake párosnál nem lehet egészségesebbet és finomabbat kitalálni, úgyhogy én a jövőben is azt választom.
A Mekong partja az éjszakai élet központja. Itt kap helyet az éjszakai piac. Fura látni, ahogy a nap közben autós forgalmat bonyolító utcát naplemente körül pillanatok alatt varázsolják át az árusok piactérré. Az utakat lezárják és motoros parkolóvá alakítják. Túlzás nélkül, a fél város lemegy ilyenkor a partra, számukra ez mindennapos program. Ami meglepett, hogy rengetegen sportolnak. A partszakasz hosszában van vagy 10 kilométer, így egy esti futáshoz, amikor már kellemesebb a hőmérséklet, teljesen ideális. Éjszaka a Mekong felől hűvös légáramlatok érkeznek. Naplementére érdemes kisétálni a tényleges folyópartra, ami így száraz időszakban visszább húzódik. A levegő minősége is sokkal jobb ott. A homokos parton jó érzés mezítláb sétálni, a folyóban lábat áztatni, és közben a túloldalon lévő Thaiföldet nézni.
Gondoltam, meglátogatok pár múzeumot, de vagy renoválás alatt voltak vagy elköltöztek. A security múzeumba bejutottam, de oda meg kár volt. Egy hatalmas alapterületű, három szintes épületet kell elképzelni, amiben szinte semmi sincs, csak rengeteg rossz minőségű fotó mindenféle pártkongresszusokról. Oké, azok a képek tetszettek, amelyeken elfogott bűnözőket fotóztak a lefoglalt illegális zsákmányuk mögött, bilincsben, lehajtott fejjel, felirattal a mellkasukon. Ez is elárult számomra egy apróságot az itteniekről, ugyanis ez a fajta nyilvános megszégyenítés csak ott működik, ahol számít az embereknek, hogy mit gondolnak róluk mások.
Jártam egy nagyon szomorú kiállításon is, a COPE Visitor Centerben. A hely célja, hogy informálja a látogatókat arról, hogy országuk a világtörténelem legsúlyosabban bombázott országa. Az USA annyi bombát dobott le Laoszra az Észak-Vietnámból dél felé érkező utánpótlás elvágása végett, amennyi bombát egész Európa kapott a második világháború alatt. Ezen bombák 30%-a nem robbant fel azonnal, ezért a mai napig potenciális veszélyforrások. Ez körülbelül nyolcvanmillió(!) fel nem robbant szerkezetet (UXO) jelent, amik a mai napig folyamatosan áldozatokat szednek, évente százak életét követelik. A baj akkor történik meg, amikor egy farmer kapálgat, és belever véletlenül a föld alatt rejtőző, narancs méretű bombába, vagy ha éppen tüzet gyújtanak egy ilyen fölött, vagy ha gyerekek nem tudják hogy mi az, és megpiszkálják, játszanak vele. Ha úgy nézzük, a háború még tart, csak eléggé egyoldalú. Az UXO‑k felderítése nagyon pepecs meló, és erőforrás sem jut rá. Eddig az 1%-át sikerült megtalálni és hatástalanítani, a teljes megtisztítás évszázadokba telhet.
A kiállítás másik része a végtagjukat vesztett áldozatok mindennapjainak jobbá tételéről szól. Művégtagok készítését mutatják be, és számos apró trükköt, aminek segítségével egy nem létező, de viszkető kart is meg lehet vakarni. Azt, hogy egy semmi technológiával nem rendelkező nép lakosai mit érezhettek az éveken át tartó, megállás nélküli bombázás alatt, miközben kétmillió tonnányi bombát kaptak a nyakukba, elképzelni sem tudom. Az a csoda, hogy maradt itt valami élet. De ez ne tántorítson el senkit az idelátogatástól, a valóban veszélyes részekre nem lehet bemenni, vagy nagyon hangsúlyosan jelezve vannak a kerülendő területek. A turisták számára érdekes részek biztonsággal látogathatók. A kiállítás ingyenes, megtekintését erősen javaslom. Ha pedig az ajtón kilépve úgy érzed, hogy indulatok keringenek benned, keress fel egy buddhista templomot, és ücsörögj benn egy kicsit.
