Ala-Kul
Tudtam, hogy nem lesz sétagalopp az Ala-Kul tóhoz eljutni. De arra nem számítottam, hogy két nap alatt ennyi váratlan, hihetetlen és szürreális dolog történik velem. Kirgiz utam fő attrakciója életem legkimerítőbb és legemlékezetesebb túrája lett.
Karakolban betévedtem a turista információs központba. Mindössze egy térképet akartam magamnak venni a tó környékéről. Na nem azért, hogy az alapján tájékozódjak - hiszen a környék térképe bele van égve a fejembe - hanem mert én nagyon szeretem a térképeket, és milyen jól mutatott volna otthon a falon az Everest túra térképem mellett. Mindent elmond a helyről, hogy egyetlen térképük sem volt. Illetve egy, az asztalukra terítve, amin a két segítőkész önkéntes lány elmutogatta az útvonalat. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is jártak volna ők odafönn a hegyekben, elméleti tudásukat az asztalon heverő Lonely Planetből ollózták össze. Egyedüli hasznos információjuk az lett volna számomra, hogy hogyan jutok ki a Karakol Nemzeti Park bejáratáig, ahol kezdődik az egész túra. Jól kibabráltak velem, ugyanis a 102-es marsrutkát javasolták, de az, mint utólag káromra kiderült, egyáltalán nem visz el a bejáratig. Álljon itt közérdekű információként, hogy a 101-es buszra kell jegyet váltani. A városban akármelyik marsrutkára felszállva, akárhová utazva 10 som az ár egységesen, vagyis 40 forint.
A 101-es végállomásától száz méterre van a sorompó, ami a park kezdetét jelzi. Gyalogosoknak a belépő 250 som, illetve sátranként plusz 150 som. Autóval jóval drágább a behajtás. Az út 2000 méteres magasságból indul. Az eleje pár kilométerig még túl közel van a civilizációhoz ahhoz, hogy szép legyen, a szokásos poros út melletti séta. Ahogy kezdenek előbukkanni a nagyobb hegyek, a fenyvesek, jurták az út mentén, úgy lesz egyre jobb a hangulat.
Aki az elejét nem szeretné lesétálni, az az első hídig, vagyis kb 10 kilométert stoppolhat, de az autósok magasabb díjazása miatt számítson rá, hogy fizetnie kell érte. A híd után már nincs autóút. Én itt egy kis tisztáson megálltam pihenni és reggelizni. Teljesen tiszta idő volt, még a naptejet is leégette rólam a Nap. Nagyon fontos, hogy folyamatosan ápoljuk bőrünket és védekezzünk az UV sugarak ellen, mert még a kenegetés ellenére is le lehet égni.
Utam egy kellemes, kis hűvöst adó fenyvesben folytatódott. Innentől már csak hátizsákos trekkerekkel találkoztam. Ahová nem vezet út, az a szalmakutyák számára elérhetetlen, ők legkésőbb a hídnál lemorzsolódnak. Jó érzés volt végre olyan helyen sétálni, ahol már tényleg csak igazi túrázók járnak.
Nyár lévén, a nagy olvadások miatt az utat sok helyen elöntötték a források, nehéz feladat elé állítva az átkelőket. A Karakol folyó is vastagon tele volt vízzel, és nagy robajjal zúgott lefelé. Ha kicsit is több lett volna benne, úgy kiöntött volna, hogy járhatatlan lett volna az egész völgy.
A bejárattól négyórányi sétára, 2500 méteren, hatalmas hegyek közötti szép tisztáson van az első sátortábor. Normál esetben az én tervezett utam (Karakol völgyből Altyn Arashan-ig az Ala-Kul hágón át) háromnapos túra. Akik eszerint terveznek, azok akár lesátrazhatnak itt is ezen a ponton.
Nekiültem, hogy egy kis elemózsiát tömjek magamba, és erőt gyűjtsek a nap nehezebbik részéhez. Két francia páros telepedett le körém, kérdezgettük egymást az útitervekről. Sok franciával találkoztam már Karakolban is, úgy látszik náluk népszerűbb ez az ország, mint nálunk. Odahaza szerintem már pusztán az isztán végződésű országnevek elriasztják az embereket. Én épp ezért, a hosszas értelmetlen vitákat elkerülendő, sosem a Kirgizisztán nevet használom, hanem mindig a Kirgíziát. Így jobban befogadja a szűk látókörű elme is.
Innentől az út kelet felé veszi az irányt. Egy híd vezet át a folyó túloldalára. A folyó annyira tele volt, hogy alulról a hidat mosta. És ez az a pont, ahonnan a terep már nem kispálya. Ez az út megy fel egyenesen a tó partjához, de odáig nagyon hosszú az út. Illetve nem is a hosszával van a baj, mert légvonalban kevesebb, mint 5 kilométerre van. Viszont a szintemelkedés ezen 5 kilométeren belül több, mint egy kilométer! Ezen két paraméterből mindenki kiszámíthatja és vizualizálhatja, hogy milyen meredekségű domborzatról van szó.
Ráadásul a terepviszony is megváltozott. Már nem egy vastag, jól letaposott ösvényt kellett követni, hanem buja, bozótos, sziklás kaptatón kellett megtalálni a nagyjábóli utat. A nagy, kb. 20 kilós hátizsák ellenére (vagy épp azért) nagyon motivált engem ez a part. Tempós iramban trappoltam felfelé. A franciákat már az első bozót után lehagytam, de még egy hivatásos teherhordót is hosszú percekre magam mögé utasítottam. Nem versenyként fogtam fel, mert nem érdekeltek a többiek, csak pusztán ez volt az a tempó, ami nekem jólesett. Élveztem, hogy a magasság gyorsan emelkedik.
Gyakran meg kellett állni szusszanni, de ez nem is volt baj, mert legalább volt idő folyamatosan visszafelé tekintgetni, gyönyörködni a tájban, és fotózni. A pólómat már ronggyá izzadtam, de úgy voltam vele, hogy a nap végén úgyis szárazra cserélem.
Kis idő múlva a terep egy sziklamezővé változott. A követendő utat az egymásra pakolt kőhalmok jelezték. Ügyesen kellett lépkedni a nagy sziklákon. Az ember figyelme ilyenkor kiélesedik, az elméje nem tud elkalandozni, teljességgel ott van a jelenben. A teste eggyé válik a hátizsákkal és a sziklákkal, amiken egyensúlyozik. A lépéseket, és azok következményeit másodpercekre előre látja. Ilyenkor már felesleges azt számolgatni, hogy hány kilométer van még hátra, vagy hogy mekkora szintet kell még leküzdeni, mert csak és kizárólag a következő lépésre koncentrál az ember. Egyik lábat a másik elé. És a sok kicsi lépés összességéből jön ki az út végére a nagy egész.
A tóhoz vezető part féltávjánál, 3000 méter magasan a terep egy kicsi szakaszon kitisztul, és vízszintessé válik. Ez a kis tér ad helyet a második sátortábornak. Közeledve a hely felé már azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lesz kemény az éjszaka, hol fogom tudni felállítani a sátramat, lesz-e lehetőségem vizet gyűjteni, esetleg mosdani picit mielőtt átveszem a száraz ruháimat, és hasonló, nagyon elemi szükségleteken. Tudatban már készülődtem a nap nehezére, amikor egy csapásra, a tábor megpillantásától kezdve, teljesen váratlan eseménysorozat következett.
Egy kiépített, a körülményekhez képest full extrás táborhelyre csöppentem. Hamar leesett, hogy ez nem a hivatalos kettes tábor, az picit odébb van, hanem egy vállalkozó szellemű helyi asszony és két gyermekének közös biznisze. Nem tudom meddig tartott nekik felhordani ide mindent, mert van több lakósátruk, étkezőasztaluk, gázpalackuk, üdítőitalaik, cigarettájuk, de még generátoruk is. A bútorokat a közeli fák kivágásával és megmunkálásával állították elő. Emir, a kb. 12 éves fiú a láncfűész mestere, de nagyon jól tud angolul is. Nagyon örültem a kis közösségnek, így nem is mentem tovább egy lépést sem.
Miután felállítottam a sátramat, a végig nagyon határozottan viselkedő asszonyság hátra invitált egy kis tóhoz, mutatta, hogy vegyem le a cipőmet, és hogy fürödjek meg. 3000 méteren egy magashegyi tóban fürödni annyira nem várt dolog volt a nap addigi folyása alapján, hogy gondolkozás nélkül alsónadrágra vetkőztem, és belementem a tóba. Van a kellemesen hideg víz, mint mondjuk az Issyk-Kul vize, és van a kevésbé kellemes. Ez a kis tó az utóbbit kínálta. Olyan volt belemenni, majd úszni benne, mintha ezer tűvel szurkáltak volna. De kimondottan élveztem, nagyon jó volt lehűteni felforrósodott testemet, és büdös és izzadt is voltam, úgyhogy fülig ért a szám, hogy rendesen tisztálkodhattam. Olyannyira megtetszett, hogy négyszer is belementem. A trekking út a tó mellett haladt el, én pedig nagy királynak éreztem magamat, miközben az arra járó túrázók elképedt arcát bámultam.
A napon megszárítkoztam. A nagyon hideg víznek megvan az az előnye, hogy ha kijön belőle az ember, akkor meleget érez. De hogy még kényelmesebb legyen, a nő mondta, hogy menjek szaunázni. Ekkor már teljesen megállt az agyam. Emir előkapta a láncfűrészt, és pár hasábbal rádurrantott a szaunasátorba elhelyezett vaskályhára. Nem sokkal később, életem legmagasabban eltöltött szaunázása közben már volt időm azon töprengeni, hogy ez nekem vajon mennyibe fog kerülni. A szaunából kijőve leöblítettem magamat a hideg vízzel, és csak ekkorra érkezett meg a francia különítmény, akik csodálkozva nézték a félmeztelen, nedves alsónadrágban szédelgő, alaposan hőkezelt magyart. Melegen ajánlottam nekik, hogy próbálják ki a hideg tavat, de gyámoltalanok voltak, csak térdig voltak képesek belemenni a vízbe.
A sátramnál átvettem friss és száraz váltásruháimat, és olyan komfortosan éreztem magamat, mintha odahaza fürödtem volna le egy túra után. Kicsit matattam a sátramban, elrendeztem a dolgokat éjszakára, majd kimentem nézni a hegyeket, a naplementét. Épp bámultam ki a fejemből, egyszer csak odaszólt az asszony, hogy "öt perc múlva kész a leves". Öt perc múlva azon kaptam magam, hogy az asztalnál együtt szürcsölöm a tradicionális kirgiz levest egy kirgiz asszonnyal és lányával, miközben egy berregő generátorra kötve szól egy Sokol rádió. Óriási élmény volt. Pár órával ezelőtt még mindenre tudtam volna gondolni, csak erre nem.
Ők itt élnek idefenn, elképesztően jól kiépítették a bizniszüket. Alaposan megszedik magukat a kínált termékekből és szolgáltatásokból, de meg is érdemlik. A nő nagyon jól viszi az egész üzletet. Egyszer sem kérdezett. Mindig majdhogynem parancsolt, így adta el a szolgáltatásokat. Én pedig nagyon örültem, hogy éjszakára emberek között lehettem, a kapott élményeknek meg pláne. Egy dolog nem tetszett, az, hogy nem túl környezetbarát a dolog. Aki teheti, még azelőtt jöjjön ide, mielőtt Emir az összes fenyőt kivágja asztallábnak.
Szóba került az ár (a leves evésekor, két nyelés közben, egész egyszerűen kimondta a számot a nő), mire én, hogy felkerekítsem az összeget, meg már csak poénból is, kértem még egy kólát. Erre a nő kicsit odébb ment, lehasalt, majd elkezdett mélyen a földben kotorni, és előhúzott egy jéghideg literes kólát. Mindezért odaadtam neki 900 somot, aki dolga végeztével, mivel már szürkült, felmászott egy távoli sziklára, és kiült nézni a tájat. Én is követtem példáját. Jó volt kifeküdni a nagy kövekre, mert a Nap egész nap melegítette őket. Kizsigerelt testtel és aggyal másztam a sátramba. Elalvás előtt azon járt az agyam, hogy a nő üzleti érzékéből arra is kitelik, hogy csavarjon egyet a tradicionális kirgiz recepten azért, hogy reggel a WC papírt is nála kelljen megvennem, de végül nem volt gond. Kíváncsiságból még megnéztem, hogy van-e wifi, de ott azért még nem tartott a dolog.
Annyira jó volt az idő, hogy akár ki is bújhattam volna a hálózsákomból. A legkeményebb éjszakámra készültem, és végül a legkellemesebb lett belőle. Egész éjszaka fénylett a Hold, világos volt. Egyszer bújtam ki, hogy megnézzem barátaimat, a hegyeket, akik még javában aludtak, így visszaaludtam én is.
Reggel arra ébredtem, hogy a franciák elindultak felfelé. Én még szunyókáltam kicsit, majd kidugtam a fejem, hogy megnézzem a mindent befolyásoló tényezőt, az időjárást. Legnagyobb örömömre egyetlen felhő sem volt az égen. Szép lassan összepakoltam mindent, lélekben is felkészültem a legnehezebb napra, és 7:15-kor, amikor a család még javában aludt, én már úton voltam. Kis útkeresés után megtaláltam a hivatalos kettes tábort, ahol ha ötven sátor nem volt, akkor egy sem. Rengetegen aludtak ott, még jó, hogy nem azt a placcot választottam.
A tábor után azonnal folytatódott a nagyon meredek emelkedő. Erős sodrású folyó mellett (a víz a fenti tóból folyik le), csúszós, poros, kifelé dőlő taposáson kellett haladni, amit én kifejezetten veszélyesnek ítéltem meg, mivel hibázásra nem volt lehetőség. A hátizsák mérete a nehezítés fokával egyenesen arányos, és én nagy táskával voltam. Kezes-lábas mászás volt ez, ahol a haladást szintén nem kilométerekben kellett mérni, hanem lépésekben. Egyik láb a másik elé, ez volt a filozófiám. Illetve néhol egyik kéz a másik elé. A vádlimra, az achilles inakra, és a térdeimre nagy nyomás nehezedett.
A vízesés magasságában értem utol a sokkal előttem induló franciákat. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy ez a szakasz a mai nap könnyebbik része. Én őszintén bevallottam nekik, hogy volt egy-két jelenet, amikor az adrenalin felszökött bennem picit, és féltem. Ők még pihentek, én haladtam tovább, fel a vízesés mellett, a tó felé vezető emelkedő utolsó kemény szakaszán.
Egész pontosan az indulás után 2 óra 10 perc elteltével felértem, és megpillantottam a 3560 méteren lévő tavat. Akkora öröm volt számomra az addig csak képeken látott türkizkék tó látványa, az érte megtett erőfeszítéssel együtt, hogy ha nem lennék annyira gátlásos, amennyire vagyok, akkor teli torokból ordítottam volna. Így csak magamban ordítottam.
Leültem egy sziklára, néztem a vizet és az azt körülölelő hegyeket. A tó sziklák által feltorlaszolt gleccserolvadék, ezért olyan tiszta. Senki sem tudja pontosan, hogy milyen mély. Hogy mitől ilyen kék, arról fogalmam sincs, de nem csalás, nem ámítás, tényleg olyan, mint a képeken.
Reggeliként elmajszoltam pár darab aszalt sárgabarackot, azután lementem a tó partjához, megérinteni a vizet, és persze begyűjtöttem egy kis kavicsot is belőle emlékként. Lehet a parton is sátrazni, de nagyon szűkös a hely. Bejárható partszakasza nincs a tónak. Egy-két helyen lehet lemenni a vízhez, de a nagyobb részén meredek hegyoldalak szegélyezik, ezért nem lehet körbejárni.
Sokáig nem maradtam, mert tudtam, hogy még a neheze hátra van, illetve tudtam, hogy a tavat még úgyis jó ideig látni fogom. Egyből meredeken felfelé kellett kaptatni. A haladást a tengerszint feletti magasságom emelkedése is nehezítette, mert azért 3600 felett már csak nincs annyi oxigén, mint odalenn. Ismét durva sziklákon kellett ügyességi mutatványokat előadni, illetve porózus, apró kavicsos részeken a kicsúszást meggátolni.
Egy előttem lévő négyfős csapat gravitációval való reménytelen küzdelmét figyelve kicsit elbizonytalanodtam, mert én megfordulni és visszafelé lemenni nagyon nem akartam. A négy ember, túrabotokkal a kezükben, mégis négykézláb próbáltak valahogy feljebb jutni, de csak annyit értek el, hogy egy csomó sziklát megindítottak lefelé. Ráadásul még csak nem is figyelmeztették kiáltással az alattuk haladókat. Nekem gyanús volt, hogy rossz felé mennek, mert egyenesen előre láttam egy ösvénynek látszó sziklamezőt. Épp jókor érkezett meg az előző nap már látott helyi teherhordó srác, aki karja egyenesen való kinyújtásával jelezte igazamat. Felordítottam a küszködőknek, akik ekkorra már valamelyest felküzdötték magukat, hogy most már ideje leküszködni magukat valahogy és helyes irányba állni. Többé nem láttam őket.
Nekem biztonságot jelentett az, hogy a teherhordó srác ment előttem, mert ő naponta teljesíti ezeket a szakaszokat. Sikerült is az ő tempójában haladnom, bár idővel teljesen kinyílt a táj, és egészében lehetett látni a hágóra felvezető utat. Ami egy nagyon meredek, véget nem érő kaptatás. Belegondoltam abba, hogy második napja megyek csak és kizárólag felfelé. De én ezt a kihívást is élveztem. Egyik láb a másik elé. Csak ezt mondogattam magamban. Minden tíz lépés után megálltam szusszanni, és a fejemet lefelé lógatva néztem a kék tavat és a havas hegycsúcsokat. Már messziről lehetett látni odafenn az embereket, akik egy hangyánál is kisebbek voltak. Végül, a legutolsó métereket felfelé csakazértis módban futva megtéve, elértem a 3900 méteren lévő hágót.
A nagy lihegés közben, elsőként rögtön egy vastag jégtakarót pillantottam meg a perem túloldalán. Majd azt, hogy valami eszméletlen meredek a lefelé vezető út. Fotózgattam, megettem egy almát, és tudat alatt próbáltam húzni az időt, hátha később nem lesz olyan meredek az a lejtő. A túloldalról, Altyn Arashan felől is érkeztek emberek, akik - hátizsák nélkül - próbálták meg felkínlódni magukat a hágóra a legalább 60 fokos emelkedőn. Még nézni is félelmetes volt.
A látvány a hágóról kimondhatatlanul szép. Minden irányba kinyílt a táj. Látszottak a fehér havas hegycsúcsok, a türkizkék tó, a zölden virító Keldike völgy, és a barna hegyoldalak. Az időjárással is nagy szerencsém volt. Ritka az, hogy két egymást követő napon ilyen tiszta idő legyen a hegyekben.
Megkérdeztem a pihengető és cigiző teherhordókat, hogy két út is van, melyik a jobb? Az egyikre azt mutatták, hogy ott le lehet csúszni, a másikon csak zuhanni. Egy életem, egy halálom, elbúcsúztam a tótól és a hegyektől, és elindultam lefelé. Amennyire jól megy nekem parton felfelé, annyira nem szeretem a lejtőket. A nehéz zsák minden plusz kilója csak nehezítette a helyzetemet. Szó szerint a seggemen csúszva, a hegyoldal sziklaállományát magammal sodorva ereszkedtem, folyamatosan fékezve magamat, óvatosan lefelé. Egyetlen hibából is baj lehetett volna. Azért előnye is volt a dolognak, hirtelen lehetett nagy szintkülönbség csökkenést produkálni. Míg én töketlenkedtem, a teherhordók már rég lent jártak. Ők a zuhanós utat választották.
Nagyon örültem, hogy leértem, főleg annak, hogy a térdeim túlélték a rájuk rótt extrém terhelést. Azonnal jött a következő próbatétel, a hó. Pár száz méteren át megmaradt egy elég vastag hóréteg (július közepén), úgyhogy a csúszkálásnak még nem volt vége. A cipőm sajnos átázott, de a tűző napon hamar kiszáradt.
Ekkorra már mind fizikálisan, mind mentálisan nagyon el voltam fáradva. Épp jókor jött a Keldike völgy nyugalmas, lankás lejtője, ahol olykor még bele is futottam, élvezve, hogy haladok. Az első boci megpillantása tette a nagyon feszült túrát ismét lazábbá.
Váratlanul egy lehetetlennek látszó folyóátkelés következett. A nagy melegnek köszönhetően nagyon olvadt, ezért rengeteg víz volt minden folyómederben. Több ágból álló, gyors folyású, igen bő vízhozamú folyót kellett keresztezni, híd persze sehol. A fényképezőt a táskám jó mélyére rejtettem, a cipőmet, és a zoknimat levetettem, és keresgéltem azokat a helyeket, ahol egyáltalán meg lehetett kísérelni az áthaladást. Egy öt fős csoport is tanácstalanul állt a helyzet előtt. Ilyenkor előre el kell tervezni a lépéseket, mert a vízben állva és gondolkozva szétfagy az ember lába. Azokat a helyeket kell kiválasztani, ahol sekélyebb a víz, mert ott a sodrás sem olyan erős, és lehet látni, hogy hová lép az ember. A baj abból lehet, ha egy víz alatti sikamlós kőre lépve megcsúszik a láb. Ezért én úgy szoktam ügyeskedni, hogy a talpammal félrelökdösöm a köveket, beleásom magam picit a talajba. A jó egyensúlyhoz fontos még, hogy nagy terpeszben álljunk, a lábak ne egymás előtt legyenek, főleg ne keresztezve egymást. A lábaim kivételével ezt a feladatot is megúsztam szárazon. Megszárítkozva és visszavéve a cipőt, nagyon jó érzés a lehűlt, felfrissült, megtisztult láb, úgyhogy kényszer nélkül is lehet időnként egy-egy lábáztatást csinálni.
Ekkorra már teljesen átszellemülve, a testem magától ment előre. Kicsivel később, leereszkedve az Arashan völgybe, újból keresztezni kellett a Keldike folyót. Ezúttal voltak hídnak nevezett farönkök keresztül döntve a folyó felett, amiket a víz félig ellepett, és csúszóssá nedvesített. De ekkor már nemigen gondolkoztam, csak mentem előre a rönkökön.
Végül, 10 óra alatt elértem a végcélt, Altyn Arashant. A népszerű termálvizes üdülőhelyet sem erőm, sem kedvem nem volt már felfedezni. Két nap alatt 3400 méter szintkülönbséget abszolváltam. Egyetlen dologra vágytam, egy taxira, ami visszavisz Karakolba.
Ide nem vezet rendes út, csak túraútvonalak. Viszont láttam pár UAZ-t, amik valahogy idekerültek. Azonnal rákérdeztem a sofőröknél, hogy mennek-e Karakolba. A nyelvi nehézségek ellenére szinte azonnal leszerveztem a fuvart. Erre, a sofőr elkezdett hatalmas köveket felszedni a földről, és bepakolni a terepjáró csomagtartójába. Nem értettem a jelenséget, de megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Az autó túlzott ruganyossága miatt kellett a plusz súly. A sofőrön és rajtam kívül még egy dán pár és egy cseh túrázó töltötte ki az autót, illetve mindnyájunk hatalmas túrazsákjai, úgyhogy a farsúllyal nem volt gond.
A teljes út két és fél óra volt, aminek csak a legvége haladt aszfaltozott úton, vagy egyáltalán úton. Ismét mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy 32 éves, ezer sebből vérző UAZ-ban, sziklás terepen, folyó mellett, vagy olykor folyóban haladva, életem leghepehupásabb, mégis irtó hangulatos útjában lesz részem. A testem élvezte azt, hogy a táj körülötte anélkül mozog, hogy ő erőlködne érte, a tudatom pedig még a szakadékba zuhanástól milliméterre eső helyzeteket is közönnyel szemlélte. Csak bambultam ki a fejemből, és élveztem az utat, és azt, hogy a dán páros az erős benzingőz nyelésétől teljesen begőzöl. Készítettem pár felvételt, de nincs az a képstabilizáló mechanika, ami ne vérezne el egy ilyen kihívás során.
Néha meg kellett állni megszerelni az autót. Rögtön az első szerelni való az ajtó volt, hogy egyáltalán ki tudjon szállni a sofőr kilincs nélkül. Bütykölt valamit a motortérben, majd visszaszállva, bezárni nem tudta az ajtót. Késő délután, egy tehéncsorda bambuló jószágai között szlalomozva az UAZ-zal, azon gondolkoztam, hogy hol ébredtem fel ma reggel, és hogy csak ezen az egy napon mennyi minden történt velem.
Visszaértem Karakolba, és betértem már jól ismert szállásomra. Épp akkorra érkezett meg a rossz idő és vele az eső is. Elkezdtem felszámolni az entrópiát, és nem kellett bárányokat számolnom, hogy elaludjak.
Ha valaki hosszabbítani szeretne, akkor sátrazhat Altyn Arashanban, és másnap 3-4 óra alatt eljuthat lábon Ak-Suu faluba. Sőt, a túrát kezdheti akár a Jeti-Oguz völgyben is, ebben az esetben a Karakol völgybe a Teleti hágón átkelve tud eljutni (így megússza a belépő kifizetését is), és így akár egy 4-5 napos túrát is lenyomhat. Nekem ez a kétnapos is elég volt.
(Itt egy összefoglaló videó a túráról.)
Látnivaló akadt bőven:
