Befagyott tavak
A következő napokra fordulat állt be az időjárásban, ami lehetőséget teremtett az élvezetes túrákra, és arra, hogy a három hágó kihívás egyikére kísérletet tehessek. De más is változott. Felismertem, hogy ha találni hozzá megfelelő partnereket, akár még társaságban is lehet élvezni a túrázást.
A szobámban olyan hideg volt, hogy az előző napon az esőhuzatról a földre lerázott hó változatlan formában megmaradt reggelre is. A még Namchéban kiszárítani elfelejtett pólómat hiába teregettem ki az éjszaka, csak rosszabb lett. Egy szétfagyott, nehéz, hajlíthatatlanul merev, pólónak látszó tárggyá változott reggelre, aminek elpakolása még az összecuccolás egyébként bejáratott algoritmusát is megbonyolította.
Azért sem szoktam sosem a szállásokon reggelizni, mert így azonnal, korán, szép időben tudok útnak indulni, az embereket elkerülve, mert nem kell kivárnom, amíg a vendégseregnek elkészítik és szervírozzák az étket, ami akár órákba is telhet. Viszont a beraktározott jaksajtomnak köszönhetően mégsem kellett teljesen éhgyomorra nekiindulnom. Pár szelet sajt, a termoszomban még reggelre is forrón maradt fekete teával tökéletes indítása volt minden napnak úgy, hogy még a korai indulás előnyeit is élvezhettem. Szerintem ez a legjobb reggeli taktika.
Teljesen kitisztult az ég reggelre. Fantasztikus kilátás volt minden irányba. Hangulatos volt a ropogós hóban sétálni, de a túrabot elkélt a lejtőkön. A kezeim eléggé fagytak az elején, főleg a jobb, mert fényképezéshez le szoktam vetni a kesztyűmet, és én elég sokat kattintgatok. De aztán beléjük ment az élet. Mennyivel másabb volt ezúttal a milingói szakasz, mint ősszel. Mindent hó borított.
Az árnyékos oldalról egy vadiúj függőhíd vezetett át a napsütötte oldalra. Nagyon szép volt lent a havas mederben csörgedező folyó. Ez a híd négy és fél éve még nem volt itt. Akkor csak a földrengésben leszakadt roncsok, és a kisebb híd volt meg. Sőt, olyan vastag gyalogutat építettek ki ezen a részen, ami már felesleges úri huncutság, ráadásul ronda is. Lassan kerekesszék-kompatibilis lesz az út egészen az Everest alaptáborig. A napra kiérve azonnal olyan melegem lett, hogy meg kellett állnom nekivetkőzni.
Felértem Pangbochébe, de csak áthaladtam rajta. Ájuldozva sétáltam a következő faluig, de nem a légszomj, hanem a panoráma miatt. Somarében álltam meg tízóraizni az Everest Kitchen nevű helyen. Kipakoltam a kőpólómat a tűző napra, mondom hátha visszanyeri ruhanemű mivoltát. Sok ideje volt száradni, mert igen lassan készült a főtt krumplim, de ez cseppet sem zavart. Élveztem a tűző napon a műanyag széken való ücsörgést, és az Ama Dablam látványát. Olyan meleg volt itt, négyezer méteren, hogy pólóra kellett vetkőznöm. És csak azért hosszú ujjú pólóra, hogy ne égjen szét a bőröm.
A várakozás közben kiült ide egy osztrák túrázó is. Elhatároztam, hogy szocializálódok, beszédbe elegyedtem vele. Volt neki is egy vezetője, amit végképp nem értettem, mert a nepáli csóka azon kívül, hogy inkompetens volt, mert még a hegyek neveit is keverte, az angolját sem lehetett érteni. Több, mint egyórás pihenő volt ez, mivel a kaját is hosszasan ettem, és a beszélgetés is elhúzódott. A végén még fel is ajánlotta az ürge, hogy majd Ausztriában vendégül látna, és mehetnénk együtt mászni, de nekem ez a hirtelen haverkodás sosem túl szimpatikus, így nem erőltettem a dolgot.
Nagy örömmel konstatáltam, hogy a kiteregetett pólóm elkezdett szublimálni, vagyis a jeges cuccból folyékony átmenet nélkül távozott a nedvesség, és vált szárazzá. Távozáskor a személyzet átnyújtott egy kártyát, hogy Dingbochében melyik szállásra menjek, mert ott van free wifi. Mivel a free-nek Nepálban sokféle értelmezése van, ezért rákérdeztem, hogy mit ért ez alatt, majd elraktam a kártyát.
Az Ama Dablamot kerülgettem már órák óta, ami azt éreztette, hogy alig haladtam valamit. Persze ez nem igaz, csak nehéz felfogni ezen monstrumok méreteit. A 6812 méter magas hegy minden szögből máshogyan néz ki, sokan csak egy arcát, a délnyugat felőlit ismerik, mert mindenki onnan fényképezi. Egy másik szögből nézve teljességgel felismerhetetlen tud lenni egy tapasztalatlanabb szemlélő számára. De ez minden heggyel így van. Ezért vagyok képes órákon át bámulni bármelyik hegyet (a Mátrában is), mert a morfológiájuk roppant komplex, nem a gyerekkorban rajzolt kék háromszögek.
Odaértem a kis hídhoz, ami az Imja Khola és Lobuche folyók találkozásánál van. Úgy éreztem, mintha csak tegnap jártam volna ott. Fura volt, hogy bizonyos dolgok száz százalékban stimmeltek az emlékeimmel, de voltak homályos foltok is. Például a part utáni rész még Dingboche előtt egészen újnak hatott. Megfogadtam az ajánlást, és a Sherpa Land Lodgeot választottam. Kaptam egy jó kis bungalót saját WC-vel. Mondtam a tulajnak, hogy aki ajánlotta a helyet, azt mondta, hogy itt free a wifi. Ezen csak pislogott, de mivel mutattam neki a kapott kis kártyát, ezért bepötyögte a jelszót. Örültem neki, mert sok pénzt spóroltam ezzel, és az időjárásra is rá tudtam nézni. Ismét főtt krumplit rendeltem, de nem ajánlották, mert csak a télen szétfagyott krumplijaik voltak, amik főve édeskések. Én mondtam, hogy nekem az tökéletesen megfelel.
Van ez a három hágó kihívás, ami a Renjo La, a Cho La és a Kongma La hágókon való átkelést jelenti (La = hágó). Azon kívül, hogy remek kihívást tartogat mindhárom, egyben praktikusak is, mert rajtuk áthaladva keresztbe át lehet menni az idefent egymástól elszeparált völgyeken, sok napnyi kerülőutat megspórolva. Ráadásul a bejáratott utakról letérve, igazán vadregényes helyeken tud túrázni az ember, a hágókról pedig világbajnok panoráma van. Bennem is élt a vágy, hogy áthaladjak ezeken, és mivel a tulaj felkészültnek látszott, ezért egy gyenge almás pite majszolása közben kikérdeztem a közeli Kongma La hágón való átjutás mikéntjéről. Igazából csak az érdekelt engem, hogy járható-e most az út. Több részletet nem is akartam tudni, mert az a felfedezés örömét vette volna el tőlem, ami az egésznek a lényege. Megnyugtató válaszokat kaptam, ami tovább erősítette bennem az elhatározást. Viszont azt vettem észre, hogy a nyugatiakat úgy kezelik, mintha alkalmatlanok lennének az ilyen túrázásra, túlságosan óvnak talán vagy lebecsülnek minket. Mivel az akklimatizációm még sehol nem volt ahhoz, hogy az 5535 méteren lévő Kongma La hágót átszeljem, és a kedvenc tavam is itt volt "egy köpésre", úgy döntöttem, hogy először a tóig teszek egy nosztalgikus akklimatizációs túrát.
Délután tettem még egy egészségügyi sétát Dingboche tetejébe. Fenn a sztúpa mellett találkoztam egy fiatal párral, a portugál Joaoval és az amerikai Alisonnal. Kérdezgettek engem, hogy honnan jövök, merre megyek, és elég hamar kiderült, hogy hasonlóak a terveink a következő napokra nézve. Nem tudom hogy miért, de azonnal éreztem, hogy egy húron pendülünk. Olyannyira, hogy pár perc múlva, a Nangkartsang csúcs felé már együtt sétáltunk. Jó volt velük beszélgetni, értelmesek voltak, önerőből túráztak, ők a ritka kivétel. A csúcsot nem értük el, de nem is volt cél, hisz csak egy kis délutáni sétára ugrottunk fel. Miközben a szenzációs kilátásban gyönyörködtünk, átbeszéltük a következő napok programját, ami részben közös program volt. Megbeszéltem velük, hogy másnap Chukhungig együtt megyünk. Én kis tatyóval megyek az Imja tóig, majd vissza a szállásra Dingbochébe, ők meg a Chukhung Ri-t másszák meg. Majd holnapután találkozunk a Kongma La felé vezető úton és együtt próbáljuk meg leküzdeni a hágót.
Az időjárás előrejelzés hidegeket jósolt. Az éjszakai -16°C-os hőmérséklethez ráadásul viharos szél társult, így a Meteoblue a hőérzetnek jakfagyasztó -26°C-ot írt. De a sok napocska piktogram látványa, és a napsütéses órák magas száma mégis örömmel töltöttek el. A hideg amúgy sem viselt meg egy kicsit sem, sőt, még élveztem is. A kellemes hőérzet fenntartásához két dolog szükségeltetik. Egyrészről megfelelő ruházat, felszerelések. De ami még ezeknél is fontosabb, az a tökéletes egészség megőrzése. Egy hálózsák nem magától meleg, hisz nincs benne semmilyen aktív erőforrás. Azt az emberi szervezet fűti fel, amennyiben termel elegendő hőt. Egy korrumpálódott szervezet nem fog tudni optimálisan működni, és felfűteni magát, pláne úgy, hogy a hegyekben a kevesebb oxigén miatt a hőtermelés alapból gyengébb. A túrázás hosszútávú fenntartásához az egészségi állapot folyamatos monitorozása elengedhetetlen. Nem szabad lerobbanni, mert ilyen környezetben sokkal lassabban regenerálódik a szervezet, ráadásul a harmadik világban a feltételek sem adottak a gyors felépüléshez. Egy út marad, hímes tojásként óvni törékeny porhüvelyünket. Azzal az egészségkvótával kell gazdálkodnunk, amit áldozatos munkával odahaza felépítettünk, ez az a szint, ami fokozatosan erodálódik. Ezen pusztulás mértékét kell minimalizálni, ehhez kell a minél több magashegyi tapasztalat.
A legrosszabb a hidegben számomra az volt, hogy a WC leöblítésére szánt víz a hordókban éjszakára teljesen befagyott. A fagyás mértékétől függően olykor vállalkoztam a jég áttörésére. Ha sikerült, akkor a fogmosás utáni öblítést is véghez tudtam vinni ezen budiöblítő vízzel, aminek felettébb örültem, mert a fogak egészségben tartása is fontos. Egyedüli aggodalmam a jobb kezemen látható ismeretlen eredetű lilás elszíneződések és hólyagok kialakulása volt, amire először nem tudtam magyarázatot adni, hisz korábban még nem tapasztaltam ilyesmit, azt hittem, valamiféle egzotikus vécézési körülmények során összeszedett fertőzés.
Éjszaka viharos szél zörgette kicsiny hajlékomat, de én úgy aludtam tíz órát, mint a bunda. Életre szóló felejthetetlen pillanatok az olyan apróságok is, mint annak megtapasztalása, hogy a símaszkomból az orrom felett kiáramló meleg levegő reggelre deressé varázsolta a szempilláimat. A meleg hálózsák kicipzározása a legfájóbb reggeli mozzanat. De mivel már előző este a felvételük sorrendjébe kikészítettem minden ruhámat, és az átöltözés menetének precíz forgatókönyve volt, így a kellemetlen átmenet pár percen belül végbement.
7:30-ra beszéltem meg az indulást Alisonékkal, akik pontosan időben meg is érkeztek. Hamar elért minket a nap, így kellemes volt a séta. Meséltem nekik arról, hogy a mai Imja tó túrát hagyományőrző jelleggel teszem meg, vagyis Dingbochéből indulva és oda is érkezve vissza, mint anno, pusztán a nosztalgia végett. Lehetett volna okosabban, hisz a következő napon a Kongma La hágót könnyebb Chukhungból indulva elérni, de tartottam magamat a szokásomhoz.
Fura volt együtt haladni, mert nem ismertem a tempójukat, de hamar kiderült, hogy hasonlóan dög lassúak vagyunk mindhárman, így nem kellett alkalmazkodni. De úgy is fogalmazhattam volna, hogy ebben is őriztem a hagyományt, ugyanis emlékszem, hogy négy és fél éve is igen lassan topogtam ki a tóhoz. Menet közben próbáltuk a másnapi hágó felé vezető utat kémlelni, de nem láttunk semmi konkrétat. Jó túratársak voltak, csak azért nem szólalt meg senki, hogy járjon a szája. Csendben hallgattuk, ahogy kedvenc madaraim, a havasi csókák hatalmas csoportban repkedtek és csipogtak. De elég sok jak is él errefelé, meg királyfoglyok, szóval a pusztulat táj ellenére van itt élet.
Két óra alatt értünk fel Chukhungba, ami ebbe az irányba az utolsó település. Kicsit a senki földje volt, egyetlen hely volt nyitva. A társak lerakták a nagy pakkjukat, és szobát foglaltak, majd kiültünk enni. Újfent főtt krumplit kértem, mert elronthatatlan, finom és tápláló étel. Főleg úgy, hogy kiegészítettem a saját jaksajtommal és kértem hozzá még jakvajat is. Mennyei eledel volt, amit fekete teával öblítettem le. Megkínáltam sajttal a párt, és miután ízlett nekik, kiadtam a titkot a namchei sajtbolt pontos helyéről.
Vagy a fáradtság, vagy az elégtelen akklimatizáció miatt, vagy nem tudom miért, de annyira ügyetlen voltam, hogy felbosszantott. Kiestek a kezemből dolgok, összevissza tébláboltam, aztán meg bénáztam a cuccaimmal. De túratársaim sem voltak a toppon. Láttam rajtuk—de nem mondtam nekik—hogy számukra a Chukhung Ri megmászása a mai napon képtelenség lesz. Már eleve kivoltak, a magasság is szemmel láthatóan megfogta őket. Ők maguk is belátták ezt, így úgy döntöttek, hogy inkább csatlakoznak hozzám, és megnézik a tavat.
Piszok lassan haladtunk. Amikor az általam nagy térnek elkeresztelt részhez értünk, poénból rendeztünk egy futóversenyt. Joao hamar megállt, én futottam vagy ötven métert. Jó muri volt, bár éppenséggel nem hiányzott. Az emlékeim megint csak részben egyeztek a valósággal. A nagy tér valóban nagy volt, de mégis picit máshogyan nézett ki, mint ahogy az emlékeimben megmaradt. Különös érzés volt, hogy újra a világnak ezen a pontján voltam.
Ötezer méterhez közeledve a napsütés olyan erősen verődött vissza a hórétegekről, hogy napszemüveg nélkül megvakított volna. Pedig nem szeretem használni. Kizárólag a bicajon szoktam felvenni a bogarak miatt. Ráadásul a símaszkkal párban nem kompatibilisek, mert az abból kiáramló meleg levegő párásítja a lencséket. De a legfőbb bajom a szemüveggel az, hogy úgy érzem, nem a valót látom benne. Ezt elmondtam a többieknek is, amire Joao feltette a kérdést, hogy vajon szabad szemmel a valót látom-e. Sem a hely, sem az idő, sem a tengerszint feletti magasság nem volt alkalmas efféle súlyos filozófiai kérdések megvitatásához, ezért a téma feszegetése két tőmondat váltása után elhalt.
A tér után a hatalmas Lhotse tövében kell azzal szembe haladni, ami leírhatatlan élmény. A csupán pár kilométerre lévő, de szintben 3500 méterrel magasabb hegy látványa letaglózó. A utolsó két kilométer célegyenesre ráfordulva sivatagi jellegű porózus talajon kellett baktatni, ami kellemes érzés volt a talpaknak a sok durva kő után. Még nem értünk oda egészen az Island Peak alaptáborhoz, de én mondtam a többieknek, hogy legyen most itt a vége, mert végül is itt vagyunk, a tó a sánc túloldalán van. Egyetértettek. Felkaptattunk a peremre, de valami eszméletlenül lassan és levegő után kapkodva. Mivel a vízből az egész ideút során egy cseppet sem lehetett látni, ezért izgatottam vártam az újbóli találkozást kedvenc tavammal. Vajon be lesz fagyva a tó, vagy sem? Tippjátékot hirdettem. A társak arra voksoltak, hogy teljesen be lesz fagyva. Én arra, hogy csak részben lesz befagyva. Nekik lett igazuk. Felértem, és egy csapásra feltárult előttem a hatalmas tó látványa, ami ezúttal egy teljesen fagyott, rikító fehér színű, mozdulatlan, sík terület volt.
Fényerő ide vagy oda, levetettem a napszemüvegemet, hogy a maga valójában is láthassam őfehérségét. Alisonék is rácsodálkoztak, de aztán leültek neki háttal elfogyasztani az elemózsiájukat, szóval inkább én értékeltem ezt. Láttam egy képet a tóról, ami 1955-ben készült. Illetve nem is a tóról, hiszen az akkor még itt nem volt. Pár évtizede a tó helyén még egy ugyanolyan gleccser haladt lefelé, mint ami most táplálja azt. Mára két kilométernyi elolvadt belőle, és a mai napig nagy ütemben olvad tovább. Az én legutóbbi ittjártamkor is jóval beljebb volt még a jégár vége. Épp ezért kiépítettek a tó végében egy gátat 2016-ban, és le is engedtek a tóból egy csomó vizet, mert a Chukhung völgyet, Dingbochével együtt könnyen elvihetné egy hatalmas áradás.
Kiültem a perem szélére, fényképezgettem, de annyira steril fehér volt a tó, hogy ezzel az erővel egy üres A4-es papírt is fotózhattam volna. Joao adott egy snickerst a jaksajtért cserébe. Jólesett a kis édesség. A termoszom meg jól lecsúszott a hóban, mászhattam utána. Sajnos nem maradtunk sokáig, legalábbis annyi ideig nem, ameddig én szerettem volna. Ezért nem az igazi ha másokkal együtt megyek, mert mindenki rohan, és senkit nem érdekel az, amiért a túrát megejtettük. Elbúcsúztam a tótól, de nem végleg, mert valahol legbelül éreztem, hogy egyszer én még egyedül is kijövök ide. Azt ekkor még nem sejthettem, hogy mennyire egyedül is lesz az.
Ki lehetett volna még menni a tó déli oldalára is az Amphu Lapcha hágó felé vezető úton, de azt már én sem forszíroztam, mert tényleg elhaladt rajtunk az idő. A csendes bandukolás közben egyszer csak Joao elkezdett kérdezgetni engem. Hogy mindig egyedül megyek-e mindenhová, meg Magyarország viselt dolgai is szóba kerültek, aztán beszéltem neki Kirgíziáról, mert az kiváltképp érdekelte. De esett szó barátságról és munkáról is. Egyetértettünk abban, hogy egyikünk sem akar többé olyan munkát végezni, amitől a világ szarabb hely lesz, fizessen is akármennyit. Mivel értelmeseket kérdezett, ezért jó volt beszélgetni a visszafelé topogás közben, legalább az angolt is gyakoroltam.
Allison beiktatott egy technikai szünetet és kidőlt az egyik kiülőnél. Látszott rajta, hogy megfogta a magasság, kicsit fájt a feje, de nem rinyált. Miután megpihent, nyomta tovább keményen. Chukhungba visszaérve megköszönték, hogy megosztottam velük a kedvenc helyemet, majd elbúcsúztunk egymástól, de nekem ez az ölelkezés téma nagyon nem megy. Megbeszéltük, hogy holnap a hágó felé majd találkozunk. Jó volt Chukhungból egyedül visszabattyogni Dingbochébe a lemenő nap fényénél. A hazafelé tartó jakokat követtem, és annyira örültem nekik, hogy észre sem vettem, hogy rossz úton megyek, és valahol a kertek alatt értem be a faluba. Így a nap utolsó tornagyakorlataként még mászhattam át a kőkerítéseken.
Hosszúra nyúlt ez a nap, éreztem, hogy túlhúztam picit. 22 kilométer volt a táv, 4440 és 5070 méter között. A kilenc óra trappolástól a nagylábujjamban éreztem valami szúrást, azt próbáltam kimasszírozni. A masszázslabdámat is bevetettem a főbb izomcsoportokon. A kaját is a mielőbbi teljes regenerációt szem előtt tartva választottam meg. Úgy szippantotta be a szervezetem a tápanyagot, mint szivacs a vizet. Aztán az alapvető tápkiegek is bementek. Azzal a gondolattal vackoltam be magam a hálózsákomba, hogy ha nem ígértem volna meg a párosnak, hogy másnap a hágón találkozunk, akkor lehet, hogy nem is indulnék neki. Tudtam, hogy az akklimatizációm nem száz százalékban megfelelő a nagy kihíváshoz. De hát épp ettől lesz nagy a kihívás, gondoltam.
Benyomtam ezúttal egy reggelit, mert kellett az erő, és út közben nem számíthattam semmilyen infrastruktúrára. Zabkását ettem, de annyira jellegtelen moslék íze volt, hogy muszáj voltam kristálycukorral feldobni, pedig azt gyerekkorom óta nem ettem. Telitöltöttem a termoszomat teával, és vettem pár lejárt csokit. Mivel a három kiló jaksajtom ekkorra már elfogyott, ez volt minden tartalékom az útra.
7:40-kor indultam. Vagy a kristálycukor, vagy az előző napi akklimatizációs kör miatt, de tisztességes tempóban haladtam a nagy batyuval a hátamon fel a hegyoldalon. Dingbochéből közvetlen út nem vezet a hágóra, hanem a Chukhungból induló utat kell megtalálni. Ehhez el kell sétálni félútra Chukhungig, ahol az északról lefutó folyómederben átkelve, a hegyoldal omlásos részét kell megcélozni. Igazából mindegy merre, de szigorúan felfelé kell menni, egyedüli lényeg, hogy a meder keleti oldalán, az omlást megkerülve.
Kerestem a távolban a Chukhung felől érkező társakat, és egy pillanatra láttam is két embert, de aztán eltűntek. Azt gondoltam (tévesen), hogy az előző napi kis rosszullét miatt nem vállalták be a hágót és elindultak vissza Dingboche felé, hátha még összefutnak velem, és így elkerültük egymást. Felkaptattam az oldalban, és megtaláltam a hivatalos utat. Eszméletlen panoráma alakult ki. Síri csend volt, rajtam kívül csak egy nagytestű ragadozó madár volt jelen. Meg is ültem egy szélcsendes helyen pihenni, és teázgatni.
Haladtam tova, befelé a hegyek közé zárt katlanba. Néha volt út, néha nem. Néhol hó és jégfoltok voltak, ahol óvatosnak kellett lenni. Párszor elvesztettem az utat, de mindig meglett. 5000 felé érve éreztem először a légszomjat, csak a topogi ment, sok megállással. De végül is nem siettem sehová, volt időm, és jól is éreztem magam. Nézegettem a hegyeket, már a Makalu is látszott. Aztán jött egy meredek, ráadásul havas és sziklás emelkedő. Iszonyat nehéz volt kitolni. Volt ahol kézzel-lábbal kellett mászni a csúszós szikláson, a nagy táskával a hátamon, miközben alig kaptam levegőt. Ez természetes is, hiszen 5400 körül volt ez, én pedig először és utoljára négy és fél éve voltam ilyen magasságban. Megálltam vagy hússzor a hiperventilláció miatt, de összességében nagyon élveztem. Élveztem hogy számomra új, felfedezetlen úton járok, hogy szép az idő, hogy egyedül vagyok, és hogy ha lassan is, de haladok a célom felé. Örültem minden felszerelésemnek. A ruházatomat és az eszközeimet a hosszú túraévek tapasztalatai alapján válogattam össze, és a legnehezebb körülmények között is jó partnerek voltak.
Aztán felértem egy fennsíkra, ami havas volt, de legalább vízszintes, így jobb volt haladni. A napszemüveg ismét elkélt. Volt, ahol térdig belesüppedtem a hóba. Viszont láttam pár lábnyomot, mi több kitaposást, ezek szerint járt itt valaki. Itt a fennsíkon van több tó, de azok is mind be voltak fagyva. Látványra biztosan szebb ez a rész ha az élénk kék és türkiz színű tavak vize hullámzik, de nekem így is rendben volt. Nehezen kaptam levegőt, szédelegtem csak, de még mindig volt. Akartam már, hogy vége legyen a partnak, de a hágót meglátva hátra volt még egy meredek sziklás kaptató. Ezen a végső szikláson való feltopogás már tényleg a lassúnál is lassabb volt, tíz centiket lépkedtem előre.
A hágó elérésének nagyon örültem. Azonnal leraktam a nagy táskát, ami után olyan érzésem volt, mintha a testem magától akart volna előre menni. Jó volt megszusszanni. A pihenés közben egyáltalán nem éreztem ritkásnak a levegőt. Teáztam, csokiztam, elfogyasztottam kevéske tartalékomat, közben bámultam a mindkét irányba szédületes panorámát. Keletre, amerről jöttem, már ismerős volt: Nuptse, Lhotse, Island Peak, Makalu, Baruntse, Ama Dablam, hogy csak egy szűk kivonatot említsek a látható csúcsok hosszas listájából. De, legnagyobb örömömre, látható volt innen az előző napon közelről is megtekintett, fehéren rikító Imja tó is! Befagyott tónak ember még nem örült ennyire. Nyugatra pedig vadiúj kép fogadott: a legfeltűnőbb a Lobuche csúcs, és az alatta keresztbe elfutó Khumbu gleccser voltak. A kettő közé ékelődik be Lobuche falu, a napi túra végállomása. A távolban látszott a Cho Oyu is.
Ami még látszott, hogy jókora lejtő vár rám. Húsz perc pihi után búcsút intettem a keleti oldal hegyeinek és a tavaknak, majd elkezdtem ereszkedni. Ez az oldal sokkal rosszabb volt. Meredek, mozgó sziklás, havas szörnyűség, amin minden egyes lépést meg kellett tervezni. Túrabot nélkül lehetetlen küldetés lett volna. Kezdett bejelezni a térdem, illetve a szúró pont is a nagylábujjamban. Másfél óra alatt értem le, de sokkal többnek tűnt. Az ereszkedés előrehaladtával szépen kirajzolódott a Pumori is. És az is, hogy a gleccseren áthaladás sem lesz triviális.
Leértem a Khumbu gleccser morénája mellé. Itt egy újabb fejezet kezdődött, pedig már alig tudtam menni a fáradtságtól. Elképzelésem sem volt, hogy a szervezetem honnan merít energiákat. A morénára fel, ez megint legalább 100 méter emelkedő volt. Kissé félálomban felértem, és megpillantottam egy zászlót, a rúdon egy nyilacskát, és a nyilacskára berajzolva egy térképecskét. A gleccser káoszán való áthaladást részletezte, nem túl részletesen. A rajz szerint van két tó a gleccserben, és azok között kell áthaladni, meg valami zászlók is lesznek. Oké, nyomjuk.
A Khumbu gleccser egy sziklás gleccser, vagyis a lefelé nyomuló jégréteget törmelék fedi. Ezeken a köveken lehet haladni, de egzakt út nem létezik, mert a terep gyorsan változik, akár évente más-más lehet. Sok kis tavacska alakul ki benne, ezek oldalain lehet megfigyelni, hogy nem tiszta jég ez, hanem poros, köves egyveleg. Amikor a napfény megsüti ezeket az oldalakat, akkor a jégréteg olvad, a kövek kilazulnak és lepotyognak bele a tóba. Ezen a délutánon a tompaszögben sütő nap hatására percenként indultak meg kövek, ami remekül mutatta egy gleccser élő mivoltát, de egyben ijesztőnek is tűnt. Vannak, akik ódzkodnak az áthaladástól, de aggodalomra semmi ok, hiszen ezek óriási rendszerek, egyetlen ember súlya semmit nem nyom a latba, csak nem az omladozó peremek közelében kell menni.
Ami még jellemző, hogy egyetlen méter egyenes vagy vízszintes sincs egy ilyen terepen, és ez már mentálisan is lefárasztott. Ennek ellenére, az egyik legszebb emlékként él bennem ez a gleccser keresztezés. Amikor megálltam a közepén, és szemléltem a tájat. A gleccser káoszát és a benne kialakuló befagyott tavakat. A távolban délutáni fényekben pompázott a Taboche, a Cholatse, valamint északra a Pumori, a Kala Patthar, a Lingtren, a Khumbutse, szóval az egész Everest túra végpontja. A túloldali morénára felkaptatva megláttam Lobuche falut. Az ereszkedés közben a testem már magától ment. Totálisan kimerülve beestem az egyik helyre ahonnét füst jött a kéményből.
Megettem egy levest, két sajtos omlettet, egy tál főtt krumplit. Megittam az elektrolitos folyadékomat, vitaminokkal kiegészítve, és több liter fekete teát. A kalóriadeficit olyan mértékű volt, amit lehetetlen lett volna visszapótolni táplálékból. Lassan ettem, élveztem ahogy regenerálódok. A melegedőben így ülni, zsibogó testtel, de már megfelelően táplálva, nagyon jó érzés volt. Lefekvésig csak bámultam ki a fejemből, semmit sem akarva. Igazából a Kongma La hágó teljesítését fel sem fogtam.
