Három kiló jaksajt
A pár nap ráhangolódás után megérkeztem az Everest túra főcsapására. Nosztalgikus élményekkel teli napok következtek Namche Bazarban és tágabb környékén, ahol a táj megmutatta, hogy a téli arca is gyönyörű.
Surkéből indulva Lukla alatt haladtam tova észak felé. A lazább tempónak és a konkrét tervek nélküli hozzáállásomnak köszönhetően nem volt napi célom, úgy voltam vele, hogy ha jóidő lesz, talán Namche Bazarba is felérek, ha nem, akkor majd előtte megállok valahol. Szerencsére a völgy tömve van szálláshelyekkel.
Szálltak felettem a repülők és a helikopterek, de meglepően kevés. Ez a turisták számán is meglátszott. Cheplung településénél csatlakozik be a luklai út, de egyáltalán nem volt tömeg még utána sem, sőt. Pedig általában ez a legtömöttebb szakasz, mert itt csak egyetlen út van, nincs választás. Namche után azért már szétszóródnak az emberek. Nagyon örültem a gyér népsűrűségnek, sokkal rosszabbra készítettem fel magam lelkileg. Ezek szerint a tél végi, még az előszezonba hajló indulás újból nyerő ötlet volt.
Hamar lekerült rólam a pulóver megint, de ezúttal kentem magam naptejjel és ajakírrel is, tanulva süldő malackori hibáimból, amikor teljesen szétrobbant ajkakkal tértem haza. Békés dzopkyo (röviden: dzo) karavánt követtem a kis falvakon át. Mindenfelé sztúpák, imazászlók, vésett feliratokkal teli kőhalmok voltak. Ezeket a vallási objektumokat mindig az óramutató járásával megegyező irányban kell kerülni, mint úgy általában mindent errefelé. Többnyire én is így tettem, pedig nem volt rá semmi okom. Viszont ennek kapcsán—a hosszas menetelések közben—egy érdekes gondolat született meg bennem. Valójában a vallások a formalitások szintjén egy betegségre, az obszesszív-kumpulzív rendellenességre (OCD) hasonlítanak. Ha a hívő nem tesz meg valamit, vagy máshogy teszi meg, vagy nem annyiszor, stb. akkor megsérti vallása formális követelményeit, aminek következtében úgy érzi, valamilyen negatív hatás érheti. A tevékenységek és a vélt hatás között ugyanúgy nincs semmilyen racionális kapcsolat, mint egy OCD-s rituálékényszere esetében. Egy tárgy kényszeres megérintését, megigazítását, arrébb rakását csak azért, mert a beteg úgy érzi, hogy ezáltal nem vált ki negatív következményt, ugyanúgy lehet vallási aktusnak tekinteni. Ő ott és akkor abban hisz. Az itteniek meg abban, ha megfelelő irányban kerülgetnek tárgyakat. Akkor miért nem tekintik egységesen mindkettőt betegségnek? A téma a részemről további kutatómunkát, vagyis sok-sok hosszas sétálást kíván.
Nosztalgiabomba robbant Phakdingban! A sok nagy étterem között megtaláltam azt a kis zugot eldugva, ahová évekkel ezelőtt tértem be reggelizni. Azonnal felismertem az enteriőrt, ahogy benéztem az ajtón. Egyedüli újítás a TV volt persze. Mondtam is az asszonyságnak, hogy visszatérő vendég vagyok, de úgy vettem észre, hogy ez egyedül engem hozott lázba. A szokásos tea, omlett, sült rizs összesen került 350 NPR-be, ami felettébb baráti ár itt.
Elhatároztam, hogy felkeresem ugyanazokat a helyeket ahol már jártam, sőt, megpróbálom elkészíteni pontosan ugyanazokat a fényképeket is, mint anno. Aztán majd odahaza összevetem, és előtte-utána montázsokat készítek a képanyagból. Egy folyóparti képemre is emlékeztem, ezért a gyönyörű türkizkék Dudh Koshiról is készítettem így egy képet, gondosan ügyelve, hogy pontosan ugyanonnan történjen a felvétel, mint jó pár éve. Kíváncsi vagyok, hogy a kisebb kövek mennyit mozdultak el, és hogy a nagyobbak teljesen mozdulatlanul maradtak-e, dacolva minden környezeti behatással és időjárási viszontagsággal.
Már délre gonosz felhők lepték el a hegyeket. Sütött a nap, de szitált az eső. Hol hideg volt, hol meleg. Képtelenség volt kiválasztani a megfelelő öltözéket. A táj és a túra élvezeti értéke pontosan annyira volt szenzációs, mint ahogyan emlékeztem. A völgyben hangosan zubogó folyó, a felettük lengő függőhidak, a kis falvak, a meredek sziklafalak, a távoli nagy hegyek, a vízesések, az állatok, a növényzet, az egésznek a hangulata. Kizárt, hogy létezne olyan túrázó, akinek ne tetszene ez a szakasz. Ráadásul tényleg csak 2-3 turistacsoportot láttam óránként, így a műélvezet 100%-os tudott lenni.
Tok-Tok faluba érve kiváltottam a Khumbu Pasang Lhamu Rural Municipality egyszeri helyi adó befizetéséről szóló kis papírkát 2000 NPR-ért. Utána nem sokkal, Monjo-ban megvettem a Sagarmatha Nemzeti Park egyszeri belépési engedélyét 3000 NPR-ért. Semmilyen más engedélyre nincs szükség, TIMS kártyára sem, aki rád akar tukmálni ezen két papírkán kívül mást is, az át akar verni! Számtalan rendőrségi ellenőrzőponton haladtam át a későbbiekben, és soha sehol nem kértek mást ezeken kívül, ezt a kettőt viszont kőkeményen ellenőrzik, szóval nem érdemes elbliccelni. Átszámolva összesen 13.500 forintba kerül az egész régió, ezért az összegért akármennyi ideig lehet tartózkodni a területen belül.
Nagyon az eső határán haladtam, és fújt a szél is, és panoráma sem volt már régóta semmi, így észszerű döntést hoztam, amikor megálltam a völgy legutolsó falujának legutolsó házában, Jorsalében a Nirvana Lodgeban. Jól időzítettem, mert ahogy beléptem a szállásra, elkezdett ömleni. Színvonalas szállás volt, az étel is szofisztikáltabb volt mint az általánosan megszokott. Fizetni is kellett a szobáért 500 NPR-t pluszban. A vacsorát követően órákon át csak álltam a meleg kályha mellett, nem tudtam betelni az áradó hővel. A kályhák ha üzemelnek, akkor rend szerint a vacsora kezdetétől maximum pár órán át mennek. A kályha kihűlése jelenti a nyugovóra térés idejét, ami este 8 és 9 közé esik.
Másnap kora reggel indultam, még senki nem járta az utakat. Pár perc séta után már láthattam is a híres nevezetes Hillary függőhidat. Jó érzés volt lentről szemlélni, de egyben fura is, hogy újból ott voltam. Mintha egy időkapu nyílt volna köztem és a négy és fél évvel ezelőtti énem között. Felmásztam a hídig, ami csak az enyém volt! Senkitől sem zavartatva sétálhattam át rajta a magasban, és élvezhettem a tájat. Micsoda kivételes pillanat volt ez! Már csak ezért az élményért is megérte az előző éjszakát még odalenn a völgyben töltenem.
A híd után jó nagy kaptató következett, ami bevezet Namche Bazarba. Fokozatosan kezdtek kirajzolódni a környék hegyei. A Kusum Kanguru, a Kongde, és nagy kedvencem, a Thamserku. Félúton felfelé van egy kilátópont az Everest irányába, amit anno a rossz idő miatt kihagytam, most viszont bepróbáltam. És láss csodát, a fák lombozata között kikukucskálva, tényleg látszott a Mount Everest és a Lhotse is már innen! Persze jó messze voltak, légvonalban 30 kilométerre, de azért nagyon örültem a látványnak. Itt kiülni teázgatni a nap második szenzációs élménye volt, és még nem volt fél tíz sem.
Namche Bazar határában a rendőr checkpointnál kérték az engedélyeket, minden rendben volt. Kérdezték hogy meddig maradok, mondtam hogy minimum két hétig, de inkább tovább. Besétáltam a 3440 méter magasan, igen látványos környezetbe beékelődő városba, ami újfent nosztalgikus érzésekkel árasztott el. Felismertem az utcákat, a boltokat, és rögtön a Yak Hotel felé vettem az irányt.
Betértem a szállásra, ahol a tulajdonos legelső mondata az volt—még a köszönés előtt—, hogy "Én ismerlek téged!". Mondtam, hogy igen, én is megismerem őket, jártam már itt korábban. Kaptam is szobát azonnal. Felsétáltam az emeletre, és örömmel konstatáltam, hogy a falakra továbbra is jakos képek voltak kirakva. A szoba díja 500 NPR per nap, viszont benne foglaltatik a wifi és a konstans áramellátás is, tehát minden elektronikai eszközt ingyen fel lehet tölteni. Ha így nézzük, az ár még barátságosabb, mint lentebb, ahol ezekért a szolgáltatásokért külön kell fizetni. Viszont az ételek és italok árszínvonala Namchébe érve hirtelen nagyot ugrott.
Mivel még korán volt, beterveztem egy akklimatizációs kört fel Khumjung felé. Valódi, tudat alatti célom nem a ritkább légkör megszokása volt, hanem sokkal inkább az ottani jakfarm meglátogatása. Átváltottam a kis napi táskámra, de nem sok könnyebbséget éreztem, mert a magasság még nagyon új volt. Legutóbb egy éve a Teidén jártam ilyen magasságban. Lassan topogtam felfelé a bozótokkal benőtt parton, éreztem, hogy gyenge vagyok. Fura volt, mert miközben égetett a nap, valahogy a hó is esett egyszerre. Ki érti ezt…
Legnagyobb örömömre a farmon volt legalább 108 jak! A kőkerítésen belül többnyire borjak, de kívül voltak nagyobbak is. Órákig el tudtam nézni kedvenceimet. Szegényeknek így tél után alig volt mit legelni, ilyenkor eléggé legyengülnek. Azt is megtudtam, hogy Tibetből hozták őket ide, a Nangpa hágón át. Elsétáltam még a fennsík keleti pereméhez, ott is sok jakot láttam, akik otthonos terepükön, az olykor 70 fokos meredekségű hegyoldalakban rágtak valami bozótot. A jakokon kívül a madárállomány is jelentős itt. Károgó varjak repkedtek, a színes énekesmadarak is gyakoriak, illetve volt szerencsém megfigyelni Nepál nemzeti madarából, a himalájai fényfácánból két tojót. Idővel a szél nagyon felkerekedett, és mivel pár órát már eltöltöttem 3850 méter körül, visszaindultam le a városba.
Betértem pár kisboltba, de pofátlanul drága volt minden. Inkább hagyják lejárni a termékeket, de akkor sem adják olcsóbban, mint a normál fogyasztói ár öt-tízszerese. A lejárat amúgy sem zavarja őket, simán lehet kapni egy éve lejárt csokikat. Egy maréknyi kesudió 2000 forint lett volna, egy kis snickers majd 700 forint, csakúgy, mint egy darab(!) alma. Én mindössze két tasak elektrolitos italport vettem, mert ezek relatíve olcsók voltak, és a nehezebb túrák után jelentős mértékben segítik a regenerációt.
Az ATM-ek gyakorlatilag használhatatlanok. Vagy ki van írva, hogy nem megy külföldi kártyával, vagy ahol menne, ott maximum 15.000 NPR a limit, ami egy vicc, aminél még rosszabb vicc a tranzakció költsége. Pénzváltók vannak, de ők sem mozdulnak meg, ha csak nincs több ezer rúpiás hasznuk egyetlen váltáson. De még mindig sokkal jobban megéri váltani, mint ATM-ezni. Javasolt tehát nagyon sok készpénzzel érkezni a hegyekbe.
Rátaláltam viszont egy szívemnek kedves üzletre, amit onnantól kezdve zarándokhelyemmé tettem, és újból és újból felkerestem: a jaksajt boltra! Persze a hely nincs bereklámozva a turisták számára, eléggé el van dugva, a MAPS.ME sem hirdeti, itt valójában csak helyiek vásárolnak. Betértem, tonnaszámra hevertek odabenn a hatalmas jaksajt korongok! Elnézést, nem jak-, hanem naksajt, hiszen a jak itt kizárólag a hímeket jelenti, a nőstény a nak. De én a továbbiakban mégis maradnék a megszokott nyugati szóhasználatnál, ahol mindkét nem egységesen jak. Kell alkudozni kicsit, de az is egyszerűbb, ha jelentősebb tételben vásárlunk. Én kilónkénti 1100 NPR-ig tudtam levinni az árat, ami egészen páratlan, ha az ár-érték arányt nézzük. Magyarán kilónként kevesebb, mint háromezer forintért tudtam venni kitűnő minőségű és ízű, szuper egészséges fehérjeforrást, ami itt a hegyekben felbecsülhetetlen értékkel bír, mivel a kajáldákban általában csak a legolcsóbb szénhidrátokat tolják az ember képe elé. A sajt küllemre is tetszetős, szép sárga, de a széleinél, ahol keményebb, és sötétebb sárgás, ott a legfinomabb. Mivel én nagy sajtmániás vagyok, illetve gondoltam az előttem álló nehéz túranapokra is, így hát betáraztam. Vettem közel három kilót, amit kisebb darabokra vágattam a könnyebb kezelhetőség kedvéért.
Mivel a hotelben egyedüli turista voltam, a házigazdák vacsorára beinvitáltak magukhoz a konyhába. Az ember vastag könyvből olvasott ódon szövegeket monoton hangon, miközben egy nagyon idős asszony pörgetett valami kereket a kezében. Közben a hotel egyetlen gyenge pontja, az itt kissé alulvezérelt személyzet szolgálta fel a vacsorát. A csirkelevesben végre volt csirke, csakúgy, ahogy a sült rizsben is. Az almás pite pedig valami isteni volt itt! A titkát a fahéj túladagolásában, és a pitére csorgatott mézben véltem felfedezni. Az almás-fahéjas-mézes ragacs ujjaimról való lenyalogatása egy feledhetetlen nap tökéletes lezárása volt.
Másnap pihenőnapom volt, ami nálam könnyed túrát jelent. Eleve borultan indult a reggel. Aztán a magas szintű felhők mellett bejött lentről a köd is, így már reggel 7-kor reménytelennek nézett ki a helyzet. A fűtetlen szobának nagy előnye az, hogy ha kilép az ember a szabadba, akkor nem érzi, hogy különösebben hideg lenne odakinn. Egy óra alatt felértem újból Namche fölé. Immár nem volt légszomjam, frissen lépkedtem, sikeres volt tehát az akklimatizációm. Folyamatosan egyre javult az idő. Jó volt a hóban baktatva szemlélni a havas tájat, miközben már a Nap is kezdett kisütni. Páratlanul szép volt, kattintgattam is a fényképezőt rendesen. Az adótornyoktól a legjobb a kilátás. Hegyek és jakok minden mennyiségben! Tisztán látszott a Lhotse, az Ama Dablam, a Thamserku, a Kusum Kanguru, a Kongde, a Taboche, a hegyoldalakban pedig a békés állatok. Az Everest bujkált egyedül. Ősszel másabb a kép, színesebb a táj, a hegyoldalak zöld, sárga, piros színekben virítanak. De nekem ez a télies kék-fehér-barna színkombináció is roppant tetszetős. Kiültem egy kőre, ahol egyedül, csendben, pár harapás jaksajttal és hozzá pár korty forró teával tettem még élvezetesebbé a pillanatot.
Egy órára mutatta magát a táj, utána teljesen beködölt, ekkor elindultam bejárni Khumjung és Khunde falvakat. Itt megint játszhattam az előtte-utána fényképek legyártását. A múlt és a jelen keveredéséhez ezúttal hozzátársult egy furcsább dolog is. Az éjszaka során rengeteget álmodtam, és ezek az álmok valamilyen fura módon, részben megegyeztek ennek a napnak a valóságával. Egy csomó olyan érzést éltem át, amit előző este az álmomban már átéltem. Órákon át ment a flesselés, a valóság és a fikció keveredése. Rejtély.
Átsétáltam Khumjung főterén. Be akartam ülni enni valahová, de kihalt volt minden. Volt egy bankautomata itt is, a bejárati ajtaját kétméteres hó torlaszolta el. Szegény állatokat sajnáltam, akiknek nem jut sok a jóból így télen. Céltalanul kóboroltak, próbálták legelni a semmit. Khundéba egy fiatal, vékonyka tehénnel együtt sétáltam át. Nagyon szép, békés percek voltak, csak úgy szótlanul egymás mellett lépkedve. Annyira adtam volna neki füvet, vagy bármit enni, de sajnos még nem érkezett meg a tavasz, egy ideig a növényevőknek még nélkülözniük kell.
Khundét elhagyva nagy szembeszél támadt. Mivel nem akartam a hideg levegőt torokra szedni, kipróbáltam egyik új szerzeményemet, a símaszkomat. Totálisan bevált, már a második levegővételnél éreztem, hogy van egy újabb kedvenc cuccom. Teljesen megvédi az egész arcot a hidegtől és a széltől. Sőt, a partoknál annyira meleg levegőt kellett beszívnom a lihegés miatt, hogy kicsit félre is kellett húznom az orromról. Az egyedüli probléma a hideg-meleg levegővételek váltakozásából eredő orrfolyás, ami elkerülhetetlenül piszkítja a maszkot, de az sem túl zavaró.
Hogy a napi kört teljessé tegyem, újból elsétáltam a jakfarmhoz, majd vissza le a városba. Megállapíthattam, hogy az egészségem és az akklimatizációm rendben van, másnap tovább folytathatom a túrámat Tengboche felé. Ahogy betértem a szállásra, hószakadás vette kezdetét. Biztos voltam benne, hogy szép lesz a másnap, de egyben hideg is. Vettem egy meleg vizes zuhanyt (600 NPR), mert Bupsa óta nem fürödtem. Leadtam kimosatni a ruháimat, és bár közölték hogy elromlott a szárítójuk, de megnyugtattak, hogy reggelre meg fog száradni minden.
Este nyolctól reggel hatig aludtam, ami nagyon jó. Összepakoltam mindenem, és lementem a kimosott cuccaimért. Rossz idegesnek lenni, korán reggel pedig még rosszabb. Radiátoron szárították a ruháimat, aminek következtében az egyetlen pulóveremen kissé kiégett csíkok jelentek meg. De ez még hagyján. Az egyik pólómat teljesen elfelejtették megszárítani. Sajnálkozások közepette visszakaptam egy jéghideg, nehéz, teljesen nedves ruhatömböt. A mosás díját persze maradéktalanul felszámolták. Ez annyira jellemző Nepálra. A szolgáltatásokat gyatra minőségben, félig, vagy félig sem végzik el, de a jócskán túlárazott díjazásra igényt tartanak. Valahogy elpakoltam, és útnak indultam azzal a gondolatkísérlettel a fejemben, hogy mi lenne, ha én így végezném a munkámat odahaza.
Aztán alig tettem meg pár lépést a több kiló jaksajttal és pólótömbbel túlterhelt hátizsákommal, amikor meghúzódott a hátam. Majd Namche lépcsősorain felfelé topogva vagy ötven kóbor kutya kezdett acsarkodni épp körülöttem. Nem voltam jó kedvemben, de a hegyek—amikben még sosem kellett csalódnom az életemben—ismét kitettek magukért. A behavazott Thamserku látványában gyönyörködve sétáltam a sztrádán, körbe a hegyoldalban. Mivel nem sütött a Nap, ezért nem vert szembe a fény, így szuper képeket is tudtam készíteni.
Jött szembe pár jak és dzo karaván. Érdemes megfigyelni, hogy mekkora különbség van hajcsár és hajcsár között. Az idősebb generáció képviselői az állatokat mint partnereket kezelik. Ők pontosan tudják, hogy egymásra vannak utalva. Az állatok nélkül nincs áruszállítás, anélkül nincs megélhetés. Az állatok is bízhatnak idős gazdáikban, mert vigyáznak rájuk, illetve még a téli hónapokban is ellátják őket a nyáron félrerakott, szárított szénával. Az ő esetükben az állatokkal való együtt haladás egymásra figyelve, harmonikusan, csendben történik.
Van viszont az újabb generáció, akik az innen nem is olyan messze született Buddha helyett inkább Neymart tették meg követendő példaképüknek, úgy frizurában, mint szellemi szinten. Ők általában a mobiljukba belemerülve, azt kihangosítva hallgatva, az állatokra cseppet sem figyelve, azokat ütéssel, rúgással és kődobálással siettetik. Elgondolkoztam, vajon mi válthatja ki egy emberből azt, hogy a világ legnyugodtabb hegyvidéki környezetében, az erdő közepén gengszter reppet ordíttasson, és annak megfelelő agresszivitással viselkedjen. Arra lyukadtam ki, hogy ez a generáció már az internet hálójában él, vagyis a világ minden részéről látnak az övéktől eltérő, többnyire csábítóbbnak látszó életmodelleket, viszont ők ezt képtelenek elérni. Az ebből eredő frusztrációjukat pedig a környezetükön vezetik le, jelen esetben az állatokon. Pár alkalommal beszéltem hasonló korú helyiekkel, de Neymar fizetésén kívül tényleg semmiről nem tudtak érdemben beszámolni. Sajnos nem értékelik azt az életmódot amiben részük lehet, pedig nagyon sokan tudnák értékelni.
Két és fél óra alatt értem le a Dudh Koshi folyó völgyéhez. A függőhíd túloldalán kiültem reggelizni. Mivel picit kisütött a Nap, kiteregettem a kőpólómat nem is hogy száradni, hanem egyáltalán kiolvadni. Nagyon drágán ettem egy omlettet, majd szedelőzködtem is, mert rákezdett a hó. Minden fontos dolgot alaposan elpakoltam a táskám mélyére, amire ráhúztam az esőhuzatot is, majd két perc múlva bonthattam szét a rendszert, mert naná hogy volt itt egy hatósági ellenőrzés, és kérték a papírokat. Aztán újból pakolás, újból esőhuzat, magamra meg az esőkabát.
A 700 méter part innen fel egészen Tengbochéig elég gyötrelmes emlékként élt bennem, de ezúttal sikerült rálicitálni a pár évvel ezelőtti vesszőfutásomra is. Azt nem is részletezem—mert már unalmas—, hogy a hegyoldal egy szemétdomb, itt, a nemzeti park területén belül is. Nagyon hosszú volt a part. Főleg azután nyúlt meg a téridő, ahogy a hószakadás kezdetét vette. Sok helyen nagyon csúszós volt az út, főleg a nehéz táskával a hátamon. Egy helyen vissza is csúsztam picit. Majd muszáj voltam levenni az esőkabátomat, mert már teljesen belefülledtem, és átáztam az izzadtságtól. Viszont így meg a hó áztatott el.
Nagyon gáznak találom, hogy mindenki hordárral cipelteti a saját cuccát. Akik segítség nélkül túráznak és cipelik saját ingóságaikat, nagyon alulreprezentáltak. 95%-ban az emberek nem hajlandók erőkifejtést végezni. Borzasztó azt látni, hogy fiatal, fitt lánykák topognak üresen, miközben mögöttük egy öregember görnyed egy kilencvenliteres, rózsaszín hátizsák alatt. És még a bácsi kérdezte meg kuncsaftját a lejtmenet közben, hogy megpihenjenek-e, és végül a nő fáradtsága miatt kellett megállni a hószakadásban. De még szomorúbb, amikor nem nő, hanem egy magát tévesen férfinak nevező egyénnel játszódik le ugyanez. Ha egy életerős, egészséges fiatal helyett egy öregnek kell cipekednie, az egyszerűen szégyen. Teljesen mindegy, hogy a hordárt megfizetik, maga az attitűd amivel a világban jelen vannak, egyszerűen szánalmas. Azért bandukolok folyton magányosan, és nem keresem a többi turista társaságát, mert közelebb érzem magamat egy nepáli jakpásztorhoz, mint az ilyenekhez.
Tengbochéba 11:30-ra már felértem, ennyi volt e napra az időjárási ablak, ezután folyamatosan szakadt a hó. Egyetlen hely volt nyitva, a Tashi Delek Lodge, így minden túrázó oda tért be. Sokat elmond a helyiek pénzéhségéről az, ami itt történt. Amikor megkérdeztem a tulajt, hogy van-e szabad (angolul free) szobája, akkor azt mondta, hogy nincs. Ugyanis ő a free-t úgy értette, hogy ingyenes. Külön kellett elmagyaráznom, hogy a free-t úgy értettem, hogy olyan szoba, ami még üres. Aztán az átázott holmijaimat szerettem volna megszárítani, odaültem a kályha mellé, de az nem üzemelt, mert pár szóló túrázóért nem gyújtották be. Később azon kaptam magam, hogy a személyzet arrébb pakolja minden cuccomat a kályhától, és megkér, hogy takarodjak onnan. Ugyanis berongyolt egy húsz fős, nagyhangú, kizárólag német zsírdisznókból álló társaság, gájdokkal, hordár brigáddal, de szerintem még külön seggtörlő embereket is szerződtettek. A tulaj szemgolyói helyén azonnal dollár- és eurójelek kezdtek el pörögni. Azt a körbeugrálást, kínos bájcsevejt, és gusztustalan seggnyalást ami ez után következett, nézni is borzasztó volt. Mondanom sem kell, hogy a kályha hirtelen meleg lett, de lehetetlen volt odaférni, privát kályha volt ez, a meleg sem mindenkié itt. Ezt azért írtam le, hogy ne legyenek félreértések: ha valaki autentikus, tradicionális nepáli hegyvidéki lét után kutat, az semmiképp se ebbe a régióba jöjjön, itt kizárólag biznisz folyik, ráadásul az undorítóbb fajtából. Ide csak az jöjjön, akit konkrétan ezen tájegység hegyei érdekelnek.
Otthagytam a zsibajt, inkább kimentem a barátaimhoz, akik fantasztikus ajándékkal leptek meg. Bámulatos látványt hozott az időjárás. Már lement a Nap, és teljesen be volt havazva, ráadásul sejtelmes köd ülte meg a völgyet. Ám a magasabb hegycsúcsokat még elérte a Nap fénye, így azok fehéren rikítottak. Az Ama Dablam csúcsa villanykörteként világította meg a kékes homályban úszó tájat. Később a karnyújtásnyira lévő Kangtega és Thamserku hegyek csúcsai is megmutatták magukat, szintén fehéren belevilágítva a lenti sötétségbe. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok voltak ezek. Egyedül sétálgattam odakinn a hóban, amíg teljesen be nem sötétedett, és jól éreztem magam néma barátaim között.
