Berber berkekben

A Toubkal megmászása után sem hagyott alább a túrakedvünk. Hágókat átszelve, berber falvakon keresztül vezetett utunk. A sok baktatás közben azért minden nap tapasztaltunk valami érdekeset, de a legnagyobb tanulság talán az, hogy nem minden esetben a csúcsmászás a legnagyobb kihívás.

"Easy, easy..." — mondogatta a tipikus berber arcberendezésű srác a menedékházban, amikor utunk tervezése során rákérdeztünk az onnan a menedékháztól Tizi Oussembe a hágón át vezető út nehézségi fokára. Ujjaival a levegőbe térképet rajzolva mutogatott, és magyarázta: először felmegyünk, aztán lejövünk, ott lesz egy vízesés, majd megérkezünk. Ez így, utólag visszatekintve kissé vázlatos.

Alaposan kipihentük a csúcsmászás fáradalmait. Mire felébredtünk a menedékházban, a 13 szobatársunknak csak a hűlt helyét láttuk. A vajas és fügelekváros kenyérrel betankolva, ismét a nagy hátizsákjainkat vettük magunkra, hogy nekivágjunk a Tizi Aguelzim hágónak. A hágót, és a felfelé vezető utat már előző nap szemügyre tudtuk venni, még a magasból, így volt egy elképzelésünk. Mivel ez a hegyoldal kapja a napfényt reggeltől, így eleve rövidnadrágban és pólóban indultam útnak. Újfent tökéletes túraidőnk volt, bár néha már kívántam a felhőket, hogy valami gyengítse a perzselő napsugarakat, mert ha bár imádom, de napfényből is megárt a sok. Jó ütemben, négyezerhez akklimatizálódva haladtunk felfelé. Ha a légszomj már nem is, de a panoráma sokszor megálljt parancsolt nekünk. Madártávlatból vehettük végig azt az utat, amit az első napon teljesítettünk, Imliltől fel az alaptáborig.

Látszik Imlil, Aroumd, az út felfelé, és talán még egy café is
Látszik Imlil, Aroumd, az út felfelé, és talán még egy café is

Becsapós ez a hágó. Valahogy mindvégig a szemünk előtt volt, láttuk, hogy hová kell kilyukadni, de mindig volt még egy kanyar, még egy gyűrődés a hegyoldalban, ami addig rejtőzött. De számomra ez tipikusan az az útszakasz volt, amin a világ végéig el tudtam volna sétálni. Barátságos hegyek, tökéletes időjárás, csend, és jó hangulat. Idővel még a Toubkal is előbukkant, amit jó volt újra látni. A csúcson a sok apró hangya - minden bizonnyal a 13 szobatársunk - már ott szorgoskodott. Az oda vezető út innen nézve még meredekebbnek tűnt.

A 3600 méteren lévő hágóra felérve kinyílt a táj, onnan már láttuk azokat a falvakat is, ahová igyekeztünk aznap. De tudtuk, messze még a vége, főleg, hogy 1700 méter szint várt ránk lefelé. Megpihentünk a hágón, és csodálattal néztük, hogy milyen színpompás a völgy, amibe majd leereszkedünk. Barna, szürke, sárga, világoszöld, és vörös színű hegyoldalak váltják egymást, odalenn a völgyek mélyén pedig sötétzöld, dús oázisok. Itt a hágón egy érdekes jelenséget, mini forgószelet figyeltünk meg. Még hangjelenség is társult a szél cikázásához, ami körkörös nyomokat hagyott maga után a laza talajban. Ilyet sem látok minden nap.

Az Azzaden völgy sokszínű buckái
Az Azzaden völgy sokszínű buckái

Épp a hágón találkoztunk a túloldalról felfelé igyekvő berberekkel, akik megmutatták, hogy pontosan merre kell lefelé menni. A berber elnevezés a barbár szóból ered. Mi csupa kedves, segítőkész barbárt ismertünk meg ezalatt a kirándulás alatt. A legtöbbször maguktól rátippeltek, hogy honnan érkeztünk, és Lengyelországot kaptuk válaszként, vagy egy dobré köszönést, tehát nagyjából még képben is vannak. A saját nyelvükön kívül még franciául tudnak, de konkrétan velük angolul is tudtunk pár szót váltani. Azt például határozottan megértettük, hogy hamarosan egy zigzag következik.

De még milyen zigzag! Soha életemben nem láttam ilyen hosszú cikkcakkos lejtőt. Már ránézésre is fájdalmas volt a térdnek a porózus és meredek terep. A zigzag gyönyörűen látszik a google térképen is. Ránéztem a cipőmre, hogy van-e még benne annyi anyag, ami kibírja ezt a mókát. Úgy voltam vele, hogy csak ezt a napot bírja még ki valahogy.

Látványos, meredek és hosszú zigzag
Látványos, meredek és hosszú zigzag

Térdkímélő üzemmódban, ismét a túrabotomat használva extra ízületként, egy óra alatt értem az aljára. A lejtőket a többiek jobban vették, én óvatosabb voltam. Az ilyen hitvány terepen az a titok, hogy úgy kell ereszkedni, hogy az ember súlypontja alacsonyan legyen. Végig behajlított térdekkel, picit síelve, csúszva a kavicsosban, a túrabottal mindig a lejtő felőli oldalról ellentartva. Így, ha esetleg bekövetkezik egy megcsúszás, akkor sem esik nagyot az ember, illetve nem csúszik le az útról. De ha lecsúszik, az sem baj, mert a zig-ről az eggyel alábbi zag-ra csúszik, és legfeljebb előbb leér. A szándékos csúszkálás nyílegyenesen lefelé szigorúan tilos, ugyanis rengeteg követ, sziklát indíthat meg egy ilyen manőver, veszélyeztetve a lentebb haladókat!

Leértem, és belegondoltam, hogy mennyi terhet róttam a túrabotomra. Ha nincs Botond, akkor az mind a térdeimre hárult volna. Nekem alapelvem a minimalizmus, az, hogy a legkevesebb eszközt és segítséget kelljen használnom, de ha egy ezer forintos tárggyal ennyire egyszerű módon jelentősen óvhatom az egészségemet, akkor azt felveszem az eszköztáramba.

A kecskék mostanában ellhettek, mert sok volt az egészen pici gida
A kecskék mostanában ellhettek, mert sok volt az egészen pici gida

A lejtő után hatalmas kecskecsordába futottunk. Ezek a legelő állatok, ahogy ügyesen ugrándoztak a sziklákon, kis időre élőbbé varázsolták a környezetet. Ebben a magasságban már volt elég fű a legeltetéshez. Amikor látok egy pásztort, ahogyan minden zajtól távol, gyönyörű környezetben letelepszik a botjával egy kőre, nézi az állatait, időnként terelgeti őket, mindig elgondolkodok a manapság alternatívnak nevezett életmódokon. Őszintébbnek, emberibbnek, és hozzám közelebb állónak gondolom az ilyesfajta életet.

Az állatokat elhagyva, kisebb csoda történt. Volt kb. 200 méter vízszintes szakasz. Napok óta nem volt részünk ilyen élményben. Lám, milyen kevés is elég a boldogsághoz. Ismét egy remek kilátóhelyhez értünk, ahonnan még mindig nagyon messzinek látszottak a falvak, de legalább már valamicskét lejjebb voltunk.

Azért még mindig van lefelé
Azért még mindig van lefelé

Délidő volt, egy csepp árnyék sem volt sehol. Kirgiz naptejem utolsó cseppjeit kentem magamra, de az állandó kenegetés ellenére is éreztem, hogy ég mindenem. Ráadásul a naptejek rovarmágnesek is egyben. Mivel már alacsonyabban voltunk, megjelentek a legyek és egyéb bogarak, amik agresszíven támadtak, amint megálltam. Úgyhogy nem tartott sokáig a pihenő és a leskelődés, folytattuk utunkat lefelé.

A sztrádán megnőtt a szembejövő forgalom, megint összefutottunk egy berberrel, aki szamarával cipeltetett nagy rakományt. Az állat nem nagyon akart menni a partnak fel a dög melegben, ezért biztatásként párat rácsapott az ürge. Én pedig belegondoltam, hogy ez a szerencsétlen szamár, ezt a rengeteg emelkedőt – beleértve a zigzagot – mind még ma meg fogja tenni, a teherrel a hátán? Amúgy visszafelé haladva, ez az út a menedékházig egy teljesen jó akklimatizációs túra a csúcsra igyekvőknek. Hisz fel kell menni egészen 3600 méterig, majd alacsonyabban éjszakázni. Ilyen lehetőség az Imlilből felfelé tartó úton nincs.

Az Ighouliden vízesésnél megéri megállni egy dzsúszra
Az Ighouliden vízesésnél megéri megállni egy dzsúszra

Miután egy újabb másfél órája már megint csak ereszkedtünk, eljött egy pont, ahol már kezdett egy picit sok lenni nekem a lefeléből. A térdem is egyre jobban megérezte, de inkább mentálisan fogott meg picit. Éppen ezért, óriási megkönnyebbülés volt, amikor megláttunk egy hatalmas vízesést, valamint a vízesés aljánál egy cafét. Épp a legjobbkor! Azonnal kikértünk három frissen facsart narancslevet, és amíg a srác sajtolta a nedűt, mi élveztük az Atlasz-hegység legmagasabb vízesésének hűsítő permetét. Nem tudom, hogy mennyi itt a helypénz, de ennél jobb helyre letelepedni nem lehet. Egészen biztos, hogy mindenki, aki elhalad itt, az megáll, és vásárol valami frissítőt. A flakonokat is tele lehet tölteni jéghideg vízzel.

A vízesés elérése egyben a völgybe való leérkezést is jelentette. Innentől már nem volt több meredek lejtő. Volt viszont varázslatosan szép táj. A növényzet sokkal dúsabbá vált. Újra megjelentek az egészen érdekes, kifacsart törzsű boróka fák, a sárga virágok, és a vízesés által táplált csobogó folyók. Itt már másokkal is összefutottunk, ugyanis idáig egy kellemes kirándulás keretén belül bárki el tud sétálni a falvaktól egy kis piknikezésre. Ha csak idáig jön fel valaki, már azért megéri ezt a völgyet választani.

Az Azzaden völgy déli vége páratlanul szép
Az Azzaden völgy déli vége páratlanul szép

Hamarosan elértük az új építésű Tamsoulte menedékházat, de csak kívülről csodáltuk meg. Legalább 7 órája úton voltunk, fáradtak voltunk már, de a műszakból volt még hátra egy kicsi. Nehéz volt haladnunk, mert a táj, aminek a közepére a menedékház épült, minden méteren a fényképezőgépért kiáltott. Az egy helyben állást viszont azonnal büntették a naptejre éhező legyek. Olyan agresszívek voltak már, hogy a meleg ellenére át kellett váltanom hosszú nadrágra.

Később, már a világoszöld színű dombon haladva, megállított minket egy fa árnyékában pihenő berber jóember, hogy ha Tizi Oussembe megyünk, és szállás kell, akkor menjünk hozzá. Nagyon ajánlotta magát, majd átadott egy ronggyá gyűrött, szakadt névjegykártyát, amin még cím sem volt feltüntetve. Jól van, mondtuk. Eltettük, had örüljön, viszontlátás. Aztán, már a falu előtt nem sokkal, egy pihenőnk alkalmával, beért minket. Vártunk kicsit, hátha előremegy, de nem ment. Tudtuk, hogy ránk fog tapadni, pedig mi jobb szeretjük magunk kiválasztani a szállásunkat, mint hagyni, hogy valaki beszippantson minket. De adtunk neki egy esélyt.

Emberünk, az igen rusztikus település legalsó részére kalauzolt minket. A helyiek többnyire vályogházakban laknak, állatokat tartanak. Bolt sincs, elemi szinten folyik az élet, igazi peremvidék. Kicsit megijedtem, amikor odaértünk egy bunkerhez, aminek vas ajtaja a lánc kioldása után kinyílt, és egy üres, sötét, vakolatlan betonhelyiség tárult elém. Ez lesz a szállásunk? Ennél még a szabad ég alatt is jobb, gondoltam. Gábor úgy kommentált, hogy ha reggelre még meglesz a veséje, akkor ő már örülni fog. De aztán, lejjebb vezetett minket az alagsorba, ahol már berendezett helyiségek fogadtak minket.

Tizi Oussem
Tizi Oussem

Nehéz volt kommunikálni az emberrel, ő a franciát erőltette, mi meg az angolt. De muszáj volt alkudni, mert fejenként 6000 forintnyi dirhamot akart kérni a szállásért plusz az étkezésekért. 4500-ra vittük le, amivel még mindig az ürge járt jól vastagon, de nekünk már nagyon kellett a pihenő, meg valami étel, de főleg a hűs árnyék. A vacsora letisztázásakor már csak a mutogatás, és hangutánzó szavak kiadása segítettek, amiből született pár vicces jelenet. De született belőle isteni tojásrántotta is, házi sütésű kenyérrel. A kenyér az a kemence falához tapasztós, tépkedős, vékony, kemény, száraz, de mégis nagyon ízletes fajta volt. A hármunknak kihozott adag ötszörösét is meg tudtam volna enni, és nem azért, mert keveset kaptunk. Estére egy hatalmas tál kuszkuszt szervírozott a család, zöldségekkel, előételnek meg valami tejes levesfélét, talán tejbekuszkuszt. A kuszkusz nem lopta be magát a szívembe.

Általános jelenség, nem csak ezen a szálláson, hogy valahogy semmi sem passzol. A büszkén beharangozott meleg vizes blokkban csak alig csöpögő hideg víz van. A konnektorok közül egy-kettő talán működik. A lámpabura szét van kapva, mert nem fér bele az amúgy sem világító izzó. Nincs olyan nyílászáró, ami passzolna a keretbe. Az ajtók zárhatatlanok, de a berber szemfüles, ezért minden ajtó mellett találunk egy hatalmas követ, amit arrébb pakolgatva, el lehet torlaszolni a záródni nem képes ajtót. Ezen hibák kijavítására nem láttam motivációt. Az egyetlen igazán értékes dolog ebben a házban egy részletes falitérkép volt, ami ritkaság errefelé.

Másnap kipihenten ébredtem a matracomon. Odahaza is igyekszem olyan felfogásban élni, mintha utaznék, csak éppen Magyarországon vagyok. A földön alszok a hálózsákomban, hideg vízben fürdök, ugyanazokat a holmikat használom, szóval mondhatni, a hátizsákomból élek. Így nem fura és idegen az, amikor kimozdulok otthonról. Így mindenhol nagyon jókat tudok aludni.

Felül látható a kemencés kenyér
Felül látható a kemencés kenyér

A szokásos marokkói forgatókönyv szerint lezajlott reggeli után megkezdtük túránk negyedik napját, vissza Imlilbe. Viszont nem a Tizi Oussemből induló Tizi Mizik hágón át, hanem az eggyel északabbi, már vörös színű domboldalon lévő településtől induló Tizi Outide hágón át. Gondoltuk, ha már itt vagyunk, akkor áthaladunk a berber falvakon, mielőtt visszatérünk a bázisra.

A faluban épp indultak iskolába a gyerekek. Pár kislány kísért minket, és útbaigazítottak, amikor a kő- és vályogházak útvesztőjében rossz irányba kanyarodtunk. Mindenhol aranyosak a gyerekek, de egyben veszélyforrások is, könnyen meg tudják keseríteni az ember életét. Például, amikor a suliudvarhoz értünk, minden gyerek másfelé terelt minket, azzal szórakoztak, hogy direkt rossz irányt mutassanak. Pár fölösleges méter és zsákutcába futás után már ignoráltuk őket, és magunkra hallgattunk. Én azt nem értettem, hogy honnan van ennyi sok gyerek? Felnőtteket alig láttunk, pedig már ébren voltak ők is. Az asszonyok mostak a folyókban, hajtották ki a teheneket, vagy nekik gyűjtöttek és cipeltek friss zöld füvet. A férfiak, hát, rájuk nem is emlékszem. Szóval fura volt nekem ez a mennyiségi szaporulat.

Valahol Tizi Oussem közepén
Valahol Tizi Oussem közepén

Az iskola után már egy autók számára is járható úton haladtunk a következő falu, Aït Aissa felé. Ezen a településen már kulturált szálló és kisbolt is van, az autóút tehát megtette a hatását, a helységet elérte a civilizáció szele. Az előző napi nagy hegyek már messze mögöttünk voltak. Amint beértünk a teljesen vörösbe borult faluba, ismét felkeltettük a gyerekek figyelmét. Egy kissrác önkéntes guideunk lett, és mutatta nekünk az Imlil felé vezető hágó irányába az utat. Később a haverja is mellénk szegődött, úgy mentek előttünk, vezettek minket. Mivel számunkra is világos volt az út, így egy idő után egy kis aprót átadva megköszöntük a szolgáltatásaikat, mielőtt még benyújtottak volna egy vaskosabb számlát.

Aït Aissa felépítésekor az alapanyagokért nem mentek messzire
Aït Aissa felépítésekor az alapanyagokért nem mentek messzire

A mélyvörös színű föld egészen a hágó túloldalán lévő Matat településig kitart. Igazi élmény volt itt sétálni. Egészen sok növénynek adott otthont ez a sivárnak és terméketlennek látszó talaj. A belőle növő zöldellő fák, bozótok fantasztikusan mutattak. A terebélyesebb borókák által adott árnyék életmentő volt néha. Egész nap egyetlen túrázó csoporttal találkoztunk, így nyugalmunk háborítatlan volt. Megérte ezt a hágót választani, már csak a vörös tájkép hangulata miatt is. Az egyetlen hátránya az útnak, hogy nem egyenesen Imlilbe vezet, hanem északabbra tőle, így az autóúton kell gyalogolni 2-3 km-t még.

A 2219m-es Tizi Outide hágó felé haladva
A 2219m-es Tizi Outide hágó felé haladva

Nagy élmény volt négy nap után, a Toubkalt is megmászva, ekkora kört megtéve a saját lábunkon visszaérni Imlilbe. Summáztunk és számot vetettünk: 4 nap alatt alsó hangon 3500 métert emelkedtünk és ugyanennyit ereszkedtünk. Nem csoda hát, hogy kedvenc éttermünk teraszára kiülve, megfáradt hősként érezve magunkat, hatalmas adag ételeket rendeltünk ki. Míg vártunk, közben ki-ki élt a modern technika lehetőségeivel, csúcsfotókat posztolt, üzeneteket írt. Én úgy vagyok a jó dolgokkal, hogy egy ideig megtartom azokat magamnak. Úgy érzem, hogy ha világgá kürtölném, hírül adnám azt, ami az én személyes sikerem, akkor kiveszne a dologból az energia. Mintha annyi felé oszlana, ahányan elolvassák a posztot, vagy megnézik a képeket. Így én ezeket a pillanatokat – főleg hogy már egyetlen közösségi oldalon sem vagyok jelen – magamban őrzöm jó ideig.

Jómagam két nagy adag omlettet, egy hagyományosat és egy berber omlettet is magamba tömtem, rengeteg kenyérrel. A berber omlettet csak ajánlani tudom, főleg a paradicsomos ízvilágot kedvelőknek, igazi mestermű. Ati a spagettit dicsérte, Gábor pedig bevállalt egy random kaját a francia nyelvű étlapról, és úgy tűnik, ezen a helyen nem lehet mellélőni, mert számára is telitalálat volt a petrezselymes krumpli sült hússal. Ismét hatalmasat ettünk, olcsón. A lábunk alatt somfordáló macskáknak nem jutott egyetlen falat sem, nem hagytunk semmit az asztalon.

Egy tál berber omlett
Egy tál berber omlett

Szálláskereséssel megint nem bajlódtunk sokat, elmentünk annak a házához aki elsőként lecsapott ránk az úton. Megnéztük, tetszett, így maradék napjainkra befoglaltuk fejenként 100 MAD-ért éjszakánként. Aztán kiderült, hogy nem is szobát, hanem egy komplett házat kaptunk a pénzünkért. A nagy táskák ledobása után azonnal megkezdődött a harc az entrópiával. A melegnek hazudott hideg vízben lemostuk magunkról az út vörös porát, és kimostuk a többszörösen túlhasznált ruhadarabjainkat, újrapakoltuk a táskákat.

Délután kimentünk felfedezni Imlilt, hisz korábban csak átrohantunk rajta. A vásárláson kívül nem sok mindent lehet csinálni. Mindenképp akartam venni egy papír alapú térképet, hogy odahaza kirakhassam a falra azon térképek mellé, amerre már jártam. Van is térképük dögivel, tukmálják is az emberre, de mind nagyon gyenge minőségű. Kicsik, és alig van rajtuk jelölve valami, gyakorlatilag használhatatlanok. Mintha valakinek a váltólázas bácsikája rajzolta volna bepiálva. Van viszont egy túrabolt a falu északi részén, ahol volt egyetlen egy darab másfajta térkép. Pont olyan, mint amilyet a mókás szállásunk falán láttam Tizi Oussemben! Azonnal lecsaptam rá, de az persze drágább volt. Nem számított, nagyon örültem neki, mert imádom a térképeket nézegetni.

Megnéztem volna azt, amikor az a nagy kő odagördült
Megnéztem volna azt, amikor az a nagy kő odagördült

Egy másik helyen láttam olyan pólókat, amiket a túraút menti cafékban árultak. Na, itt sem voltak sokkal tisztábbak. Nehéz dolgom volt, mert az emberi méretű és színvilágú darabokat már elkapkodták. Sokat felpróbáltam, és mivel látták a vásárlón, hogy tényleg kell neki a póló, így a sufniból előszedtek újakat. Vettem kettőt is, amiket azóta is büszkén viselek. Van, ahol egyenesen kötelező alkudni, mert az eladó maga is eleve aszerint kalkulálja az árakat. Ezen a helyen viszont alkudni egyetlen dirhamot sem lehetett, teljesen merevek voltak. Még úgy sem, hogy több darabot vásároltam.

Soha nem látott szinten indult be nálam a shopping, kiválasztottam még egy hűtőmágnest is. Engem bosszant az a tolakodás, ahogyan invitálják befelé az embert. Nem kell vennem semmit, csak nézzek szét nála. Menjünk fel hozzá az emeletre megnézni egy speciális ajánlatot, amit csak most, csak nekünk kínál. Oké, felmentünk. Mindent nyolc réteg vastag szőnyeg borított, valakik épp ott döglöttek a szoba közepén, és előkotort valami suba szerűséget. Hát ha létezik dolog amire semmi szükség nincs, ez az. Mi szépen araszoltunk kifelé, ő meg tukmálta ránk. Majd egyszer csak megcsörrent a telefonja, a többi árus leadta neki a drótot, hogy egy nagyobb turistacsoport közeledik. A subát úgy ahogy van, ledobta a sarokba, minket meg otthagyott. Ezek után a hűtőmágnest akár ingyen is elvihettük volna, mert a nagyobb halak miatt láthatóan nem volt már kapacitása velünk alkudozni.

Az élelmiszerboltokban a csomagolt mű dolgokon kívül közepes minőségű zöldség- és gyümölcsárukat lehetett kapni. Vettünk sárgabarackot, banánt, sárgadinnyét. Imlil hangulatos kis falu, mint minden hegyi bázispont. Nagy kínálat nincs, de végül is mindent be lehet szerezni, ami szükséges. Szükségtelent pedig korlátlan mennyiségben. Egy barna köpenyes fószer talált meg minket minden nap, aki először bizsukkal jött, majd bicskával, aztán meg egydollárost akart eladni, gondolom két dollárért. Jóval kevesebb turista volt a környéken, mint ahogy azt előre elképzeltem, így egyedüli céltáblák voltunk.

Szőnyegbolt Aroumdban
Szőnyegbolt Aroumdban

A hatalmas adag elfogyasztott étel sajnos hiba volt. Már délután éreztem, hogy beteg vagyok. Diszkomfort érzet volt a gyomromban, és sem alul, sem felül nem akart távozni a dolog, megrekedt bennem. A gyomorrontás nagyon legyengíti az embert. A szervezet minden erejével az emésztéssel van elfoglalva, és ez a rendszer túl lett terhelve, ráadásul idegen kajákkal. Nem gondolom, hogy rossz lett volna az étel, csupán az ismeretlen baktériumkultúra és főleg annak mennyisége babrált ki velem. Amúgy van egy tuti módszer a probléma okozójának felderítésére: az adott ételre való puszta rágondolás is rosszullétet keltő ilyenkor. Rám jött a tompaság, kedvtelenség, a hidegrázás gyötört, rosszul aludtam.

Szerencsére amúgy is egy könnyed pihenőnapot terveztünk másnapra. Az új toubkalos pólómat magamra öltve, komótosan kisétáltunk ismét a nagy térig, Aroumd falun át. Én ott kiültem egy sziklára a sárga virágok közé, nem csináltam semmit, csak figyeltem a folyó sodrását, és élveztem a hegyek gyógyító ölelését. Akár estig el tudtam volna ücsörögni, ott valahogy minden rendben volt. Kivételesen nem én mozogtam, hanem a dolgok körülöttem. Hazafelé a vízesés felé mentünk, és igazából több nem is volt abban a napban. Ételként egyedül a pizzát kívántam kólával, és gyomorbajkor érdemes hallgatni arra, amit a szervezet kíván.

A gyógyító hatással bíró hely
A gyógyító hatással bíró hely

Estére bátyámat is utolérte pontosan ugyanaz a baj, mint ami engem gyötört. A tünetek, a betegség lefolyása, dettó. Gábor pedig azért volt már nagyon fáradt, mert nem bírta kipihenni magát. A mecset olyan harminc méterre volt a szállásunktól, aminek egyik hangszórója egyenesen felénk volt irányítva. Három óránként üvöltött, valamint hajnali 2 és 3 között volt egy óra mormolás is. Számomra elképesztő az, hogy az emberiség miket ki nem tud találni magának azért, hogy halálba szívassa magát. Elvonatkoztatva most az iszlámtól, mert nyugodtan gondolhatunk a reggel 6-os bimm-bammolásra is, ugyanaz. De ez sok más szokásra is igaz, és nem csak a vallás területén. A kérdés mindig az, hogy mikor jön el az első ember, az az igazi forradalmár, aki fel meri vállalni azt, hogy nyíltan feltesz egy kérdést: nem kellene ezt abbahagyni? Forradalmár, mert házhoz megy a pofonért, és a végén vagy hős lesz, vagy áldozat.

Szerettük volna, ha marokkói kirándulásunk szépen végződik, ezért az utolsó teljes napunkra nagy túrát terveztünk. A terv az volt, hogy taxival elvitetjük magunkat az Imliltől keletre nyíló völgy legvégébe, egész pontosan a Tacheddirt nevű faluig, és onnan sétálunk haza. A még előző nap leszervezett taxi takkra ott volt az étterem előtt, mire befejeztük a reggelinket. Kissé felhős volt az idő, de ez csak hozzátett ahhoz a tájképhez, ami a Tamatert hágóra való felkaptatás során tárult elénk. De jó lesz majd itt visszafelé sétálni, gondoltam. Aztán végül a sofőr kicsivel Tacheddirt előtt rakott ki minket, de mivel meg voltunk elégedve a szolgáltatásával, a másnapi, már Marrakeshbe tartó fuvart is megrendeltük tőle.

Már ezért is megérte ebbe a völgybe kijönni
Már ezért is megérte ebbe a völgybe kijönni

Mivel reggelre teljesen meggyógyultam, így újult erővel, jó kedvvel sétáltam. Csendes, falusias élet, állataikat kihajtó parasztok, zöld legelők, nagy hegyek, friss levegő. Mi kell még? Mivel Ati és Gábor gyengélkedtek, így lassan haladtunk, volt időm kiélvezni a tájat. Sokszor megálltak, leültek az út mellett. Az egyik ilyen pihenő alkalmával megettem öt szem sárgabarackot. Két perc nem telt bele, és már én is ugyanolyan rosszul voltam, mint az előző napokon. Tekinthetjük ezt egyfajta szolidaritásnak is. Érdekes tanulság, hogy egyik pillanatról a másikra, a nagy kedv micsoda kínszenvedéssé tud átalakulni.

Mivel még rengeteg volt előttünk, és motorizált segítségben nem bízhattunk, illetve mert már csak tisztességből is le akartuk nyomni a távot, így topogtunk tovább. Ha néha egy-egy lovas elhaladt mellettünk, akkor azt láthatta, hogy három alig élő idegen, lehajtott fejjel, zavaros koordinációval ténfereg a poros úton, vagy összerogyva ül az út szélén.

A Tamatert hágóra felvezető zigzagot – ami egy egészséges napunkon a pulzusszámunkat sem emelné meg – ezúttal esélytelennek éreztük kitolni. Úgy döntöttünk, hogy egy másik utat választunk hazafelé. Nem a Tamatert völgyön, hanem a hegyet északról megkerülve, az Ikkiss nevű településen át vezetőt. Újabb tanulság: betegen nem szabad döntést hozni, régi tervet megváltoztatni. Mert bár nem volt akkora hirtelen emelkedő az új úton, de összességében sokkal hosszabb volt, és fele annyira sem szép, mint a Tamatert völgyön át vezető lett volna.

Berber falu
Berber falu

Be kellett látnunk, hogy túránk első négy napján túl élesre fentük késeinket, így éleik is hamarább kicsorbultak. Sokadik tanulság – lám, mennyi hozadéka van egy ilyen napnak is –, hogy betegen túrázni nehezebb, mint egészségesen csúcsot mászni. Jó erőben, jó időben, optimális körülmények között egy négyezres csúcs megmászása sem akadály. Testileg legyengülve, és mentálisan is fáradtan pedig még a vízszintes terepen való haladás is harc.

Ikkissnél a völgy aljára ereszkedve eltévedtünk, a folyón átkeléshez vezető utat sem találtuk. Tompák voltunk és dekoncentráltak. Helyi gyerekek kalauzoltak ki bennünket a sűrűből. Az Aguersioual hágóra vezető kaptatón az időjárás is igazodott a hangulatunkhoz, kezdett befelhősödni. A hágóról két út vezet le Imlilbe, nekünk a nehezebbiket, a hegyoldalon közvetlenül Imlilbe vezetőt sikerült kiválasztani. Ritkán járt, technikásabb, sziklás szakasz volt, nagyon kellett figyelni, nehogy az utolsó nap utolsó méterein szedjünk össze valami sérülést. A cipőmre is sokszor ránéztem, úgy voltam vele, csak ezt az egy napot bírja még ki valahogy.

Büszkén viselem a toubkalos pólómat
Büszkén viselem a toubkalos pólómat

Végül beértünk épségben, és a napból hátralévő időt ágyban dögléssel töltöttük. Összességében, a két nap betegeskedéssel együtt, nagyon jó emlékeim maradtak erről az egyhetes marokkói kalandról. A térség rengeteg felfedezni valót rejt magában, és már most kedvem lenne a kimaradt részeket is megismerni, bejárni. Kíváncsi vagyok, milyen itt egy másik évszakban. Talán majd egyszer visszatérek, ősszel, vagy akár télen.

Még egy kis nézegetni való:

Tamsoulte menedékház
Tamsoulte menedékház
Nem, ez nem egy posztapokaliptikus filmből való képkocka
Nem, ez nem egy posztapokaliptikus filmből való képkocka
Tacheddirt környéke
Tacheddirt környéke
Árnyékot adó fa
Árnyékot adó fa
Matat, egy berber falu pár épülete
Matat, egy berber falu pár épülete
Berber lakberendezés
Berber lakberendezés
Az én világom
Az én világom
Barik
Barik
Szeretem ezeket a fákat
Szeretem ezeket a fákat
Tuskó
Tuskó
Az Azzaden völgy vége
Az Azzaden völgy vége
Az Aguelzim hágó felé kaptatva
Az Aguelzim hágó felé kaptatva
Az Azzaden völgy színes dombjai
Az Azzaden völgy színes dombjai
Egészségetekre!
Egészségetekre!
A Toubkal csúcsot csodáljuk
A Toubkal csúcsot csodáljuk