Toubkal

Életem első afrikai országa Marokkó lett, lévén, hogy célunk a Magas-Atlasz tájegység felfedezése, a berber falvak megismerése, és Észak-Afrika legmagasabb csúcsának megmászása volt. Egyhetes, fantasztikus hangulatú túránk alatt céljaink mindegyikét teljesítettük.

A késő délutáni leszállás után nem maradtunk egy percet sem Marrakeshben. Csapatunk három tagja sokkal inkább rajong a hegyek világa iránt, mintsem, hogy egy napot elvesztegeljen egy nyüzsgő turistagettóban. Egy ránk nézve hízelgő árat kialkudva, leszerveztünk egy fuvart Imlilbe, a többnapos túránk bázispontjához. Sőt, sofőrünket megkértük, hogy előbb vigyen el minket a város legjobb pénzváltójához, mert a reptéri váltók rátáival nem voltunk megelégedve. Így a sokkal előnyösebb váltáson gyakorlatilag megspóroltuk a fuvar teljes árát.

A bő egy órás út alatt fokozatosan jött meg a kedvünk, ahogy egyre feljebb értünk, és a táj egyre látványosabbá vált. A hegyi szerpentineken való kanyargás még azt is elfeledtette velem, hogy Marokkóban rengeteg közúti baleset történik. Már lement a Nap, mire leparkoltunk az 1700 méter magasan elterülő falu központjában, így a szálláskereséssel nem bajlódtunk sokat, engedtünk az első, minket a kiszállás után azonnal megtaláló ember ajánlatának, és elfoglaltuk szerény szobánkat.

Imlil főutcája
Imlil főutcája

Másnap korán ébredtünk. Hátunkra vettük az óriási hátizsákjainkat, majd tíz kőkemény méter megtétele után le is raktuk azokat a közeli étteremben, ahol kikértük reggelinket. Ramadán idején voltunk, így tudtuk, hogy a helyiek tempója illetve szolgáltatásaik árfekvése számunkra a szokásosnál kedvezőtlenebbül alakul. A teljesen üres helyiségben, zavarba ejtően sok várakozás után már a távozáson gondolkoztunk, amikor egy szépen megkomponált reggeli került elénk az asztalra. A kenyér- és lepényfélék frissek voltak, a fügelekvár fügéből volt, a mogyorókrém mogyoróból, mindennek nagyon eredeti íze volt. Mindehhez erősen fűszeres, de mégis ízletes mentatea járt, amiről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem. A csúcspont pedig minden marokkói szervírozáskor az volt, amikor a felszolgáló a teát fél méter magasból öntötte ki a kannából a pohárba, úgy, hogy egy csepp sem ment mellé. Ez úgy megtetszett nekem, hogy később magam is így öntöttem.

Gazdag reggeli a törzshelyünkön, a les Etoiles nevű szálláshely étteremében
Gazdag reggeli a törzshelyünkön, a les Etoiles nevű szálláshely étteremében

Ezer forintnyi marokkói dirham kifizetése után, tele hassal, jó erőben, nagyon mehetnékem volt már. Az Atlasz-hegység legmagasabb pontja a Jbel Toubkal 4167 méter magas csúcsa. Magát a csúcsot nem lehet látni Imlilből. Sőt, olyan jól rejtőzködik, hogy még a csúcstól száz méterrel lejjebb sem látni magát az igazi csúcsot. Aki ereje teljében érzi magát, az az Imlil-Toubkal-Imlil távot egyetlen brutális nap alatt is lezavarhatja. Én ezt több okból sem javaslom. Egyrészt az akklimatizáció teljes hiánya miatt. Másrészt bolond az, aki siet, miközben ennyire gyönyörű táj veszi körül! Én előzetesen mindent gondoltam volna egy marokkói tájképről, csak azt nem, hogy ennyire színes, ilyen sok a víz, és hogy ilyen változatos. Jól időzítettünk, ugyanis június elején a hegyeken még nyomokban megmaradtak a hófoltok, ami mindig sokat dob az összképen, ráadásul nagy esőzések után érkeztünk, ami még zöldebbé és élőbbé varázsolta a tájat. A prekoncepcióm a nyár előrehaladtával valószínűleg igazolódik. Többektől hallottam már, hogy megéri télen idejönni, mert akkor mutatja legszebb arcát a vidék. Télen még síelnek is itt a környéken.

Imlil után, de még Aroumd előtt állított meg minket először a látvány
Imlil után, de még Aroumd előtt állított meg minket először a látvány

Imlilből déli irányba kihaladva, egy bőséges vízesést is érintve értünk át Aroumd faluba. Mindhárman szeretünk fotózni, kattogtattuk is a gépeket bőszen. A domboldalba épített falvak téglaszínű házai mutatósak. Az újabb keletű, vakolatlan, betonból készült házak kevésbé, többnyire félbemaradtak azon a ponton, ahonnét a funkciójukat már végül is teljesítik. Sokan haszonállatokat tartanak, gyakran találkozni az utakon kecskékkel, bárányokkal, tehenekkel, és a nekik zöldet gyűjtő asszonyokkal.

Amiből viszont a legtöbb van, az a szőnyeg. Úton-útfélen, akár az erdő közepén, mindenhol belebotlottunk egy szőnyegárusba. Óriási a túlkínálat, amit a kreatív háziasszonyok lassan telő téli napjainak számlájára írok. Az árusok próbálgattak odacsalogatni, mondták: nem kell vennem, csak nézzem meg portékájukat. Számomra teljesen érthetetlen az a koncepció, hogy külföldi turistáknak akarnak szőnyeget eladni. Szépek, de még ha meg is tetszene az egyik darab, mit kezdenék vele? Hogyan vinném haza? Furán mutatnék a reptéren egy hatalmas szőnyeggel, a hazajuttatása pedig drágább lenne mint a szőnyeg maga.

Szép szőnyegből nincs hiány
Szép szőnyegből nincs hiány

A helyi lányok, asszonyok nem szeretik ha kép készül róluk. Ha csak meglátták a kamerákat, már akkor takargatták a félig eleve fedett arcukat, azt a pici részt, ami a teljes testet fedő öltözékükből kilátszott. De volt két, rőzsét cipelő asszonyság, akik szó szerint menekülőre vették, ahogy megláttak minket. Bennem alapból van egy fura ellenérzés az ismeretlen emberek fotózását illetően. Valahogy érzem, hogy nem helyes ezt tenni. Maximum akkor, ha az illető maga is beleegyezik, viszont ezt az egyezséget már valamilyen szintű kommunikáció kell hogy megelőzze, ami után meg már nem teljesen ismeretlen. Ezért könnyű volt tiszteletben tartanom a hagyományaikat, és nem fotóztam őket.

Aroumd után kezdődik az a völgy, amiben egészen a 3200 méteren lévő menedékházig vezet az út. A völgy eleje lett a kedvenc helyem, ahol kiszélesedik a tér. Ide akár egy pihenőnapon is megéri kijönni lazítani. Kiülni egy sziklára a sárga virágok közé, nem csinálni semmit, csak figyelni a folyó sodrását, és élvezni a hegyek gyógyító ölelését.

Ez a nagy tér lett a kedvenc helyem
Ez a nagy tér lett a kedvenc helyem

Sok turista nem volt az úton, pár csoporttal találkoztunk. Sokan lovat vagy szamarat bérelnek a csomagjaik szállítására, illetve a menedékház készleteinek feltöltését is állatokkal oldják meg. Mi magunk cipeltük minden felszerelésünket és elemózsiánkat. Sajnálom azokat az állatokat, akiknek emberi kényszer hatására kell teherrel megrakodva felkaptatniuk. Talán azért van így, mert aki maga cipeli a terhét, abban megnő az empátia a többi cipekedő felé. Jobban átérzi a csomagok igazi súlyát az, aki cipelte már azokat, és nem csak cipeltette.

Az egész út végig part. Kb. féltávnál, 2400 méteren van egy Sidi Chamharouch nevű falu, ott pihentünk meg először. Kiültünk az első vendéglátó egység (továbbiakban: café) műanyag székeire, és vártuk a hideg, frissen facsart narancslé érkezését. Pihentettük a nagy hátizsákoktól sajgó vállainkat, gyönyörködtünk a tájban, köpködtük a narancs magokat, éltük az életet. Annyira rákaptunk a nedűre, hogy az úton ezután következő, további két caféba is betértünk. Dzsúszélvezeti szempontból talán a legutolsó volt a legjobb, ott volt a legsűrűbb a koncentrátum, valósággal harapni lehetett a rostokat. Mivel elég tömény a cucc, érdemes lehet hígítva fogyasztani, vagy utána inni egy kis vizet, különben a gyomrot megcsavarhatja. Egy pohár (2-3 dl) ital ára 20 MAD-ról indul, de nagyon könnyedén lealkudható az ár 10 egységre, főleg ha többen rendelünk. (Utazásunkkor 1 MAD = 28 HUF volt.)

Frissen facsart narancslé fogyasztása egy tipikus út menti caféban. Egészségetekre!
Frissen facsart narancslé fogyasztása egy tipikus út menti caféban. Egészségetekre!

Nagy kínálat nincs ezeken a helyeken, de arra éppen jók, hogy ne kelljen sok folyadékot magunkkal cipelni. Egyedi vízhűtéses technikával hidegen tartott palackozott vizet és szénsavas üdítőket lehet kapni. A csapvizet Marokkóban nem javasolják fogyasztásra, de én úgy gondolom, hogy a hegyi patakok vizével, olvadékokkal nincs semmi gond, ihatók. Toubkalos pólókat is árulnak néhol, amik nagyon megtetszettek, de elég piszkosak voltak, illetve méret sem volt már megfelelő.

A szintemelkedéssel együtt a tájkép egyre kopárodott. Az alacsonyabb régiókban még megélő borókák 3000 felett kikoptak, már csak pár fűcsomó zöldellt. A zöld hiánya miatt pedig a lentebbi sziklákon vígan ugráló kecskék sem jöttek már fel idáig. Vannak, akiknek ez a kopárság nem tetszik, én szívesen szemlélem ezt a világot is. Nagyjából hat óra alatt értünk fel a menedékházakig, épp jókor, nem sokkal utánunk észak felől megérkeztek a felhők.

Minden igényt kielégítő menedékház komplexum
Minden igényt kielégítő menedékház komplexum

Két éjszakára szálltunk meg. Reggelivel és vacsorával egy főre nem egész 5000 forint volt a napi díj, itt, a világ végén. Ez a nagyszerű ár úgy jött össze, hogy éves biztosításomat az OeAV-nál kötöttem meg, és a tagsággal számos menedékházban kedvezményeket vehetek igénybe, például itt is. Rengeteget tud így spórolni az, aki sokat utazik, főleg Európa hegyeiben. Akár a biztosítás teljes árának sokszorosát is. Ezen kívül a baleset-biztosítás 6000 méteres magasságig érvényes (sőt, ha az expedíció csak egy napon emelkedik 6000 méter felé, akkor még afelett is). Szerencsére térítést még sosem kellett igénybe vennem, így nem tudom, hogy mennyire rugalmasak e téren, ettől függetlenül ajánlom mindenkinek.

Meleg szívvel tudom ajánlani a sátrazást is. Tartozik egy kis zöld terület a házakhoz, ahol minimális pénzért bérelhető sátorhely. Minden bizonnyal hangulatosabb, mint a ház 16 fős hálótermei, ahol picit szűkösen vannak a priccsek, bár úgyis csak aludni jár be oda az ember. Amúgy full extrás a hely. Lehet kapni vizet, kekszet, meg budipapírt. Van európai konstrukciójú WC is. Vizes blokk is, és ami a legdurvább, még meleg víz is! Én egyből le is fürödtem, majd átvettem a száraz ruháimat, ugyanis még Nepálban megtanultam azt, hogy a magashegyekben nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon az emberen az entrópia. Úgy kell vigyázni az egészségünkre és jó komfortérzetünkre, mint egy hímes tojásra.

Késő délutánra rendszerint észak felől megérkeznek a felhők
Késő délutánra rendszerint észak felől megérkeznek a felhők

A vacsorával kitesznek magukért a konyhások. Az étkező helyiségbe este 6-kor egyszerre lehívnak mindenkit, majd három fogást tálalnak. Az első egy beazonosíthatatlan leves, aminek íze a sárgaborsófőzelék ízéhez áll a legközelebb. Aztán jön a sült hús és zöldségek kuszkusszal vagy spagettivel. Majd végül pár szelet sárgadinnye desszert gyanánt. Ízre megfelelő, mennyiségre bőséges. Kell ennél több?

Az étkezőben nagy a hangoskodás. Mindenki beszél, sürög-forog. A kuszkusz arc mögé tolása közben érdemes megfigyelni az ide keveredett népséget. Akár fiatal, akár öreg, férfi vagy nő, egy közös mindenkiben van: mindenkin látszanak a kilométerek. Senkinek sem ez az első hegye, mindenki tapasztalt túrázó. A világ minden tájáról érkeznek ide emberek. Túlnyomórészt persze franciák, de magyar hangokat is hallottunk, és nem csak a sajátunkat.

Az éjszaka kifejezetten meleg volt. A -5 °C-os hálózsákomat csak takarónak használtam. Volt egy horkoló kolléga a szobában, de a minden utazáskor velem lévő füldugómnak hála nem rontotta el a csúcstámadás előtti pihenésemet. Reggel 4:00-től kérhető a reggeli, de mi nem siettük el. 6-kor ébredtünk, amikor már mindenki javában a hegyen volt, így a reggelinél csak mi voltunk az asztalnál. Száraz kenyér, vaj, sajt, gyümölcslekvárok, és tea, tehát a szokásos. Azért az jó, hogy otthonról hoztunk ételt magunkkal, mert így a hegyre is tudtunk vinni megbízható túlélőkajákat, energiaszeleteket. Nyugodtan összekészítettük a napi kis táskát, amit a nagy pakk cipelése után felszabadító érzés volt a hátunkra venni, végre könnyedebben tudtunk lépkedni. 7:00-kor útnak indultunk.

Ennél a vízesésnél kell átkelni a folyó másik oldalára, és ebben kell megfürödni a csúcs megmászása után
Ennél a vízesésnél kell átkelni a folyó másik oldalára, és ebben kell megfürödni a csúcs megmászása után

És egyből el is tévedtünk. A menedékháztól 50 méterre lehet átkelni a folyón, közvetlenül a vízesés mellett, amit mi elsőre nem vettünk észre, és picit továbbmentünk. Nem baj, legalább a bemelegítés megvolt a nagy part előtt. Merthogy part az van, és egyből a legmeredekebb résszel nyit. Ráadásul az egész hegy aprókavicsos, morénás, poros talajú, úgyhogy igen kellemetlenül csúszós, főleg a meredekebb részeken. A cipőt is rendesen darálja. Már eleve kicsit szakadt lábbeliben mentem, ami a túra első napján még tovább szakadt, úgyhogy minden lépésnél különösen óvtam, úgy voltam vele, hogy csak ezt az egy napot élje még túl valahogy. Mindig van nálam szigszalag, amivel lehet orvosolni ezeket a vészhelyzeteket, de sajnos tapasztalatból mondom, hogy ötven méterenként lehetne újratekerni, mert megenné a talaj az anyagot.

Mivel a hegy keletre van, így a felkelő Napot épp takarta, ezért reggel még elkélt a pulóver és a sapka is. Ennél vastagabb öltözékkel viszont nyáron ne készüljön senki, felesleges, maximum egy széldzsekit lehet még berakni. Amint elértek minket az első napsugarak, azonnal nekiálltunk pólóra vetkőzni. A naptej kötelező, és nem árt valami fejfedő sem. Én előre készültem, és már eleve kissé barnulva érkeztem a hegyekbe, illetve kentem is magam, ennek ellenére megkapott a Nap. Nem szeretem a napszemüvegeket, mivel torzítanak a valóságon, de itt Marokkóban sokszor olyan fényerő volt, hogy javasolnom kell a használatát.

Jól látható a hirtelen emelkedés a már napsütötte menedékháztól
Jól látható a hirtelen emelkedés a már napsütötte menedékháztól

Sok hófolt megmaradt, át is kellett haladni páron. Nem gondoltam volna, hogy egyszer hógolyózni fogok Afrikában! Ezek már javában olvadtak, csörgedező forrásokat megnyitva, így még akár a hegyen is megoldható lett volna az ivóvíz utánpótlása. Az út elég jól ki van már járva, nem nehéz követni. Ráadásul turistajelzésnek ott van a sok ocsmány firkálmány a sziklákon, amik belerondítanak a szép természetbe. Az út könyörtelenül emelkedik végig. Félúton van egy enyhébb szakasz, ahonnét már látszik a gerinc, és rajta a sok apró hangya, amint a csúcsra fel vagy már onnan le araszolnak. Megtévesztő, mert valójában az igazi csúcs erről a pontról még nem látszik. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk. Vagy fényképezni, vagy inni, de a legtöbbször inkább megpihenni. Jó formában voltam, de éreztem, hogy az egy szuszra belélegzett oxigénmennyiség már nem 100%-ig kielégítő.

A gerinc előtt megálltunk egy hosszabb kajaszünetre, hogy az utolsó száz méter emelkedést megújult erővel tegyük meg. A csoki szelet majszolása közben kacérkodtunk a nyugati csúcs megmászásának gondolatával, de ezt a projektet egyéb okok miatt elvetettük. A gerincre felérve már át lehetett látni a hegy túloldalára is, ki a végtelenségbe, mintegy ízelítőként, hogy mi vár majd ránk a csúcson.

Közben a korán ébredők már lefelé ereszkedtek mellettünk. Volt egy lány, aki nem érte el a csúcsot, a guide a karjánál fogva kellett hogy levigye őt a hegyről. Intő példa ez arra, hogy egyetlen hegyet sem lehet félvállról venni. Hibásnak gondolom azt a hozzáállást, hogy sokan egy hegyről egyedül annak magasságát tudják, számokkal dobálóznak, az alapján alkotnak véleményt, és hasonlítanak más hegyekhez. A tengerszint feletti magasság csupán egyetlen paraméter. Minden hegy egy külön történet. Saját klímával, aktuális időjárással, tereppel, kőzetfajtával, egyedi veszélyforrásokkal, sajátos környezettel, élővilággal, múlttal, kultúrával, hangulattal, stb. Nem szabad ezek összességét egyetlen számra leredukálni.

Araszoltunk felfelé, egyre kevesebb levegőn osztoztunk, és még mindig nem láttuk azt a vasszerkezetet, ami a csúcsot jelöli. Attól a ponttól, ahol először rálátás nyílt rá, már csak a célegyenes volt hátra. Végül jól elfáradva, 4 óra alatt értük el Jbel Toubkal 4167 méter magas pontját, az Atlasz-hegység tetejét. Az időjárás a csúcson is szenzációs volt. Szikrázó napsütés, egyetlen felhő sem volt felettünk az égen. 8 °C körülire saccoltam a hőmérsékletet. Még csak szél sem volt, csak néha egy kis hűvös szellő, ami miatt a pulóver azért elkélt.

4167m-en a csapat
4167m-en a csapat

Voltak vagy húszan a csúcson, de szerencsénkre a hangoskodó tömeg hamar távozott. Csak mi hárman maradtunk, leszámítva a havasi csókákat, akik a magashegyek csúcsainak rendszeres látogatói szerte a világban. Illetve volt még valami rágcsálóféle is. Hogy mit keresnek ezek az állatok ott, azt nem tudom, de nagyon megörültem nekik. A panorámát minden oldalról megcsodáltuk. A földből kiemelkedő szikla óriásokat, a völgyek aljában húzódó zöld oázisokat, az alattunk gyülekező felhők tetejét. Sajnos van az a szokás, hogy minden csúcsot valami bűn ronda tákolmánnyal kell elcsúfítani. De épp ezért, ezek a helyek remek tükrök is egyben: egyszerre láttatják azt, hogy mit képes alkotni a természet, és mit az ember.

Fényképeztünk sokat, sőt, Gábor még beszédet is mondott az installáció alatt. Egy órát voltunk odafenn, alaposan kiélveztük a csúcsot. A hegy magassága túrázáshoz épp tökéletes. Másfél nap alatt emelkedtünk 2500 szintet, és éreztem, hogy nekem aznap ez a csúcs a határ. Vagyis ha lett volna még feljebb, akkor már nem tudtam volna továbbhaladni egészségesen, plusz akklimatizációs nap beiktatása nélkül. Optimális kihívás volt mindnyájunk számára.

Kilátás észak felé a Jbel Toubkal csúcsról
Kilátás észak felé a Jbel Toubkal csúcsról

Elvileg a hegy északi gerincén is le lehet ereszkedni, egy másik útvonalon, mint ami felvezetett. Mi úgy voltunk vele, hogy ezúttal a tutit választjuk, a már ismert utat. A lefelé indulás szomorú első pillanatai után, minden értelemben a túrabotomra támaszkodva, térdkímélő üzemmódban megkezdtem az ereszkedést. A meredek terepet próbáltam úgy előnyömre fordítani, hogy nem a kitaposott úton lépkedtem, a gravitáció által keltett terhelést a térdízületeimre hárítva, hanem a kicsit süppedősebb, kavicsos részen "síeltem" lefelé. Még így is bejeleztek a térdeim, de a botomnak hála, komolyabb probléma nem jött elő. Azon gondolkoztam, mennyivel könnyebb dolguk van a csókáknak. Ők szerintem két perc alatt fel- vagy leérnek, ha akarnak.

Folyamatosan tudtunk haladni, nem kellett megállni. Az ereszkedésben az a jó, hogy tudom, minden lépéssel egyre élhetőbb környezetbe érek, így ha ugyan fáradt is vagyok már, a helyzetem egyre jobb lesz. Több az oxigén, jobb az időjárás, közelebb a menedékház. Illetve a napszak változása miatt teljesen más szögben éri a fény a tájat, így egy másik arcukat is megmutatják ugyanazok a hegyek, völgyek.

Felfrissített minket az agyfagyasztóan hideg víz
Felfrissített minket az agyfagyasztóan hideg víz

Két és fél óra alatt értünk le a hegyről. A vízesésnél a jéghideg vízbe beleálltunk, megmostuk az arcunkat. Jó érzés volt immár a fő küldetésünket teljesítve, felfrissülve, sajgó tagokkal ugyan, de már megpihenve, a napon szárítani elgyötört lábainkat. Majd a menedékháznál – mint akik jól végezték dolgukat – kiültünk egy padra, és túránk következő, berber falvakon át vezető napjait terveztük, amik végül cseppet sem bizonyultak könnyebbnek, mint az addigiak voltak.

A teljes túra összefoglaló videóját ITT tekintheted meg. Pár kép még:

Aroumd a környék legszebb panorámájú települése
Aroumd a környék legszebb panorámájú települése
Mögöttem Aroumd
Mögöttem Aroumd
Az Aroumd utáni térben haladva
Az Aroumd utáni térben haladva
A cipekedő állatra szokás még keresztbe ráülni
A cipekedő állatra szokás még keresztbe ráülni
Borókák az Atlasz-hegységben
Borókák az Atlasz-hegységben
Ilyen tájakon óriási élmény túrázni
Ilyen tájakon óriási élmény túrázni
Cafék Sidi Chamharouchban
Cafék Sidi Chamharouchban
Egy tipikus, út menti café, frissen facsart narancslével
Egy tipikus, út menti café, frissen facsart narancslével
Így készül a nedű
Így készül a nedű
Egyedi vízhűtés
Egyedi vízhűtés
Ilyen meredek emelkedővel nyit a Toubkalra vezető út
Ilyen meredek emelkedővel nyit a Toubkalra vezető út
Épp egy masszívabb hórétegben haladok át
Épp egy masszívabb hórétegben haladok át
Erről a pontról látszott először az igazi csúcs, és rajta a vas szerkezet
Erről a pontról látszott először az igazi csúcs, és rajta a vas szerkezet
A Toubkal csúcs és a rajta pompázó installáció
A Toubkal csúcs és a rajta pompázó installáció
Kilátás a csúcsról keleti irányba
Kilátás a csúcsról keleti irányba
Kilátás a csúcsról északnyugati irányba
Kilátás a csúcsról északnyugati irányba