Biskek és az Ala Archa Nemzeti Park
Aki Kirgizisztánba utazik, az annak fővárosát, Biskeket valószínűleg érinteni fogja. És ha már ott van, akkor a tőle csupán egy órányi zötykölődésre lévő magashegyi Ala Archa parkot is érdemes bejárnia.
A fővárostól 30 km-re lévő reptéren a leszálláskor hulla fáradt és gyenge voltam, ezért engedtem az engem azonnal megrohamozó, kalpakot (kirgiz fejfedő) viselő taxis hiénák akaratának. Amint megtudták, hogy magyar vagyok, magyar focistákat kezdtek sorolni az aranykorból, abban bízva, hogy akkor biztosan belopják magukat a szívembe. Amikor megköttetett az üzlet, akkor persze átadtak egy kalpaktalan fiatal suhancnak, akinek egy szakadt autója volt csupán, és akinek már csak egy Dzsudzsákra futotta. Én nem értem, hogy ezeknek az embereknek miért számít ennyit a foci, főleg a magyar foci, de egészségükre.
Közeledve a város felé, hatalmas hegyek kontúrjai rajzolódtak ki a hasadó hajnalban. Nekem, aki főként a Mátra méreteihez van szokva, mindig lenyűgöző, kicsit félelmetes, de mindenképp varázslatos ezen óriások látványa. Amint megpillantom őket, onnantól alig tudom a szemem levenni róluk. Csodálom új barátaim szépségét, saccolom méreteiket, az erejüket pedig elképzelni sem tudom.
Sokat elmond a kevesebb, mint egymilliós városról, hogy észre sem vettem, amikor beérkeztünk. Kirakattam magam a város központi részének egy véletlenszerű pontján, hogy elinduljak felfedezni azt.
A közterületekre a grandiózus szó a legmegfelelőbb. A város központjában nagy terek, nagy kockaépületek, szobrok és emlékművek teszik kicsivé a mellettük elhaladó egyszerű, dolgos embereket. Életem legnagyobb zászlaját is itt láttam lobogni. Bezártság érzete egész biztosan nem lesz itt senkinek. A nagy területek nagy szabadságérzetet adnak, bárki mehet bármerre, nincs semmi elkerítve vagy beszabályozva. Így nyáron, a perzselő napfény elől az árnyéktalan márvány terekről inkább a zöldbe vágynak az emberek, amiből van bőven.
A vastag utcák, közepükön széles zöld sávokkal, és a nagy parkok teszik igazán kellemessé és élhetővé a várost. Az emberek megtöltik ezeket a részeket, pingpongoznak, edzenek, vagy csak ücsörögnek a padokon, vagy szunyókálnak a fűben. Éjszakába nyúlóan játszanak, spontán módon szerveződnek röplabdacsapatok, és ha elgurul a labda, még az épp arra járó idős nénik is szaladnak utána, és begyűjtik, mielőtt az autók elé kipattogna. Úgy tapasztaltam, hogy valahogy egyben van az egész közösség. Nem csoda, hogy én is kedvet kaptam, és beálltam edzeni a többi utcai edzést végző fiatal közé, ahol meglepetten konstatáltam, hogy az egykezes húzódzkodásommal és tolódzkodásommal itt maximum a belépő szintet érhetem el.
A közterek kialakítása teljesen visszaidézte számomra Dunaújvárost. Akármerre is sétáltam, mintha mindig a szívemnek kedves Vasmű úton jártam volna. A marsrutkák és trolik, amiket már legalább egy évtizede ki kellett volna vonni a forgalomból, a Ladák, Moszkvicsok és Zilek teszik még pikánsabbá a kirgiz fővárost, bár azért az autók többsége már modern.
Habár van forgalom, de az utak mégis szellősek, sosincs dugó. Az esetenként ötven méter átmérőjű kereszteződések sincsenek forgalomtechnikailag túlbonyolítva. Mindig csak egyetlen lámpa van, szemben, amit nézni kell. A gyalogosoknak sincs külön jelzőlámpájuk, ők is a velük párhuzamosan haladó autósok lámpája alapján indulnak el. A forgalom a jobb oldalon halad, de az autók legalább fele jobbkormányos. A sávok száma dinamikusan változik, az egyidejű előzések számától függ. Sok a rendőr a városban, van, hogy gépfegyverrel az oldalukon sétálgatnak, de leginkább az autósokra, gyorshajtókra vadásznak, őket állítják meg.
A nyelvtudás hiánya nagyon bekorlátozza az embert, főleg ha a cirill betűket ki sem tudja olvasni. Az épületeken, boltokon lévő feliratok a nyelvet nem ismerők számára nem szemléletesek, vagyis a kiolvasásuk feladat, egyetlen odapillantásra nem tűnik fel még egy egyszerű internet felirat sem. A helyiek nem beszélik az angolt, pár fiatal van, aki minimálisan. A közeg segítőkész, tehát mutogatva, gesztikulálva sok mindent el lehet érni, de azért nem mindent.
Feltűnő volt az idegen embertársaktól való magától értetődő segítségkérés, és megsegítés. Például ha valaki elakadt a taligájával, kettő idegen termett ott rögtön segíteni kihúzni azt, majd mindenféle köszönet vagy hála elvárása nélkül mentek tovább a dolgukra. Én rövid idő alatt egymás után háromszor is segítő voltam. Először egy néni szólt, hogy tegyem fel a nehéz hordóját egy asztalra, majd kaput tartottam nyitva hogy ne csapja rá a szél a kiállni készülő autóra, majd egy szomjas embernek adtam a vizemből. Mert odajött, amikor a padon falatoztam, és kért. Ilyen egyszerűen. Érdekes volt, hogy amikor megszólítottak, akkor először automatikusan az idehaza megszokott nem veszek semmit, ignoráns, semleges arckifejezéssel haladtam tovább. De aztán láttam, hogy csupán egy apró segítséget kérnek, így örömmel megálltam. És tök jólesett, hogy segíthettem.
A néni egyébként egy utcai italárus volt, ami szerintem nagy ötlet. Minden sarkon vannak ilyen árusok, akik bagó pénzért, 50-80 forintért kimérnek egy nagy pohárral a jéghidegre hűtött különféle italokból. Olcsó oázis a dög melegben. A jeges teát és a barack kompótos italt ajánlom. Sajnos az akadozó kommunikáció miatt kétszer rászaladtam olyan förtelmes löttyre, hogy nem volt őszinte a mosolyom, amikor leküldtem. Az erjesztett italokat kell kerülni. Most képzeljen el mindenki 4 deci, kissé szénsavas, erjesztett, sós tejet... Jó hír, hogy a csapvíz iható mindenütt, és az utcai kutakat is bátran lehet használni.
A város leghangulatosabb része az Osh Bazár, ami egy nagy piac, rengeteg áruval és emberrel. A szezonális zöldség és gyümölcskínálaton kívül tonnányi fűszert, kenyérféléket, aszalványokat, magvakat, szárított sajtokat, gyógynövényeket, és ruházati cikkeket árulnak. Hús is akad, de a megfelelő hűtés hiánya miatt azt inkább "rendes" üzletből kell beszerezni. Óriási a tömeg, sodorja az embert az ár. Hagyni kell elveszni magunkat a területen. Sokan ugyanazt árulják, de mégis jó bejárni az egészet, és kiválasztani az általunk legszebbnek ítélt sárgabarackokat.
Egy sajnálatos dolog van, az állandó köpködés, bár az az egész országra vonatkozik, nem piac specifikus. Az árak rendkívül barátiak, és az árusok részéről nyomulás nincs, vagy csak minimális, ezért is kellemes a hely. Én három napra elegendő élelemmel tankoltam fel itt, egészen olcsón.
A tömeg közlekedését a többi posztszovjet országhoz hasonlóan itt is a marsrutka rendszer segíti. Számtalan minibusz járja a várost keresztül-kasul, és mindig akad egy, ami épp oda megy, ahová mehetnékünk van. A zavaros rendszer átlátásában sokat segít a bus.kg mobil alkalmazás, melyben a tervezett kiinduló és végállomásra kell nyomni a térképen, és rögtön bead legalább 5 járatot, ami megfelelő lehet. Ha közeledik a kiszemelt számú autó, akkor oda kell állni az út szélére, le kell inteni, majd az alig pár másodpercre megálló járműre felpattanni. Amint van szabad kezünk, ami nem kapaszkodik, ki kell csengetni a sofőrnek kőkemény 10-20 somot, majd a leszállás előtt szólni neki, hogy álljon félre. Megállók nincsenek, mert megálló a város minden pontja, ahol épp fel- vagy leszáll valaki. Egyszerű, olcsó, és hatékony rendszer. Az árakat könnyű átszámolni, mert csak meg kell szorozni néggyel az ő pénzüket. Egy fuvar tehát, ami lehet akár egy órás is, 40 forintból kijön.
Ala Archa Nemzeti Park
A hegyekbe is marsrutkával lehet kijutni, mégpedig a 265-össel, ami az Osh Bazár melletti posta elől indul. Általában csak Kashka-Suu településig közlekednek, kivéve a 10:50-kor induló járatot, az ugyanis elmegy egészen a park bejáratáig, így érdemes lehet azt választani. A fizetendő díj a több, mint egy órás útért 40 som, vagyis 160 forint. Túl nagy kényelmet persze nem szabad elvárni. Az alacsony belmagasságú, 12 ülőhelyes járaton, 28. utasként állva, a nagy batyuval a lábam mellett, mégis végig élveztem az utat. Igazán testközelből figyelhettem meg a helyiek szokásait, viselkedését, valamint a fejemet a plafontól lehajtva, ha fejjel lefelé is, de már láthattam az egyre közeledő hegyeket. Persze a sofőr megáll néha pihenni, beugrik egy haverjához, meg ilyenek. Egyedül cigizni nem áll meg, mert azt a buszban teszi. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom a marsrutkázást, mert hangulatos, és taxival a hússzorosába kerülne minimum.
A stoppolás a másik opció, ami működik, és olykor szükség is van rá. Miután a park bejáratánál 80 somot egy összegben, készpénzben odaadunk a belépőre, egy 10 kilométeres aszfaltút visz a két fő túraútvonal kiinduló pontjáig. Persze már itt az elején is szép a táj - én elég sokat sétáltam itt is - de megértem azokat, akik egyből a közepébe akarnak ugrani, és kiteszik a kezüket.
Mindkét túra az Alplager Hut-tól indul, 2136 méterről. Ez egy túlárazott szálláshely, amiről többet nem is tudok mondani, mert az én terveim között nem szerepelt, ugyanis ezúttal sátorozni készültem. Vagyis az eddigi minimalista koncepciómon változtatva, eldöntöttem, hogy Kirgíziát más stílusban próbálom ki. Egy 70 literes hátizsákot megtöltve a teljes, minden eshetőségre kész menetfelszerelésemmel, plusz többnapnyi élelemmel indultam neki.
Elsőként a Ratsek Base Camp felé vezető csapást választottam. Az út az Ak-Say folyó vonalán halad, és a hasonló nevű gleccsernél végződik. Rögtön egy elég meredek emelkedővel nyit. Az első száz méter emelkedés után éreztem, hogy nem a régi tempómban fogok haladni. A zsák kb. 25 kilós lehetett, nyomott bele a földbe rendesen. Lassan haladtam, ráadásul folyton meg kellett állnom szusszanni. De nem csak a felszerelésben váltottam szemléletmódot, hanem a teljesítményalapú megközelítésemet is hátrahagytam (oké, nem teljesen), és igyekeztem inkább jól érezni magam, mintsem mindenáron teljesíteni.
A sok megállás kapóra is jött, ugyanis pár száz méter emelkedő után kinyílt a táj. A völgy felülről a benne kanyargó folyóval tetszetős látványt nyújtott, rengeteget lehetett fényképezni. Az időjárás tökéletes volt. Melegen égetett a nap, de hűvös szellő fújt már így, 2600 méter környékén. Sokan járták ezt az utat, ami egyértelműen követhető, jól kitaposott ösvény.
Bevallom, picit irigykedtem azokra, akik mindenféle holmi nélkül rohantak felfelé. Gyorsabbak, szabadabbak voltak ők. Viszont nálam meg volt minden. Mérlegeltem a kétféle stílust, latolgattam, hogy hozzám melyik áll közelebb.
Már messziről látszott az a távoli vízesés, ami a teljes út háromnegyedét jelentette. A távolságokat megbecsülni egy ilyen nagy térben mindig nehéz. Így nem is foglalkoztam vele, hogy mennyire lehet, inkább csak élveztem az utat. Jó volt újra a hegyek ölében otthon lenni, és vigyorogva lépkedni. A sziklákon ugrálás, folyókon való átkelés a nehéz táska miatt még nagyobb figyelmet kívánt, mert vitt magával a nagy súly.
Ivóvízzel nem kell túlkészülni. A folyókból jéghideg, finom vízzel lehet utántölteni a flakonokat. Egy völgy felé kilógó sziklatömbön nekiültem falatozgatni, miközben bámultam bele a tájba. Örültem, hogy a táskám az elfogyasztott élelem súlyával is könnyebb lett, én pedig annyival is erősebb.
Bő 4 óra alatt értem fel a vízeséshez, ami egy sem nem magas, sem nem bővizű zuhatag, mégis szép. Vizéből ittam, permetével hűsítettem magam. Megkértem egy lengyel srácot - akivel folyton mindenütt összefutottam - hogy örökítse meg képekben találkozásomat a vízeséssel, majd indultam is visszafelé. A Ratsek Base Camp a táblák szerint innen még 2 és fél óra lett volna, egy durva sziklás környezetben, amit én a nagy tatyóval nem vállaltam be. Gyakoroltam a teljesítési kényszer elhagyását, és milyen jól tettem. Jó volt elengedni egy szükségtelen kínt, és inkább tovább sétálni boldogan a szép tájban, visszafelé.
Amikor újból nekiültem falatozni, fiatal helyi srácok álltak le mellém beszélgetni. Nem volt közös nyelv, mégis jól elhülyültünk, és én sem éreztem magam teljesen egyedül. Szokatlannak de követendőnek találom, hogy a kirgiz tinédzserek "bulihelyül" a természetet, és abban egy hegyoldalt választanak, megmászva több száz métert. Nekik ez itt a grund. Rengeteg civil volt a hegyen, már úgy értve, hogy nem tapasztalt erdőkerülő. Míg odahaza főként túrázókkal lehet találkozni a természetben, itt az átlagember is teljesen természetes választásnak érzi azt, hogy kijöjjön a természetbe. Sajnos szemét is akad, de az emberek számához képest talán nem annyira vészes.
Miután visszaértem a kiinduló ponthoz, és már kezdett lebújni a nap a hegyek mögött, kerestem egy senki által nem háborgatott területet, ahol a sátramat felállíthattam. Nem volt egyszerű, mert a környezet elég vadregényes. Hol nagyon sziklás, hol magas és sűrű gaz borítja. Végül mókusokkal társbérletben, egy fenyves melletti tisztáson állapodtam meg.
Nagyon jót aludtam, semmi sem zavarta meg a pihenésemet. Picit hűvös volt, de a 2200 méteres magassághoz képest kifejezetten barátságos. Az aktív szenes melegítőtasakokat ajánlom mindenkinek. Kicsi, könnyű, akár a kesztyűbe, vagy cipőbe is beférő tasakokról van szó, amik a felbontásuk után, levegővel érintkezve hőt termelnek, és teszik ezt akár nyolc órán át. Pár száz forintos tétel, de fagyos kezűek vagy lábúak számára felbecsülhetetlen érték. Nekem nagyon bevált. Alig akartam elhinni, hogy a vékony hálózsákomban milyen kellemes mikroklímát tudtam kialakítani magamnak éjszakára.
Az éjszaka közepén elkezdett szakadni az eső, de a vadi új sátram remekül vizsgázott, megvédett engem. Nekem csak azzal kellett foglalkoznom, hogy melyik oldalamra forduljak szunyókálni. Sajnos egészen reggelig folyamatosan esett. Amikor kora hajnalban, 8:45-kor felébredtem, épp elállt, így gyorsan összepakoltam a sátrat és a többi holmimat a nagy táskába, de mire a mókusok társaságában a reggelimet befejeztem, újból eleredt. Az eget kémlelve, sajnos teljesen kilátástalan volt a helyzet. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek, de nekivágtam a másik útnak is.
Ez az út egyenesen, az Ala Archa folyót követve halad. A táv 16 kilométer oda és vissza is. Hosszasan elnyúlik, így az emelkedők könnyebbek, mint az előző napi szakaszon. Az út végén egy ezer éves, lepusztult síbázison kívül az Adygene gleccser és tengerszemek jelentik a fő látnivalót. Illetve ha a terep engedi, akár át is lehet mászni a hegyeken, a parktól délre eső völgyekbe. Az eső kedvét szeghette a tegnapi tömegeknek, mert rajtam kívül csak két német srác volt jelen, akik szintén ezt az utat tervezték bejárni.
Nem messze a sátorhelyemtől találtam konténer formájában egy menedékházat, ami nyitva is volt. Két fekvő alkalmatosság volt benne. Na, gondoltam, ennél jobb vészmegoldás nem is kell. Ha visszafelé is szakadni fog, és nem lesz kedvem a sátorral bíbelődni, akkor megalszom majd ebben a vasdobozban, gondoltam.
A nagy esőzések miatt a folyón, aminek legalább 30 ága volt, nem tudtam természetes úton átkelni, visszább kellett mennem egy hidat keresni. A híd után viszont - a folyó bal oldalán - olyan úttalan út következett, ami az esőzések miatt csúszós sziklákból és vállig érő vizes növényzetből állt, amin egyrészről veszélyes volt közlekedni a nagy táskával a hátamon, másrészről percek alatt teljesen átázott mindenem. Éreztem, hogy lassan haladok, és hogy kínszenvedés ez így csak. A hegyekből semmit sem lehetett látni a felhők és a köd miatt. Úgy döntöttem, hogy nem erőltetem ezen a napon ezt a túrát, és visszafordultam. Mivel úgyis visszajövök még a kirgiz kaland végén a fővárosba, kijövök majd ide még egyszer, ha szép idő lesz, és bepótlom a kimaradt szakaszt.
Érdekes módon, a betonútra kiérve, ugyanúgy élveztem a parkból kivezető sétát, mintha a gleccserek felé mentem volna jó időben. Rájöttem, hogy szinte mindegy nekem hogy merre sétálok, magát a sétálást a természetben, mint tevékenységet szeretem, bárhol is legyen.
Hogy legyen értelme az esős napnak is, kitűztem célomul, hogy még aznap elérek következő úti célomhoz, az Issyk-Kul tó északi partjához. A kirgiz közlekedési mechanizmus magas hatásfokát bizonyítja, hogy előbb sétálva, majd stoppolva, később marsrutkázva, majd végül buszozva, rövid időn belül célt is értem.
Még pár kép:
