Délnyugat-Sulawesi

Elhagytuk a Pápuák szigetét, és Jayapurából berepültünk Makassarba, Sulawesi sziget fővárosába. Egy óriási indonéz metropoliszba értünk, szembesülve annak minden jó és rossz tulajdonságával. Szerencsére a régió bőven tartogat magában annyit, hogy nem kellett sokat időzni a kaotikus nyüzsgésben.

Azt azért nem tagadom, hogy a pár hét Pápua után jólesett egy picit belecsöppenni a civilizációba. Sétálni a tengerparti sétányon, beülni egy rendes étterembe, és az étlapról kiválasztott főtt ételt a naplemente bámulása közben elfogyasztani. Kulturális program is akadt, meglátogattuk a Fort Rotterdamot, ami egy ma már múzeummá alakított régi holland erőd. Bennem leginkább a régi könyvek, illetve azok tetszetős tipográfiája maradt meg. Nem tudom miért, de valahogy szeretem nézegetni a különféle írásjeleket. Főleg a délkelet ázsiai, mianmari, laoszi, kambodzsai, és hasonló jelölésrendszerek elemeit tartom lenyűgözően szépnek, hosszú percekig el tudom nézni ezeket.

A pár pozitívum viszont nem menti meg a várost attól, hogy teljesen élhetetlennek ítéljem. Járdák szinte sehol nincsenek, hisz Indonéziában senki sem sétál, a szomszédhoz is motorral járnak. Ebből kifolyólag parkok se nagyon vannak. Nincs egy nyugalmas szeglet. Mindenhol csak az óriási tömeg, a zaj, és a káosz, ami már rövid idő elteltével is alaposan nyirbálja az ember idegeit. Úgyhogy másnap reggel útnak is indultunk, északi irányba, a Tana Toraja régió felé. Próbáltunk egy mikroletet fogni, ami elvisz a buszállomásra, de végül egy dzsip állt meg nekünk. Bénáztunk a forgalmas út közepén a cuccainkkal, akadályoztuk a haladást, mire odajött egy rendőr, és önként, mosolyogva, lelkesen rakosgatta fel a csomagjainkat a platóra, ezen kívül útbaigazítást is adott. Vagyis, a rendőr a leghatékonyabb módon járt el annak érdekében, hogy rend legyen. Őrizte a rendet. Teljesítette azt a feladatot, ami a hivatása nevében szerepel. Nem büntetéseket kezdett el osztogatni, hisz attól még a rendetlenség továbbra is fennállt volna, hanem rendet tett. Csak érdekességképp gondoltam ezt megemlíteni, hogy lásd, ilyen is van.

Sulawesi dimbes-dombos részein kis távolságot is sokáig tart megtenni, hát még nagyot. Viszonylag jók az aszfaltozott utak errefelé, de a sok szerpentin lelassítja a haladást. Cserébe viszont lehetőséget ad az indonéz sofőröknek arra, hogy gyakorolhassák kedvenc hobbijukat, a dudálást. Az oké, ha egy beláthatatlan kanyar előtt dudálnak, jelezvén ezzel a szembejövőnek, hogy ne vegye igénybe a teljes utat, hanem ragaszkodjon a saját térfeléhez. Még az is elmegy, ha ok nélkül, csak rádudál egy haverjára, bár ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy Indonéziában mindenki mindenkinek a haverja. Sok esetben viszont tényleg nem tudom másra fogni ezt a kényszert, mint arra, hogy már megszokásból, beidegződésből nyomogatják, ha kell, ha nem. A helyzet átfordult abba az állapotba, amikor már a nemdudálásból van kevesebb. Viszont ha a dudálás az általános, akkor nem épp a csend jelenti már a megkülönböztetett jelzést? Vagy a tipográfiánál maradva, ha egy szövegben mindent szót vastag betűvel kiemelünk, akkor valójában semmi sem vastagbetűs, nemde?

Hegyi útszakasz Dél Sulawesiben
Hegyi útszakasz Dél Sulawesiben

A táj, ahol elhaladtunk, nagyon szép volt. Amikor kiszálltunk kinyújtani a lábainkat, életemben először figyelhettem meg kakaóültetvényt. A fa termését szétnyitva lehet hozzáférni a kakaóbabhoz, amit szétterítenek a földön és kirakják a napra száradni. Mivel kakaófüggő vagyok, az íze már ismerős volt. De megterem itt a papaja és a szegfűszeg is. Csupa egzotikus dolgok, hogy a legendás Sulawesi kávét már ne is említsem. Na meg persze a rizst, ami az országban mindenhol korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre.

Hamarosan elérkeztünk Singkangba, ami már félúton van a Toraja régió felé. Itt egy Couchsurfinges csaj volt segítségünkre. Egy helyivel az oldalán azért csak könnyebb a dolga a turistának, hisz ismeri a környéket, és a nyelvi akadályok is könnyebben leküzdhetőek, ha van egy fordító. Elsőként egy fonodát látogattunk meg. Próbáltam megérteni a manuális szövőgépek működését, miközben az indonéz asszonyság a gép kezelése közben jobbról balra dobálta benne a cérnát. Egészen elkaptam a lényeget, megértettem, hogy hogyan áll össze a textília, viszont a rajta lévő mintázat kialakítása további kérdéseket vetett fel. Én úgy gondolom, hogy a trükk magában a cérnában van, hisz az volt színesre festve. Tehát a készítőnek nem kell törődnie a mintázattal, mert az magától rajzolódik ki a cérna színezete miatt. Viszont ha így van, akkor mi történik, ha elfogy a cérna, és egy másikkal kell folytatni? Akkor megbomlik a mintha? A cérna készítői fix szélességű szövőgépekhez gyártják le a gombolyagokat? Hisz ha nem így lenne, akkor teljesen félremenne a mintázat. Kíváncsiskodó kérdéseinket próbáltuk segítőkész tolmácsunkon keresztül feltenni az autentikus célszemélynek, magának a szövőnőnek, de a válaszát a sok közbeiktatott csatorna és nyelvi átalakulás folytán a mai napig homály fedi. Sokszor az az érzésem, hogy a helyi segítség még soha az életében nem járt azokon a környékbeli helyeken, ahová velünk jön, illetve hogy semmit nem tud a saját tágabb környezetéről, és nem is nagyon érdekli. De ha belegondolok, hogy ha az én szülőfalumban kérné valaki a segítségemet, én sem tudnék mindenhez hozzászólni. Érdekes. Lehet, hogy mindenkinek a saját háza környékén kellene elkezdeni a világjárást.

Az indonéz városok fontos elemei a kommandók. Ezek szép, rendezett, nagy alapterületű katonai bázisok, laktanyák, amik nem a peremvidékre vannak kihelyezve, hanem központi helyeket foglalnak el. Feltűnően sok van belőlük, egy utcában akár több is lehet. Számomra fura jelenség volt, a helyieknek ez a fajta erődemonstráció gondolom ad egyfajta biztonságérzetet, és segít az indulatok kordában tartásában is. Bár amikor ideértünk, épp volt egy kisebb tüntetés, de az a pár ember, akik tüzet gyújtottak az út közepén és hangosbemondóba szövegeltek, nemcsak a kommandót nem érdekelte, de a tömeget sem, főleg, hogy Indonéziában mindenki hangoskodik, így egy tüntetést észre sem lehet venni.

A kommandóknál kevésbé gyakoriak a vízen úszó házak, ám itt ilyen is volt. Motorcsónakot béreltünk, és a város szélében kanyargó folyón hasítva a vizet, kijutottunk a Tempe tóra. A tó lakott terület, a rajta lebegő faházak lakói halászattal foglalkoznak. Az egész terület parcellákra van osztva, amiket nem kerítések, hanem olyan zöld vízi növények határolnak, amikre harapnak a halak. Az élővilág részét képezik még a zöldben élő kócsag szerű madarak, akik a helyi lakosságnak jelentenek némi konkurenciát. A házak nagyon egyszerű, de stabil konstrukciók. Odabenn van egy jól felszerelt konyha, illetve egy hálószobaként elkerített rész. A falakon újságpapírok a tapéták, és a padlót is igyekeznek lefedni, hogy ne a farudakon kelljen lépkedni. Az áram szerencsére nincs bevezetve. A mellékhelységet a kint lévő, lemezekkel határolt fél négyzetméteres kis külön világ jelenti.

Úszó házak a Tempe tavon
Úszó házak a Tempe tavon

Kedves vendéglátóink voltak, akik a kedvünkért beizzították a főzőlapot, olajban sült banánnal és forró teával kínáltak. Az étel elkészítése közben a szinte a földre helyezett gázrezsó előtt guggoló háziasszony remek lehetőséget adott az indonéz - és úgy általában az ázsiai - emberek guggolási szokásainak megfigyelésére. Számukra ez a pozíció teljesen természetes. Szabályosan, egyenes háttal és telitalpon guggolnak le, bárhol és bármikor. Nekik ez egy pihentető pozíció, ami semmilyen megerőltetést nem kíván. Szerintem a nyugati felnőtt emberek egy százaléka sem képes erre a műveletre fogvicsorítás nélkül. Gyerekként még rendelkezünk ezzel a képességgel, de a modern életmód gyakorlása során elveszítjük azt.

Sosem fogom megérteni, hogy egészen pici halakat miért kell kifogni, amikor még szinte semmi hús nincs rajtuk, de itt is ez történik. Tömegesével kihalásszák őket, lapjában kettévágják, és kiterítik a napra száradni. Ha jól kiszáradt, akkor beviszik a városba eladni, mert ezek szerint van rá kereslet. Lehet kapni nagyobb halakat is, frissen, egészben, így bevásároltunk az estebédhez. Visszahajóztunk a városba, helyi szállásadónk házába, ami kívülről nagyon tetszetős volt, belülről viszont ugyanolyan rendezetlen, mint akármelyik, kívülről sem dekoratív indonéz épület esetében. A három helyi nő közös erővel elkészítette a rizst és a halakat, így nem feküdtünk le éhesen.

Másnap haladtunk tovább északnak, és a Tana Toraja régióban Rantepaó városát tettük meg központunknak. A környéken a kereszténység dominál, de az animista látásmód is kézzelfoghatóan jelen van, épp ezért ezen emberek életében a mai napig jelentős szerepet kap a szellemek világa. A túlvilági léthez minden vallás és népcsoport máshogy áll hozzá, de egy közös van bennük, az, hogy foglalkoznak a kérdéssel, ezáltal a halált az élet részévé teszik. Az eltávozottakkal való törődés itt nagyon látványosan és egyedi módon nyilvánul meg.

Amikor meghal valaki, akkor rögtön tartanak egy kisebb szertartást, majd a testét a családi házban tartják egészen a második, nagyobb előkészületeket igénylő, hosszabb lélegzetvételű ceremóniáig, amit a száraz évszakban tartanak. A halott meglátogatása a házban megtiszteltetés, és úgy kell őrá tekinteni, mintha élő lenne, hisz a szelleme még ebben a világban van jelen. A második ceremónia több napig tart, rituális táncokkal és állatáldozatok felmutatásával tarkítva. A leölt disznó vagy bivaly szelleme a halottak szellemével együtt távozik a túlvilágra.

Sziklaoldalba temetkezés és tau-tau figurák a Tana Toraja régióban
Sziklaoldalba temetkezés és tau-tau figurák a Tana Toraja régióban

A halottakat végül függőleges sziklafalak oldalába vájt lyukakba temetik, és egy kis ajtóval lezárják azt. A koporsók mellé használati tárgyakat, vizet, ételt, és más olyan dolgokat helyeznek, amire esetleg még szüksége lehet, mi például láttunk cigit is. Ezeken kívül elhelyeznek még a fal frontoldalán egy tau-tau figurát, ami az elhunyt fából kifaragott képmása. Mi jártunk barlangokban is, amik a túlméretezett pókokon kívül szintén tele voltak csontokkal, koponyákkal, illetve a nekik otthagyott dolgokkal.

Számomra a halottakkal való ilyen mértékű foglalkozás, nem is tudom, keresem a megfelelő kifejezést, talán túl bizarr, vagy életidegen, nem természetes, vagy egyszerűen csak értelmetlen. Olvastam egy másik blogban egy Paraguayban élő elszigetelt közösségről, ahol a halottakkal egyáltalán nem foglalkoznak. Nem csinálnak a halálból eseményt, nincs gyász, semmi. Egyszerűen elföldelik a tetemet valami kieső helyre, hogy ne legyen útban, és minden megy tovább. Ennél realistább, tisztább látású megközelítése a dolognak nem létezik. Szerintem fordított arányosság van az intellektus és a halottakkal való törődés mértéke között. Igaz ugyan, hogy a vallások, népcsoportok nagy százalékánál kisebb-nagyobb mértékben jelen van a halottakkal való kapcsolat, de én azt mondom, amit egy közülünk már eltávozott illető szokott mondani: "Az élet az élőké."

Tradícionális Tongkonan épületek
Tradícionális Tongkonan épületek

Másik Toraja különlegesség a Tongkonan nevű tradicionális épületek, amiket az építészetben nem jártas ember is azonnal fel tud ismerni. A ház eleje és vége irányában felívelő, középen behajló, U alakú, konkáv tetőszerkezet adja a fő jellegzetességét. A frontoldalt fentről lefelé irányba egyre nagyobb méretű bivalyszarvak díszítik. A bivaly a bőség és az erő szimbóluma, így ez egyben a házigazda előkelőségét is tükrözi. Hogy mi célból alakították ilyen formára a tetőt, arra senki sem tudott száz százalékig biztos választ adni. Van aki a szarv formát látja benne, és az állati áldozatok bemutatásának színhelyéül gondolja. Van olyan elmélet is, hogy hajót szimbolizálnak. Én a voksomat a gabonatárolásra adom, hisz így nem csak dísz, hanem funkcionális szerepe is van, vagyis az égből érkező csapadék elvezetésére, és a beltér szárazon tartására szolgál. A kérdést tovább bonyolítja, hogy egészen picike, közel sem ház nagyságú konstrukciókat is lehet látni úton-útfélen ilyen tetőszerkezettel.

Miután végigjártuk a fenti érdekességeket, a következő napot egy helyi keresztény magániskolán töltöttünk, ahol az egyik couchsurfer tanárnő révén szállásunk is adatott. Az intézmény internetelérését kihasználva tervezgettük a következő napokat, térképeket nyomtattunk, és feltöltöttük áramért sóvárgó eszközeinket. És ha már iskola, akkor megragadtam a lehetőséget, és megtanultam indonézül számolni. Öt perc alatt megértettem azt a logikát, amellyel az egészen nagy számokat is le tudtam írni szövegesen és ki is tudtam mondani azokat. Majd a tantermekben otthagyott matematika munkafüzeteket lapozgattam, amik annak ellenére, hogy ez csak egy középiskola, tartalmaztak deriválást és integrálást egyaránt. Ezután megebédeltünk a suli menzáján, majd figyeltem az udvari pályán folyó tesiórát, a délutáni napfényben vidáman kosárlabdázó lányokat, és valahogy ez az egész szituáció visszaidézte az én iskolás koromat. A diákok egyenruhába bújtatása is szimpatikus számomra. Nem tudom hogy miért, de már első látásra megtetszett. Ad az egésznek egy rendezettséget, a ruha színei jelölik a hovatartozást, a közösséget. Senki nem tűnhet ki oly módon, hogy az éppen aktuális menő vagy drága cuccba bújik, így a fiatalok értékrend-torzulása is visszább szorul. A tanárnő és a diákjai között inkább mellé-, mintsem alá-fölé rendelt viszonyt éreztem. Barátoknak tűntek. Én ritkán kezdeményezek beszélgetést, de olyan családias volt a hangulat, hogy megtört a jég, és a végére egész kellemesen eltársalogtam velük.

Este a sulihoz tartozó szálláson egy indonéz újságból próbáltam meg folyékonyan felolvasni az aktuálpolitikai híreket, a körülöttem állók gyerekek szórakoztatására. Később én ugyanilyen jól szórakoztam azon, amikor mi toltunk az orruk elé magyar szöveget. A tanárnő segítségével kis szótárat készítettünk, ami a legfontosabb kérdéseket és kifejezéseket tartalmazta a helyiek nyelvén. Szükségünk volt rá, mert a következő napokra azt terveztük, hogy eléggé lemegyünk a térképről. Aztán megjelent egy eléggé képben lévő történelemtanár is, a vacsora mellett már a politikáról és korrupcióról volt szó, a beszélgetésben résztvevő mindkét fél országával kapcsolatban. Kis idő elteltével megilletődötten sétáltam fel az emeleten folyó vallási foglalkozásra, ahol mint vendég vettem részt. Először énekeltek, majd behívtak engem a terem közepére, ahol a szokásos honnan jöttem, hogy tetszik Indonézia, és hasonló kérdéseket kaptam megválaszolásra. Nem vagyok hozzászokva az efféle szerepléshez, de megtettem, amit megkövetelt a haza.

Mamasa Valley felé sétálva
Mamasa Valley felé sétálva

Tervezgetett programunk az volt, hogy átmegyünk Mamasa Valleybe. A nyugati irányba légvonalban mindössze 40 km-re lévő régióba eljutni nem egyszerű feladat. Két lehetőség van, vagy óriási kerülővel, vagy keresztbe a hegyeken-völgyeken, rossz utakon. Ez utóbbit választottuk, stoppal és gyalog haladva. Imádtam itt sétálni. A táj minden ponton gyönyörű. Szép hegyoldalak, mély völgyek és teraszos rizsföldek mindenütt. Egyedül a láncfűrészek folyamatos berregése zavart bele a képbe. Az út mellett szórványosan vannak apró falvacskák, amik a legtöbbször pár faházból állnak, az út közepén játszó gyerekekkel. A nagyon rossz minőségű földút révén alig van forgalom. Gáborral az óránként elhaladó pár motorost próbáltuk lestoppolni, így hol az egyikünk, hol a másikunk haladt előrébb az úton. Minden elismerésem az itt motort vezetőknek, akik kilométereken át, szó szerint kézzel-lábbal is segítik a motor haladását. Én a sofőr háta mögött ülve alig bírtam ki a hánykolódást, az ütődésektől a bőr több ponton lejött a kapaszkodó kezeimről, és a fuvarok végére tele voltam horzsolásokkal, és a hátsóm is nagyon fájt.

A táv feléig jutottunk el, amikor elért minket az este. Az út mellett találtunk egy elhagyatott fabódét, amit a jól bereteszelt ajtó kinyitása után szálláshelyként vettünk igénybe. Először kellett utam során előkotornom a pulóveremet a hátizsák mélyéről, mert hajnalban arra ébredtem fel, hogy rendesen fázok. Hát igen, azért csak a hegyekben voltunk, és 1400 méter magasan még az egyenlítő közelében is le tud hűlni a levegő éjszakára. Reggel, amikor tovább haladtunk, az alig felkelő napnak már volt akkora ereje, hogy a pulcsi egyből lekerüljön. Nemsokára elértük az 1900 méteres hágót, ahonnét már csak lefelé vezetett az út. A tetőponton egy települést vártunk, de csak két, egymással szemben álló fabódét kaptunk, ahonnét egy rongyba burkolt, nagyon álmos emberke jött elő, lépteinket meghallva. El nem tudom képzelni, hogy ezek az emberek mit csinálnak itt egész nap. De mindegy is, sétáltunk tovább, immár lejtnek, de továbbra is meseszép tájakon. A völgyek mélyén gyors sodrású patakok zúgtak. Talán ez volt az első, igazán jó sétálós élményem.

Út Mamasa Valley felé
Út Mamasa Valley felé

A megismerés legjobb módja pedig éppen ez. Ha céltalanul kóborolsz kieső vidékeken, és megfigyeled a helyiek szokásait, mindennapjait. Ha szándékosan, célzottan keresel kultúrát, élményeket, akkor csak a kirakatba kirakott, képedbe tolt olcsó műanyagot kapod. A terv nélküli bolyongás segít bepillantani a kirakat mögé. Láttam itt kézi erővel követ aprító embert, kitalált játékokkal magukat elfoglaló gyerekeket, a rizsföldekbe térdig belemerülő asszonyokat, és megfigyeltem annak madár elijesztő rendszerét. Vendég voltam az egyik lestoppolt motoros házában, az ő ételeiket fogyasztottam, és többnyire igyekeztem az ő nyelvükön kommunikálni. Tehát semmi különös dolgot nem kell elképzelni, csupán része voltam azoknak a mindennapoknak, amiket ők is megélnek.

Mamasa települése jó központi hely a völgy bejárására. A látni- és csinálni valók szétszórtan vannak a környéken, és a legjobb gyalog sorra venni őket. Mi viszont intenzívebb tempóra kapcsoltunk, és motorokat béreltünk. Ezzel több problémám is volt. A kisebbik, hogy én még sosem vezettem motort. A nagyobbik, hogy bal oldalon haladó forgalomban pláne nem. A legnagyobbik pedig, hogy az itteni utakat nem lehet útnak nevezni, azok többségén a céljármű minimum egy quad lenne. Ezen problémák együttese jelentette számomra a környék legnagyobb kihívását.

Motoros karrieremet azzal kezdtem, hogy az első elindulásom pillanatában, két méter megtétele után összeütköztem egy rendőrmotorral, és elestem. Az esetben szerintem mindkét fél hibás volt, de három másodpercnyi motoros tapasztalattal a hátam mögött mondtam ezt, ezért megértem, ha nem hisz nekem senki. Féltem, hogy a rendőrök hogy reagálnak, mert nyilván se jogsim, se semmi, de a két fakabát leginkább csak felsegített a földről, és kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Szóval semmi következménye nem lett a dolognak, úgyhogy két perc múlva már büszkén mutogattam frissen szerzett horzsolásaimat Gábornak, aki ekkorra már szintén klubtag volt.

A környékről nincsenek jó térképek. Odatalálni egy-egy faluba kizárólag a helyiek kérdezgetésével lehetséges. Még jó, hogy legyártottuk a kis szótárainkat, de még így is számtalan zsákutcába futottunk bele. Rengeteg rizsföldet láttunk, az egyiket be is jártuk. Ezek a nagy, rikítóan zöld területek, a lépcsőzetes kialakításukkal lenyűgözően szépek. Sok mezőnek a közepén volt egy kis víztározó kialakítva, aminek nem jöttünk rá a funkciójára. Sajnos a képbe már itt is sok helyen belerondítottak az erdőirtások. Van fájóbb a láncfűrész hangjánál, mégpedig amikor látod, hogy lángol az erdő. A fák felgyújtásánál butább, és értelmetlenebb módot a termőföld területének növelésére nem tudok elképzelni. Sosem gondoltam volna, hogy a fák kivágásáért fogok kampányolni, de amit itt (illetve főként később Borneón) láttam, annál még az is értelmesebb, hisz akkor legalább keletkezik egy csomó hasznos alapanyag, ami felhasználható másra. Viszont ha felgyújtják az egészet, akkor a rengeteg energia csak kárba vész, és anyag sem marad hátra. Sajnos fajunk menthetetlenül ostoba, és megérdemelt pusztulásra van ítélve.

Egy szép rizsföld
Egy szép rizsföld

A motorozás fáradalmait a közeli air panasban, vagyis forró vizes fürdőben kezeltük. Kicsit furcsa a trópusi hőségben beleülni a forró vízbe, de mégis jóleső érzés. Ha jól emlékszem, száz forintnyi rúpiába került a belépő. Három medence volt, a legforróbba ember bele nem merte nyújtani a lábát. A vízben ellazulva remek lehetőség nyílt a helyiek fürdőzési szokásainak megfigyelésére. A létesítmény alapvetően tisztálkodási célokat szolgál. Saját fürdőszoba híján az itteni nagy betonkádból merik ki műanyag edényekben az itt korlátlanul rendelkezésre álló vizet, és öntik vele nyakon saját magukat. A kihelyezett szappanokat közösen használják. Majd miután végeznek, beleülnek a meleg vízbe, ahol rágyújtanak. A férfiaknak külön fürdőnadrágjuk nincs, az aznapi szerkójukban, felső nélkül persze, de akár hosszabb szárú nadrágokban is belemennek a vízbe, hisz úgyis hamar megszárad. A nők sajnos alulreprezentáltak, és bár van külön fürdőöltözetük, a nyugati világ strandjaihoz képest túlöltözöttek, aminek nyilván vallási és kulturális okai egyaránt vannak.

A vízből kijőve a 30 fokos hőség is elviselhetőbbnek tűnt. A sötétben való hazamotorozás az egyetlen jobbnak számító úton pedig kifejezetten élvezetes volt. A szállásunk ismét épp annyit kínált, amennyire szükségünk volt. Volt fedél a fejünk fölött, két ágy, és egy vizes blokk. Sőt, a dolgokat intéző néni ki is mosott nekem, és még a sok megpróbáltatástól az ülepénél szétszakadt nadrágomat is megvarrta, szinte semmi pénzért. Szerintem ennél jobb színvonalú szállásra kizárólag akkor kell költeni, ha az entrópia (a rendszerekben lévő rendezetlenség mértéke) már eluralkodott az utazón, akinek a kalandozás hosszú távú fenntarthatósága érdekében szüksége van pár nap extra regenerációra.

Remekül éreztem magam az itt eltöltött pár napban. Következő állomásunk Északkelet-Sulawesi volt, ám odáig az utat földön megtenni könyörtelen feladat lett volna, így úgy határoztunk, hogy visszamegyünk Makassarba, ahol repülőre szállunk. A odavezető út életem legrosszabb napjai közé tartozik. Az egy dolog, hogy még indulás előtt fél órás kitérőket tettünk minden eldugott agglomerátumba felvenni egy utast, csak hogy tömve legyen az autó. De Mamasától Polewaliig egy olyan út vezet, amit nem tudok szavakba foglalni. Órákon keresztül 10-20 km/h-val tudtunk haladni, végig istentelenül rázkódtunk, és az elvileg egyenes utakon is szlalomozni kellett a lyukak miatt. Minden pillanat, amikor a sofőr felváltott kettesbe, és elértük a 30-at, egy apró, de örömteli pillanata volt a napnak. Mondanom sem kell, hogy a bagó folyamatosan füstölt, és számomra ez volt a legnehezebb. Képtelen vagyok elviselni a teljes kiszolgáltatottságot, azt, hogy más idiótasága miatt pusztulok én. Már fél nap eltelt, de még csak Polewaliban voltunk. Ekkor komolyan gondolkodtam azon, hogy kiszállok a francba, és ha máshogy nem, elsétálok egészen Makassarig. Innentől viszont átváltott az út sztrádára, így adtam még egy esélyt. Kitűnő minőségű, vastag aszfaltutak voltak. A jó út sajnos errefelé azt jelenti, hogy ezt kihasználva, mindenki nyomja neki mint az állat, annak ellenére, hogy közlekedési morál ugyanúgy nincs. Közvetlenül Makassar előtt már egy M3 szintű, többsávos autópálya van, de mindenféle szabályok betartása nélkül, össze-vissza megy mindenki, minimum 130-as tempóval. Vannak szaggatott vonalak felfestve, de eleve a sáv fogalma ismeretlen errefelé, így a gyakorlatban jóval több sáv alakul ki, amik között mindenki úgy szlalomozik, és dudálgat, ahogy épp kedve tartja. A legnagyobb szám az volt, amikor előttünk pár száz méterrel ezen az úton keresztbe szaladozott pár kisgyerek (nincs elkerítve az út), és a sofőrünk nemhogy nem fékezett, hanem a gázról sem emelte fel a lábát. Én ezt az szakaszt már úgy figyeltem az autóból, mint egy ügyességi videojátékot, és a sofőrök mentségére szóljon, hogy tényleg nagyon érezték a dolgot. Nekem nincs kétségem afelől, hogy egy ilyen környezet ügyes autósokat nevel ki, csakúgy, ahogyan a hegyekben haladva is ügyes motorosokat találtunk. Elértük Makassar határát, már kezdett sötétedni, és csak ekkor kezdődött a java. Elképesztő dugó. De most nem egy könnyed, hétfő délelőtti, hungária körúti torlódást kell elképzelni, hanem egy olyat, amit csak egy többmilliós indonéz metropolisz tud produkálni. Teljesen kilátástalan helyzet volt, a kínok kínját éltem át. Mivel teljesen beállt a forgalom, ezért ki tudtam szállni nyújtózkodni egyet, de akkora volt a szmog, hogy inkább gyorsan visszaültem szívni a bagófüstöt. Éjfélhez közel érkeztünk meg egy helyi couchsurferhez, ahol már nem tudtam őszintén mosolyogni. Az ilyesfajta hosszú utazások sok esetben lehetnek kalandosak is, ez nem az a fajta volt.

Hogy ne legyen rossz hangulatú vége az írásnak, rakok be pár képet sírokról, meg csontokról:

Sírhelyek egy sziklafal oldalában
Sírhelyek egy sziklafal oldalában
Csontok egy krokodil formára kifaragott fakoporsóban
Csontok egy krokodil formára kifaragott fakoporsóban
Koponyák egy barlangban
Koponyák egy barlangban
Sárfürdő
Sárfürdő
Egy úszó ház belülről, a Tempe tavon
Egy úszó ház belülről, a Tempe tavon
Vidám diákok a Barana iskola tantermében
Vidám diákok a Barana iskola tantermében
Táj a Mamasa Valley felé haladva
Táj a Mamasa Valley felé haladva
Kézi erővel követ aprító ember
Kézi erővel követ aprító ember
A Mamasa térségben piszok rosszak az utak
A Mamasa térségben piszok rosszak az utak
Egy szép rizsföld
Egy szép rizsföld