Menni.hu
Utazós blog menni vágyóknak.

Északkelet-Sulawesi

 - Indonézia

Makassar repteréről felszállva, átlós irányban átrepülve Sulawesit, Manadoban landoltunk. A bizarr alakú sziget északkeleti csücskében eltöltött egy hét igazán tartalmasra sikerült. Volt motorozás, hajókázás, vulkántúra, snorkellezés, tarsius vadászat, szóval egy csomó olyan dolog, amiért érdemes reggelente felébredni. Lássuk időrendi sorrendben a történteket.

Konkrétan Manadoról semmi érdekes nem maradt meg bennem. Próbálok most emlékeket felidézni, de nagyon erőlködnöm kell, és akkor is csak az útkereszteződések közepében elhelyezett installációk, és a járdák közepén éktelenkedő hatalmas, fedetlen lyukak ugranak be. Illetve volt pár nagyobb pláza, ahol ismét kísérletet tettem egy 48-as méretű lábbeli beszerzésére, de az eddigi tapasztalataim alapján eleve nem sok reményt fűztem a dologhoz, és már előre vártam az eladóhölgyek csodálkozással kevert kuncogását, ami végül nem is maradt el. Gábor viszont sikerrel járt, és nagyon előrelátóan beszerzett egy snorkel szemüveget. Nem időztünk sokat a városban. Miután bejártuk a kikötői piacot, vízre szálltunk, és 45 perc kellemes hajókázás után a Bunaken sziget déli oldalán kötöttünk ki.

Ez a teljesen lapos, bumeráng alakú sziget és környéke, főként a tengeri élővilágáról híres. Ennek megfelelően minden szálláshelynél búvártanfolyamokat és merüléseket szerveznek. Klasszikus, Kincs, ami nincs hangulatú trópusi környezet, pálmafákkal és fehér homokos tengerparttal. A panorámát tovább javítja a szomszédos szigetet képző, már nem működő Manado Tua vulkán. Igazán szimpatikussá pedig a kiépítetlenség teszi ezt a helyet. Egyetlen nagyobb falu van csak, a déli csücsökben, azon kívül csak elszórtan vannak épületek, és úthálózat sincs. Ez egy nemzeti park része, ahová elvileg kellene valahol belépőt fizetni, ami napi 50000 IDR lenne, de rajtunk ezt senki nem kérte számon, így mi sem erőltettük.

Mangrove fák és gyökérzetük
Mangrove fák és gyökérzetük

Miután kiszálltunk a déli falunál, elkezdtük bejárni a sziget keleti oldalát, keresve egy szabad tengerparti részt. Az egyik resortnál az ott dolgozó srácok megengedték, hogy letelepedjünk a partjukon, így meg is volt a tuti hely. Leraktuk a cuccainkat, majd egy kicsit északabbra csobbantunk is egyet. A parton végig mangrove fák élnek, a gyökérzetük között lépkedve araszoltunk be a vízbe. Én abban az áldásos helyzetben voltam, amikor egy újszülöttnek még minden vicc új. Óceánban pár hete úsztam először életemben, Madangban, ebből kifolyólag soha nem is néztem bele, hogy mi is folyik körülöttem a sós vízben. Gábor pár perc múlva felbukkant a víz alól, és örömködve közölte, hogy nagyon jó a látvány, majd átadta a frissen vásárolt szemüvegét, hogy nézzem meg én is. Mondom, oké, de nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene egyáltalán látnom. Nem tudtam, hogy milyen a jó, és milyen a rossz látvány a víz alatt, így nem vártam semmit. Lebuktam hát, majd nem hittem a saját szememnek. Mintha a szemüveg belseje egy kijelző lett volna, amiben épp a legcifrább akváriumos képernyőkímélő fut, csutka grafikán. Abban a pillanatban tudtam, hogy az életem egy új hobbival gazdagodott.

Amerre csak néztem, mindenütt színes korallok és halacskák voltak. Őrületesen gazdag világ fogadott odalenn. Kagylók, csillagok, világító halak, meg igazából annyi minden, hogy sokszor nem is tudtam, hová kapjam a tekintetemet. A kegyelemdöfést az a vonal jelentette, ahol a korall part leszakad a kilométeres mélységbe, aminek a látványát egyszerűen nem tudom szavakba önteni. Egyik oldalon a lefelé egyre sötétebb kék végtelen mélység, a másikon a minden színt és formát felvonultató élővilág. Gábort kérdeztem, hogy ő hogyan élte meg mindezt, de még neki is nagyon tetszett, pedig ő nem aznap kezdte az ipart. Nem csoda hát, hogy nekem elsőre ájulás volt.

Ezután folytattuk a sziget bejárását a vékony földúton, ahol rögtön összefutottunk Maradonával. Legalábbis mi ezt a nevet adtuk neki, mivel nagyon hasonlított az argentin hírességre. Ő a helyi mindent tudó, mindenkit ismerő, mindent leszervezni akaró emberke, aki némi fejpénz reményében a turistákra akaszkodik. Velünk nem járt jól, nem éltünk egyetlen kihagyhatatlan ajánlatával sem. A motorjával viszont elvitettük magunkat a nyugat felé néző part egyik üdülőjéig, ahol egyből megcéloztuk annak éttermét. Lám, milyen kicsi a világ, összefutottunk egy magyar, búvároktató lánnyal. Rendesen furcsa volt más szájából is magyar szót hallani. Majd miután Gáborral megettük még az asztallapot is, folytattuk körutunkat. Kaptunk egy figyelmeztetést, hogy az út nem visz körbe a parton, mert egy ponton megszakad, de ignoráltuk. Aztán tényleg megszűnt az út, és hamarosan egy mangrove mocsaras sziklás részen találtuk magunkat, ahol a szandáljaink nem állták ki a próbát, és mindkettőnké elszakadt. Volt nálam pár méter spárga, meg szigszalag, így jobb híján ezekkel rögzítettük a lábunkra azokat. De annyira kényelmetlen volt így sétálni, hogy megfogadtuk, amint visszaérünk Manadoba, első dolgunk a szandálok megjavíttatása lesz.

Bunaken villagen áthaladva elég sok szemetet láttunk a part mentén. A felelősség tekintetében persze megy az ujjal mutogatás Manado és Bunaken között. A helyiektől végig azt hallottam, hogy Manadóban kerül a vízbe a rengeteg szemét, és az áramlat sodorja ide. Én viszont azt láttam, hogy a helyiek is ugyanúgy szemetelnek. Kár érte, mert nincs illúziórombolóbb dolog annál, mint amikor a halacskák figyelése közben feléd lebeg egy nejlonzacskó.

Mire visszaértünk a lakhelyünkre, már sötétedett. Az ott dolgozó srácok már-már zavarba ejtően rendesek voltak. Nem elég, hogy ingyen ott dekkolhattunk a partjukon, kerítettek két napozóágyat is, amin tudtunk aludni, sőt, még egy csomó banánt is kihoztak nekünk vacsorára. A pofátlanság tetejeként pedig nem sokkal később, már a resort kinti étkezőasztalait és konnektorait is igénybe vettük. Egyetlen vendég egy perui lány volt itt, az ő történeteit hallgattuk egészen addig, amíg be nem futott Maradona, aki elvitte a hölgyet motorozni. Amikor nyugovóra tértünk, és a parton fekve kellemes esti szellő futkosott át a lábujjaink között, a srácok odajöttek gitározni és énekelni, ami tökéletes hangulati aláfestést adott. Ilyen idilli körülmények között szenderültünk álomra, az óceántól mintegy öt méterre.

Ébredés
Ébredés

Másnap kora reggel viszont meglepődve tapasztaltam, hogy az óceán már ott van az ágyam alatt. Az árapály jelenség erősségét sem tapasztaltam még meg ennyire közvetlenül. A napot egyből snorkellel kezdtük. Beúsztam egészen a töréspontig, és folytattam a tegnap megkezdett ámulást. Mivel alacsonyan volt még a nap, így a sugarak is alacsony szögben érték a korallzátony keleti oldalát, így ez még egy csavart hozott a látványba. Az áramlat igen erős volt, ezt kihasználva úgy változott előttem a látnivaló, hogy még csak mozdulnom sem kellett. Akkor volt igazi az élmény, amikor az órás etapok végére már egy egész percig eszembe sem jutott az, hogy levegőt kellene vennem, így hosszasan tudtam szemlélni a terepet. A csípős planktonok jelenléte okozott apró kellemetlenségeket, de nem tudott annyira zavaró lenni, hogy kiüldözzön a vízből.

Észre sem vettem, hogy szalad az idő, és hogy a hajnalban tetőző vízszint azóta már jócskán visszahúzódott. Rutintalanságom eredményeként alig tudtam kijönni a vízből, ugyanis a korallok teteje így már a vízfelszínhez sokkal közelebb volt, sok helyen már felé is ért, tehát felettük átúszni lehetetlen volt. Megérinteni vagy sétálni rajtuk nem szabad, mivel az egyrészről tönkretenné az élővilágot, másrészről nem is lehet, hisz olyan kemények és érdesek ezek a képződmények, hogy az érintésük nagyon fájdalmas tud lenni. Nagy nehezen találtam egy olyan helyet, ahol még épp át tudtam csusszanni felettük, de menet közben szereztem jó pár horzsolást, ami még napokkal az eset után is őrületesen viszketett.

A maszek próbálkozásaink után betársultunk egy búvárcsoporthoz, akik hajóval két spotot terveztek meglátogatni, a sziget déli csücskének nyugati oldalán. Nagy előnye az ilyen merüléseknek, hogy az imént taglalt be- és kiúszási problémák megszűnnek, hisz csak be kell ugrani a vízbe, ott ahol a hajó megáll, és kész. Ráadásul a parttól sokkal távolabbi helyek is könnyedén elérhetőek. A búvárkodás biztos szenzációs, de nem tudom, hogy jelent-e annyi pluszt, mint amennyi macerával jár a sok felszerelés, a tanfolyamok, az engedély, stb. Én csak az arcomra cuppantottam a maszkot, és már ugrottam is, és szerintem nem láttam sokkal kevesebbet, mint a búvárok. Főleg, hogy a kristálytiszta vízben nagyon mélyre le lehetett látni. Felbukkant egy nagy teknős is, amiről én persze nem tudtam, hogy különlegességnek számít. De nekem a legjobban a sűrű halrajok tetszettek. Amikor ugyanolyan típusú halakból, valamilyen mintába rendeződve, rengeteg halad el egyszerre előttem, vagy körülöttem. Óriási élmény, és egy picit félelmetes is, amikor már annyi a hal, hogy a vizet sem lehet tőlük látni. A búvárok által kibocsátott, mélyből feltörő, ezüstösen csillogó buborékok felé lavírozva, a látvány tovább fokozható. Én ki merem jelenteni, hogy a bunakeni vízi összkép az ebben a kategóriában non plusz ultra Raja Ampat magasságait súrolja.

A merülések közötti időben a fedélzeten kávét, kekszet, és gyümölcsöket lehetett fogyasztani. Az édes ízek remekül kiegészítették a sok benyelt sós vizet. A hajókázás közben belefutottunk egy népes delfinrajba is. Az emlősök vidáman cikáztak a hajó mellett, és alatt. Ma született bárányként, ismét rá kellett kérdeznem - mint a teknősnél - hogy 15 delfin látványa mennyire számít hétköznapi dolognak. Aztán a többiek bezsongott állapotából már sejtettem, hogy ismét egy különlegességbe csöppentem. Elkényeztetett engem ez a sziget... Felmerült bennem a kérdés, hogy jó-e elsőre megkapni szinte mindent, amit egy dolog csak nyújtani tud. Szerencsés-e egyből a legkeményebb droghoz nyúlni? Ebben a kérdéskörben a válaszom az, hogy igen. Ugyanis ezek után is akárhol snorkelleztem, mindenhol naphosszat a vízben voltam, és imádtam, függetlenül attól, hogy magamban megjegyeztem, hogy a bunakeni mércéhez viszonyítva azért nagyságrendileg gyengébb a látvány. Ha már van egy kis korall, és úszik körülötte pár színes halacska, abban ugyanúgy el tudok merülni, és ugyanúgy szeretem nézegetni, mint a bunakeni világot.

Fájó szívvel, de rengeteg élménnyel, és egy új hobbi birtokában hagytam el a szigetet. Visszatértünk Manadoba, de csak egy villámlátogatás erejéig. Az utcán megjavíttattuk a szandáljainkat, neteztünk kicsit, majd jegyet váltottunk a Sangir Island felé tartó éjszakai hajójáratra. Nagyon praktikus éjszaka utazni, hisz így lehet spórolni a szállásköltségeken. Egy bazinagy óceánjárót kell elképzelni. Rengeteg ember utazik rajta, de még több az áru, aminek a ki- és berakodása akár fél napot is igénybe vesz. A kikötőben álló, a vízen erősen imbolygó hajóra egy vékony pallón kell átmenni, amit a helyi idős nénik, kosarat a fejükön egyensúlyozva is könnyedén abszolválnak, nekem viszont erősen koncentrálnom kellett, hogy ne forduljak bele a vízbe. A titok ezekben a szituációkban az, hogy nem kell berezelni, hanem ugyanolyan természetességgel kell haladni, mint bárhol máshol a szárazföldön.

A többszintes hajó belsejében hálótermek vannak, emeletes ágyakkal. Mivel az indonéz férfiak száz százaléka mindig mindenhol bagózik, ezért ez a zsúfolt, zárt tér, emberi életre teljesen alkalmatlan. Mi felvonultunk a fedélzetre, ahol legalább áramlik a levegő, bár az is csak arra elegendő, hogy a masszív füstön hígítson valamelyest. Mindenki ott telepszik le, ahol talál magának helyet. Az alváshoz matracokat lehetett elvenni. Már amennyire lehet aludni a zakatoló motorház felett egy erősen hullámzó hajón. Vicces volt, amikor az éjszaka közepén ki kellett mennem a vécére, és annyira dülöngélt a hajó, hogy nem bírtam egyenesen menni. Nem tudtam oda lépni ahová akartam, attól tartottam, hogy összetaposom a körülöttem alvó embereket. Magáról a vécéről, a szagokról, és a hullámzó hajón félálomban elvégzett nagydolog mikéntjéről most nem nyilatkoznék bővebben, mindenkinek a saját képzeletére bízom.

A nem túl luxus körülmények ellenére mégis remek feelingje volt az utazásnak. Hanyatt fekve kémleltem az eget és a holdat, ami furcsa, vöröses színű volt. Másnap tudtam meg, hogy épp abban a régióban teljes holdfogyatkozás volt, és annak a jelenségnek voltam a részese. Sulawesin a kereszténység dominál, az ébresztőről egy vallási elemekkel átitatott dalokat vidáman éneklő és gitározó kis csoport gondoskodott. Miután beparkoltunk a Tahuna városa által átölelt öbölbe, és minden utas behajigálta a tengerbe az út során keletkezett hulladékát, még jó sok idő eltelt, mire ki tudtunk szállni.

Tahuna városa és az öböl
Tahuna városa és az öböl

A Fülöp-Szigetektől alig 150 kilométerre lévő sziget nem meglepő módon vulkanikus eredetű, ennek megfelelően domborzata is hepehupás. Nagy része teljesen érintetlen, mindenhol sűrű, zöld növényzet borítja, a növények között pedig jó nagy pókok húzzák ki hálóikat. Ahol viszont ki van építve, ott meglepően fejlett az infrastruktúra. A part mentén tökéletes minőségű, széles aszfaltút vezet körbe, ami a kis településeket köti össze, és amit szemmel láthatóan nemrég rakhattak le. Kanyargós szerpentinek, nagy partok és lejtők, sűrű trópusi növényzettel övezve, remek kilátással az óceánra. Ideális helyszín motorozáshoz, így hát béreltünk is egyet.

Mamasa Valleyben, a mélyvízben megtanultam motorozni, itt pedig az optimális körülmények között megtanultam élvezni is azt. Egy idő után már eggyé váltam a motorral. A gáz, a fék, a kormány, már nem élettelen tárgyak voltak, hanem az én érzékszerveim meghosszabbításai. A kanyarokból való teljes kijövetel előtt már húzott gáz, a meredek lejtőkön az első és hátsó fékekkel való okos balanszírozás, a még meredekebb partok hajtűkanyarai előtt behúzott csutkagáz, bedőlés, és reménykedés abban, hogy nem jön szembe semmi, már mind a lényem részei voltak. Természetessé vált, mint a biciklizés, ezáltal önfeledt szórakozást nyújtott.

Csak akkor álltunk meg, ha a helybéliektől kértünk útbaigazítást, vagy ha szép kilátás tárult elénk, vagy amikor megláttunk egy rambután fát, vagy egy csábító partot, ahol lehetett snorkellezni. Egy ígéretesnek tűnő partszakaszt látván leparkíroztunk, felvettem a szemcsit, bementem a vízbe, és megismerkedtem újdonsült hobbim árnyoldalával is. Szép volt, jó volt ismét, a nagy hullámok is csak hozzáadtak az élményhez, viszont megint nem számoltam a kijövetel nehézségeivel. Az egész partszakasz vastagon tele volt a vízi élet taposóaknáival, a tengeri sünökkel. Amikor bementem a vízbe, még nem láttam őket, gondolom átúsztam felettük, de kifelé jövet már nem tudtam, csak a földön lépkedve járni. Viszont alig lehetett egy talpnyi helyet is találni, ahol ne lett volna sün. Nagyon nehéz a vízben pontosan lépkedni, pláne, ha közben folyamatosan nagy hullámok lökdösnek. Valós veszély volt az, hogy a bénázás közepette arccal beleesek egy sün csoportosulásba. A térdig érő vízben lehajolni a víz alá, megnézni hogy pontosan hová lépjek, nem kellemes dolog. Odébb úsztam más kiutak után kutatva, de mindenhol hasonló volt a helyzet. A másfél órás vergődés megoldása az lett, hogy a kemény korallokon tolódzkodva, seggel ráülve, valahogy nagy nehezen kiszenvedtem magamat a sünök közül, aminek következtében teleszaladtam még hosszú napokig viszkető horzsolásokkal. De ezzel még nem volt vége a vesszőfutásnak. A vízből a homokos talajon kifelé jövet vékony vízi kígyókat kellett kerülgetni, amikről előzetesen nem sok jót hallottam. A biztonságot jelentő szárazföldre kiérve kellett egy kis idő, mire túltettem magamat a megpróbáltatásokon. Olvastam valahol egy tanulmányt arról, hogy a sikerrel vett nehéz akadályok milyen pozitív hatással vannak az emberre, jobb híján ezt a hatást vártam a homokban ülve, nézve ki a fejemből. Viszont ehelyett csak pár helyi srác talált meg, akik próbáltak provokálni, kavicsokkal dobálni. Egy idő után elfogyott a türelmem, és elkezdtem hirtelen feléjük sprintelni, mire azok szétszéledtek. Gábor eközben messzire elment a parton, keresve egy másik spotot, de nem sokkal később vissza is tért, és nyugtázta azt, hogy itt tényleg rengeteg a sün.

Kilátás az út mellől egy kis félszigetre
Kilátás az út mellől egy kis félszigetre

Motorra ültünk, de most átadtam a kormányt, így még inkább kiélvezhettem a mellettünk elsuhanó táj szépségeit. Kezdett sötétedni, mire megtettük a teljes kört a szigeten. A hátsónkat már úgy elültük, hogy jólesett leszállni, és visszavinni a motort a tulajnak. Felszálltunk ugyanarra a hajóra, amivel érkeztünk, és ami rövidesen indult is vissza Manadoba. A nap fáradalmait a már jól ismert helyen, a fedélzeti matracunkon pihentük ki, a nagyjából tíz órás hajóút alatt. Csak egyetlen napot voltunk ezen a szigeten, de számomra felejthetetlen marad. És nem a sünök, hanem az önfeledt motorozás élménye miatt.

Manado újfent nem szolgált annyi tartalommal, hogy maradásra bírjon minket, így továbbálltunk Tomohon városba. Van itt egy húspiac, ami a fél világot kiborítja. A megszokott dolgokon kívül lehet kapni patkányt, denevért, majmot, kígyót, kutyát és mindenféle egzotikumot. A kutyahús a legdrágább, főként a nagy ünnepségeken, például lagzikban jelenti a fő fogást. Nálam kicsapja a biztosítékot az, ahogyan az emberek reagálnak erre a piacra, főként a kutyákra nézve. Több fórumon is petíciót indítottak annak érdekében, hogy a kutyákat ne öljék le. Kérdezem én: miért ne? Mi a különbség egy kutya, vagy egy marha, vagy akár egy patkány leölése között? Ja oké, vágom, a kutyus aranyos. Na ez a fajta buta megkülönböztetés az, ami számomra felháborító. A leghangosabban tiltakozók gondolom a petíció aláírása közben vígan falatozták a marha steaket. A dolog másik része, hogy muszlim országban járunk, ahol egyáltalán nem szokás háziállatként kutyát tartani. Itt más szokások alakultak ki. A világ túlsó felén élő, rohadtul unatkozó emberek pedig mindenáron bele akarnak abba szólni, hogy az itteniek mit és hogyan csináljanak.

A város vulkánok közé van ékelődve, így igen szép környezetben terül el. Jó sokáig sétáltunk, mire találtunk egy szállást, de legalább a sok séta közben egyre közelebb értünk a Lokon hegyhez. Most belegondolva, négy fal között legutoljára még a Mamasa völgyben aludtunk, majd' egy hete. A kinézett faházikók szépek voltak, viszont drágák, így passzoltuk. Állt a telken viszont egy irtó rozoga faház, ami szerintem már nem is volt használatban, na oda tudtunk olcsón befészkelődni. Miután kimostunk és kiteregettünk, Gábor visszavonult, és írogatta a naplóját, engem viszont valósággal hívogatott a hegy. Muszáj voltam nekiindulni még aznap egy felfedező útra, pedig már jócskán benne voltunk a délutánban. Mivel másnapra terveztük be a megmászását, gondoltam, előtte legalább felderítem, hogy melyik úton kell majd mennünk. Mentem már jó ideje, elszórtan földművesek veteményeztek, permeteztek a hegyoldalon. Kérdezgettem őket, hogy a csúcsra merre felé kell menni, és mindenki visszafelé, illetve tiltó jelleggel mutogatott. Úgy gondoltam, ennek az az oka, hogy a hivatalos szervek ajánlásai alapján nem javallott a vulkán látogatása, mivel nem is olyan rég, 2012 végén elég rendesen elköhhintette magát. Olyannyira, hogy a környék evakuálására is szükség volt, és azóta is folyamatosan aktív státuszban van. Mondjuk akkor nem értem, hogy ezek az emberek hogy tudnak ilyen nyugodtan az oldalában kapálni. Mentem tovább, de egyszer aztán tényleg elfogyott az út, majd visszafelé haladva alaposabban kifaggattam egy fiatal motorost, aki elmondta, hogy teljesen más irányból kell megközelíteni a hegyet, ha fel akarok menni rá. Vagyis, a felfedezőutam sikerrel járt, mert a másnapi programunk így ezzel a kétórás zsákutcával lerövidült.

A Lokon vulkánra vezető ösvényen, a megszilárdult lávafolyáson lépkedve
A Lokon vulkánra vezető ösvényen, a megszilárdult lávafolyáson lépkedve

Reggel, immár a helyes úton haladva, közösen belevágtunk. Először egy kőfejtő bányához értünk. Van valami szép ezekben a durva, hatalmas kőrengetegekben, amit nem tudok megfogalmazni. Kis séta után már egészen biztosak voltunk benne, hogy jó úton járunk, ugyanis egy megszilárdult lávafolyáson araszoltunk előre. Én már ezt nagyon élveztem, amikor mindenféle sziklákon ügyesen ugrálva kellett egyre feljebb haladni. Aztán hamarosan rá is találtunk a hegy oldalában lévő hatalmas Tompaluan kráterre. Egy óriási lyuk tátongott a lábunk előtt. Ha saccolni kellene, azt mondanám, hogy öt focipályányi. A hab a tortán, hogy a lyuk türkiz színű vízzel volt tele, és az oldalából mindenhonnan gázok szivárogtak felfelé, és ez így együtt igen látványos volt. De nem csak odalenn a kráterben füstölgött, hanem fenn, ahol mi sétáltunk is voltak repedések a földben, amikből szintén előtört a kénszagú cucc. Hülyültünk körülöttük kicsit, és rendhagyó módon, még én is lőttem egy csomó képet. Ez volt életem első vulkánja, és nagyon tetszett. Ismét éreztem, hogy innentől kezdve egy újabb hobbi jelent meg az életemben, csakúgy, mint ahogy az innen szabad szemmel is látható, térképként kirajzolódó Bunaken szigeten történt.

A Tompaluan kráter
A Tompaluan kráter

Bedobtam még a javaslatot, hogy menjünk fel magára a Lokon vulkán tetejére. Elindultunk, de nagyon sűrű volt a gaz, és olyannyira szétvágott minket, hogy pár perc próbálkozás után letettünk a dologról. Én még felmentem a hegy oldalán oda, ahol a beszakadás kezdődik, ahonnét a legmagasabbról lehet belelátni a lyukba, hogy egy másik perspektívából is élvezhessem a látványt. A méretek érzékeltetéséhez jegyezném meg, hogy innen nézve a kráter másik oldalán lévő Gáborból szinte semmi sem látszott. Aztán ordibáltunk még egy kicsit, a visszhangok kedvéért, majd indultunk lefelé, ugyanazon az úton. Hihetetlen, de sikerült elveszítenünk egymást. Én az egyik helyen, ahol meredek volt a sziklafal, nem ugrottam le, hanem kikerültem azt, így betévedtem az erdőbe, ami az elgondolásommal ellentétben nem vezetett vissza az ösvényre. Ráadásul olyannyira eltávolodhattunk egymástól, hogy még egymás jeladó ordításait sem hallottuk. Sebaj, a szálláson újra megvolt mindenki.

Mivel nem szeretünk tétlenkedni, elstoppolgattunk Tonadoba. Van itt egy tó, ami nem hagyott bennünk mély nyomokat. Főként a jellegtelen partszakasza miatt, ahol végig halfarmok voltak kialakítva, és semmit nem lehetett csinálni. Valószínűleg a tó többi része érdekesebb, de mi visszamentünk Tonadoba, hogy tovább stoppoljunk következő nagyobb úticélunk, Tangkoko felé.

Van ott egy természetvédelmi terület, ami számos különös állat- és növényfajnak ad otthont. Többek között makákók, kuszkuszok, sok madárfaj, és amik minket leginkább odavonzottak, tarsiusok. Ezek az orrtükör nélküliek alrendjébe tartozó, koboldmaki-alkatú teremtmények, amiknek legfőbb jellemzőjük a testükhöz képest hatalmas szemük, amit ráadásul nem tudnak mozgatni, így helyette az egész fejüket forgatják. Hosszú lábaikkal a testhosszuk tízszeresét képesek megugrani, magas hangon csipogva kommunikálnak, akár a 90kHz-es hangokat is meghallják, éjszakai vadásznak rovarokra, és fák odvában élnek. De ezeket leszámítva, semmi különös nincs bennük.

Csak egy gondolatmenet erejéig visszatérve az állat kérdésre. A tarisusok kizárólag a Fülöp-Szigeteken és Indonéziában élnek, és nagyon valószínű, hogy a közeljövőben a faj teljesen ki fog pusztulni. Kutyák a Földön mindenhol vannak, és pusztán passzióból, hobbiból, mesterségesen túl vannak szaporítva. A fejlett világban már nem is csak a maradék jut nekik, hanem speciális, vitaminokkal dúsított ételt kapnak. Télen a hóba meleg ruhába bújtatják. Jogai is vannak, és biztos ami biztos, időnként pedikűröshöz is elviszik. És ezen faj példányainak vegzálásáért háborodik fel a nép, miközben a pusztulásra ítéltek a kutyát sem érdeklik. Nem megbántva egyik állatfajt és kedvelőit sem, pusztán gondolatébresztő jelleggel írtam ezt a bekezdést, amin remélem, maréknyi olvasóm is elidőzik pár percre. Hangsúlyozom, nem a kutyákkal van bajom, hanem az emberekkel, akik mindent a lehető legtermészetellenesebb módon ferdítenek el maguk körül.

Egy madár üldögél békésen a Tangkoko parkban
Egy madár üldögél békésen a Tangkoko parkban

Szóval bementünk a parkba, és hamarosan elértük a fekete homokos tengerpartot, ami számomra egy új jelenség volt. A fekete homok találkozása a fehéren habzó hullámokkal, nagyon tetszetős. Mivel már délután volt, így haladtunk befelé az erdőbe, mert úgy hallottuk, hogy tarsiusokat főleg szürkületkor, tehát napkelte és napnyugta tájékán lehet találni. Jött szembe pár turista, akik elvileg láttak is példányokat, így még nagyobb lendülettel vetettük bele magunkat a keresésbe. Lehet, hogy ezek a lények az evolúció egyik mellékvágányát képviselik, és a hosszú távú fennmaradásra alkalmatlanok, de előlünk azért elég jól el tudtak bújni a francok. Voltak óriási törzsű fák, főleg azok odvait kémleltük. Aztán idővel előkerültek a fejlámpák is. Továbbra is kitartóan fürkésztünk, de korom sötétben egy dzsungelben, a bozótot magunk előtt ritkítva nem könnyű halknak maradni, így a misszió aznap már halálra volt ítélve.

Másnap korán reggel újra nekivágtunk. Ez a nap már sikeresebb volt. Láttunk sok madarat, és rengeteg majmot is. Viszont a fő attrakciót nem sikerült megpillantanunk. Néha összefutottunk turistákkal, akiket egy guide vezetett, de nem lehetett kihúzni belőlük, hogy merre kellene keresgélnünk. Így jár az ember, ha a belépőn kívül nem fizet még pluszban extra szolgáltatásért. Ekkor már biztos voltam benne, hogy lehet kb. három hely, ahová fixen be vannak rakva ezek az állatok, aminek egyedül a guideok tudják a helyét, és azon az úton viszik végig a kuncsaftjaikat. Mindegy, így is láttunk sok szépet és jót.

Ezek voltak utolsó napjaink Sulawesin, innen átrepültünk Borneóra. Méltó befejezése volt ez a hét az ottlétünknek, én számtalan feledhetetlen élménnyel gazdagodtam. A régiót mindenkinek csak ajánlani tudom.

Pár plusz kép:

A beszakadt hegyoldal
A beszakadt hegyoldal
A Lokon vulkán előtti kőfejtő, és én
A Lokon vulkán előtti kőfejtő, és én
A résekből feltörő gázok
A résekből feltörő gázok
Fekete homokos tengerpart
Fekete homokos tengerpart
Az egyik tetszetős resort
Az egyik tetszetős resort