Úton a hegyóriások felé
Négy és fél évvel ezelőtt, életem első magashegyi túráját tettem az Everest régióba. Sokszor visszanéztem azóta a fotókat, de az a túra már olyan régen volt, lehet hogy igaz sem volt. Ezért idén tavasszal, immár valamivel több túra- és élettapasztalattal a hátam mögött újból nekivágtam, mert kíváncsi voltam, meg vannak-e még azok a nagy hegyek.
Már a landolás előtti percekben vigyort csaltak az arcomra a Katmandu völgy zöld hegyei és a távoli hófödte csúcsok. A reptér otthonos téglaépületében már ismerősen mozogtam. Kikértem a 90 napos vízumomat (125 USD), váltottam egy kis pénzt, majd hosszasan vártam a poggyászomra. Amikor már azt hittem, hogy megint elkeverték valahol, megtaláltam a sarokba összedobált holmik között.
A betaxizás a Thamel negyedbe kísértetiesen nosztalgikus volt. A városon való keresztülhaladás során megállapítottam, hogy itt semmi sem változott. Kosz, rendetlenség, káosz, szemét, nyomor, de mégis valahogy van az egésznek egy egységes, felfedezésre inspiráló hangulata. Az pedig külön pluszpont, hogy téli érkezésem ellenére a városban kellemesen meleg idő fogadott.
Ezúttal nem szántam sok időt Katmandura, mert szerettem volna minél előbb a hegyekben lenni, nagyon mehetnékem volt már. Az ablak nélküli, koromsötét, teljesen berohadt hotelszobámban egyébként sem bírtam volna két napnál tovább maradni. A tüdőm sem bírta volna sokkal tovább a szmogot. Két nap elég volt hozzá, hogy a torkom már kaparjon, és hogy orrfújásom fekete színű eredményt produkáljon.
Bejártam a Thamel negyed nyüzsgő utcáit, ahol szintén semmi sem változott. Olyannyira nem, hogy megtaláltam azt a kis kajáldát is, ahová pár évvel ezelőtt ültem ki sült rizst enni, és ahonnét remek kilátás nyílik az utca színes forgatagára. Ezek a nosztalgikus élmények számomra mindig örömteliek. Nagyon olcsón ki lehet jönni az étkezéssel, ha az egyszerű helyi emberek által látogatott alagsori momózókat keressük fel. 10 darab főtt momo (töltött tésztabatyu) plusz egy csésze tea mindössze 125 NPR (nepáli rúpia), vagyis 330 forint, és garantáltan laktat.
A pénzváltók között nem érdemes válogatni, mind ugyanazzal a relatíve korrekt rátával dolgozik. Meglepetésre a reptéren kaptam a legjobb árfolyamot. Hosszútávú túrázás előtt érdemes sok pénzt váltani, mert a hegyekben a váltáson sokat lehet bukni. Viszont a sok helyi pénz hátránya, hogy bődületes vastag pénzköteget kell tárolni, mert a legnagyobb címlet itt az ezer rúpiás, ami kb. 2700 forintot ér. Ajánlott vastag bukszával érkezni. Lehet automatákból is pénzt felvenni, de ezt csak vészhelyzetben javaslom. Vagy nem fogadja el a kártyát, vagy az egyszerre maximálisan kivehető összeg túl kevés, vagy a tranzakciós díj túl magas. Nekem az egyik gép, miután a tranzakciómat sikeresnek írta, kiadta a kártyámat, de pénzt azt nem. Szóval ezekkel vigyázni kell. Érdemes a Nabil Bank automatáit keresni, amikből egyszerre 35.000 NPR nyerhető ki, 500 NPR plusz díjért cserébe.
Jó hír az Everest régióba indulóknak, hogy már semmilyen engedély előzetes beszerzése nem szükséges Katmanduban. Folyton változnak a szabályok, de jelenleg mindössze két engedély kell, és mindkettő a helyszínen, a túra során szerezhető be. Az egyik a Khumbu Pasang Lhamu Rural Municipality egyszeri helyi adó megfizetése, amit vagy Luklában, vagy Toktok-ban lehet 2000 NPR-ért megváltani. A másik a Sagarmatha Nemzeti Park egyszeri belépti díja, amit a park bejáratánál, Monjo-ban kell kiváltani, 3000 NPR-ért. Semmi más engedély nem szükséges! Kisétáltam a turisztikai hivatalba, és láttam, hogy a sok tudatlan túrázóval ott töltetik ki a plusz 2000 NPR-be kerülő TIMS kártyát, ami egyáltalán nem kell már az Everest alaptábor túrához. Amikor megemlítettem a hivatalnoknak, hogy a kormány oldalán olvastam, hogy az már nem kell, akkor csak ment a hümmögés meg a ködösítés. Magyarán leveszik az embereket még 2000 NPR-rel.
Legutóbb repülővel jutottam Luklába, de a már akkor sem olcsó repülőjegy azóta majdnem a duplájára emelkedett. Jelenleg 180 USD a 20 perces út, amivel ár-távolság arányban a világ egyik legdrágább repjegye. Ezért, illetve kalandvágyból, valamint a hosszabb túrázás lehetősége miatt is, ezúttal szárazföldön oldottam meg a transzportot a hegyekbe. Van egy dzsipes lehetőség, ami Katmanduból Salleriig közlekedik. Salleri egy kis falu, háromnapnyi járóföldre Luklától. A járat minden nap közlekedik, kora reggel indul a Chabail Chowk térről. Érdemes a jegyet előre megváltani a hely biztosítása végett. Ennek ára változó, 1600-2500 NPR-ig terjedhet. A helyszínen vásárolva olcsóbb, de akkor előbb ki kell oda taxizni, tehát érdemesebb ezt inkább egy thameli irodán keresztül elintézni. Ami még kritikusan fontos, hogy a sofőr melletti ülést foglaljuk le.
Kora hajnalban, az alig kivilágított sötét téren várva a dzsipre persze azonnal megkezdődött a helyezkedés. Krákogások és turházások közepette téblábolt mindenki a hidegben, majd amikor végre befutott a dzsip, a legalattomosabb ember megnyerte a napi fődíjat, az első ülést. Hiába mondtam a főnöknek hogy oda elvileg én ülnék, még legalább öten pályáztak a helyre. A köpködés egyébként egy olyan dolog, amit hazaérkezve azonnal elfelejt az ember, és egészen addig nem is jut eszébe, amíg újból el nem utazik egy harmadik világbeli országba. Akkor viszont, minden egyes takonyfelszívás hörgő hangja fájdalmasan hasít bele a levegőbe, amit még hónapok után sem lehet sem megszokni, sem elfogadni. A műfaj legnagyobbjai ébredés után perceken át képesek produkálni és cifrázni az ezzel járó hanghatásokat.
A teletömött dzsippel egyórás késéssel útnak indultunk, aztán még persze beugrottunk a haverhoz, meg tankolni, plusz csomagokat felvenni, meg a szokásos körök. Aztán amikor végre kiértünk egy vastagabb útra, a sofőr elkezdett rajta tolatni visszafelé vagy egy kilométert. És ekkor komolyan nem hittem el azt, hogy még két asszony be akart szállni a járgányba. Sokszor utaztam már tömött járműveken, de ez már eleve tömött volt. Lökdösött a nő, rám ült, abszolúte nem fért már be fizikailag sehogy. Persze mindenki sejtheti, hogy a történet vége az lett, hogy valahogy mégis befértek mindketten. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy kiszállok a francba, mert teljesen összenyomva, mozdulatlanul 13 óra egyáltalán nem vicces. Na ezért fontos az első ülés.
Volt hat megállónk pihenésképp, nyolc megállónk rendőröknek való aprópénz átadás miatt, és még pár a borzasztó útminőségből fakadóan a forgalom elakadása révén. De a legszívfájdítóbb az út során az volt, hogy az egész ország egy orbitális nagy szemétdomb. Pedig már nem is kellene csodálkoznom ezen. A legdurvább dolog számomra látni azt a magától értetődő természetességet, amivel a nepáli ember tetszőleges helyen szélnek ereszti minden szemetét ami csak a keze ügyébe akad. Reménykedtem benne, hogy csak az urbánusabb területek lesznek ennyire szemetesek, de sajnos a hegyekbe felérve sem változott a helyzet. Ettől egy picit elment a kedvem.
Az autóút már jóval túlér Sallerin, így kicsit távolabb, Phapluban szálltam ki. Már kezdett sötétedni, amikor teljesen elgémberedve kidőltem a kocsiból és rögtön a legelső szálláshelyre betértem. Tegyen magának mindenki egy szívességet, és vegye meg a repjegyet vagy Luklába, vagy ide Phapluba, akármennyire is túlárazott legyen az. Ha már ráadja az ember a fejét hogy utazik, akkor az ne a kínszenvedésről szóljon.
A 2450 méter magasságban lévő Phapluban 6°C volt. Nem volt fűtés a melegedőben, mert errefelé ez még nem az a hőmérséklet ahol indokolt lenne a kályha begyújtása. Én az egész napos passzivitás és a szűkös kajálás miatt eléggé fáztam, a helyiek viszont mezítláb szaladgáltak odakinn. Fura volt ilyen hirtelen váltani a hegyvidéki környezetre, de egyben örültem is, hogy végre valahára itt vagyok a túrám tervezett kezdeténél.
A legnagyobb újításom az előző Everest túrámhoz képest az volt, hogy ezúttal hoztam magammal meleg holmikat is. Elképzelni nem tudom, hogyan csináltam végig anno a túrát a kedvenc pehelyhálózsákom, pehelykabátom, kesztyűm, símaszkom, melegítőm és jakszőr zoknim nélkül. Most ezekkel a holmikkal is felvértezve a leghidegebbekre is felkészültem. Persze ennek hátránya, hogy nagyobb és nehezebb hátizsákot kellett cipelni. De ez egyáltalán nem aggasztott, ugyanis másik nagy koncepcionális újításom az ész nélküli rohanás megfékezése volt. Átváltás teljesítménytúráról egy lassabb tempóra és életvitelre. Na meg be kell vallanom, ha akarnék sem tudnék már olyan fitt lenni, mint 5 évvel ezelőtt voltam.
Egyedüli turista voltam a faluban. Itt, a Phaplu Lodge and Restaurantban is úgy működött a díjszabás, mint errefelé általában, hogy ha az étkezéseket a választott szálláson fogyasztom el, akkor a szoba ingyenes. Az árak "idelenn" még barátiak voltak, tudtam, hogy ez ennél csak egyre rosszabb lesz, ahogy haladok felfelé. A beltéri dekoratív lufikra a magyarázatot az adta, hogy épp nagy ünnepek után érkeztem. A tibeti naptár szerint idén február végén ünnepelték a loszárt, vagyis az új évet, 2147-et.
Alig vártam már hogy végre mozoghassak, túrázhassak, így szokásomhoz híven ébredés után azonnal, éhgyomorra útnak indultam. „Ezer-mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.” Ez a bölcsesség járt a fejemben abban a pillanatban, ahogy kiléptem az ajtón és megtettem az első lépésemet az úton. Na de milyen lépés volt az! Rögtön a túra legelső pillanatában a ragyogó napsütéses időben, a távolban magasodó, fehéren rikító Numbur hegyet pillantottam meg. Ez egy olyan alaphangot adott, aminél jobbat el sem lehet képzelni. Ezúttal nem volt szükségem fél napra, hogy "megérkezzek" a természetbe és hogy felvegyem a ritmust. Azonnal nagy kedvvel, fülig érő szájjal topogtam előre, vigyázó tekintetemet a Numburra vetve.
Ebben a magasságban szép erdőkben lehet sétálni. A leggyakoribb állatok a tehenek és a madarak, de láttam fákon ugráló majmokat is. Nap közben az időjárás olyan jó volt, hogy pólóra lehetett vetkőzni. Az északi és déli fekvésű hegyoldalak váltakozása ad egy csavart a hőérzetnek. Mivel Nepál az északi félgömbön van, így a déli oldalakra sokkal több napfény jut, vagyis az északi oldalak mindig sokkal hűvösebbek és nedvesebbek, a hó és jég is sokkal tovább megmarad ezeken. Az útvonalak tervezésénél ezt is figyelembe érdemes venni.
A kedvemet egyedül a szemétkérdés rontotta le, bár itt valójában nincs kérdés, és épp ez a baj. Folyókba dobálva, hegyoldalakba kiöntve, bokrokba tűzdelve, minden lépésre jutott a flakonokból, dobozokból, zacskókból bőven. Bántott, hogy itt van ez a gyönyörű környezet, és a helyiek teljesen lerohasztják azt. Fejben el kellett ezt intéznem magamban, hogy bizony ez itt ilyen lesz végig, valahogy próbáljak meg túllendülni rajta, különben idegőrlő lesz ez a túra. Abban azért reménykedtem, hogy ha majd felérek a nemzeti park területére, akkor javulni fog a helyzet.
Két óra szenzációs séta után ültem be reggelizni a Phera nevű, pár házból álló településen. A tojásos omlett mellé kikértem egy csésze teát. Annyira finom tea volt, hogy a termoszomat is teletöltöttem vele. Szintén újítás volt számomra a termosz, és az egyik leghangulatosabb szokásomat köthetem hozzá, mégpedig a teaszünetek beiktatását. Akár ha elfáradtam, akár ha egy szép panorámához értem, a nagy hátizsákot lerakva megpihentem, és megkönnyebbülve, egy pohár forró teát kortyolgattam lassan. Persze a termosz is tovább nehezítette a zsák súlyát, de gondolkodás nélkül újból magammal vinném mindenhová a hegyekbe. Akár a hideg éjszakákon, akár a hideg csúcsokon, mindig tudtam finom forró teát szürcsölni, ami idővel már-már rituálévá vált.
Hamarosan felértem Ringmuba, ahol van egy elágazás. Itt csatlakozik be a Jiri felől érkező gyalogút. Jiri közelebb van Katmanduhoz mint Phaplu, oda is indulnak dzsipek, és elvileg az a klasszikus Everest túra kezdőpontja. Ha valaki onnan tervez indulni, ne feledje, hogy ahhoz a régióhoz még pluszban kell a Gaurishankar Conservation Area engedély is. Hát igen, Nepál az engedélyek országa. Aki a Great Himalaya Trailt szeretné megcsinálni, vagyis szeretne keresztülhaladni hosszában a nepáli Himaláján, annak legalább harminc különböző engedélyt kell beszereznie és kifizetnie.
Ringmuból a Taksindu hágó felé vitt az út. Ez volt az első komolyabb kaptató. Sokszor megálltam teázni, a szép táj miatt is, de leginkább azért, hogy ne izzadjam szét magam a parton. Saját káromon tanultam meg anno, hogy a szárazon maradás kulcskérdés a hegyekben. Egy nedves ruhadarab jelentősen csökkenti a hőérzetet amint megáll az ember. Úgy kell megválasztani az ornátust, hogy egyrészről ne fázzunk, másrészről hogy a mozgás által termelt hő ne fűtse túl a rendszert. Ennek eléréséhez inkább picit alul kell öltözni. A pihenők ellenére eléggé kiizzadtam, de hát mit lehet tenni, a nagy táskával 3000 méterre kellett emelkedni, amit nehéz szárazon megúszni. Főleg úgy, hogy teljesen beborult az ég, és a hágóra felérve már nagyon esőre állt. A hó sok helyen megmaradt még idefenn, de nem éreztem hideget.
Taksindu faluban nem is álltam meg, mert oda akartam érni az e napi tervezett célomhoz, Nunthalába, hogy alacsonyabban aludjak. A 2200-on lévő falu szépen látszott fentről, ahogyan az is látszott, hogy itt hamarosan nagy zuhé lesz. Élveztem a túrát. Tetszett a lassú tempóm. Az ereszkedés közben elkezdett esni az eső, de nem zavartattam magam, hiszen felkészültem a csapadékos időjárásra is. Nézegettem az esőben legelésző teheneket, kiültem a nap sokadik teaszünetére, és óvatosan lépegettem lefelé a nedves köveken.
Nagyon rákezdett az eső, és mivel Nunthala előtt félúton megpillantottam egy kis házikót, nem is erőltettem tovább ezt a napot. Minden szállásnak a környékre jellemző tájegységekkel kapcsolatos neve van. Például ha van egy jellegzetes hegycsúcs, akkor annak nevét foglalják bele a névbe. Itt a domináns tájegység egy nagy völgy volt. Így azt tippeltem, hogy ennek a szállásnak biztosan Valley View lesz a neve. És basszus tényleg az volt a neve! Jót nevettem ezen, miközben betértem a két falu közötti, csendes kis fogadóba.
Azonnal elkezdtem szárítani a ruháimat, de napsütés és kályhameleg hiányában ez eléggé reménytelen volt. Dörgött az ég, és már ömlött az eső, nagyon tud itt esni. Mint a Rilában, most ismét megmagyarázhatatlanul jó érzéssel töltött el az, hogy odakinn szakad az eső, de én odabenn vagyok egy biztonságot nyújtó kis házikóban, és belülről figyelem a kinti esőt. Ezen érzés átéléséhez nem szükséges odabenn nagy kényelem, egy kis fabódé, vagy egy barlangnyílás is megteszi.
Az étkező felépítése és berendezése mindenhol hasonló. Középen van egy kályha, amit jaktrágyával, vagy fával fűtenek fel vacsora időben, amennyiben mínuszok lennének odabenn. A falak mellett körben asztalok vannak a vendégsereg fogadására, és van egy szekrénysor, ami hatalmas réz üstökkel és mindenféle, ritkán használt étkészletekkel van tele. A falakon pár rokon fényképe, ismeretterjesztő plakátok, buddhista szimbólumok, oklevelek és kitüntetések sorakoznak. Van, hogy egy komplett falat beborítanak a sikeres nyolcezres mászásokat tanúsító okiratok.
Sajnos újabban a melegedő része még egy tévé is, amiben TY kategóriás nepáli akciófilmek mennek. A teljességgel agylerohasztó förtelmeket a helyiek áhítattal nézik. Vagy ha nem a TV-t bámulják, akkor a telefonjukat nyomkodják. Kivétel nélkül mindenkinek van már érintőképernyős mobilja, és elég rossz azt látni, hogy a különböző képernyők egész napos bámulása és nyomkodása, és kihangosítva hallgatása teljességgel átvette a hagyományos életvitelük felett az uralmat.
Első napomon élvezetes és tartalmas volt a 17 kilométer táv, 600 fel, 500 le. A levest, az omlettet és a sült rizst is azonnal felszívta a szervezetem. A nap utolsó eseménye a fogmosás volt a sötét pincében, fagyott aprókrumplik között.
Érdemes minden nap korán útnak indulni. A reggeli napsütéses órák még szépek, de az általános séma az, hogy déltől már erősen felhősödik, nem sokkal később pedig elered az eső, és onnantól le lehet húzni a rolót. Főleg ebben a magasságban jellemző ez, szinte garantálható, hogy mindig ez lesz a nap forgatókönyve.
Túrabotomat előszedve indultam el, mert 1100 szint lejtmenet várt rám a Dudh Koshi folyó völgyéig, az egész túrám legalacsonyabb pontjáig. A reggeli fények gyönyörűen világították meg a hegyoldalakat, nagy kedvvel lépkedtem lefelé a friss reggeli levegőn az erdőben. Nunthalán áthaladva sokaknak odaköszöntem, volt aki visszaköszönt, voltak akik csak néztek. Egy idősebb embert megkérdeztem, hogy mely hegyek láthatók a távolban. Készséggel válaszolt, én pedig próbáltam ebből a szögből is memorizálni a domborzatot, és megjegyezni a hegyek formáját.
Nunthala szép rendezett falu, a szokásos kőépületek között színes imazászlók vannak kifeszítve. Még iskola is van a településen. A környék megművelt földjei zöld és sárga színben pompáztak. Sajnos ez az idilli kép is hamarosan szétpusztul, ugyanis útépítések tarolják le a tájat. Ekkor fogtam fel—amit később tényként meg is tudtam—hogy a nepáli kormány elsődleges prioritása, hogy egészen Lukláig elkészüljön az autóút. Ez a létező legrosszabb, ami csak történhet itt. Ha a könnyű elérhetőség miatt a nepáli plebsz ellepi a hegyeket, akkor az egész Everest régiónak végleg befellegzett. Eddig remek szűrő volt a drága repjegy, vagy annak hiányában a többnapos menetelés a hegyekbe jutáshoz. De ezek után boldog boldogtalan ide tud majd jutni, ami az ország egyéb részeit elnézve kizárt hogy ne a környezet azonnali teljes szétrothadását jelentse. Ezt nevezik a döntéshozók haladásnak és fejlődésnek. Én ezt úgy nevezem, hogy kapzsiságból elkövezett természetpusztítás. Akinek a bakancslistáján van az Everest, az villámgyorsan szedelőzködjön és induljon el, mert már csak egy-, maximum kettő jó éve van ennek a régiónak, aztán függöny.
Nunthala után pólóra kellett vetkőznöm, olyan meleg volt már. Leértem a Dudh Koshi folyóhoz, és a függőhídon áthaladva, a víz nézése közben belegondoltam abba, hogy ha minden jól megy, akkor a folyó forrásához is eljutok majd, hiszen a Gokyo völgyben ered, a Ngozumba gleccserből.
A nagy lejt után nagy part várt rám. Nepálban fölösleges vízszintesről álmodozni. Mire felértem Kharikolába—akárhogyan taktikáztam a szünetek beiktatásával—teljesen átizzadtam mindenem. Rögtön a kolostor feljáró melletti első kajáldába kiültem, és kiteregettem szárítani a ruháimat. Közben leadtam a rendelést, aminek a menete itt általában az, hogy odaadják a vendégnek az étlapot, egy füzetet, és egy tollat. A vendégnek kell összeírnia bele a fogyasztani kívánt tételeket, az étlapból kinézett árral együtt, esetleg a végére egy szummát is meg lehet ejteni. Ennek az egyedi procedúrának az okai az alábbiak: ha csak szóban adnánk le a rendelést—tapasztalatból mondom—akkor a kettő tételből az egyiket egész biztosan elfelejtik. Ezért kell leírni. Viszont írni ők nem igazán tudnak, ezért kell a vendégnek leírni. Ami pedig végképp nem megy a helyieknek, az az összeadás művelet, két egyszerű, százasra kerekített szám esetén. Rájuk bízhatjuk a kalkulációt, de akkor plusz tíz perc számológéppel való bűvészkedéssel kell tervezni, aminek a végén a helyes megfejtésen kívül minden szám előfordulhat.
Hamar be kellett szednem a ruháimat, mert a napsütéssel párhuzamosan az eső is rákezdett. Gondolkoztam, hogy folytassam-e a napot a tervezett célomig, Bupsáig, de mivel csak szemerkélt, és korán volt még, így folytattam. Elég kínkeserves volt a part. Valahogy egyszerre jött össze minden, ami csak megnehezíthette a körülményeket. Ahogyan a harmadik világban megszokott, csend sosincs, mindenhonnan a nyugati ember fülével teljességgel inkompatibilis folk ordít. Itt Nepálban zene alatt nyávogó férfiembereket kell elképzelni, Lagzi Lajcsis hangszereléssel. Ami még sosincs, az a tiszta levegő. Itt élnek a hegyekben, haraphatnák a levegőt, de nem, ők mindig, mindenhol, mindent felgyújtanak maguk körül. Szemetet égetnek, fémet és műanyagot egyaránt. De létezik itt vallási alapú légszennyezés is. Számukra alapvető fontosságú, hogy életüket konstans fojtó füstben töltsék. Ha véletlenül elaludna, azonnal meggyújtanak csak úgy valami nedves gazt, hogy füstöljön. Természetesen mindenki tüdőbajos—ezért az a rengeteg krákogás—de hát a vallás a világon mindenütt azt jelenti, hogy kötelező hülyének lenni. Szóval valahogy úgy kell elképzelni ezt a 900 szint partot, hogy a 15 kilós hátizsákkal a hátamon, a füst miatt levegőt alig véve, a környezetet letaroló erőgépek mellett, a rengeteg szemetet magam előtt rugdosva, az eső eleredésének és elállásának idegőrlő játéka közben, láncfűrészek zaját és macskahangon nyávogós lagzilajcsit hallgatva topogok felfelé teljesen szétizzadtan. Bedughattam volna a fülhallgatót, de úgy voltam vele, ha harc, hát legyen harc.
A Yellow Top Hotelbe tértem be 15:15 körül. Tábla hirdette a melegvizes zuhany lehetőségét, így hát azonnal kipróbáltam, mert rám fért. 200 NPR-ért a szokásos betonbunkerben zérus víznyomás, de a víz tényleg meleg volt. Nem csak a ragadós mocskot, de a mentális szennyeződéseket is kimosta belőlem ez a zuhany. Komfortosabb állapotban a világot is könnyebb elviselni. Az eső rendesen beindult, már semmit sem lehetett látni odakinn, így a vacsora után be is vackoltam magam a hálózsákomba, nézegettem a fényképeimet és a következő napokat tervezgettem.
Reggel mindig nehéz volt kikelni a meleg hálózsákból, és belebújni a hideg ruhákba. De a folyamatot optimalizálva, a ruhákat még előző este, megfelelő sorrendben kikészítve a vacogás minimalizálható. Szokásos időpontomban, 7:30-kor indultam el, folytatva az előző napi kaptatót. Kare településénél ért véget az útépítés, így utána egy fokkal jobb hangulatú volt már a túrázás.
Felértem a Kharila hágóhoz, ahonnét csúcsszuper kilátásom volt észak felé. Látszott már szépen a Kusum Kanguru is, de még mindig fura volt ebből a szokatlan szögből szemlélni a tájat. Csak később, a fotók alapján realizáltam, hogy még a légvonalban több, mint 50 kilométerre lévő, legmagasabb nem-nyolcezres hegy, a Gyachung Kang is látszott innét. Itt reggeliztem a kanyarban, ahol egy összeadásbeli hibából fakadóan nagyon olcsón ettem finom omlettet, és töltettem tele a termoszomat teával.
A következő kanyarban rengeteg öszvér állomásozott. Egész nap mentek fel-le, szállították az árukat, több csoport is, több száz állattal. Volt, hogy egy pihenőnél fél órát is várni kellett, mire mind elhaladt. Rossz nézni ahogy kínlódnak szegény állatok, enni még sosem láttam őket, csak dolgozni. A hajcsárok ordibálással siettetik őket, néha bottal odaütnek a csomagokra.
Végre valahára véget ért az a part, ami még az előző nap reggelén kezdődött. Ám mégsem örülhettem az enyhe lejtőnek, ugyanis északi fekvésű hegyoldal következett, a legrosszabb útviszonyokkal. A terep nagyon egyenetlen, sziklás volt, amik között mély sár gyülemlett össze. A túrabotra itt nagy szükség volt. Ez az etap volt a nap várt, kellemes és gyors szakasza, ehelyett ez lett időben a leghosszabb. A nagy táskával a háton, ügyesen lépkedni a csúszós köveken nagy odafigyelést kívánt meg.
Beültem ebédelni Puiya településén, ahol elfogyasztottam az almás pite bajnokságom első versenyzőjét is. Kitaláltam, hogy a túrám során mindenhol kipróbálom desszertként, majd végül eredményt hirdetek. Itt picit íztelen volt mind a tészta, mind az almás töltelék, de azért bement volna még vagy öt belőle. Az árakról nagyjából ebben a magasságban, hova tartás végett: 1 liter fekete tea 300 NPR, egy tál leves 300 NPR, sajtos omlett 350 NPR, sült rizs 450 NPR, almás pite 400 NPR. Forintra átszámoláshoz ezeket az értékeket meg kell szorozni 2,7-tel. Drágállottam, pedig micsoda olcsóság ez itt még.
Mivel még csak szemerkélt, így haladtam tovább. A Chutok hágóról biztosan szuper a panoráma, de én a felhők miatt már nem láttam semmit. Pedig a márciust már kifejezetten száraz hónapnak írták. Lehet, hogy megint én rontottam el az időjárást, mint négy és fél évvel ezelőtt?
A hágó után hosszas lejtmenet következett, ismét északi oldalon, sárban, borzasztó terepen. Itt összefutottam az első túrázóval. Ő csak az Everest alaptáborba rohant fel, és már ment is vissza a fővárosba. Azt mondta, hogy odafenn nincs hó, száraz a terep, a hágókon is lehet közlekedni. A jó hírekért cserébe forró teával kínáltam.
Leértem a Surke nevű faluba. Ez az a pont, ahonnét a túra fő csapásvonala elkezdődik. Innen opcionálisan fel lehet menni Luklába, de nem szükséges, mivel a túraút az alatta lévő települések között is elhalad. Én ezúttal kihagytam ezt a fölösleges kitérőt, mert már jártam a repteréről hírhedt faluban korábban. Így betértem az Everest Trail Lodge nevű szállásra, ahol egyedüli vendég voltam.
Miközben ettem a finom levest, omlettet és sült krumplit, próbáltam magam meggyőzni arról, hogy a free wifi-nek nevezett, 200 NPR-ért kínált, egy órás limittel bíró internetszolgáltatás nem is drága. Mikor elhatároztam, hogy egye fene, írok haza, közölték, hogy az időjárás miatt most nincs net. Az aksik töltéséért is külön fizetni kellett volna, így hagytam azt is, gondoltam majd Namche Bazarban feltöltekezek.
Itt kivételesen begyújtották a kályhát, amit azonnal körbepakoltam a nedves ruháimmal, amik villámgyorsan meg is száradtak. Hogy beszélgetést kezdeményezzek, a környék hegyeiről kérdeztem a szállást vivő öreget. Megmutattam neki pár fényképemet, hogy azonosítsa be rajta a csúcsokat. Aztán mutattam neki pár jakos képet a svájci túráimról, hogy lássa, Európában is vannak hasonló tájak és állatok. Ezeket a képeket a helyiek mindig örömmel fogadták.
Aztán jó volt csak úgy az éjszakába nyúlóan melegedni. Csend volt, csak az óra kattogását lehetett hallani, én pedig ültem egyedül, és az asztallap felületének apró karcolásaiba merültem bele, azt bámultam órákon át. Mint régen az öregek dolguk végeztével, időt múlatva. Belegondoltam, hogy mindössze három túranap van mögöttem, de már most mennyi új inger ért, mennyi dolog történt velem, mennyi szép fényképet készítettem, és milyen jókat túráztam. És hogy ez még csak az előtúra volt, a fő csapás csak ezután kezdődik.
További képek ezekből a napokból:
