Kazbegi

Az utazás előtti fél évem azzal telt, hogy folyton a Kazbegi régiót nézegettem a térképen. Gondolatban már megmásztam a Kazbek hegyet. Nézegettem, hogy merre lehetne jókat túrázni, persze semmit sem részleteiben eltervezve, vigyázva a meglepetésre. A környék domborzati térképe a fejembe égett. Az elképzelt világ és a valóság között csak egészen minimális különbségek voltak. A hely maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött igen magas elvárásaimat.

Késő délután, elmerevedett lábakkal kiszálltunk a buszból Stepantsminda fő terén, és elindultunk szállást keresni. Volt, ahol nem volt már hely, volt, ahová előre be kellett volna jelentkezni, volt, amit a lepukkantsága miatt mi vetettünk el, és volt pár, ami a térképen jelezve volt, de a valóságban nem létezett. Így elég sokat baktattunk, de legalább megismerkedtünk a várossal. Északi irányba haladva, fokozatosan bukkant elő a város tövében lévő hegy mögül a hatalmas Kazbek, amiről én már ekkor nem tudtam levenni a szememet. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az ezernyi képen láttam. Dominálja a környéket. Valósággal megbabonázott, mint minden hegy. A tekintetemet egyedül a várost a felszín felett behálózó csővezetékek terelték el, amik egészen feltűnően rondítanak bele a városképbe. Ezek a gázvezetékek össze-vissza tekeregnek, olykor teljesen fölösleges kanyarulatokat tesznek meg, tisztára, mint a Super Pipeline játékban. Egyedinek egyedi, az biztos.

Tekerődző gázvezetékek Stepantsminda környékén
Tekerődző gázvezetékek Stepantsminda környékén

Az egyik megtelt szálláshelyen az asszonyság intézett pár telefont, és pár perc múlva a rokonai már jöttek is értünk autóval. Elvittek minket a házukba, ami egy vadi új építésű, gyönyörűen berendezett lakás volt. Megmutatták a saját fürdőhelyiséggel rendelkező házrészünket, amire mi első pillantásra a pazar jelzőt aggattuk. Már le is dobtuk a hátizsákjainkat az ágy mellé, amikor észbe kaptam, hogy az árat még nem is kérdeztük. Szerencsére a tatyókat csak öt nap múlva kellett újra felvennünk, ugyanis olyan baráti árat kértek, hogy úgy döntöttünk, végig ott maradunk. Én mindig a balatoni árakhoz viszonyítok. És ha egy lerobbant, a nagymama bútoraival berendezett, dohos szoba Magyarországon többe kerül, mint itt a Kaukázus lábánál egy luxus lakás, akkor az árat korrektnek minősítem.

Még sötétedés előtt kimentünk a város központjába felmérni a terepet. A fő út nagyon forgalmas, mivel itt van nem messze az orosz határ, és a nemzetközi forgalom ezen az egyetlen úton bonyolódik. A több száz, hetekig várakozó kamion sok kilométeres sort alkot, amik szerencsére a városban nem várakozhatnak, jóval az előtt meg kell állniuk. Az úton közlekednek a tehenek is, akiket a nap végén terelnek haza idős asszonyok. Sem ember, sem állat nem zavartatja magát, az utat ugyanolyan joggal használják, mint a dudáló, türelmetlen autósok. Hazafelé sétálva, egy teljesen feltúrt utcába érve jöttem rá, hogy Stepantsminda sokkal inkább falu, mintsem város. A tekerődző gázvezetékek egy dolog, de az utak is többnyire földutak, a közvilágítás elég ritkás, a házak pedig többnyire nagyon egyszerű, rozsdás drótkerítéssel védett, bevakolatlan épületek. A település nem szép, de a környezet, amiben elterül, nagyon sokat dob rajta.

Hazaértünk, és a frissen megismert szállásadóink közölték, hogy gáz van: nincs gáz. Ennek megfelelően meleg víz sem. De ha lett is volna gáz, tök mindegy, mert eleve víz se volt. Kezdtük magunkat furán érezni, hogy talán mégsem ez lesz a legjobb szálláshely, de kiderült, hogy város szintű problémáról van szó. Az agyam egyből összekötötte a feltúrt úttal a problémát. Sebaj, nagyon rendesek voltak, és bár közös nyelv itt sem volt, az ajándékba adott hacsapuri gesztusa magáért beszélt, amitől ugyan tisztábbak nem lettünk, de az íze sok mindenért kárpótolt. Illetve ez egy remek lehetőség volt, hogy én is kérhessek egy szívességet. A fényképezőm memóriája teljesen megtelt, és megkértem a lányukat, hogy használhassam a laptopját ahhoz, hogy a telefonomra átmásolhassam a képeket. A folyamat éjszakába nyúlóan eltartott, de kritikusan fontos volt ezt végigvinni, mert különben a következő napokban nem tudtam volna fényképezni.

Gergeti Trinity Church
Gergeti Trinity Church

Másnap reggel elindultunk a város és talán az ország legikonikusabb látványossága, a Gergeti templom felé. A várostól nyugatra, egy magas domb tetején található. Autóval is meg lehet közelíteni, de mi a sétálást javasoljuk mindenkinek, mivel úgy sokkal látványosabb. A Térek folyó túloldalára érve már egy másik településen, Gergetiben vagyunk, ezt sokan nem tudják, bár nincs is sok jelentősége. Sok út vezet felfelé, de nagyon fontos, hogy az autóútról balra letérve, a dombot a déli oldaláról közelítve, a romos torony irányába kell haladni. Mi próbáltuk a többi utat is, de messze ez a leghangulatosabb. Innen a legszebb a panoráma, és rendszerint rengeteg tehén legelészik a völgy aljában, a folyóparton. Épp ezért el is neveztük ezt az utat bocis útnak. Amikor egy ponton előbújik a domboldal takarásából a Kazbek hegy, akkor már nincs sok hátra a 2170 méteren fekvő templomig.

A templom a 14. században épült. Ma is aktívan működik, rengetegen látogatják. A grúzok nagyon vallásosak, így sok helyi jön fel ide, akár napi gyakorisággal, amivel nem csak a hitüket, de combizmaikat is erősítik. Tetőtől-talpig fekete ruhába öltözött szerzetesek tartják a rendet, például összeszedik a sok turista által akarva-akaratlanul ottfelejtett szemetet, vagy felhívják a figyelmet a templomban való megfelelő öltözködési szabályokra. Csak a testet fedő öltözetben szabad belépni, nőknek a kendő viselete is kötelező, ami biztosított. A rövidnadrág a férfiaknak sem megengedett, a kikészített szoknyákból kell magunk köré tekerni egyet. Nekem ezekben a templomokban nagyon szimpatikus az egyszerűség. Nincs semmi fölöslegesen hivalkodó dísztárgy. Mindössze gyertyák, pár szent kép, könyvek, és főképp csend van a kőfalak között, és szerintem ennyi épp elég is.

Illik betartani az öltözködési szabályokat a templomban
Illik betartani az öltözködési szabályokat a templomban

Kis pihenő után én mentem volna tovább a hegy felé, de az eléggé felhős és szeles időjárás miatt visszafordultunk. Nagyon sajnáltam ezt a döntést, mert fél éve a hegy bejárását terveztem. De utólag ez helyesnek bizonyult, mert pár nappal később, tökéletes időjárási körülmények között futottunk neki újra, de arról picit később. Szóval lejöttünk a templomtól, és a kétes időjárás miatt város közeli sétákat iktattunk be. Elsőként felmentünk a várost keleti irányból védő, óriási falat képző hegy aljához. Manapság már ugyan nincs sok jelentősége, de stratégiailag nagyon jó helyen fekszik a település, két hatalmas hegy közé van szorítva.

Itt is egy templomba futottunk bele, de ez nem meglepő. Grúziában szinte minden domboldalon van egy templom, vagy ha más nem, legalább egy nagy kereszt. Ezek azok a szent helyek, amiket meglátva, a grúzok háromszor keresztet vetnek. Az én hitetlen szememnek elég mókás jelenség az, amikor egy buszban ülve, egymás után öt ilyen helyet megpillantva, jó darabig meg sem áll a keresztvetés. Ez a hely közel sem olyan népszerű, mint az előbbi, egy családot láttunk piknikezni, rajtuk kívül csak lovak és tehenek legelésztek a hatalmas zöld területen. Láttunk egy bizarr dolgot, egy karóra húzott valamilyen állatnak a kifordított bőrét. Gondoltuk, hogy ez egy figyelmeztetés lehet, hogy ne menjünk tovább, de ignoráltuk. Elmentünk egészen a hegy oldalába mart vájatokig. A hirtelen emelkedésű fal teteje 4041 méter magasan van, ami a lábánál állva tiszteletet parancsolóan hat. Egy kellemes, könnyű sétára mindenkinek megérheti ide kijönni. Aki pedig merészebb, az egy többnapos túra keretein belül akár fel is mehet a fal tetejére.

Ioane Natlismcemeli, Stepantsmindától keletre
Ioane Natlismcemeli, Stepantsmindától keletre

Délután is egy könnyed sétára indultunk, a folyó jobb oldalán délnek haladva, Pansheti felé. A folyó ezen oldala nagyon nyugis. Nagy a szabad tér, forgalom nincs. Mindenhol tehenek legelnek, vagy épp isznak a folyókból, patakokból. Ha ki akarod kapcsolni az agyad, ez a hely alkalmas lesz rá. A nyugalom megzavarásáról a semmi közepén kialakított úszómedence(!), és az odajáró fiatalok gondoskodtak. Mi higiéniai hézagokat véltünk felfedezni, és mivel nem is volt nálunk a fürdőruhánk, nem mentünk bele. Ahol ember, ott szemét, ezt már alaposan megtanultuk, úgyhogy inkább tovább álltunk. Remek bemutatóhelye ez a grúz kerítésfetisizmus megfigyelésének is. Csak gazt tartalmazó, jellegtelen területek körülölelése dróttal, fával, Zil kasznival, gáztűzhely elemekkel, lemezekkel, és minden fellelhető hulladékkal. Az egyetlen magyarázat talán az állatok elől való elkerítés lenne, de annak meg azért nincs értelme, mert legalább ők lelegelnék, ezáltal karbantartanák ezeket a területeket.

Tehenek isznak Panshetinél
Tehenek isznak Panshetinél

Visszafelé a folyó másik oldalán mentünk, de ez rossz döntés volt. A főútvonal mellett baktatni, ahol 130-cal száguldanak az autók és kamionok, az nagyon lélekölő. Letértünk az út mellé, a folyópartra, de az meg iszonyat szemetes volt. Ezek a dolgok nagyon el tudják rontani az ember hangulatát. Az a helyzet, hogy kis pénzzel, és saját autó nélkül igencsak nehéz az egyszeri utazó dolga. Turistautak nincsenek kiépítve, pedig annyira adná magát, szinte kiált értük a hely. Csakhogy ellenérdek, ugyanis a taxis maffia akkor nem tudna ingyenélni. A látványosságokhoz tömegközlekedés nem jár, gyalogszerrel pedig nehezen megközelíthetők, csakúgy, mint a másnap reggel vizitált kolostor.

Az Archangel Monastery közvetlenül az orosz határon található. Kénytelenek voltunk taxival elvitetni magunkat odáig, mivel a forgalmas aszfalton és alagutakban sétálást nem preferáljuk. Ritka nagy káosz van Stepantsmindától északra. Óriási volumenű építkezések folynak, terraformálás zajlik, konkrétan hegyeket fúrnak át mindenféle hatalmas keresztmetszetű vezetékeknek. A határon várakozó hosszú kocsisor sem javít az átláthatatlan porfelhőbe burkolózott összképen, ami olyan, mint egy nagy elhagyatott ipartelep, óriási csövekkel és leszakadt hidakkal. Nehezen lehetett szétválasztani, hogy mi írható a nemrég bekövetkezett pusztító földcsuszamlás és az emberi beavatkozás számlájára.

Archangel Monastery Complex az orosz határon
Archangel Monastery Complex az orosz határon

A kolostort a szerzetesek renoválták. Flexszel a kezükben serénykedtek, betont kevertek, téglákat raktak. Úgy látszik, ez is a munkakörük része. Míg az egyikünk szoknyát és fejkendőt öltve magára bejárta az épületet, addig a tervező fél aggódva kereste a visszautat a háborús övezetre emlékeztető, poros út mellett. Nagy szerencsénkre egy vallási csoport is épp indulni készült a kisbuszukkal, akikkel elvitettük magunkat, az innen nem messze lévő Gveleti településig. Nagyon kedvesek voltak, még borzasztó aprósüteményekkel is megkínáltak, amiből muszáj volt venni. Jó pár kilométer kellemetlen útszakaszt hidaltunk így át.

Gveletiből több irányba is láthat az ember szépet. Mi először északnak, a Dariali völgy felé mentünk. Úgy kell elképzelni, hogy semmi különös nincs ott, de mégis, maga a táj és a hegyek annyira gyönyörűek, hogy nagyon jól eső érzés volt ott sétálni. Emberrel nem találkoztunk, sőt, állattal se nagyon. Épp ezért, felettébb fura volt a völgyben végig egymás mellett sorakozó villanyoszlopok látványa. Sejtettük, hogy valaminek lennie kell a drót végén, különben nem húzták volna ki. Egyetlen homályos cél vezette lépteinket, mégpedig hogy én úgy emlékeztem, hogy nyugati irányba haladva, a völgy kettéágazásánál van egy nagy vízesés. Sétáltunk, egyszer csak megláttuk, hogy a villanypóznák a távolban egy zászlókkal díszített határőri bódéban végződnek. Először furcsállottam, hogy miért az országon jóval belül van a bódé, amikor a határ másfél kilométerrel odébb van, de aztán rájöttem, hogy a határvonalon lévő hegy tetejére mégse rakhatják. Visszafordultunk hát, és ezt a völgyet, mint egy kellemes meglepetést raktároztuk el magunkban.

A Dariali völgyben sétálva
A Dariali völgyben sétálva

Gveletiből délnek indulva, egy népszerű vízesés felé vettük az irányt. Azért népszerű, mert szép, és mert autóval érkezve minimális erőfeszítéssel el lehet érni. Jöttek is szembe jó páran, de szerencsére a zuhataghoz érve már zavartalanul élvezhettük ki a vízpermet hűsítő áldását. A fekete sziklafal előtt a gravitációnak fejet hajtó víztömeget bambulva, elfogyasztottuk a szokásos túrázós hacsapurit. Majd a tekintetünket odébb mozdítva, a vízesés melletti fal elkezdett felfelé menni. Nagyon becsapott minket az illúzió. Visszafelé sétálva Gveleti felé, a medvetalpak sokasága között találtunk vadmálnát. Hihetetlen, hogy ezek a nagyon apró szemű gyümölcsök mennyire ízletesek. Az adag a fél fogamra sem volt elegendő, mégis intenzív málnaíz áradt szét a számban.

Gveleti vízesés
Gveleti vízesés

Visszaérve a főút mellé, kiálltunk stoppolni. Egyetlen konkurenciánk egy pár fős csapat volt, de mi taktikailag sokkal jobb pozícióban, tíz méterrel előttük telepedtünk le. Az autók a határon való átengedés következtében fixen két percente érkeztek. Stoppoltunk egy betonkeverőt, ami a Stepantsminda határában lévő építkezésig elvitt minket. A teherautókat egyedül vezető melósok igénylik az emberi társaságot, tapasztalataim szerint a legjobb arányban ők veszik fel a stopposokat. Az építkezést ellepték a tehenek. Vicces volt, ahogy a hatalmas csövekbe belekukkantva egy boci nézett vissza, sőt, még a lánctalpas monstrumok alá is bementek. Nem tudom, hogy mit kereshettek az építkezésen, amikor mellettük odébb szép zöld legelő volt.

Ezután elsétáltunk a Kazbegi Múzeumba. A 3 laris belépők megvétele után, egy nagyon kellemes hangulatú, régies jellegű épületbe tértünk be, ami eredetileg Alexander Kazbegi író gyermekkori otthona volt. A régi bútorok, a régies szagok, az írógéppel gépelt, néhol sárguló magyarázó cetlik a képek sarkaiban épp olyan légkört teremtettek, ami a kiállítás tárgyaihoz a legjobban illett. A bemutatott kor hegymászóit és felszereléseiket elnézve, még nagyobb tiszteletet érdemelnek az akkori kollégák. Szénával bélelt cipők a hideg ellen, egyszerű öltözetek, nagy és nehéz jégszerszámok, navigációnak egy iránytű. Volt két korhűen berendezett szoba is, amik mai szemmel nézve minden komfortot nélkülöztek. Ennek ellenére én bele tudtam képzeli magam abba a világba, ahol egyetlen helyiség van, és a hideg éjszakák közeledtével a család tagjai egyre közelebb bújnak ahhoz a tűzhöz, ami felett készül a bográcsos étel. Nagy kedvenceim, a régi papírmaradványok és könyvek is voltak kiállítva, amik a múzeum jellege miatt még inkább hitelesként hatottak. Az emeleten főképp festmények voltak, amikhez a művészek a környékből, a tehenekből, és főleg a Kazbek hegyből merítették ihletüket.

Régi könyv a Kazbegi Múzeumban
Régi könyv a Kazbegi Múzeumban

A kazbegi és a mestiai múzeum egy remek összehasonlításra ad okot. A mestiai múzeumban a külcsínre jóval nagyobb hangsúly esett, mint a beltartalomra. Számomra a vadi új, a város képébe nem beleillően felújított, süllyesztett világításos, akadálymentes budis, teljesen steril körítés elveszi a beleélés élményét. Felesleges kontrasztot teremt a bemutatni való világhoz képest. Persze nem azt mondom, hogy mondjuk ősemberek maradványait barlangban kellene mutogatni, de egyfajta anakronizmus ez, amikor már ennyire nem korhű a dolog. Ezzel szemben a Kazbegi Múzeum tartalmát csak tovább erősíti az az egyszerű környezet, amiben az el van helyezve. A külcsín és beltartalom közötti fordított arányosság persze nem csak múzeumokra értelmezhető.

Bethlemi Hut túra

Másnap reggel elérkezett a mi időnk. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy megnézzem, milyen kedvvel ébredt a Kazbek hegy. Teljesen tisztán mutatta önvalóját, hívogatott minket. Gyorsan összekészültünk, és elég kevés kajával útnak indultunk. Mivel már egyszer felsétáltunk a templomig, megkérdeztünk egy taxist a fő téren, mennyiért vinne fel odáig. A bemondott 50 laris díj szánakozó mosolyt váltott ki belőlünk, majd elindultunk gyalog. Mivel az üzletek ilyen korán még nem nyitottak ki, betértünk a város egyetlen non-stop boltjába, ami épp útba is esett. Viszont attól, hogy egész nap megy, az nem jelenti azt, hogy van is benne valami. Egyetlen terméket ítéltünk ehetőnek és táplálónak, mégpedig egy vastag szalonnadarabot, úgyhogy azzal, és pár többnapos kenyérrel indultunk útnak.

Mount Kazbek reggel, tiszta időben
Mount Kazbek reggel, tiszta időben

A templomig a bocis úton mentünk fel. Most nem álltunk meg nézelődni, csak a kútnál teletöltöttük magunkat és flakonjainkat, mivel úgy hallottuk, hogy nem sok vízvételi lehetőség lesz fentebb. Nagy elszántsággal és lendülettel haladtunk egyre feljebb, én pedig végig a hegyet néztem – már amíg látszódott –, és szurkoltam, nehogy megérkezzenek a gonosz felhők. Az út nagyon hosszan egy szeles domboldalon halad, amitől nem lehet látni a hegyet. A templom már egészen kicsi volt mögöttünk, amikor egy több száz birkát és kecskét számláló nyáj keresztezte utunkat. A pásztor csak füttyentett nekik, és a jószágok tudták, hogy merre tartsanak, miközben fejüket a talajnak szegezve legeltek. A jó pár tonna gyapjút magunk mögött hagyva, a lefelé tartó hegymászóktól, és túrázóktól nagyon sok magyar hangot hallottunk. A Kazbek csúcsát idén legalább tíz magyar expedíció érte el, nagyon népszerű lett ez az 5047 méteres csúcs.

Egy meredekebb emelkedő után felértünk egy hágóra, ahonnét már remek rálátásunk volt az egész hegyre és a gleccserre is. A nagy szél elől a kőből kirakott szent hely tövébe ültünk. A csodás panoráma mellett ételt tömtünk magunkba. Szükségünk volt rá, mert akárhogy is nézzük, az innét már tisztán látható célpontunk, a Bethlemi Hut 3653 méteren van, a város pedig 1750 körül, így majd' 2 kilométert kellett összesen vertikálisan megtennünk. A szalonna kenyérrel és sajttal jól vizsgázott, mint túrakaja. Leporoltuk a morzsákat a pulóverről, és megújult erővel folytattuk az utunkat, meglepő módon enyhén lejtnek haladva a Chkheri folyó partjáig. Sokan ezen a helyen le is táboroznak. Remek kis terület ez, mert ettől a ponttól feljebb már csak pusztulat van, itt viszont még zöld minden, és még egy lassan csordogáló forrást is találtunk. Ezen a ponton már harmadszor láttuk kitéve azt a táblát, ami a gleccseren való haladás veszélyeire hívja fel a figyelmet egy hasadékba zuhanó pálcikaemberkével szemléltetve. Nehezedett a terep, erősen sziklás volt már, és patakokon kellett átugrálni.

Mount Kazbek és a vöröses sziklák
Mount Kazbek és a vöröses sziklák

Elértünk a Gergeti gleccser végéhez. Lehengerlő volt a látványa az előttünk több kilométer hosszan összegyűlt jégtömegnek. És picit félelmetes is, hogy a folyamatosan tűző Nap hatására mennyire olvadt, és a végén be lehetett látni a lehajló gleccser alatti nagy lyukba, a gleccserkapuba. Megkérdeztük a tövében megpihenő, már lefelé tartó túrázókat, hogy biztonságos-e rámenni. Megnyugtattak, hogy semmi gond, sőt, az elég meredek eleje sem csúszik, mert olvad, így hagyományos túracipőinkben is átkelhetünk rajta. Egy életünk egy halálunk, rámentünk. Tapadt a cipőnk, és ropogott alatta a jég és a kavicsok keveréke. Mintha egy óriási hűtőszekrényben sétáltunk volna, amit egész nyáron olvasztanak, és mégis csak a töredéke olvad le. A hőmérséklet jó pár fokot esett. Alulról hűtött minket a masszív jégtömeg. Másfél kilométert kell haladni ilyen talajon. Nyugtatott, hogy lovakkal is mentek rajta. A Bethlemibe, a ma menedékházként funkcionáló, elvileg meteorológiai állomásra szállították a jóságokat. Gondoltam, ha egy lovat elbír, akkor alattam sem szakad be. Mivel konkrét út nincs, a lószar kiváló iránymutatónak bizonyult. Nagy meglepetésünkre egy kis kóbor kutya szegődött mellénk. Nem tudjuk hogy hogy került a jégre, de úgy láttuk, hogy rájönni rá mert, de lemenni már talán fél. Mérlegeltük, hogy a nálunk lévő, akkor már csak bőrt és zsírt tartalmazó szalonnamaradékot odadobjuk-e neki, de akkor tuti hogy nem szabadultunk volna tőle.

A Gergeti gleccseren minden ember nagyon picinek tűnik
A Gergeti gleccseren minden ember nagyon picinek tűnik

A gleccseren való sétálás óriási hozzáadott értéke ennek a túrának, úgyhogy aki erre jár, ne álljon meg a végénél, tessék korzózni rajta picit. Főleg azért, mert ki tudja, meddig lesznek még ilyen szép gleccsereink ezen a bolygón. A földi édesvízkészlet jelentős részének tárolói a globális felmelegedés hatására folyamatosan visszahúzódnak. Mivel a globális éghajlati fordulópont időpontja mellett már szépen csendben elhaladtunk, így a gleccserek olvadását már nem lehet megállítani, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Ez van, már nem a felmelegedés ellen kell harcolni, mert azzal már elkéstünk, hanem az ivóvízkészlet birtoklásáért.

Elértük az épület vonalát, de már annyira elhaladt rajtunk az idő, hogy a házhoz felvezető utolsó 50 métert nem tettünk meg. Én még felmentem az oldalmorénára, és néztem azt az épületet, és azt a hegyet, amit már annyiszor láttam a monitoron. Jó érzés, ha az ember eltervez valamit, és azt a gyakorlatban is sikerül megvalósítania. Az idő még mindig gyönyörű volt, hét ágra sütött a Nap. Csináltam pár felvételt a környékről, elfogyasztottuk a maradék ennivalónkat, és már fordultunk is vissza. Biztos vagyok benne, hogy valamikor majd a hegy csúcsát is el fogom érni, de így sincs bennem egy csepp hiányérzet sem.

Bethlemi Hut
Bethlemi Hut

Visszafelé picit eltévedtünk, és egyre nagyobb hasadékok vettek körül minket. Kerülgettük őket, de az egyiken felelőtlenül át akartunk kelni. Ennek következménye az lett, hogy a talaj hirtelen eltűnt alólam. Biztos mindenki átélte már azt, amikor egy váratlan esemény bekövetkezte után csak pár tizedmásodpercnyi idővel fogja fel azt, hogy a dolog ott és akkor vele történik meg. És a képkockák, mint percnyi hosszú események maradnak meg az emlékében. Csak a rá következő tizedmásodpercben, amikor már javában süllyedtem lefelé realizálódott bennem, hogy ebből komolyabb baj is lehet. De reflexből még meg tudtam kapaszkodni egy keményebb darab jégbe a karjaimmal. Szóltam a társamnak, hogy véletlenül se jöjjön közelebb, mert akkor mindketten szarban jégben leszünk. Emelkedett pulzussal, de megfontoltan megtervezve, felhúztam magamat a stabil darabra. Még jó, hogy a cipőm rajtam maradt, és nem ragadt bent a mélyben. A lehető legnagyobb kerülővel hagytuk el a hasadékos területet. A többi túrázó által használt ösvényt vettük célba. Lószarnak annyira még nem örültem, mint akkor, hisz ez azt jelentette, hogy rátaláltunk az "útra".

Gleccserfelhőn ülve
Gleccserfelhőn ülve

Az eset nem foglalkoztatott sokáig, hisz a lábamon lévő apró vérző sebet leszámítva, igazából egy élménnyel és egy fontos tapasztalattal gazdagodtam. Az időjárás továbbra is kegyes volt hozzánk, és immár a hegynek háttal, a keleti panorámában gyönyörködhettünk. Hamarosan leértünk a jégről, aminek a felülete ekkorra már folyóvá vált. Majd a törmelékes részt is elhagytuk, a patakokon is átugráltunk, és újból a zöldön, a sátortábornál találtuk magunkat. Egy flakon per perc sebességgel telecsorgattuk a palackjainkat, majd lekezeltük napégés okozta fájdalmainkat. A magashegy plusz jég kombináció még az edzett bőrűeket is meglepheti, nekem a vádlim kozmált oda. Sok csoport tartott felfelé még ekkor is, és sok közülük magyar volt. Volt olyan ember is, aki egy lábbal indult neki. Szerintem akiben ekkora elszántság van, az meg sem áll a csúcsig.

A templomig vissza is hosszúra nyúlott az út, de ez így volt jó, hiszen a sajgó nagylábujjamat leszámítva nagyon kellemes séta volt. Ekkorra már elértük azt az állapotot, amikor a lábaink maguktól léptek, az elménk pedig megszabadult minden szennyeződéstől. Tehát a foglalkozás a célját elérte. A bocis úton lefelé haladva, jócskán benne a késő délutánban, amikor már a tehenek is indultak haza, teljesen más megvilágításban láthattuk a környéket, mint reggel. A várostól keletre lévő hegyfalat még sütötte a nap, de mi már árnyékban voltunk. Mikor beértünk a városba, elképesztően gyönyörű látványt produkált a Kazbek hegy mögött lemenő Nap. Sokáig néztem a V alakban kisugárzó fényt, miközben nem győztem hálát adni a Hegynek, hogy ilyen szép időt adott nekünk aznapra.

Lefelé jövet a gleccserről
Lefelé jövet a gleccserről

Zsibongó testtel, alaposan megéhezve vártuk a leadott gigantikus rendelésünket a Café Nia-ban, miközben megírtuk az e-maileket azoknak, akikről úgy gondoltuk, hogy várják a leveleinket. A hab a tortán a nap végén az volt, hogy a házban volt víz, ráadásul meleg. Úgyhogy alaposan bepótoltuk a kimaradt zuhanyozásokat.

Biciklizés a Sno völgyben

Másnap reggel, az utolsó szabad grúz napunkra könnyed programot terveztünk. Biciklit béreltünk. Nusa Lembongan óta, vagyis mióta felfedeztem, hogy a biciklizés mennyire jó dolog, már odahaza is vettem egy bringát, sőt, az autómtól is megszabadultam. Azért jó, mert épp optimális a sebessége. Nem olyan lassú, mint a sétálás, így több minden belefér egy napba. De nem is olyan gyors, mint egy autó, így a tájak nem csak elsuhannak, hanem alaposan szemügyre lehet venni mindent. Ezen kívül környezetkímélő, csendes, egészséges, és egyszerű megoldása a közlekedésnek. Illetve a járművezetés élményét is megadja.

Egész napra 20 lariba került a bérlet. Adtak egy lakatot és egy javítókészletet defekt esetére. Viszont elkérték a bringákért cserébe az útleveleket. Mivel a fénymásolattal nem érték be, otthagytuk nekik az eredetit. Mondtuk, hogy a Sno völgy felé tervezzük az utat, ők pedig hasznos tanácsokkal láttak el bennünket, például hogy merre menjünk, vagy hogy merre vannak nagy kutyák. A fő utat mindenképp ajánlott elkerülni, mert nyomasztó és életveszélyes a grúz utakon kerékpárral közlekedni. Tettünk pár kört a kölcsönző előtt, majd pár perc alatt áttekerve Gergetibe, ki is kerültünk a sűrű forgalomból.

Pansheti felé haladtunk, amerre már sétáltunk egyszer. Így megtapasztalhattuk, hogy biciklivel mennyivel gyorsabb. Tíz perc alatt újra a medencénél, majd a boci itatónál találtuk magunkat. A nagy, szabad zöld területen jó móka volt csak úgy körbe-körbe menni. A falu egyetlen útját hirtelen egy kerítés vágta ketté, amin egyértelmű jelzések voltak azt illetően, hogy a kerítés telepítői nem kívánják hogy bárki bemenjen rajta. Megkerültük a falut, de nem sokkal később, Arhsa határában egy újabb kerítés állta utunkat, amit már megkerülni sem lehetett. Kizárt, hogy bárki nyitogatná, mert bár próbáltuk kibogozni, de nagyon össze volt drótozva. Más út nem lévén, a bicajokat átemeltük a kerítésen, mi magunk pedig átmásztunk rajta. A műsorszámot látták páran, de senki nem szólt érte semmit. Érthetetlen, hogy az egyetlen utat hogyan kerítheti el bárki is. Főleg úgy, hogy az út semelyik oldalán sincs semmi, főleg amit védeni kellene. Ez számomra a legnagyobb grúz rejtély.

Kerítés Arsha határában
Kerítés Arsha határában

A legmagasabb élvezeti fokú kulináris élményünk is Arshához kötődik, ahol megálltunk kicsit pihenni, és tömni a majmot. Tűzforró lepénykenyeret vettünk, hozzá friss sajtot, és nagyon finom vékony kolbászt. Csak azért hagytuk abba az evést, hogy azért ne egyszerre együnk már meg egy teljes kör sajtot, maradjon kaja későbbre is. Teli hassal és némi félelemmel tértünk rá a gyorsforgalmi útra, amin mindenképp meg kellett tenni egy kilométert, mielőtt az leágazik a völgybe. Onnantól viszont nagyon megcsappant a járművek száma, így fellélegezhettünk. Csak pár terepjáró jár arra, akik a turistákat viszik Jutába. A teljes úttest adta szabadságot élvezve figyelhettük meg a fűben heverő sziklából kifaragott grúz hírességek arcképeit. A nagy, szétszórt kövek közül, műveletlen mivoltunk folytán, mi egyedül Alexander Kazbegit ismertük föl.

Biciklizés Juta felé
Biciklizés Juta felé

Sno egy szép, rendezett falu, ahová látszik, hogy jut pénz. Utána viszont rögtön elfogyhatott, mert az aszfalt csak addig tartott. Onnantól földút következett, amin igazából még természetesebb és jobb érzés is volt bicajozni. A táj az egész völgyben gyönyörű, az út végig egy folyó mellett halad, és teljes a nyugalom. Juta előtt 3 kilométerrel kezdődik az első komolyabb emelkedő, amin egy ideig toltuk felfelé a szekeret a déli forróságban. Azonban úgy döntöttünk, hogy elengedjük a teljesítés kényszerét. Visszagurultunk a Juta és Kora folyók találkozásához, és semmit sem csináltunk, csak áztattuk a lábunkat a hideg vízbe, figyeltük a legelő teheneket, és pihentünk. Elfogyasztottuk a maradék ételt, ittunk hozzá a folyó üde vizéből, amiből a bocik is időnként kortyoltak. Meglepett, hogy teljesítés nélkül is milyen jól tudtam érezni magam. Az egyik legkellemesebb emlékemként őrzöm ezt a folyóparti képet.

A Kora folyó partján a Dzhuta völgyben jön inni egy boci
A Kora folyó partján a Dzhuta völgyben jön inni egy boci

Másfél órás pihenő után elbúcsúztunk a helytől, és elkezdtünk visszafelé gurulni. Mivel szinte végig enyhe lejtő volt, így a nyeregből kiállva pihentettük az ekkora már sajgó hátsónkat. Kerékpárunkat pusztán a gravitáció mozgatta, így lassan gurulva, hosszasan kiélveztük a völgy, és a szemben lévő Kazbek hegy látványát. Megálltunk Sno-ban szétnézni picit, felmásztunk egy középkori, Svan szerű toronyba. Majd visszaértünk a gyorsforgalmi út elágazásához, és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk már körbe, egyenesen Stepantsminda felé vesszük az irányt az aszfalton. Így az utolsó 4 kilométer elég lélekölőre sikerült, főleg, hogy láttunk egy birka mészárlást. Úgy működik, mint amikor idehaza dinnyét vesz az ember. Ott volt az út mellett a nyáj, az autós megkívánta a húst, a kínálat és a kereslet egymásra talált. Ott helyben, egy kidőlt villanyoszlopra kötözve, a többi juh előtt megtörtént a feldarabolás, és az üzleti tranzakció nyélbe ütése.

Leadtuk a bicikliket, visszakaptuk az útleveleket, majd beültünk ostrit enni az egyik kiülős kajáldába a központban. Semmi eget rengető, vagy különös dolog nem történt aznap, mégis az egyik legkellemesebb nap volt. A kerékpárbérlés mindig, mindenhol jó opció, és nem csak akkor, ha nincs más programod. Bringázni jó!

Biciklizés a Sno völgyben
Biciklizés a Sno völgyben

Utolsó napunkra már csak buszozás maradt. Eljutni Tbilisiig, majd onnan Kutaisiig, majd onnan ki a reptérre. A Tbilisibe reggel visszainduló járaton az ablak mellett ültem, amihez arccal hozzátapadtam. Egészen addig néztem a hegyeket, amíg teljesen el nem tűntek a láthatáron.

Álljon itt még pár kép a régióról:

A tehenek is az úton haladnak Grúziában
A tehenek is az úton haladnak Grúziában
A Kazbek hegy látványa a Gergeti templomtól
A Kazbek hegy látványa a Gergeti templomtól
Juhok mennek ki reggel legelni Gergetiben
Juhok mennek ki reggel legelni Gergetiben
A Gergeti gleccser szemből
A Gergeti gleccser szemből
Tojásos hacsapuri lazaccal
Tojásos hacsapuri lazaccal
Dariali völgy
Dariali völgy
Pansheti környéke
Pansheti környéke
Biciklizés Juta felé
Biciklizés Juta felé
A Sno völgy tökéletes helyszín a kerékpározáshoz
A Sno völgy tökéletes helyszín a kerékpározáshoz