Kutaisi környéki látványosságok

Elhagytuk a hegyeket, hogy megtapasztalhassuk a grúz nagyvárosok nyüzsgő életét, és megnézzük a környékükön lévő látványosságokat. A pár nap summázata a szokásos: a természet az, ami sosem okoz csalódást. Valamint, hogy a turistáktól fertőzött, kötelezőnek mondott látnivalókat a tömeg miatt nem nekünk találták ki, és egyáltalán nem kötelezőek.

Azt hittük, hogy a hegyekből lefelé buszozás gyorsabb lesz, mint felfelé volt. Lehet, hogy így is volt, de nekünk nagyon hosszúnak tűnt. Az idő múlásának érzékelésén rontott a kényelmetlen ülőpozíció, az utastérben folyamatosan terjengő cigarettafüst és kipufogógáz elegye, és a rossz útminőség. Javított rajta a gyönyörű táj, és a tehenek közötti szlalomozáskor az állatok végtelen nyugalma. Az igen vad vezetést kifejezett pozitívumként éltem meg, mert legalább haladtunk. Az ilyen hosszú buszutakon pár óránként van egy húsz perces pisiszünet, ami remek alkalom a már buszban is bagózó emberek számára, hogy immáron a friss levegőn is rágyújthassanak. Zugdidibe érkezve átpasszoltak minket egy másik kisbuszba, mert a miénk már nem ment tovább. Az ilyen hosszú utakat elég nagy kínszenvedésként élem meg, mivel teljességgel ki vagyok szolgáltatva a közvetlen környezetemnek.

Kutaisibe érve összefutottunk Atival, aki akkorra már javában járta az országot, így nagyobb tapasztalattal a háta mögött közölte azt, amit utólag mi is csak megerősíteni tudunk, hogy Kutaisi egy nagy nulla. Egyszer keresztül sétáltunk rajta, amikor rossz megállóba vitt egy marsrutka, de nagyon lélekölő volt, ugyanis egy teljesen jellegtelen, érdektelen, hangulattalan, csúnya várost láttunk. Van egy nagyon hosszú, dupla sávos, középen pálmafasorral szegélyezett utcája, amit én előzetesen egy kicsit visszafogottabb Andrássy útnak képzeltem. Hát, jóval visszafogottabb. Poros, szürke, tartalmatlan, szinte üres utca az is. A hab a tortán a város szélére kipakolt parlament vadi új, modern épülete, ami egészen undorító, és ami minden paraméterében teljesen elüt a város többi részétől. Az az egy-két kolostor, katedrális, amik a világörökség részei, nem biztos, hogy elegendő érv az idelátogatáshoz. A város mozgalmas része a nyugati szélében található buszpályaudvar környéke, de a mozgalmasság itt is inkább káoszt jelent. Mi a legtöbbet az ottani Meki mellett időztünk, ugyanis ott volt ingyenesen elérhető wifi, és mindig onnan küldtük el az odahaza aggódóknak a leveleket.

Mivel az általunk megtekinteni kívánt természeti látványosságok mind Kutaisitől északra találhatók, ezért úgy döntöttünk, hogy nem is ott, hanem a tőle északabbra fekvő Tskaltubóban telepedünk le. Mindenkinek javasolni tudjuk, hogy ha teheti, a nagyvárosok helyett válassza inkább az azok környékén lévő kisebb településeket. Ezek sokkal élhetőbb, barátságosabb helyek. Ráadásul az össz turistaforgalomnak csupán pár százaléka szűrődik át az agglomerációkba, így sokkal nagyobb esély van az ország valódi arcát megpillantani.

Tskaltubó sem indulhatna a világ legrendezettebb városa címért, de ez egy kisvárosnak inkább megbocsátható. Van a közepén egy hatalmas, zöld park, ami nagy pozitívum, annak ellenére is, hogy egyáltalán nincs rendben tartva és elburjánzott benne a gaz. Van egy fő tere, amit a piac és a buszpályaudvar forgalma tesz nyüzsgővé. A piac mindenhol nagyon jó hely. Olcsón be lehet szerezni minden élelmiszert, amire az embernek szüksége lehet. Kora reggel megérkeznek a meleg lepénykenyerek, nem sokkal később a friss sajtok, rengeteg a zöldség és a gyümölcs. Mivel egyáltalán senki sem beszéli az angolt, maximum a számokat ismerik páran, ezért főleg mutogatással működik a vásárlás. Működik, mert mindenki alapból segítőkész. Ha csak nagyobb címlettel tudtunk fizetni, akkor a kofák egymás között addig váltogatták a pénzt, amíg vissza nem tudták adni, tetri pontossággal (a tetri a lari váltópénze) a visszajárót. Vásároltunk a nap végén egy kiló barackot, mire az árus a nála maradt maradék pár szemet csak úgy ingyen hozzárakta. Ezek apróságok, de nagyon meg tudják édesíteni a napot.

Grúz piaci édesség. Cérnára fűzött dió, liszttel sűrített szőlőlével körbefolyatva
Grúz piaci édesség. Cérnára fűzött dió, liszttel sűrített szőlőlével körbefolyatva

A szálláskereséssel voltunk bajban. Bementünk egy rendes hotelbe, ahol ránk nézve egyből mondták, hogy nincs szoba. Aztán elkezdtük végigjárni a digitális térképünkön jelölt pár vendégházat. A nagy hátizsákkal a hátunkon, a napsütésben kiizzadva, bolyongtunk az ismeretlen, poros utcákon. Betértünk egy helyre, ahol alaposan megvárattak minket, majd közölték, hogy szoba az nincs (a négyemeletes, üres szobákkal teli hatalmas házban), de a nem messze lakó ismerőseiknél akad hely. Pár telefon után egy fiatal srác jött ki elénk, aki elvezetett az ő családi házukba. Nagycsaládos rendszerben élhetnek, mert a legidősebbtől a legfiatalabbig mindenkit láttunk ott megfordulni. Fél óra alatt, activity elemekkel vegyítve lekommunikáltuk, hogy két éjszakára maradnánk. Már igencsak mentünk volna a szobánkba, de az öregember nem értette, hogy melyik országból jöttünk, így az udvarban álló Moszkvics kesztyűtartójából előszedett egy Európa térképet. Rámutattunk Magyarországra, mire rákezdett, hogy aha, Bulgária. Végül felvezettek a szobánkba, és már tervezgettük is a még aznapi tennivalókat. Ezt a történetet azért meséltem el, hogy szemléltessem azt a hangulatingadozást, ami az effajta utazások jellemzője. Az egyik pillanatban még ideges, feszült az ember, mert csak hasztalanul telik szabadságának értékes ideje, mivel nem sikerül egy problémát megoldania. Viszont ha az megoldódik, akkor a világon minden a helyére áll, és újfent élvezi az utazást. Viszont így utólag visszagondolva ezen problémák megoldása is a teljes kép része, sőt, ez fűszerezi meg csak igazán az utazást.

Lecuccoltunk, majd gyorsan fogtunk egy olcsó taxit, hogy még időben odaérjünk a Prometheus barlanghoz. Megváltottuk a jegyeket, fejenként 7 lariért. Sajnos csak csoportokban látogatható a barlang, így ki kell várni a félóránkénti indítás kezdetét. Olyan nagy itt a turistaáradat, hogy fél óra alatt is tetemes ember rotálódik. Grúz vagy angol nyelvű vezetővel bíró csoportok közül lehet választani. Igazából mindegy, mert nem hangzik el túl sok érdemi információ, csak a barlangokban szokásos sztalaktitok és sztalagmitok fogalmának ismertetése, és hogy a fantáziánk segítségével bármilyen alakzatot kinézhetünk az ásványformációkból.

A Prometheus barlang egyik terme
A Prometheus barlang egyik terme

Nagyon kettős élményem van erről a helyről. Egyfelől, a barlang csodaszép. Akkor is az lenne, ha nem színváltó hangulatvilágítás lenne, hanem csak sima fehér. Nagy belső terek vannak, furábbnál furább képződményekkel, és pici tavacskákkal. A barlangokban az év minden napján pontosan ugyanaz a hőmérséklet. Itt ez a konstans érték 14°C körül van, úgyhogy aki fázós, az öltözzön vastagabban picit. Én órákig el tudtam volna lenni odalenn. Ha nem lenne kötelező haladási irány és tempó, akkor lehetne igazán belemerülni a sziklatermek cseppköveinek szépségébe. Csakhogy van, ahogy csoport is, és ezáltal más emberek is. És ezzel máris kilyukadtunk az érem másik oldalához, a csürheturizmus problematikájához.

Miért van az, hogy harminc felnőtt ember képtelen még egy húsz perces barlanglátogatás idejére is normálisan viselkedni? Ki vannak függesztve a szabályok, amik egyáltalán nem kérnek sokat, de mintha számukra a lényeg az lenne, hogy a rövid túra alatt minél többet megszegjenek belőlük. Az egy dolog, hogy vakuval fényképeznek a direkt tiltás ellenére. Az, hogy hozzáérnek a cseppkövekhez, amivel akár millió évek munkáját is tönkretehetik, azt is magasról leszarják. Úgy ordibálnak, hogy visszhangzik az egész barlang, és a már láthatóan ideges vezetőnk egy kukkot nem bír elmondani a teremről amiben vagyunk, két perc csitítgatás után sem, de az sem zavarja őket. És az a baj, hogy a létükkel elrontják a mi szórakozásunkat is, mert lehetetlen kizárni őket. Lehetetlen nem hallani a szar dumát, amit nyomnak. Mindenki tudja, hogy miről beszélek. Ez az eset csak egy példa, ezer ilyennel találkozhatunk nap mint nap. Én úgy tapasztalom, hogy rohamosan romlik az emberi minőség. Már nagyon alacsonyan van a léc, és a tendencia azt mutatja, hogy a népesség növekedésével ez a helyzet csak tovább romlik. Egyre többen leszünk, és egyre ostobábbak. Ezért van az, hogy alig akadnak emberek a környezetünkben akikkel értelmesen el tudnánk beszélgetni. Ezért van az, hogy a mai világban inkább kerüljük az emberi társaságot, ami egyre nehezebb, hisz egyre többen vagyunk. Ezért van az, hogy egy ilyen remek helyről kifelé jövet nem a cseppkövek járnak az eszemben, hanem az, hogy az emberiség megérett a jól megérdemelt pusztulásra, amit remélem, hogy még ebben az életemben láthatok.

A kijáratnál várja egy busz a látogatókat, ami visszaviszi őket az 5 perc sétára lévő kiinduló ponthoz. Egyedül mi gyalogoltunk. A tömeg inkább 5 percig tartva begyömöszölte magát a kisbuszba, nehogy erőfeszítést kelljen tenni. Tskaltubóba visszafelé nem találtunk taxit, így elindultunk gyalog, bízva egy stoppban. Be is jött a fuvar, elég hamar. Mire visszaértünk, már eléggé esteledett, a piac is kiürült, de azért tudtunk még pár paprikát venni, kilóját úgy 100 forintért. A kenyér is szikkadt volt már, de még úgy is finom volt, sőt, még másnap, vagy akár harmadnap is ehető.

Általános piackép
Általános piackép

Érezhető volt egyfajta gyanakvás – vagy nevezzem inkább túlzott kíváncsiságnak – a házigazdák részéről. Mielőtt elmentünk otthonról, bezártuk kulcsra a szobánk ajtaját, ám mire visszaértünk, a szoba tárva-nyitva volt. Kimentünk az erkélyre elszopogatni egy-egy őszibarackot, mire az egész társaság feljött hozzánk, egy újonnan szerzett fővel kibővülve, aki tudott valamicskét angolul, így már vallatni is tudtak minket. Megkérdezték, hogy honnan jövünk, merre megyünk, és miért épp ott vagyunk most, meg ilyenek. Elmeséltük, hogy Mestiában voltunk ezelőtt, és hogy a hegyekben mekkorákat túráztunk. Az arcokon tisztelettel teli meglepődést véltünk felfedezni. Az angolul beszélő hölgy mesélte, hogy egyszer már ő is volt arra és hogy milyen szép volt. Számomra ez teljesen megdöbbentő. Itt élnek ebben az országban, és egyszer, vagy inkább egyszer sem látogattak még el a Svan régióba. De szerintem máshová sem. Azért érthetetlen, mert kis országról van szó, fél nap utazással el lehetne jutni a legtávolabbi szegletébe is. De mintha már az is távoli világ lenne nekik. Aztán belegondoltam, hogy velem is ugyanez a helyzet Magyarországon. Én sem láttam még a hazám nagyobbik részét. Annak azért örülök, hogy ha ugyan az angolom nem is javult az évek során, legalább a beszéd már nem stresszes. Nem tartok már a hibázástól, így folyamatosabban tudok beszélni. Nyugovóra tértünk, de a nagy melegtől és a szúnyogoktól alig tudtunk aludni. Ez még egy érv a hegyek mellett.

Másnapi programunk az Okatse Canyon és a Kinchkha vízesések voltak. A buszmegállóban kérdezősködve sajnos elég egyértelmű felvilágosítást kaptunk arról, hogy oda innen lehetetlen eljutni, csakis Kutaisiből indulva lehet megközelíteni a helyet. Ez igencsak meglepett minket, hisz épp azért választottuk telephelyünkül Tskaltubót, mert innen közelebb vannak ezek. Csakhogy azzal nem számoltunk, hogy a hegyeken-völgyeken át nincs kiépített út oda. Miután a taxisoktól is egészen magas árakat kaptunk, hisz ők is csak körbe tudtak volna átmenni, így a tömegközlekedést választottuk. Ami nemcsak jóval olcsóbb, de hangulatosabb is. Fejenként 2 lariért, vagyis 240 forintért tettük meg a 13 kilométeres távot Kutaisiba. A buszokban a pénz leszálláskor fizetendő, egyenesen a sofőr kezébe előrenyújtva az aprót. A díjszabás az egyszeri turista számára nem egyértelmű, azt érdemes az utazóközönség egyik szimpatikus tagjától megkérdezni. A helyiek valahogy érzik az árakat. A bárhol megállítható marsrutkára van, aki a semmi közepén száll fel, és szintén a semmiben távozik, de még ő is tetri pontossággal tudja, hogy a fuvar mennyibe került. Aprópénz mindig legyen kéznél, mert kizárt, hogy tudjon visszaadni a sofőr. A leharcolt ócskavasaktól a vadi új, természetesen Mercedesekig, mindent felvonultat a grúz marsrutka flotta.

Kutaisiban megtudtuk, hogy az Okatse kanyonhoz úgy juthatunk el, ha előbb Khoniig marsrutkázunk, majd ott átszállunk a Gordiba tartó járatra. Elzötykölődtünk Khoniba, a 25 kilométert 480 forintért megtéve. A pályaudvaron kérdezgettük az embereket, hogy honnan és mikor megy a következő busz Gordiba, mire az órájukon a negyedet jelző hármasra mutattak. Volt még fél óránk negyedig, így beültünk az elég lerobbant váróba, ahol az előző napról maradt szikkadt, de még mindig finom kenyeret rágtuk. Egyszer csak bevillant, hogy mi van, ha nem a negyedet mutatták, hanem azt, hogy három órakor megy a busz. A csak grúz betűket tartalmazó információs táblák rejtvényét kilogikázva, sajnos beigazolódott a gyanúm. Egyetlen egy busz megy a nap során Gordiba, és az délután háromkor. Addig viszont nagy butaság lett volna várni, hisz még csak dél volt. Így fogtunk egy taxit. Az árnyékban unatkozó sofőr is örült hogy van fuvarja, így szerencsénkre teljesen korrekt áron elvittek minket egészen az Okatse kanyon bejáratáig.

A parkba 7 lari a belépő. A bejárattól két kilométer kellemes séta vezet a kanyonig. Persze, itt is kialakult a fuvarozó szolgáltatás azok számára, akik ezt a távot sem hajlandóak önerőből megtenni, és bizony ők a többség. Pedig szép parkon át kanyarog az út. A járda kialakításáról a mogyorós csoki jutott az eszembe, nagy kövek voltak körbefolyatva aszfalttal. És még bocik is voltak. A kanyontúra lényege, hogy a szakadék felett függő úton, tehát a semmi felett sétálva lehet megtekinteni a tájat. Az egyirányú út végéhez érve, egy hosszú, semmibe kinyúló terasz legvégére kiállva kapjuk meg a teljes látványt. Tériszonyosoknak lehet, hogy kellemetlen a dolog. Ez egy jó próba számukra, hogy felülkerekedjenek ezen félelmükön. A panoráma szép, de negyed óra nézelődésnél és fényképezésnél többet nem tartogat magában. Egyik oldalon hatalmas sziklafal, lenn a mélyben méregzöld tavakat tápláló patak, szemben a hegyoldalon pedig úgynevezett erdő látható. A vissza utat is lesétáltuk a trópusi melegben, majd elindultunk következő úti célunk felé.

Okatse kanyon
Okatse kanyon

A Kinchkha vízesés felé nem jár semmilyen tömegközlekedési jármű. Ha az ember gördülékenyen akar utazni Grúziában, akkor mindenképp saját kisbuszra van szüksége. Mivel nekünk nem volt, így elindultunk gyalog. Próbáltunk stoppolni, de ez itt már annyira turistáktól hemzsegő hely, hogy ha meg is áll valaki, akkor az csak arcátlanul sok pénzért cserébe vinne el. A turizmus ezt teszi az alapvetően segíteni akaró helyiekkel. Mivel iszonyú meleg volt, és elég messze volt a vízesés, már fontolgattuk a visszafordulást, amikor hirtelen megállt mellettünk egy lánycsapatot szállító, szó szerint kisbusz. A kis beltérben egyedüli férfiként én voltam a röhögcsélés tárgya, de kit érdekelt, amikor elvittek az út végéig. Ami fél óra múlva már máshol volt, ugyanis nagyszabású útépítés folyt, épült a turizmus gőzerővel benzinerővel. Biztos vagyok benne, hogy amint teljesen elkészül az út, itt még több turista lesz, a környezet még szemetesebb lesz, és a hely varázslatos hangulata odavész.

Tikkasztó melegben sétáltuk le az utolsó pár száz métert a vízesések lábáig. A piaci rést meglátó, vállalkozóbb szelleműek már most feltolták ide büféskocsijukat. Az igazán előrelátóak pedig lehúztak egy kábelt a villanyoszlopról, és egy hideg italokkal teli hűtőszekrény mellett ülve keresik betegre magukat. Én úgy vettem észre, hogy ez egy party hely. Főleg fiatalok járnak ide, lazítani kicsit. Az ország több pontján is megfigyeltük már, hogy a grúzok a természetes vízforrásokat használják fürdőzőként. Klasszikus kép, hogy a folyóparton áll pár Lada, a nép pedig – az inni odajáró bocikkal együtt – vidáman lubickol a vízben. Számomra ez nagyon szimpatikus. Nincs feleslegesen túlszabályozva a rendszer, ami megtiltaná ennek lehetőségét. Nincs az a gátlás az emberekben, ami azon agyalna, hogy mit szólnak mások, ezért szabadon, önfeledten teszik azt, amit szeretnének.

Kinchkha vízesés
Kinchkha vízesés

Nagyon sok itt a vízesés, amik alulról és felülről is megközelíthetők. Az alul lévő szurdokszerű képződmények nagyon tetszetősek. Mi a legmagasabb vízesés aljában telepedtünk meg. Fáradt lábainkat a sziklák között összegyűlt hideg vízben áztattuk. Felmásztam a vízesés aljához a sziklákon, és hagytam, hogy hűtsön a vízpermet.

Nagyon szívesen maradtunk volna még, de már igen későre járt, a legmesszebbi ponton voltunk az otthonunktól aznap, és a hazajutás mikéntjéről fogalmunk sem volt. Valami majd csak lesz, gondoltuk. És lett is. Egy kisebb vízesés aljába megláttunk beállva egy taxit. Hogy mit keresett az autó az úttól távol, a fürdőző közepén, arról fogalmam sincs. Kérdeztük az árat Kutaisiig, amire 60 larit mondott. Sokalltuk, és roppant hatékony alkustratégiával levittük egészen 40 larira. A stratégia lényege az volt, hogy tudtam, hogy a nyakbalógómban épp 40 lari van, nagyon apróban. Az egészet kiöntöttem a kezembe, és úgy számolgattam, mintha az lett volna minden pénzem. Mutattuk neki a pénzt, vagyis hogy ha akarnánk se tudnánk többet fizetni. Rábólintott az ürge, és miközben bement a vízbe az autójáért, mi nagyon megkönnyebbültünk, mert egy elég nagy problémát oldottunk meg, sikeresen. Az út elején azon kezdtünk el aggódni, hogy túl simán ment a dolog, vajon hol lesz ebben az átverés? De nem volt semmi, azon kívül, hogy egy haverját is felvettük út közben. Az út olyan hosszú volt, hogy a vége felé én éreztem magamat kényelmetlenül az alkudozás miatt. 50 km-t tettünk meg egy elég keszekusza úton taxival, fejenként 2400 forintért. Aztán a szokásos 30-as marsrutkára felszállva, visszatértünk szállásunkra.

A környéken rengeteg barlang, kanyon, és vízesés van még. Csak ezeket végigjárni nem lenne elég a két hét, ami nekünk most az egész utazásra jutott. Következő állomásunk eredetileg Tbilisi lett volna, de tömeghez egyikünknek sem volt már kedve. Eldöntöttük, hogy a teljes hátralévő időnkben a Kazbegi régióban, hazai pályán, a hegyek között fogunk bolyongani. A hegyekben a klíma is jobb, kevesebb a vérszívó, és még szúnyog sincs annyi. Egy teljes napos, fárasztó utazás után meg is érkeztünk kiemelt úti célunkhoz.

Grúz publikus fürdőzés, és a csoda taxi
Grúz publikus fürdőzés, és a csoda taxi
Az Okatse kanyon alja
Az Okatse kanyon alja
A Kinchkha vízesés szurdokos része
A Kinchkha vízesés szurdokos része
Lábáztatás a Kinchkha vízesésnél
Lábáztatás a Kinchkha vízesésnél