Kutubu tó

Egy hosszú és fárasztó út után megérkeztünk a Kutubu tóhoz. Pápua Új-Guinea hivatalosan protestáns keresztény ország. Annak szinte minden ágazata fellelhető, de jelen van a katolicizmus is, illetve számtalan törzsi vallás, így valójában igen heterogén az összkép. A mi bázisunk egy misszionáriusok által épített telepen volt, közvetlenül a tó partjánál.

A telep kapujában furcsa látvány fogadott minket. Rengeteg szétlapított kólásdoboz hevert szanaszét a földön. Először környezetszennyezésnek, később egy általam meg nem értett művészeti irányzatnak gondoltam a jelenséget, de mint kiderült, arról volt szó, hogy az összegyűjtésükért és leadásukért pénzt kapnak valamilyen módon a helyiek. Szolid szálláshelyünk szobái két ágyból és sok bogárból álltak. A rovarokkal, főleg a pókokkal szemben volt egyfajta félelem bennem az utazás előtt, de elég hamar sikerült elengednem ezt a gátlást, és a továbbiakban egyáltalán nem zavartak. Sokkal jobban zavart például a berregő generátor, ami kitermelt annyi áramot, hogy elalvásig legyen világításunk, és hogy a fürdőszobának nevezett részbe vizet szivattyúzzon a tóból. Bár én sokkal jobban preferálom a tavakban, folyókban való fürdést, ami mindig a nap fénypontja. A víz egy nagyon alábecsült dolog, és valódi örömet tud okozni, ha hozzájut az ember, amikor az egyébként nem áll folyton rendelkezésére. A tisztálkodás után egy hosszú, földbe vájt lépcsősor vezetett fel a vízparttól, így mire felértem a szállásig, újból nyakig saras lettem, de ez már részletkérdés. Volt egy konyhánk is, aminek falán vallásos idézetek, és egy jesus is lord zászló volt a díszítés, valamint a hely szigorú szabályzata lógott a falon, ami főleg az alkoholizálás kérdéskörére fókuszált.

Reggel ellátogattunk a helyi iskolába. Először a legkisebbekhez mentünk be. A tanterem gazdagon fel volt díszítve ismeretet terjesztő táblákkal, térképekkel, fali plakátokkal, ami egy pillanata még vissza is idézte bennem az én kisiskolás koromat. Nagyon jó ötletnek tartom ezt a fajta dekorációt, ugyanis ha a gyerekeknek lankadna a figyelmük, akkor is olyan dolgokat látnak maguk körül, amiből tanulni tudnak. A terem szabályai is ki vannak függesztve, többek között olyan utasításokkal, hogy ne köpj a padlóra, ne káromkodj, ne lopj, ne verekedj. Figyelemre méltó, hogy az oktatás nyelve angol, és szabályként van az is rögzítve, hogy csak angolul lehet megszólalni az órákon. Mikor benyitottunk, épp matematika oktatás folyt. Az alapműveleteket gyakorolták, és be is mutatták nekünk a tudásukat, amikor az általunk a táblára felírt egyszerű számtani műveleteket oldották meg. A srácok nagyon aktívak voltak. Meglátszott, hogy nem tanítok gyerekeket, ugyanis a saját szemmagasságomba írtam fel a krétával egy szorzást, és nem értettem, hogy szegény kis srác miért csak állt szótlanul, és miért nem kezdte el annak megoldását. Aztán kicsit zavarba is jöttem, amikor belegondoltam, hogy én vajon tudnék-e még papíron osztani. Kikérdeztük őket, hogy mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek. A pilóta, az orvos, és az ügyvéd voltak a leggyakoribb válaszok. A tanárbácsiról ezen rövid idő alatt is leszűrhető volt, hogy szereti a munkáját, és lelkesen végzi azt. Még egy közösen előadott dallal is kedveskedtek nekünk, ami után mi már nem is zavartunk tovább.

Érdeklődő gyerekek a gazdagon berendezett tanteremben
Érdeklődő gyerekek a gazdagon berendezett tanteremben

Átmentünk a nagyobbakhoz, de a középiskolás korú srácok már sokkal visszafogottabbak voltak. Nem igazán válaszoltak, a mik akartok lenni kérdést is mintha már picit hitehagyottan fogadták volna. Fellapoztuk a munkafüzeteiket, amikben a való életben hasznosítható gyakorlati feladatok voltak, vegyesen. Például megadott dátumok alapján kiszámolni, hogy mikor lesz a következő telihold, térkép alapján megállapítani, hogy honnan származik a jamgyökér, vagy ha egy áramkörbe több izzó kerül bekötésre, akkor hogyan változik azok fényereje. Én sokkal inkább pártolom az ilyesfajta gyakorlati oktatást, mint a száraz múltbéli tények, szövegek bemagolását. Az emberi agynak nem a raktározási-, hanem a problémamegoldó képességét kellene inkább edzeni.

Épp egy dzsungeltúrára indultunk a déli tanítási szünet alatt, amikor egy csomó helyi diák gyűlt körénk. Alig vannak a környéken házak, település egy se, úgyhogy máig rejtély számomra, hogy honnan ez a sok gyerek. Megfigyeltünk egy érdekes metakommunikációs gesztust. Amikor Gábor elkezdte sorolni nekik a magyar találmányokat, amikkel mi segítettük elő a világ fejlődését, a Rubik-kockától kezdve, a golyóstollon át a transzformátorig, a helyiek elkezdtek a fogaik között ciccegni. Magyarán, ha valamit büszkén állítottunk, dicsekedtünk, akkor arra a reakció mindig a c-c-c volt. Ennek a megfigyelésnek nagyon örültem. Apróság, de mégis sokat hozzáadott a megismeréshez.

Pár srác velünk tartott, és együtt dagasztottuk a sarat. A fehér ember nem mindennapos látvány errefelé, így önmagában elegendő indokot szolgáltatott a lógásra a suliból. Aztán hamar kiderült, hogy a kultúracserén kívül a cigi kunyerálás is motiválta őket. Én ígéretet kaptam tőlük, hogy látni fogunk paradicsommadarat, és elvileg ők már hallották is a hangját, de megpillantani nem sikerült egyetlen példányt sem. Ez a túra megtanította nekem, hogy a vízálló, tűzálló, lélegző, és ilyen-olyan csodacuccoknak az éles gyakorlat során mennyire semmi haszna nincs. Lehet, hogy egy steril norvég laboratóriumban vízpermetet hintve a gore-tex cipőkre, azok valóban nem áznak át, de amint valóságos környezetbe kerülnek felhasználásra ezek a cuccok, azonnal kiderül, hogy értelmetlen parasztvakítás az egész. A legjobb döntés mindig a legegyszerűbb holmik vásárlása. Ha másért nem, legalább azért, mert azokat nem fogod sajnálni, amikor tönkremennek.

Folyón átkelés
Folyón átkelés

A túra végén a főúton kötöttünk ki, ahonnan jó öt kilométert kellett visszasétálni a telephelyig. Nagyon élveztem ezt a visszafelé sétát. Semmi zaj, semmi kiépítettség, semmi légszennyezés. Csak a gondtalan, könnyed séta a gyönyörű környezetben, miközben helyi kísérőinket faggattuk a különféle szokásaikról. Elszórva volt egy-két faház az út mellett. Illetve egy bolt, amiről csak akkor derült ki, hogy bolt, amikor bementünk, mert semmilyen felirat nem jelezte ezt. A védőrácson át itt is szinte csak üres polcokat láttunk, viszont amire nekem szükségem volt, azok pont voltak. Így vettem két halkonzervet, illetve hatalmas meglepetésre volt itt egy hátitáska is. Mivel az utazás területén rutintalan voltam, illetve a legminimalistább felszerelést hoztam csak magammal, ezért kis napi táska nélkül érkeztem, ami hiba volt. Mondjuk ahhoz képest, hogy olyan elvadult ötletem is volt indulás előtt, hogy egyáltalán semmit se hozzak magammal az útlevélen és a pénzen kívül, ez semmiség. Nagy örömmel vettem birtokba az új cuccomat, ami a fentebbi bekezdésben levont tanulságnak megfelelően a létező legegyszerűbb darab volt.

Remek délutáni program volt a hajókázás a tavon. Elég hűvös volt ugyan, és esőre is állt, bár itt mindig ez az általános kép. A pulóver is elkélt volna, főleg ahogy a motoros csónakban ülve arcunknak csapódott a szél. Gyönyörködtünk a tájban, és megnéztük a túlparti sziklafalra kihelyezett embercsontokat is. Régebben volt szokás, hogy a halottat elvitték egy barlangba, megvárták amíg lerohad róla a húsa, majd a csontjait megtisztítva kipakolták a tóparti sziklákra.

Amikor visszaértünk, adtunk pénzt a házigazdának, hogy az esti vacsorához szerezzen be a halat. Meg is vette, mi pedig a konyhából jövő illatokat megérezve egyre éhesebben várakoztunk az étkezőben. Először megérkezett a főtt rizs, amit pár hal követett. Miután megettük a halakat, a sercegő hangokat hallgatva vártuk a további adagot. Csakhogy az nem érkezett meg. Emberünk ezt úgy magyarázta, hogy a többi hal már túlságosan kicsi volt, és az nem jó, így inkább megették ők. Tehát mi adtunk neki pénzt, amin ő vett halat, amit aztán megettek. Megkérdeztük, hogy miért kis halakat vett, ha tudja, hogy az nem jó. Illetve kértük vissza a pénzünket, csak hát azt ő már odaadta a lányainak, cserébe, amiért elkísértek minket a túrára. Megtudtuk tehát, hogy a lehúzásnak nem csak az agresszív, hanem az elegáns formája is létezik errefelé.

Másnap reggel a rizs magában nagyon nem csúszott, ezért elmentem tejért, hogy tejberizst varázsoljunk belőle. A tej itt a borzasztó tejport jelenti, aminek nyilván semmi köze nincs a tehénhez. A tejporos puszta rizsről csak annyit, hogy remélem, soha többé az életben nem kell olyat ennem. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk a főút felé. Ugyanazon a hangulatos útszakaszon kellett menni, amelyen az előző nap tértünk vissza a túráról, csak most partnak fel. A part valahogy motivált engem, és nagy léptekkel, villámgyorsan felértem a kereszteződésig. Érdekes módon, ezzel azóta is így vagyok, partnak mindig begyorsítok. Nagyon élveztem ezt a reggeli sétát. A kellemesen hűvös időben gyönyörű látvány volt, ahogy a pára száll fel, hogy déltájt már újból masszív felhőréteget képezzen.

Reggel, a párás kereszteződésben várakozva
Reggel, a párás kereszteződésben várakozva

Ácsorogtunk az egy jármű per óra forgalomsűrűségű kereszteződésben, ahová közben helyiek is érkeztek. Az idős nénik szó nélkül lenyomták azt a pár kilométer partot, ami ide vezetett, majd leültek kötögetni. Annyi rutinunk már nekünk is volt, hogy ha az indulás csúszhat akár három órát is, akkor egy köztes megállóba érkezés időpontja még inkább bizonytalan. Az első arra járó autó el is suhant mellettünk, amiből tanulva, Gábor azonnal úttorlasz építésébe kezdett. A második teherautó a kőhalom miatt kénytelen volt lassítani, így ki lehetett faggatni a sofőrt, hogy mi a helyzet az utakon, látott-e valamerre buszt elhaladni. Nem sokkal később meg is érkezett a mi járatunk, ami ugyebár úgy indult el, hogy már teljesen tele volt. Vagyis egy tömött buszon kellett még tovább tömöríteni. A csomagtartót be sem lehetett rendesen csukni, és még úgy gyömöszölték bele pluszba az én hátizsákomat. Ismét beigazolódott az az állítás, hogy nincs olyan busz, amibe ne férne bele még egy-, vagy jelen esetben több ember. Félúton, Mendinél megálltunk harapni valamit. A vécézéshez a benzinkút mögé akartunk surranni, de egy kisebb tömeg a fejünket, és a pénzünket követelte emiatt, úgyhogy inkább villámgyorsan el is húztunk abból a városból.

Mount Hagenbe visszaérve a már ismert házikó és gazdái fogadtak minket. Egy szépséghiba volt, hogy a pár napja otthagyott cuccainkat meglopták. Még aznap este történt egy lehajtott fejekkel és nagy bocsánatkérésekkel tarkított számonkérés ez ügyben. Az indulatok csillapodása után elfogyasztottunk egy nagy adag, zöldségalapú vacsorát. Ennek következtében hajnalban meg kellett látogatnom a mellékhelységet. Dolgom végeztével a cipőmet levetettem odakinn, a ház feljárata előtt, mert nem akartam bunkó módon bevinni a sarat. Reggel, ébredés után, már csak a hűlt helye volt a cipőmnek. Én már abban a pillanatban tudtam, hogy sosem fogom viszont látni, mert lopták már el dolgaimat, és tudom, hogy így van ez. Megkérdeztem Emmáékat, hogy hol a cipőm, akik elhaló hangon azt felelték, hogy biztos elvitte a kutya. Ezzel a remek kifogással a pápuai koponya ismét színjelesre vizsgázott, merthogy a kutyák ugyebár párban viszik a cipőket. És történt mindez azután, hogy előző nap este ment a nagy szánom-bánom. Az idegeskedés helyett inkább a helyzet megoldásán gondolkoztam, hisz az a cipő volt az egyetlen lábbelim. Végül Gábor visszakérte a pár napja nekik ajándékba odaadott, leharcolt szandálját. 48-as méretű lábam a világ ezen részén nem előny, ugyanis kizárt dolog ilyen méretben cipőt kapni. Úgyhogy a következő két és fél hónapban ez, a már amortizációra szánt, világlátott szandál segítette minden léptemet, amire valahol még büszke is voltam.

Én, európai fejjel a lopás szót használtam az előző bekezdésben. De az ember azért utazik, hogy megtanulja más szemszögekből nézni a dolgokat, így hát én is próbáltam megérteni a történteket. Van egy nagyon fontos szabály ebben az országban, amit csak késve tudtunk meg: amivel nincs szemkontaktusod, az nem a tiéd. A magántulajdon, mint olyan, másként, vagy sehogy nincs értelmezve. Nem sokkal ezelőtt itt még teljességében a közösségi létforma dominált. Ott hevert egy cipő, éppen nem használta azt senki a közösségből, valakinek meg kellett, ezért elvitte. Gondoljunk bele, ez az ország kevesebb, mint egy évszázad alatt váltott a kőkorból a legmodernebb korba. Ezt az ugrást lehetetlen a helyén kezelni. És ezért olyan szürreális az egész ország. A törzsek dárdával és mobiltelefonnal indulnak háborúzni. A piacokon lehet kapni napelemes paneleket, de ételt nem. Megjelent a pénz, de nem tudnak számolni, a többség írástudatlan. Ha valamire rámondják, hogy ötven dollár, akkor fogalmuk sincs, hogy az milyen értéket képvisel, és lehet, hogy helyette egy szem almával is beérik. Betörtek a nejlonzacskós szemétkaják, de a csomagolást ugyanúgy eldobják, mint a banánhéjat, és nem értik, hogy az miért nem bomlik le, és miért alkot szeméttengert. Egész egyszerűen nincs meg ezeknek a dolgoknak a kultúrája. Nem volt idő rá, hogy kifejlődjön. És ezért igenis a nyugat a hibás. Hisz az akarja meghódítani a még nem telített piacot, a fogyasztói társadalom minden termékével és szolgáltatásával, amikre egyébként egyáltalán nem is lenne semmi szüksége az ország lakóinak, tökéletesen meglennének nélkülük. Persze, ettől a lopás az még lopás.

A képekért köszönet Vándorboynak!

A szétlapított kólásdobozok összegyűjtésével pénzhez jutnak
A szétlapított kólásdobozok összegyűjtésével pénzhez jutnak
A suliból lógó srácok
A suliból lógó srácok
Egy házikó az út mellett
Egy házikó az út mellett
Tollas fejdíszű helyi
Tollas fejdíszű helyi
Egy másik érdekes figura
Egy másik érdekes figura
A tanterem szabályai
A tanterem szabályai