Luang Prabang

A város a túlpörgetett turizmus, és az ebből fakadó kellemetlenségek miatt nem lopta be magát a szívembe. A turisták száma nincs arányban a látni- és csinálnivalók számával. A város környékét viszont érdemes felfedezni.

Már Vang Viengben is füstölögtem az odalátogató külföldiek áradatán, pedig az még hagyján. Luang Prabang az UNESCO világörökség része, hetvenezer helyi lakosára jut évi hétszázezer turista. Aznap, hogy megérkeztem, kisétáltam az éjszakai piacra, és azonnal éreztem, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki. A hatalmas forgatagban szinte csak turistákat láttam, tájidegen francia és német szavak karistolták a fülemet. Az éttermek, bárok, pizzázók, cukrászdák mind inkább Európára emlékeztettek, Laosznak még nyomát sem találtam a belvárosban, ezzel párhuzamosan itt az árak is európai szintre emelkedtek.

Haw Pha Bang
Haw Pha Bang

Az egészben azt nem értem, hogy miért jönnek ide emberek egyáltalán. Mert igazából nincs itt semmi. A templomok gyönyörűek, de az van mindenhol az országban. Azokon kívül pedig a városban tényleg nincs semmi érdekes. Szerintem azért jön ide ennyi turista, mert sok turista jár ide. Egy öngerjesztő folyamat ez, ami révén a kényelmes utazóközönség úgy tartózkodhat Laosz területén, hogy igazából nem kell az országgal érintkeznie. Mindenki hasonló környezetben csinálhatja pontosan azt, amit odahaza is csinálna, és közben mély beszélgetéseket folytathat honfitársaival arról, hogy milyen is Laosz.

Az első napomon a templomokat vettem sorra. A szandál levetése előtt mélyebben a zsebembe kellett nyúlnom, mint a fővárosban (20.000 kip), de ez még hagyján. A templom melletti szomszédos épületbe már egy újabb jegyet kellett volna vásárolnom, szintén emelt áron. Van a városban 34 templom, számolgattam, hogy nem lesz ez így jó. És a pénz csak egy dolog. A leghíresebb templomok, mint például a Wat Xieng Thong teljesen élvezhetetlenek voltak a hatalmas tömeg miatt. Szó szerint ömlöttek befelé a csoportok a látnivalókhoz. Ráadásul a jegyek megvételével az ember egy szuvenírárusokkal teli helyre érkezik, még a kolostorok udvarai is vackosakkal vannak teli, ez pedig a legundorítóbb turistagettók jellemzője.

Wat Xieng Thong belülről
Wat Xieng Thong belülről

Ennek ellenére mégis lehetséges magányra lelni pár templomban. Van pár egyszerűbb, szakadtasabb épület, ahová nem kell belépőt sem fizetni. Megfigyeltem, hogy turisták csak oda mennek, illetve csak oda viszik őket, ahol jegyet kell váltani, mert csak pénz kifizetése révén érzik azt, hogy kapnak valamit. Ajánlom kedvenceimet, a Wat Sirimoungkhoun Sayaram, és a Wat Khili templomokat. Remek hangulatuk van. Bennük ültem meg, és hát volt mit lecsendesíteni magamban. Úgy vélem, teljesen felesleges a top csillivilli templomokba betérni. Teljesebb élményt lehet kapni a lelketlen tömegtől távol. A megspórolt sokszor húszezer kipet pedig be lehet dobni egy szegényesebb templom adománydobozába.

A nap végén felmentem a város közepén lévő, híres Phou Si dombra. Az emelt árú belépő kicsengetése után, a felvezető lépcsőkön és a sztúpa körüli kis részen úgy ezren lehettünk. Lőttem két fényképet és jöttem is le, egészen borzasztó élmény volt. Az, hogy egy szemétdomb volt az egész, már nem is lepett meg. Laoszban bokor nem is bokor műanyag flakonok és sörösdobozok nélkül. De persze itt is jelen vannak a kismadarakat gyűszűnyi helyen fogva tartó helyi éhenkórászok, akiktől a teljesen agyhalott turisták pénzért megvesznek egy kalitkát, hogy a szerencsétlen, még repülni sem tudó madarakat az örömittas szabadon engedés után az első macska a földön megegye.

A város látképe a Phou Si dombról
A város látképe a Phou Si dombról

Másnap meglátogattam a helyi UxO Centert, hogy egy kis háborús tematikával javítsak a hangulatomon. Nem rossz a kiállítás, de a fővárosi részletesebb. Hogy mit élhettek át az emberek az alatt a tíz év alatt, amikor a hozzátartozóik, az állataik és a földjeik robbantak darabjaira körülöttük, azt úgysem lehet pár statisztikai adattal átadni. A világ legbombázottabb országának lakóitól igazán példamutató, hogy mindenféle erőszakot nélkülözve hívják fel a figyelmet a történtekre. Az éjszakai piacon a hatástalanított bombák alapanyagaiból készült kanalakat, kulcstartókat és egyéb kedves használati apróságokat árulnak. Mellettük egy tábla hirdeti, hogy "Vegyétek vissza a bombákat!".

Vegyétek vissza a bombákat!
Vegyétek vissza a bombákat!

Luang Prabang két éjszakai piaccal is bír. A That Luangnál lévő nagy térre a helyiek járnak. A nagyobbak ott fociznak a betonon, a kisebbeknek van játszótér, a standok pedig elég szellősen állnak, nincsenek sokan. A Sisavangvong utcai piac pedig a turistáknak szól. Délután ötkör zárják el a forgalom elől, és 5:10-kor már áll az összes stand. Sötétedés után hatalmas a tömeg, alig lehet férni a sorok között. A szokásos apróságokon kívül volt pár dolog, ami a kedvességével még az én antikacatos pajzsomon is áthatolt. A gyerekek által varrt és hímzett textil tárgyak. Például ruhából készült lapozható könyv, minden oldalán egy-egy állatos mintával. Egy erszényt vettem, bivalyos hímzéssel, amit már be is fogtam használatra. Alkudni könnyű, és kell is.

Lacikonyha az éjszakai piacon
Lacikonyha az éjszakai piacon

Ami még vonzó az éjszakai piacban, az a lacikonyha részleg. Az éttermekhez képest töredékáron lehet jóllakni az utcai kifőzdéknél. A piac utcájára merőleges sikátort kell keresni. 15.000 kipért, vagyis kevesebb, mint 500 forintért annyit szedhettem a vegetáriánus asztal ételei közül, amennyit csak akartam, akár többször rájárva. Ennél olcsóbban egészségesen jóllakni szerintem sehol a világon nem lehet. A fura színű és állagú édességekre nem szabad rászaladni, akármennyire is kívánja a szem. Egyedül a kókuszos gofrit tudom ajánlani, pusztán fogyasztva. Amiről még nem lehet lejönni, az a rizskarika. Egyetlen összetevője a rizs, meg esetleg az olaj, amiben kisütik. Minden kajáldánál fel van akasztva belőle pár darab, harminc forintért lehet letépni egyet.

Mivel a város nem tetszett, és ennél többet nem is rejtett magában, biciklit béreltem, hogy bejárjam a környékét. A bérleti díj több, mint a duplája volt a fővárosi áraknak. Először a tíz kilométerre lévő Nahm Dong Parkot vettem célba. A várost elhagyva ócska földutak vannak, amik a megfelelő minőségű mountain bike nélkül nem járhatók. Az előző napon a városba való közlekedésre az olcsóbb, legegyszerűbb, egysebességes városi bringát béreltem, na az ide már nem felelt volna meg. A rossz terep kombinálódott a meredek parttal, így mire odataláltam a parkhoz, a reggeli edzésprogramot le is tudtam.

A Nahm Dong park botanikus kertje
A Nahm Dong park botanikus kertje

A park gyönyörű, csendes és rendezett. A recepciónál a jegy megvételekor érdemes térképet is kérni, mert nagy a terület, két órát is simán el lehet tölteni benne. Az első állomás egy igényesen és hangulatosan kialakított botanikus kert. Nagyon megfogott. Többször is bejártam, mert olyan megnyugtató volt a növények között lenni. Megélt itt a stevia, a ginzenng, és a feketebors is. Ezután imbolygó függőhidakon haladtam, majd a róluk fentről látott vízesésekhez sétáltam le. Élveztem a természetet és hogy nincs tömeg körülöttem. Tovább haladván, egy kis erdei sétát követően a Laosz területén élő négy nagyobb etnikum lakóépületének jellegzetességeit figyelhettem meg. Valós házak voltak felépítve, szöveges instrukciókkal kiegészítve. És volt még egy kis állatpark is, ahol egy számomra ismeretlen, őz szerű növényevőt etettem a kerítésén kívülről tépkedett friss fűvel. A hely teljesen családbarát, mindenhol vannak kiülők, bárhol meg lehet állni élvezni a tájat. Kajáldák és kávézó is van a területen belül, ráadásul olcsók. A rizst és a hatalmas csupor mangó shaket egy vízesés mellett lehetett elfogyasztani. Ezt a parkot mindenkinek ajánlom.

A Nahm Dong park egyik kis vízesése
A Nahm Dong park egyik kis vízesése

A park után a Tad Thong vízesés felé tekertem tovább a porban, de mivel az út mellett pocsolyában dagonyázó vízibivalyokat véltem felfedezni, ezért leragadtam jó időre. Aztán mentem tovább, de rögtön egy eperfarm állított meg. Betértem, közölték, hogy most épp nincs szezonja a gyümölcsnek, de azért egy kilónyit így is összekapartak nekem. Mentem tovább, de mivel kis falvak következtek, és általában vagy az udvarokon vagy kinn a határban tutira van bivalyuk, így hagytam a vízesést a csudába, nem is mentem már tovább. Bicikliztem a vidék poros útjain és közben a tájat és az állatokat figyeltem, ennél több nem is kellett nekem. Igazából nem is értettem, hogy mit keresek én városokban. Az én templomom a természet.

Sárfürdő
Sárfürdő

A várostól keletre, 13 kilométerre van a Tad Sae vízesés. Az oda vezető út lelketlen, és nagy a forgalom, így a bicikli kilőve. Így maradt a tuk-tuk maffiával való alkudozás. Lehetett alkudni, de kőkeményen bele kellett állni a korrektnek gondolt árba, és legalább kétszer sarkon kellett fordulni és otthagyni őket, hogy jobb ajánlatokkal jöjjenek utánam. Olyanokkal érveltek, hogy Amerikában meg Ausztráliában egy kilométer fuvar mennyibe kerül. Én felvilágosítottam őket, hogy ez itt nem egészen Amerika. Amivel még lehet támadni, azok a távolsági buszjegy árak, hogy 200 kilométerre kerül annyiba a fuvar, mint amennyit ő kér 13 kilométerért. Ott lehet hagyni őket azzal a mondattal is, hogy inkább bérelek egy motorbiciklit és megoldom magam. Az is fontos még, hogy ott kell leállni alkudni, ahol több tuk-tukos is van a környéken, hogy versenyhelyzet legyen, ne monopólium. Úgyis lesz egy közülük, aki a végleg elköszönő turista után ered egy valóban korrekt árral. Egy-egy alku után meg szoktam kérdezni magamtól, hogy én csinálnám-e annyiért, amennyit kialkudtam. És ha a válasz az, hogy nem, akkor számomra jó alku köttetett. Egy oda-vissza fuvart dumáltam le, kétórás várakozással. Aztán jött a hajós maffia, mivel a helyet csak úgy lehet megközelíteni, hogy előtte három percig hajózni is kell. Mondjuk ők fix áron lopják az embert. Aztán jöhetett a vízeséshez a belépő. Szóval a tömegturizmusban az a baj, hogy kiépül köré ezernyi vérszívó, és a legegyszerűbb programok is kínlódássá válnak.

Tad Sae, második vízesés
Tad Sae, második vízesés

Maradtam volna tovább is, mint két óra. Egy komplett vízesés rendszer a Tad Sae. A Houay Se folyó mentén, több kilométeren át lehet túrázni. Végig kisebb-nagyobb, hol szűkebb, hol szélesebb vízesések vannak rajta lépcsőzetesen. Még most, a száraz évszakban is látványos volt, a nagy esőzések alatt ez szenzációs lehet. És bárhol bele lehet menni fürödni.

Majd másnap jött a Kuang Si vízesés, és rátrompfolt. Tanulva a hibámból, ezúttal már csak oda fuvart szerveztem, és jól is tettem. Sosem godnoltam volna, hogy egy vízesés egész napos program is tud lenni. Többszáz méteren át, ezernyi kisebb-nagyobb, lépcsőzetes vízesés és türkízkék fürdőhely van, majd az egész legvégén egy hatalmas, zajos, káprázatos zuhatag. Az órán át tartó bámulás közben kellemesen hűs vízpermet tette még kellemesebbé az élményt, amit még a turisták hada sem tudott elrontani. Leültem egy padra a vízeséssel szemben, és a műélvezet közben elrágcsáltam a betárazott rizskarikákat. Fel is lehet menni az egész tetejébe, de semmi értelme, mert fentről épp nem látni semmit. Ez volt életem eddigi legjobb vízesése.

Kuang Si vízesés
Kuang Si vízesés

Nem messze tőle található egy bivalyfarm. Egész pontosan egy tejüzem, mégpedig Laosz első és egyetlen tejüzeme. Befizettem egy körbevezetésre. Nagyon szép és tiszta környezetben tartják az állatokat. Nem csak bivalyt, hanem malacokat, nyulakat és csirkéket is. Lehetett etetni őket, simogatni, és fürdetni is, miközben a már öt éve ott önkénteskedő srác magyarázta a farm lényegét. Nem tulajdonolják, csak bérlik a bivalyokat a környékbeli farmerektől, akik így pénzhez jutnak. A tejüzem meg abból jut pénzhez, hogy a megtermelt kitűnő minőségű bivalytejet és az abból készült termékeket eladja az elitebb hoteleknek és szupermarketeknek. A bemutató végén kóstoló is járt, szenzációsan ízletes ricotta tortát és fagylaltot kaptam. De az egészben a legjobb az volt, hogy ott lehettem a szeretett állataim közelében, vakarhattam és locsolhattam őket, jobbá téve a napjukat.

Ferdinánd, az indiából származó murrah bivaly is élvezte a locsolást
Ferdinánd, az indiából származó murrah bivaly is élvezte a locsolást

Úgy terveztem az utazást, hogy Luang Prabangban legyek amikor lejár a 30 napos visa on arrival, mert itt könnyen meg lehet hosszabbítani. Az olcsóbbik módszer az lett volna, ha szárazföldön elhagytam volna az országot, majd tíz másodperc múlva visszatértem volna egy újabb 30 napos vízummal az útlevélben, de bármelyik határátkelőtől itt voltam épp a legtávolabb. Az eljárás gördülékenyen zajlott. Egy nap hosszabbítás 20.000 kipbe került, és a következő munkanapon délután lehetett menni a leadott útlevélért. Ha lejárat után történt volna a hosszabbítás, akkor büntetésként 10 USD-t kellett volna fizetni minden vízum nélkül töltött napért.

Luang Prabangot nyugodtan ki lehetne hagyni, de mivel az ország északi részének központi helyén van, ezért úgyis mindenki áthalad rajta. A nong khiawi buszjegyem megvásárlása után ültem a váróban, és a jegyárussal beszélgettem, aki élénken érdeklődött Magyarország után. Mondta, hogy nem sok magyar jár errefelé, majd az időjárásunkról kérdezett. Nagyon fura volt látni egy középkorú emberen azt, hogy fogalma sincs arról, hogy milyen lehet a hó. Olyanokat kérdezett, hogy a hó keveredik-e a földdel. Mondtam, hogy a hőmérséklettől függ, ha olvad akkor sár lesz, de ha hideg van, akkor külön réteget képez. És láttam a szemében azt, hogy számára ez információ. Megkérdeztem, hogy mi volt a leghidegebb, amit ő életében megtapasztalt. +7 fokot mondott, de akkor már nagyon fázott. Milyen lehet nem ismerni a havat?

Wat Xieng Thong
Wat Xieng Thong
Wat Aham
Wat Aham
Fizetős híd
Fizetős híd
Készül a finom mangó shake
Készül a finom mangó shake
A bicajozás mindig, mindenhol jó program
A bicajozás mindig, mindenhol jó program
A meseszép Nahm Dong park
A meseszép Nahm Dong park
A Kuang Si vízesés egyik szakasza
A Kuang Si vízesés egyik szakasza
Ételektől roskadozó asztal az éjszakai piacon
Ételektől roskadozó asztal az éjszakai piacon
Minden napszakban tápláló túlélőkaja harminc forintért
Minden napszakban tápláló túlélőkaja harminc forintért