Renjo La

Kis namchei szusszanó után nekiveselkedtem a harmadik hágónak. Megismerhettem a régió legkevésbé járt völgyét, majd a Renjo hágó küzdelmes átszelése után megállapítottam, hogy északon a helyzet változatlan.

Thame irányába négy és fél évvel ezelőtt is kitúráztam, de ezúttal más volt a körítés. Akkor már reggel borult volt, és szeles havas esőben értem fel a faluba, ahol életemben először gyűjtöttem be közvetlen tapasztalatokat arról, hogy a hegyekben hideg van. Most verőfényes napsütés mellett szemlélhettem a tájat. Ismét játszhattam kedvenc nosztalgia játékomat, vagyis pontosan ugyanazon fényképek elkészítését, mint évekkel ezelőtt, hogy a különbségeket összevetve szűrhessek le tanulságokat. Az alábbi kép is egy ilyen utána/előtte montázs a Bhote Koshi folyó medrének egyik szakaszáról. A képre kattintva ide-oda lehet váltogatni a jelen és a múlt között. Nem tudom megmagyarázni miért, de fantasztikus érzés látni azt, hogy a kövek és a bozótok ugyanúgy állnak mozdulatlanul, dacolva minden viszontagsággal, még ennyi év elteltével is. Talán azért lelem benne örömömet, mert rohanó világunkba becsempész egy kis állandóságot, biztos pontot. Összepacsizás a sziklákkal és a múlttal, annak örömére, hogy még mind itt vagyunk. Az őszi évszakból fakadóan a növényzet bujább és színesebb volt, és több víz folyt a mederben, de azon kívül szinte minden változatlan maradt:

Bhote Koshi egy szakasza 2020 márciusábanBhote Koshi egy szakasza 2015 októberében
A képre kattintgatva láthatóak a Bhote Koshi egy kis szakaszáról 2020 márciusa és 2015 októbere közötti változások!

Sorba haladtam az összes kis településen, és a természettel ellentétben, a humán élettérben elég sok változásra lettem figyelmes. Mintha több lenne a villanyoszlop, a kábelek, meg a parabola antenna. Thamoban már közvilágítás is volt, ami itt teljesen fölösleges és értelmetlen fényszennyezés csupán, de gondolom valaki itt is megnyerte a pályázatot. Az utcán az összes porban fetrengő az okostelefonját nyomkodta, és agyhalott videók kihangosított nézésével tompította azt, amije eleve nem volt túl éles. Legutóbb ilyen sem volt még. Szóval elérte a régiót a "fejlődés".

A masszív partra Thamo és Somare között nem emlékeztem. Az utána következő óriási falfestmények, és a zubogó folyó felett a híd sokkal élesebben éltek az emlékeimben. Talán itt láttam a leghosszabb imazászló láncolatot. Minimum ötven méternyi zászlósor ívelt át a völgy felett, még a festmények felől indulva a túlpart zigzagjáig. Nagy meló lehetett kihúzni. Nagyon lassan haladtam egész nap, de nem bántam. Így sem tartott tovább négy óránál felérni Thamébe.

Thame kolostora a hegyoldalban, és az út a Tashi Lapcha hágó irányába
Thame kolostora a hegyoldalban, és az út a Tashi Lapcha hágó irányába

Ismét a Thame View szállást választottam, mint anno. Kapásból felismertem mindent. A bejárat előtt csobogó kis patakot, odabenn az étkezőt az állatos plakáttal, a régi szobámat ahol vacogtam. A mosdó mellé hibás angolsággal kifüggesztett mosást tiltó felszólítást mosollyal az arcomon előre vártam, és az is ott állt, pont ugyanúgy. Ezek az apró momentumok megédesítették a napomat.

Épp az ebédemet fogyasztottam, amikor beérkezett az a banda, akiket a Cho La hágón is láttam átkelni, meg előte Gorak Shepben is. Ők a Renjo hágó felől érkeztek, és Namchébe tartottak, tehát sorba csinálták meg mindhármat. Ekkorra azért már elterjedt a híre annak, hogy nem adnak ki vízumot Nepálba a vírus miatt, ezért nem is lepődtem meg, hogy ugyanazzal a hat emberrel futottam össze mindenhol. Sokkal többen aligha lehettünk idefent a nemzeti park területén belül. Eleve kevés turista volt, de azok nagy része is beparázott és lemenekült. Ezek után nagyon családias hangulatú napok következtek, épp úgy, ahogy én szeretem. Micsoda mázlim volt megint. 2015-ben a hatalmas földrengés miatt volt kevesebb turista, most meg a vírus miatt szinte teljesen kiürült völgyekben bóklászhattam, zavartalanul.

Délután kisétáltam a hegy oldalába épített kolostorhoz. Onnan megy tovább az út a legendás Tashi Lapcha hágóhoz, ami egy másik régióba, Rolwalingba visz át. Egynapos kitérő erejéig érdemes lehet ellátogatni Thyangboig, a legutolsó faluig a hágó előtt. Vagy a Sunder Peak-et is meg lehet mászni, aminek szintén a kolostortól kezdve lehet nekivágni. Én ezeket a mellékküldetéseket ezúttal kihagytam, mert terveztem még Thamébe visszajönni később.

Thame látképe a kolostor irányából
Thame látképe a kolostor irányából

Visszasétáltam Thame tetejébe, és naplementéig csak nézelődtem. Néztem, ahogy az emberek dolgozgattak. Március közepén a krumpliültetés volt soron. A művelet úgy zajlott, hogy az asszonyok végezték a munka fizikai részét, tehát lazították a megkeményedett földet, és ásták a mélyedéseket, amikbe az ülő férfiak pontos dobásokkal juttatták bele a krumplikat. Minden faluban ezt a munkamegosztást figyeltem meg. Közben az állatkák próbáltak legelni, de még mindig nem nagyon volt mit. Néztem nyári képeket a környékről, és nem hittem a szememnek. Annyira zöld itt minden monszunidő alatt, hogy az Alföld elbújhat mellette. Az állatok ekkor raktároznak be, a telet meg valahogy átvészelik. Ha valaki egy vagány túrát akar magáénak, és az Everest régiót igazán különleges állapotában akarja látni, jöjjön ide monszun alatt. Turistával garantáltan nem fog találkozni, és egy olyan irigylésre méltó élményben lehet része, ami keveseknek adatik meg.

Vendéglátóim a vacsorára rendesen befűtöttek csak nekem a kályhába. Két órán át élvezhettem a perzselő meleget. A sajtos-tonhalas pizza szuper volt, raktak rá anyagot bőven, amit a saját jaksajtommal is kiegészítettem. Utána egész jó, picit íztelen almás pitét küldtem le, de a nem tolakodó ízvilág jól állt a pitének. Jó volt teljesen egyedül ücsörögni a melegedőben, a személyzet sem nézett rám. Hallgattam az óra kattogását, néztem a régi bútorokat, az állatos plakátot, a díszítéseket, és a semmivel múlattam az időt.

Jak karaván halad Lungdrenből Thame felé
Jak karaván halad Lungdrenből Thame felé

Még jó, hogy kicsivel 7 előtt ébredtem, mert 7-kor rákezdtek egyfajta monoton mormolásra, amit túlcifrázott krákogásokkal színesítettek. Itt a Thame körüli völgyekben éreztem a legmélyebb elkötelezettséget a vallási hagyományok iránt. Akik elhaladtak mellettem az utakon, mind mormoltak valamit.

Jó érzés volt nekiindulni Lungdren felé, mert ezzel teljesen új utat fedezhettem fel, megadatott az újdonság varázsa. Ez egy alig járt völgy, általában csak a Renjo hágót teljesítők érintik, és ők is csak lejtmenetben átrohannak rajta. Nem túl látványos, semmi különlegességet nem tartogató kietlen táj, épp ezért tetszett meg. Nagyon jót lehetett csak úgy bandukolni benne. Sok teaszünetet iktattam be. A legnagyobb kharkát, vagyis alpesi legelőt is itt figyeltem meg. Kőkerítésekkel elhatárolt parcellák százai, bennük néhol omladozó kő- és vályogházakkal. Megnézném ezt a helyet akkor, amikor a flóra gazdag, és tele van állatokkal.

Kharka Tarangarban
Kharka Tarangarban

Négy és fél óra alatt értem Lungdrenbe. Joao ajánlott egy szállást korábban, és meg is fogadtam a tanácsát. A legelső épületbe, a Kongde View Lodgeba tértem be. A lecuccolás után kimentem sétálni egy órácskára, hogy megnézzem a hágóra vezető út elejét. Úgy tűnt, hogy triviális, de volt bennem egy kis tartás, vagy inkább egészséges izgalom a másnapi túra miatt.

Mivel kora délutántól nagyon szeles és hűvös lett, odabent foglaltam el magam. Az egyik sarokban könyvek sorakoztak. Általában a túrázók hagyják a házakban a már kiolvasott nehezéküket. Ráleltem egy mindenes könyvre. Minden benne volt! Ábécé sorrendben, egyfajta Ablak-Zsiráfként tartalmazta az összes információt, ami a világon fellelhető. Ráadásul a bődület vastag kötet az N betűvel kezdődött. Rengeteg ábrával, térképekkel, táblázatokkal, apró betűkkel, sűrűn adagolva az információt. Én az ilyen könyveket órákig tudom nézegetni, lapozgatni, anélkül, hogy elolvasnék belőle egyetlen betűt is. Ha nem jelentett volna súlyos plusz kilókat, magammal vittem volna.

Joao kommentárként azt fűzte ehhez a szálláshoz, hogy a tulaj bácsi részeg volt és vicces. Szerintem ő nem volt részeg, csak nagyon furán beszélt. Folyamatosan pörgette az angolt, de képtelenség volt megérteni a szavait. Minden tizedik szóból kellett kihámozni a közlendő információ lényegét. Bedurrantották a kályhát, bár egy ideig csak füstölt, kissé nehezen indult be. Ismét csak miattam, mert más nem volt itt sem. Rendeltem vacsorát, és az egyik asztalt odahozták a tűz mellé, hogy ott egyek. Isteni pizza jött ki a konyhából, illetve egy fojtós almás pite.

Rengeteget beszéltem az öreggel, de sokszor kellett úgy tennem, mintha érteném, amit mond. Így inkább megmutattam neki és kedves nejének a jakos képeimet a telefonon. Meséltem nekik az Alpokról, hogy Európában is vannak nagy hegyek, és hogy ott is élnek jakok. Kérdezgettem őket az állatokról, sok érdekeset lehet tanulni az itteni öregektől. Ők örültek a képeimnek, én meg annak örültem, hogy ők örülnek neki, és hogy én is adhattam valamit. Kérdezgetett arról, hogy a többi völgyben hány turistát láttam, jön-e valaki errefelé. Elkeserítő válaszokat kellett adnom a vendégsereget és ezáltal a bevételt idén tavasszal nélkülözni kényszerülő háziaknak. Aztán megkértem az öreget, hogy varrja meg a kesztyűmet. Azt mondta, reggelre kész lesz. Ezen a családias hangulatú estén, a tányérok kiürülése után, a tűz kialvásáig lapozgattam a mindenes könyvet. A szobámba igyekezve az asszonyság adott egy meleg vizes flaskát is, amire végképp nem számítottam.

Házak Tarangarban
Házak Tarangarban

Beraktam a hálózsákon belülre a flaskát, hogy melegítsen, de az éjszaka közepén felébredtem, és inkább kivettem azt, nehogy kiszakadjon és eláztassa a hálózsákomat, mert akkor nekem végem. A megbeszéltek szerint, reggel 6:30-kor már várt a reggelim és a megvarrt kesztyűm az asztalon. Almás zabkásából nyertem az erőt a nagy feladathoz. Alaposan beraktároztam meleg teával is az útra, és volt még sajtom is. A számla rendezésekor felfelé kerekítettem, mert ezen az isten háta mögötti szálláson tapasztaltam a legnagyobb vendégszeretetet az egész túrám alatt. Megfogadtam, hogy ajánlani fogom őket másoknak is, úgy, ahogyan nekem is ajánlották őket.

6:45-kor már úton is voltam, mert ezer szint emelkedéssel kezdett a túra, és próbáltam a hágót még olyan állapotban elérni, hogy lehessen látni is onnan valamit. Nagyon hideg volt, alig tudtam befűteni magam, partmenetben is fázott a kezem. Elég jó tempóban haladtam, mert még csak fél órája mentem, de a falu már jócskán alattam látszott. Nagy csipogásra lettem figyelmes. Hófoglyok sokasága szaladgált a földön és csipogott szüntelen. Hasonlítottak a királyfoglyokra, szintén tömzsik voltak, és szintén nem repültek. De ők még mintha fel is fújták volna magukat, gondolom a hideg ellen védekeztek így. Feldobták a reggelemet.

Korán indultam a Renjo hágóra, Lungdren még árnyékban
Korán indultam a Renjo hágóra, Lungdren még árnyékban

Hamar felértem abba a magasságba, ahol már elért a Nap fénye. Innentől bemelegedve, légszomj nélkül, jó kedvvel haladtam az üres tájban. Elértem egy pontot az első kiülő környékén, ahol teljesen csendben, egyedül, nagyon jó volt létezni és teázgatni. Ritkák ezek a pillanatok, meg kell becsülni. Az első nagy part itt véget is ért, ezután egy fennsíkra lyukadtam ki. A hóréteg kezdett vastagodni, és nyomokat is csak nyomokban láttam, de élveztem a magányos battyogást a néma, teljesen szélcsendes hegykatlan ölelésében. Itt is volt két tó, de mindkettő fagyott volt, és hó borította a felszínüket. A hágóra vezető nagy kaptató előtt ismét beiktattam egy pihenőt, ettem sajtot és ittam teát, hogy a táska könnyebb legyen, én pedig erősebb.

Akárhogy fürkésztem, nem láttam lentről imazászlókat, így csak tippeltem, hogy melyik lyuk lehet a hágó. Megkezdtem az emelkedést, de kitaposott út híján sokszor a mély hó fogságában találtam magam, ami sosem öröm. A szint nem akart fogyni, itt-ott sajnos kicsit el is tévedtem, szerintem még a teljesen fedett Angladumba tó felületén is korzóztam. Mindezek tetejébe lentről a völgyből elkezdtek beúszni a felhők, a korai időpont ellenére. Kezdett leromlani a túra élvezeti értéke.

A Renjo hágó a sziklaoszlop mögött van
A Renjo hágó a sziklaoszlop mögött van

Joaoék elsőként ezzel a hágóval próbálkoztak, de annyira reménytelen körülményekbe futottak bele, hogy kénytelenek voltak visszafordulni, és a három hágónak a másik irányból estek neki. Így fordulhatott elő, hogy később összetalálkoztunk. Számomra nem volt kérdés a hágó elérése, annak ellenére sem, hogy derékig érő hóban kellett nyomatni, amit szívből rühellek, mert szétázik és szétfagy a cipőm meg a zoknim. Megkezdtem a nagyon meredek emelkedőt a falban. Néhol kilátszott a sziklákból, hogy elvileg lépcsőzetes lenne ez, de most a hó és a jég kitöltötte a fokokat, így nagyon rossz volt haladni. 5200 felett a légszomj is beköszönt, amire felettébb mérges voltam, mert nem értettem, hogy miért nem szokta már meg teljesen ezt a magasságot a szervezetem. Aztán betódultak a felhők, aminek köszönhetően semmit sem láttam, ekkor már eléggé elment a kedvem. Ha valaki szintén nem találná az utat, van egy messziről is látható, hatalmas, narancssárga kőoszlop, azt kell megcélozni, rögtön mögötte van a hágó.

Öt és fél óra menet után értem fel az 5360-as átjáróra. A keleti oldalon nem volt teljesen veszve minden, relatíve jó látvány volt az Everest irányába. Sok volt a felhő, de azért a lényeget ki lehetett szűrni. A felhők gyors mozgása miatt mindig más-más részek látszottak tisztán, és a sok puzzle darabból összeraktam a fejemben a teljes képet. Pár fokkal más szögből látszott innen az Everest, mint a Kala Pattharról, és máris tök más volt a kinézete. A Cholatse-Taboche páros is nagyon szép arcát mutatta, de látszott a Makalu is. A szálláson az öreg azt mondta, hogy nagyon tiszta időben innen még a Kancsendzönga is kivehető. Hát, erre nem vennék mérget, hisz az mégiscsak 150 kilométerre van, de ki tudja. A közelben odalenn az ismerős Gokyo tó fehérsége fénylett. A túloldalon remek kilátás volt a felhőkre, illetve a Rolwaling láncolat számomra csupa ismeretlen hegyeire, amelyek közül a Tengi Ragi Tau a legfeltűnőbb.

Kilátás a Renjo hágóról Gokyo irányába
Kilátás a Renjo hágóról Gokyo irányába

A hágón való piknikezés közben kedvenc madaraim dobták fel a hangulatomat. Szédítő könnyedséggel ugrottak bele a semmibe a havasi csókák, majd nyitott szárnyaikat sem mozgatva vitorláztak kecsesen az égen. Oly egyszerű számukra bármilyen távolság és magasság megtétele, irigyeltem őket. Gokyo közelinek látszott, csak egy kis ereszkedés, gondoltam. Azt hittem, hogy a nap nehezén túl vagyok, pedig a java csak ekkor következett. Volt egy kis meredek, de az hamar véget ért. Utána viszont a poklok pokla szabadult el.

Akkora hó volt mindenfelé, hogy magasabb volt, mint én. Kitaposásokat nem láttam, vagy csak néhol, amik a semmibe vezettek. Megesett, hogy úgy elsüllyedtem, hogy alig bírtam kijönni a hóból. A kezeimmel kellett lapátolnom magam körül. Mondhatnám, kész szerencse, hogy a cipőm nem ragadt lenn a mélyben, de mindegy, mert így is olyan volt, mintha mezítláb tapostam volna a havat. A cipőm cuppogósra ázott át és fagyott szét, borzasztóan diszkomfort volt. Eleinte még próbáltam küzdeni, és vigyázni magamra meg a felszereléseimre, de idővel feladtam. A táv nem haladt, a szint nem haladt, és mindenmerre csak az átkozott hó, amiben minden lépésben teljesen elsüllyedtem. Rohadtul elegem lett az egészből. A túrabotot többször is elhajítottam a francba, hangosan anyáztam a hegyekkel, gyűlöltem az egész szituációt.

Annyi rutinom volt, hogy magamat egy külső szemlélő aspektusából tudtam figyelni, és a mentális elcsattanás következtében történt cselekedeteim hasztalanságát világosan láttam. Tudtam, hogy ezekkel nem segítek magamon, és csak energiát veszítek, de valamiért mégis kellett ez a dühöngés, kikívánkozott belőlem. Belekerültem egy olyan szituációba, amiből nem tudtam egyszerűen kilépni. Nehéz volt tudomásul vennem, hogy ez itt és most ilyen, és még nagyon sokáig ilyen lesz, és senki nem fogja helyettem megoldani, sem segíteni nekem. A legjobban talán az bosszantott, hogy mindenütt azt olvastam, hogy a március az egyik legszárazabb hónap. Ha tetszőleges videót megnéz az ember ennek a hágónak a teljesítéséről, azt látni, hogy kislánykák feltopognak a hágóra, letopognak onnét, majd örülnek. Ennek ez a nehézségi szintje. Az én esetemben a legszárazabb hónap nyilván azt jelentette, hogy az írott történelem legtöbb csapadéka esett, és fejtetőig ért a hó. Bosszantott, hogy számomra még a szórakozásnak is mindig nehéznek kell lennie valami végett.

Jeges letörés a Renjo hágóról ereszkedés közben
Jeges letörés a Renjo hágóról ereszkedés közben

Még a feljövet során összegyűjtöttem pár eldobált szemetet, csokipapírokat, flakonokat. Minden túrám során összeszedem amibe belebotlok, és elviszem azt a legközelebbi kukáig, bármerre is járjak a világon, csak nem szoktam ezt taglalni. Most viszont ezen tevékenységemet is értelmetlennek tartottam. Sokkal tisztábbá vált az, hogy a hegy az csak hegy, a szemét meg csak szemét, és hogy valójában nem a természetnek fontos a szemét összeszedése, hanem nekem. A hegyeket nem érdekli a szemét, úgy, ahogy az sem, hogy én ott küszködök közöttük.

Jött valami morénás rész, azon próbáltam haladni, de mindig visszaköszönt a havas talaj is. Fizikálisan is gyenge voltam már, nekem a hosszas túrázástól a hátközépi szakaszom rendszerint megfájdul. A Gokyo hegy száraz oldala jelentette a kegyelmet, onnantól könnyű volt betopogni a faluba. A tó partján haladva láttam jakokat pihenni, akik jobb kedvre derítettek. Végül nyolc és fél óra alatt értem Gokyoba. Ezzel sikeresen teljesítettem a három hágó kihívást, de valahogy nem is érdekelt az egész.

A szárazon már jobb volt sétálni, látható a pihenő jak is
A szárazon már jobb volt sétálni, látható a pihenő jak is

Ismét a Thanka Innt választottam, mert legutóbb is bevált. A tulaj megismert, de én nem tudtam őszintén visszamosolyogni. Az előtérben kidöglöttem egy műanyag székre, és amíg beszámolómat tartottam a hágón uralkodó körülményekről, közben letakarítottam magam. Majd elfoglaltam a szobámat, azonnal eldőltem az ágyon. A kicuccoláshoz alig volt erőm, csak ténferegtem. Megpróbáltam mind fizikálisan, mind fejben rendbe tenni magam. A kemény földön jólesett kiropogtatni sajgó hátamat.

A vacsora elfogyasztása után körülültük a kályhát. Jó nagy kört kerekítettünk a székekből, mert ezúttal vendégeskedett itt rajtam kívül egy olasz ikerpár is. A hölgyek hajmosás után ültek le szárítkozni, ugyanis meleg vizes zuhany is van itt, bár jómagam nem próbáltam. Rajtunk kívül még a személyzet, és idősebb rokonaik is helyet foglaltak. Az olaszok a vírus témát dobták fel, hogy ők nem igazán akarnak hazamenni, jobb nekik itt a biztonságot jelentő elszigetelt nepáli hegyekben. Kommentárom egy helyeslő bólogatás volt. Azután a tulaj adott elő egy számára utópisztikus, számomra felettébb elkeserítő víziót az Everest régió tervezett jövőjéről. A túrázók zöme pont hogy a kiépítettség és a merev szabályok elől menekül a harmadik világba, itt pedig épp a nagyipari turistagettó kialakítására törekednek. Mi európaiak világosan vázoltuk egy hely szétrohadásának teljes forgatókönyvét, példákkal illusztrálva, de sajnos az itteni lakosokat kizárólag csak a pénz érdekli, így a "fejlődést" lehetetlen megfékezni.

Inkább az idősebbek felé fordultam. Kiderült, hogy a falu körül kóborló négy jak az övék. Ezen felvidulva nekik is megmutattam a jakos képeimet. Sorra mutogattam a svájci állomány tagjait, mindegyik bundást saját nevén bemutatva, de egy ponton közbeszóltak, hogy annak az állatnak nem az a neve amit mondtam. Hogyhogy nem az a neve? – Kérdeztem értetlenül. Nos, ők fix neveket adnak a jakoknak, szín szerint. Tehát az elnevezéseik nem önkényesek. Ha sok hasonló színű állat van, akkor egyéb paraméterei, például a szarv formája szerinti módosuláson esik át az eredeti név. Mondtak is pár példát, egyenként adták meg a svájci jakok szerintük valódi nevét. Utólag bánom, hogy nem jegyeztem le ezeket. Azért determinált a jakok neve, mert elvileg ezekre hallgatnak, és kimondásukra oda is mennek gazdáikhoz. Nekem ez hihetetlennek tűnt, de nem volt okom kételkedni az öregek szavában. Külön öröm volt, amikor megdicsértek, hogy nem öljük le őket. Hozzáfűzték, hogy miután elpusztulnak, a testüket nyugodtan fel lehet dolgozni. Gondolom senki nem hagyja veszni az irgalmatlan összegbe kerülő húsukat és bundájukat. A legjobb dolog számomra az volt ezen a fárasztó napon, amikor láttam az öregeken, hogy szívesen nézték a képeimet, őszintén örültek a bemutatott állatoknak, jókat nevettek egyiken-másikon. Éreztem, hogy számukra is fontosak ezek a jószágok, és helyesen is bánnak velük. Mindeközben odakint, ebben a fene nagy márciusi szárazságban, újfent elkezdett esni a hó…

Vörös ásóludak a Gokyo tónál
Vörös ásóludak a Gokyo tónál

Reggelre sem a cipőm, sem a zoknim nem száradt ki, de nem is lett volna túl sok értelme, mert elég szép mennyiségű friss hó esett a már meglévő rétegre. 8 után indultam el régóta vágyott célpontomhoz, a Cho Oyu nepáli alaptábora felé. A Föld hatodik legmagasabb hegyét többnyire a tibeti oldalról, az északnyugati gerincen másszák. De van a nepáli oldalon is egy alaptábora, ám a délkeleti támadás nagyságrendekkel nehezebb kihívás elé állítja a mászókat. Egy nem túl meredeken emelkedő, de hosszas út vezet a negyedik, ötödik és hatodik Gokyo tó mellett ehhez a placchoz. Elméletben. Sajnos gyakorlati tapasztalatokkal alátámasztani ezt nem tudom, ugyanis pár száz méter megtétele után dobtam a küldetést. Éreztem, ha ebben a reménytelen hóban tovább folytatom, akkor épp úgy el fog borulni az agyam, mint az előző napon történt. Megint semmi látható nyom nem volt, és derékig besüppedés volt a program, úgyhogy kénytelen voltam elengedni ezt a normál körülmények között egészen biztosan szép utat. A helyzet idefönn semmit sem változott az egy héttel ezelőtti állapotokhoz képest.

Visszaértem a faluba. A befagyott tó egy kis darabon vagy meg volt lékelve, vagy kiolvadt, és a vízben vörös ásóludak pihengettek. Az állatvilágra minden nap rá lehet csodálkozni idefent. Kellemes hangon hápogtak. A Gokyo Ri felé vettem az irányt, ami a falu tövében tornyosuló bucka. Jó kilátásban reménykedtem, mert még relatíve korán volt. A csúcs a Renjo hágó magasságában van. A 600 méter szintet kb. 2 óra alatt tettem meg, lihegés mentesen. Délelőtt volt még, de úgy befelhősödött, hogy abszolúte semmit nem lehetett látni.

Mit sem törődve a felhőkkel, nekiültem piknikezni odafönt. Nem kell nekem panoráma. Élveztem az egyedüllétet, csendben eszegettem a sajtomat és kortyolgattam hozzá a meleg teámat. Illetve nem voltam egyedül, pár havasi csóka és egy kis énekesmadár társaságát élveztem. Jól elszórakoztattuk egymást. Én csíptem nekik a sajtomból, amit szétszórtam magam körül. A madarak először félénken, majd egyre bátrabban próbáltak közeledni felém. Méregették, hogy mi az a távolság, amit biztonsággal megengedhetnek maguknak. Olyan aranyosan pattogtak ott körülöttem. A végén már közvetlenül a cipőm mellől csipegették fel a sajtdarabokat és morzsákat. Végül szinte az összes kajámat ők ették meg, de úgy voltam vele, hogy nekik itt sokkal nagyobb szükségük van rá, mint nekem, én tudok magamnak venni bármikor.

Ütős a kilátás a Gokyo Ri csúcsról, ha van
Ütős a kilátás a Gokyo Ri csúcsról, ha van

Olyan jól elvoltam a madarakkal, hogy időközben a felhők is oszlani kezdtek, és valami kilátás szerűség is kerekedett. Eléggé egyhangú fehér volt a táj, de így is szépen lehetett látni a falut, a tavat, a gleccsert és néha pár hegyet is. Egy másodpercre az Everest is megmutatta magát. Aztán átmentem a csúcs északi oldalára, ahonnét a Ngozumba gleccser teljes egészére, valamint a Gyachung Kangra is rálátásom adódott. Eltöltöttem odafent két órát. Ritka az, amikor a természetben zenét hallgatok, de ott és akkor beraktam pár számot, ami illett a pillanathoz. Aztán leindultam, de mivel nem volt kedvem leérni, nagyon lassan haladtam. A Nap a déli fekvésű lejtőkön gyorsan olvasztotta a havat. Felfelé végig hóban jöttem, lefelé viszont már több volt a földes vagy saras rész, mint a havas.

A Gyachung Kang hegy és a Ngozumba gleccser a Gokyo Ri csúcsról szemlélve
A Gyachung Kang hegy és a Ngozumba gleccser a Gokyo Ri csúcsról szemlélve

Kicsivel a tó felett kiültem egy kőre és szemléltem a tájat. Hosszasan hallgattam az utazáshoz gondosan összekészített zenéimet. Majd nem a rendes úton ereszkedtem tovább, hanem elindultam megkeresni a jakokat, de ezúttal nem találtam őket. A tópartra leérve felfigyeltem rá, hogy túrázók érkeznek a hágó felől. A teljes összeomlás jeleit mutatták. Irgalmatlan nehézségekről, és 11 órás túráról számoltak be, valamint közölték, hogy a többi hágóra ezután már nem kíváncsiak. Volt egy fiatal spanyol pár is a faluban, akik most szerettek volna nekiveselkedni a három hágónak, és engem faggattak a részletekről. Valójában ekkor fogtam fel, hogy én megcsináltam mindhármat, és ennek valódi értelme az, hogy megszerzett tapasztalatom révén tudok másoknak segíteni. Naprakész információkkal láttam el, és biztattam a nagy feladat előtt álló kíváncsi fiatalokat. Jó érzés volt segíteni.

További képek ezekből a napokból:

Bhote Koshi folyó völgye és Thamo település
Bhote Koshi folyó völgye és Thamo település
Úton Thame felé, szemben a Kongde
Úton Thame felé, szemben a Kongde
Milyen cuki tulok!
Milyen cuki tulok!
Falfestmények Thame előtt
Falfestmények Thame előtt
Sztúpa és imazászlók a Thame kolostornál
Sztúpa és imazászlók a Thame kolostornál
Útszakasz Thame és Lungdren között
Útszakasz Thame és Lungdren között
Bhote Koshi folyó völgye Tarangarnál
Bhote Koshi folyó völgye Tarangarnál
Jóllakott havasi csókák a Gokyo Ri csúcson
Jóllakott havasi csókák a Gokyo Ri csúcson
Az Everest és a Gokyo tó a Renjo hágóról
Az Everest és a Gokyo tó a Renjo hágóról