Song-Kul
A 3016 méter magasságban elterülő Song-Kul tó talán a legjellegzetesebb kirgiz tájegység. Az év 200 napján befagyott tavat télen megközelíteni sem lehet, nyáron viszont befoglalják a nomádok, és gazdag jailooként funkcionál.
A tó és a civilizáció közötti kapcsolatot Kochkor városa jelenti. Ez az 1800 méter magasan fekvő, barátságos település a kiindulópontja minden Song-Kul tavi expedíciónak. Kochkor is CBT település, tehát a helyi lakosság kezében összpontosul minden tudás és szolgáltatás. A felkészültségüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megérkezésem után fél órával már egy részletesen megtervezett, többnapos, jurtában alvós, lovaglós, főleg jakokra koncentráló kirándulást szerveztem le a tóhoz. Ezúttal jobbnak láttam a szervezettséget, mint a partizán akciót, mert a tó tényleg a semmi után van még egy kicsivel, ahol semmilyen permanens infrastruktúra nem létezik.
A szállásom is egy CBT szállás volt. Nagyon pozitívak a benyomásaim erről a szerveződésről. Egy családi ház egyik szobájában laktam, ahol sokkal több figyelmet és segítőkészséget kaptam, mint egy "hivatalos", lelketlen szállodában vagy vendégházban kapnék. Látszik, hogy mindenre felkészültek, megtanították nekik a vendéglátás alapjait, és az angolt is beszélik annyira, amennyire szükséges. A szobák igényesek és olcsók, ráadásul a jól felszerelt családi ház minden eszközét, így a mosógépet is használhattam, ami már nagyon elkélt.
Szokásomhoz híven, megérkezésem után elkezdtem bejárni, felfedezni a települést. Van egy nyüzsgő központja, a főút melletti üzletsor, ahol a piac és a buszmegálló sok embert odavonz, azon kívül nem sok. Kicsit feszélyez engem, amikor a falu peremvidékén minden kisgyerek rámcsodálkozik és hellózik. De sokkal jobban az, amikor egy idős, részeg ember nyújtja a kezét, majd fél óráig szorítja az enyémet, nem ereszti, és közben mindenáron kommunikálni próbál, holott ez kettőnk között lehetetlen.
Van egy nagy, de rendezetlen park a központtól délre, ami jó árnyékos, ki lehet ülni a fák alá megpihenni. Ott található a múzeum is, aminek szintén nagy előnye az, hogy árnyékot ad, de azon felül még egy órára elegendő tartalmat is szolgáltat. A téma a már jól ismert jurta, nomád élet, kommunizmus, világháború körül forgott. A rusztikus épületbe 50 som ellenében lehet betérni.
Korán reggel indultunk el az utat jól ismerő, képzett sofőrömmel és kislányával a tó irányába, egy minden terepre alkalmas gépjárművel. Az út eleje a Naryn felé tartó sztráda kitűnő aszfaltján vezetett. Az út minőségére a magyarázatot az adja, hogy az egyik végén Kína, a másik végén pedig egy kirgiz aranybánya található. Kirgizisztán éves össz bevételének majdnem fele az arany exportjából származik.
Fél óra suhanás után letértünk egy rázós földútra. A domborzat olyan volt, mintha összegyűrték volna. Az út mentén pár rozoga épületből álló tanya volt csupán. Volt autós forgalom, mert nyáron a tó nagyon népszerű. Egy órányi pornyelés után értünk el a kaptató lábához. Ettől a ponttól kezdve csak június és augusztus között lehet közlekedni, télen teljesen elhagyatott és megközelíthetetlen a tó. A hosszú szerpentin leküzdése után, a hágó legmagasabb pontján, 3500 méteren megálltunk levegőzni és fotózni. Nagyon hűvös volt.
A hágó után egy felfoghatatlan méretű térbe ereszkedtünk le. Próbáltam saccolni a terület nagyságát, az előzőleg bejárt jailoo minimum százszorosa. Valóságos paradicsom a legelő állatok számára. Ameddig csak a szem ellát, és még azon is túl, végig fátlan füves puszta, virágos rét. Itt már utak sem voltak, csak keréknyomok. Mivel a nagy térben sok viszonyítási pont nincs, így könnyen el lehet navigálni rossz irányba. A sofőr végül nem egész három órányi autózás után, a tótól pár száz méterre parkolt le, a táborhely előtt.
A vendéglátó családom nagy szeretettel fogadott. A legidősebbtől a legfiatalabbig, több generáció együtt volt jelen, és mindenkinek meg volt a maga feladata. Kaptam egy saját jurtát, és miután lecuccoltam, beinvitáltak a fő sátorba. A vendégnek járó központi helyre ültettek, én pedig nagyon furán éreztem magam a különös környezetben. Kaptam egy csésze teát, és annak szürcsölése közben próbáltam ellesni a többiek viselkedését. A szabály pedig az - ami számomra roppant szimpatikus -, hogy nincsenek idióta szabályok. Nem kell megjátszania az embernek magát, és a kisujját a csészétől eltartva inni a teát. Nincs sorrend, sem hogy mit mivel kell enni. Az asztalon rendszerint falatokra vágott száraz kenyér, tejszín, vaj és gyümölcslekvár volt. A fő fogáson felül ezek mindig jelen voltak, és bármit lehet bármivel kombinálni.
A jurta egy nagyon egyszerű, de annál zseniálisabb találmány. Teljesen minimalista felépítésű, az összerakása a kevésbé fürgék számára is megvan egy óra alatt. Csak fából és textilanyagból áll. A megépítése csapatmunka. Először az ajtókeretet és a rácsos szerkezetű oldalfalat állítják fel. Majd a kör közepére állva, egy erős férfi a magasba emelve tartja a tündüköt, a tetőszerkezet tetejét, a többiek pedig a tartórudakat tűzdelik bele a tündükbe és kötözik hozzá az oldalfalakhoz. A tündük olyannyira jellegzetes szimbólum, hogy az ország nemzeti zászlajában is az látható, piros alapon sárga színnel. Miután a vázszerkezet stabillá lett, ráhelyezik a külső textilborításokat, a hőszigetelő és vízálló rétegeket.
Belül színes, gazdagon díszített, tágas tér van. A földön több réteg vastag mintás szőnyeg hever, a tetőről színes bojtok, díszek lógnak le. Sokkal kellemesebb élmény volt egy jurtába belépni, mint jó pár hagyományos szállásra az elmúlt egy hónapban. Esztétikailag kifogástalan élmény volt benn a jurtában létezni. Van pár illemszabály, amit illik betartani, bár ezek a hagyományok is inkább régebben, a turizmus megjelenése előtt voltak élők. A cipőt az ajtó előtt le kell vetni. A bejárattól nézve a bal oldal a férfiak oldala, a jobb a nőké és a vendégeké. Az eszközök is eszerint csoportosulnak. A jobb oldalon vannak a konyhai eszközök és kézműves dolgok. A klasszikus felállás szerint középen van a tűzhely, a füst felül, a tündük nyílásain át száll ki.
Tettem egy sétát a tóparton. Akármerre néztem, mindenhol állatok legeltek. A mellettem elszaladó, hangosan dübörgő lovak is épp a tó felé tartottak, inni mentek. A tó legmélyebb pontja 13 méter, így sekélynek mondható. Körbesétálása beletelne pár napba. Két órát sétáltam egy irányba, de olyan volt, mintha el sem mozdultam volna. A nagy semmi közepén átéltem a nincs hang élményt, ami a mai világban igazi ritkaság.
Tiszta a vize, de az ivóvíz készletet inkább a kutakból kell feltölteni. A szomszédos táborból nagy kannákkal érkeztek a kúthoz, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, elkezdtem cipelni a vizüket. Úgy örültem, hogy segíthettem. Mert végül is mit tud adni egy magamfajta ember egy nomád környezetben? Az én szakmai tudásom - a programozás - itt fabatkát sem ér. Így hát adtam azt, amiben még jó vagyok, az pedig a cipekedés. Amúgy is, úgy hiányzik már egy kiadós súlyzós edzés a sok menetelés közben. Felhordtam vagy hatvan liter vizet, és bár cserébe nem vártam semmit, megvendégeltek egy nagy bögre kumiszra, vagyis erjesztett kancatejre. Kíváncsi voltam már nagyon a hírhedt kirgiz nemzeti italra. Lehúztam belőle 4 decit. Amíg csak ittam és nyeltem, addig nem volt vele különösebb baj. De amikor szétárasztottam a számban, ízlelgettem, akkor utána megjelent egy kellemetlen utóíz, amire ott akkor a dögrohadás jelzőt találtam kifejezőnek. Minimális alkoholtartalma nem volt rám befolyásoló hatással. Mindazonáltal nem tudok elképzelni olyan alkalmat, szituációt, élethelyzetet, amikor nekem a jövőben újfent kumiszt kellene fogyasztanom.
Vacsorára értem haza. Ez egy fontos napszak. Ekkor történik az egész nap szabadon legelő állatok begyűjtése, a lovak és tehenek fejése, a juhok beterelése. Egy kanca kevesebb, mint egy liter tejet ad, és a fejése is több kockázatot rejt magában, mint egy tehén fejése. Ez a feladat az egyedüli, angolul valamicskét beszélő, idősebbik lány, Nargiza feladata volt. A jobb térdére felvett egy védő felszerelést, majd arra térdelve fejte a pacit. Sokszor kellett hirtelen hátrébb ugrania a lánynak, akit már rúgott is meg ló a tevékenység közben.
Egyetlen családtagot sem láttam soha tétlenkedni. Mindig akadt feladatuk. A teheneket a kisebbik, középső lány fejte. A tehenek nyugodtan tűrték a folyamatot, rengeteg tejet adtak, és a fejés után még a kis bociknak is jutott bőven a tápanyagdús italból. Ezután a nagy teheneket szabadon engedték éjszakára, a kisebbeket összezárták egy kis ólba, ahol védve voltak a ragadozók (pl. farkas) ellen, és a szűkös férőhely miatt a hideg éjszakákon egymást melegítették a bundájukkal. Fagypont alá tud csökkenni a hőmérséklet éjszaka, még nyáron is. A sofőr azt mondta a verőfényes napsütés közben, hogy akármikor jöhet egy hóvihar. El is hittem neki, mert ugyan égetett a nap, de a levegő hőmérséklete alacsony volt.
Még a kutyáknak is volt feladatuk. Amint egy idegen állat tévedt a telep közelébe, azonnal odarohantak és ugattak, jeleztek a gazdáknak. Sőt, ha a táboron belül tévedt egy-két állat rossz helyre, őket is visszaparancsolták. Elég bonyolult logikára programozták be őket, nem is értem hogy hogyan. Az egyik éjszaka kellős közepén is jeleztek a mélyen alvó gazdáknak, hogy idegen állatok közelítették meg a jurtákat. Remek, megbízható riasztóberendezések ők.
Nekem úgy tűnt, hogy a nomádok életének olyannyira szerves részei az állatok, hogy ha azokat elvennék tőlük, maga a nomád életmód lényege tűnne el. Körülöttük forog minden tevékenységük. Belőlük nyerik az ételeiket és a használati tárgyaikat, kényelmi kiegészítőiket is. Ezért furcsa és érthetetlen számomra az, hogy semmi empátiát nem tapasztaltam részükről az állataik iránt. De aztán rájöttem, hogy épp ettől nomádok. Én azért vagyok együttérző, mert nem vagyok nomád. És úgy gondolom, hogy nem is lehet együttérzőként nomádnak lenni. A két dolog kizárja egymást. Az ő világukban az állat egy használati tárgy. Vagy közlekedésre használják, vagy megeszik, vagy ruhát készítenek belőle, vagy ebben a sorrendben mindhárom. Nem ítélem el őket, mert ez az ő világuk. Hagyomány egy olyan korból, amikor máshogy tényleg nem tudtak túlélni az emberek. Lehetett választani: vagy együttérzőek lesznek, vagy túlélnek.
Azért érdemes ilyen közegbe ellátogatni, mert az alapvető kérdések drámai közelségben, hús-vér mivoltjukban jönnek elő. Szabadságról, az élet szándékos elvételéről. Arról, hogy mennyit ér egy élet, már ha ér egyáltalán valamit. A száz beterelt bárány közül a nap végén az egyik a nem nyert kártyát húzza. Ő vajon hogy éli ezt meg? Vajon a leölője átérzi-e tettét, vagy csak gépiesen teszi? Vajon számít-e mindez, amikor a világban ipari méretekben pontosan ez ismétlődik többmilliós nagyságrendben, csak épp nem a szemünk előtt zajlik, hanem csak a végterméket fogyasztjuk? A pusztában való sétálások alkalmával így akad elmélkedni való bőven. A töprengéseim végső következtetése az volt, hogy ha bárki is azt gondolja, hogy bármiről is fogalma van a világ dolgait illetően, az nagyon téved.
Második napom reggelén, pihentető alvás után, kibújva a sok réteg takaró alól, nagy napra ébredtem. Még sosem ültem lovon. Hol máshol kezdje el az ember, ha nem a Song-Kul tónál? A reggeli beverése után részt vettem egy negyven másodperces kurzuson, ahol elsajátítottam a lovaglás alapjait, úgy, mint felszállás, elindulás, megállás, kanyarodás. Az első másodperctől kezdve flottul ment minden, és remekül éreztem magam a nyeregben.
Séta tempóban haladtunk, én, és előttem a vezetőm. A nyeregben született kirgiz biztos unhatta a dolgot, de számomra a ló minden mozdulata, reakciója az újdonság erejével hatott. Egyedül a gázadással voltak morális gondjaim, ugyanis képtelen voltam megütni a lovat az ostorral, épphogy csak hozzáértem, amit valószínűleg meg sem érzett. Helyette inkább különféle technikákat kezdtem el legyártani. Észrevettem, hogy nagyon apró mozzanatokból is értenek a lovak, így megpróbáltam finomabb módszerekkel a tudtára adni, hogy mit is szeretnék. Elkezdtem az ostorral magamat ütni. A cipőmhöz csaptam, így sem nekem, sem a lónak nem fájt, mégis értett belőle az állat. Oké, nem vágtattunk, de nem is az volt a cél.
Sok dolgom nem volt a nyeregben. A ló ment magától, néha kellett egy picit korrigálni az irányon. Az illatos virágokkal teli végtelen mezőn órákon át lovagolni egyáltalán nem volt unalmas. Fülig ért a szám. Hol a hegyekben gyönyörködtem, hol a legelő állatcsordákban. Illetve figyeltem a néha megbotló lovam minden reakcióját, hogy jobban megértsem őt.
Felkaptattunk egészen a hágóig, 3400 méterig, ugyanis vezetőm pontosan tudta, hogy fő misszióm a jakok megfigyelése, ő pedig ismerte a helyüket. Nagy örömömre rájuk is találtunk. Az ekkorra már igen éhes lovakat kikötöttük legelni, én pedig óvatosan közelítettem a jakok felé. A nagyjából 50-60 fős csorda szorosan össze volt bújva. Figyeltek engem, de nyugodtan tűrték a jelenlétemet. Az öreg egy ponton - úgy 20 méter távolságra tőlük - azt mondta, hogy közelebb már ne menjek. Nem is lett volna bölcs dolog, ugyanis sok újszülött kis jak is volt, akikre a nőstényállat mindennél jobban vigyázott. Lassan körbejártam a csordát, és alaposan megfigyeltem kedvenceimet. Sok fotót és videófelvételt készítettem. Egész nap el tudtam volna nézni őket, a reakcióikat, a viselkedésüket, meg egyáltalán, ezen állatok szépségét. Nagyon örültem nekik.
Nem csak egy ilyen csorda van. A hágót körülvevő hegyek legmagasabb, elérhetetlen pontjain több helyen is láttam hasonló számosságú jakcsordát, függetlenül egymástól. Sőt, a jurta táborunkban is tartanak egy borjút. Az alig pár hetes állat azonnal a kedvencem lett, sok időt töltöttem vele. Homályos a sztori, hogy hogyan került hozzájuk. Látszott szegényen, hogy hiányolja az anyját, és hogy a kötél által engedett három méteres sugarú körön kívüli világra is kíváncsi lenne. Szívfájdító volt látni megkötve. Mondtam a helyieknek, hogy ha az enyém lenne, akkor én felvinném őt a többi jak közé. Ők jöttek azzal, hogy elvinné a farkas, meg hogy nem fogadnák be, de szerintem ez hülyeség. Szerintem a valóság az, hogy majd ha felnő, jó nagy hasznot hoz nekik.
Visszafelé is órákig tartott az út lóháton. Egyik domb követte a másikat. Nem történt semmi különös vagy érdekes dolog, mégsem hiányzott semmi. Teljes volt a kép. Ritkán részesül az ember ilyen élményben. Ilyenkor rajzolódik ki csak igazán, hogy mennyire értelmetlen és kicsavart dolog az, amit az ember a hétköznapokban munka és élet címén művel.
Egy folyó partján megálltunk piknikezni. Ember és ló egyaránt jóllakott. Nem volt közös beszélt nyelv sem az öreggel, sem a lovakkal, mégis mind megértettük egymást. Amikor bebaktattunk a táborba, a kikötése után megköszöntem a lónak, hogy egész nap cipelt engem. Ő pedig csak állt, rezzenéstelen tekintettel, szótlanul válaszolva ezzel, hogy ez az ő sorsa.
A táborban napi háromszori étkezést kaptam. Minden ételnek megkérdeztem a nevét, de mind eltért a klasszikus változatoktól. Raktak elém borscsot, lagmant, és gulyást(!) is, de csak annyi hasonlóságot véltem felfedezni az eredeti receptekhez képest, hogy a borscs leves volt, a lagmanban meg volt egy kevés spagetti tészta. A gulyás az teljesen nem az volt, amit odahaza megszoktunk. Ettől függetlenül mind nagyon finom volt, az utolsó cseppjüket is kitunkoltam egy száraz kenyérdarabbal.
Mivel tejtermékekkel az állatok révén nagyon jól állnak, így az asztalra mindig került friss tejszín és vaj. Vajat mindenbe raknak, még a tejberizsbe is ajánlották, és valóban feldobott minden ételt. Számomra a tejszín tette fel a koronát az étkezések végére. A szabad mixelés lehetőségével élve összekevertem a nagy gyümölcsdarabokat tartalmazó lekvárral, a világ legselymesebb desszertjét létrehozva így.
Az étkezések közben Nargiza kérdezgetett alap dolgokat Magyarországról, én pedig őt faggattam. Kiderült, hogy ő is szeretne utazni, mégpedig Dél-Koreába, ahol szíve szerint le is telepedne. Angolt és oroszt tanul Biskekben, de még nem tudja, hogy mi is szeretne lenni. Fura ez, hogy mindenki más akar lenni, ami épp, és el akar menni onnan, ahol épp van, és mást akar csinálni, mint amit épp csinál. Nekem épp az ő életük tűnt habár nehéznek, de mégis teljesnek.
Délután ismét elindultam sétálni. Egy hónapnyi intenzív utazás után, jóval a fizikai fáradtságon túl, kicsit belassulva, az otthoni hétköznapok beidegződött szokásait hátrahagyva, nagy dolgokat már nem akarva - pusztán csak megfigyelni és tűnődni - megállapítottam, hogy a Song-Kul tó nem való mindenkinek. Csak az jöjjön ide, aki értékeli, és mindennél többre tartja a keveset. Aki szereti a háziállatok közelségét, a fény- és hangszennyezés nélküli létet, és el tudja fogadni a nomád életkörülményeket.
Életem különleges napjai voltak ezek. Szürkületkor, lefekvés után, a tündüköt nézve, a testemben még mindig úgy éreztem, hogy lovagolok.
Több ezer szónyi kép- és videócsokor:
