Jailoo
Elhagytam Cholpon-Atát, de nem buszoztam messzire, csak Grigoryevkáig. A múzeumban hallott információk alapján elindultam egy többnapos jakkereső kalandra. Biztosra mentem, ezért eleve olyan helyen túráztam, ahol nélkülük is teljes értékű túraélményt kaphattam. Számtalan völgy van Kirgíziában, a Grigoryevka völgy az ismertebbek közé tartozik.
A faluban beszereztem pár túlélő élelmiszert, de ezúttal nem vittem túlzásba. Elég jól bírom élelem nélkül, jobban, mintha a nagy súlyt fölöslegesen kellene cipelnem. Elindultam kifelé északra a faluból, és pár utca keresztezése után, fél kiló sárgabarack elmajszolása révén életerősen sétáltam. Egy öreg segítőkészen felvett a dzsipjére, és elvitt egy darabon. Az a másfél kilométer is valami, ugyanis a táv eleje még nem tart túl sok szépséget, poros út melletti sétálás mindösszesen.
Onnantól kezd el látványos lenni a túra, amikor az út kiér a folyópartra. Meglepve tapasztaltam, hogy mennyire népszerű ez a völgy. Rengetegen voltak kinn, persze legtöbben csak kiugrottak autóval egy órácskára. Merthogy az egész völgy bejárható terepjáróval. Ebből kifolyólag az utat lehetetlen eltéveszteni, viszont az egyszerű megközelíthetőségnek hátrányai is vannak, a sok ember, és a por nyelése az elhaladó autók után.
Sok méhészet is van az út mentén. Egy életre elegendő mézet vehet magának az árusoktól az, aki szereti. Mást nem nagyon kínálnak. Akadnak még jurta kinézetű, de nem igazi jurta szállások és kajáldák, de nekem ezek nem voltak szimpatikusak. Nem álltam meg sehol, próbáltam úgy menni, mintha egyedül lennék a völgyben. Ami valahol így is volt, mert hátizsákos tényleg én voltam az egyedüli. Volt lehetőség lovaglásra, és persze, mint mindenhol az országban, sassal, sólyommal és egyéb ragadozó madarakkal való fotózkodásra, de nekem ezekhez itt nem volt kedvem, én csak túrázni akartam. Sziklafalak között, zubogó folyó mentén lehet sétálni, ezt kínálja a völgy.
A folyó annyira gyors sodrású, hogy amikor egy tehéncsorda megállt inni, az egyik kis borjút elsodorta az ár. Szörnyű volt nézni, ahogy viszi magával a víz a bocit, aki olykor teljesen a víz alá került, és látszott, hogy próbálja a fejét kitartani a vízből, hogy levegőt tudjon venni. A gazdáik elkezdtek futni a folyóparton utána, gumicsizmában mentek a vízbe érte, de nem tudták befogni az állatot, a víz erősebb volt. Egészen eltűntek már a látóteremből, de én nem mentem tovább. Megvártam, hogy mi lesz a történet vége. Nagyon megörültem, amikor tíz perccel később a gazdák a csapzott bocival együtt tértek vissza. Jobb kedvvel folytattam az utamat.
Nemsokára egy jailoohoz, vagyis egy nyári átmeneti alpesi legelőhöz értem. Ezek olyan magashegyi területek, amik alkalmasak az állatok legeltetésére, gazdag a fű és vízkészletük. Az állatok jól tápláltsága a kemény telek túlélésének alapja. Kirgízia területének négymillió hektára jailoo. A nagy szabad mezőkön rengeteg állat legelt, a jurták vagy viskók pedig úgy egy kilométerre álltak egymástól. Mindegyik telekhez tartozott több száz, de lehet, hogy ezer állat. A juhokat, teheneket, lovakat és szamarakat a gazdáik lóháton ülve, profi módon terelték, az állatok nem keveredtek össze. Pásztorkutyák is vannak, de a gazdáik jelenlétéből kifolyólag nem kell miattuk aggódni.
Ezek a legelők olyan hatalmasak, hogy amíg az ember nem sétál bennük több órán át, addig egy kép alapján fel sem fogja a méreteiket. A több száz példányt számláló juhcsorda csak egy apró pontnak látszik a végtelen zöld golfpályán. A golf jó hasonlat, ugyanis sehol nincs gaz. A fű szép egyenletesen le van legelve. Odahaza a városokban emberi erőforrást fizetve, hangos, benzines fűnyíró gépekkel tartjuk karban a gyepet, majd a sok hasznos füvet hulladékként kezeljük. Ergo, a hasznos anyagot környezetszennyező módon haszontalanná alakítjuk. Ez a legrosszabb befektetés. Itt meg, a hasznos anyag az állatokat táplálja, ami ezáltal zaj és benzingőz nélkül, környezetbarát módon karban is van tartva. De hát ez egy elmaradott vidék...
30 kilométer, és 800 méter szintemelkedés után, a nagy táskám súlya alatt leszakadni készülő vállaimmal, végre elértem azt a kis tavat, aminek partján terveztem sátrat verni. Mivel kezdett cseperegni, ezért nem pihenhettem meg, gyorsan összeszereltem a sátrat. Csak ajánlani tudom a típust, tényleg gyorsan összerakható, relative könnyű és kicsi is. A használat közben érződik, hogy nem az első sátra a gyártónak, mert valahogy mindig minden épp kézre áll és adja magát a használat során, kintről és bentről is.
Ugyan az egész hely egy hatalmas kemping, de elgondolkoztam, hogy jó helyen állítottam-e fel a sátramat. A legelő állatok jellemzője, hogy folyamatosan arrébb haladnak, miközben legelnek. A helyváltoztatásuk meglehetősen gyors folyamat. Nem is gondolná az ember, de ha készítünk két fényképet tíz perc eltéréssel, azt láthatjuk, hogy egy egész csorda juh már teljesen máshol van, de mégis egységet alkotnak.
A gyanúm beigazolódott. Benn a sátorban matattam, amikor egyre hangosabb bégetésekre lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, és azt láttam, hogy több száz bari lepte el a sátorhelyemet. Nagyon aranyos volt az egész jelenet. Éppen csak kibújtam odúmból, hogy ne zargassam a rendkívül félős állatkákat, hogy filmre vegyem őket. Miután ők elhaladtak, tehenek érkeztek. Ők is félősek, de esetükben, az állat méreteiből fakadóan, ez az érzés kölcsönös. Mivel egymás útjában álltunk, és a szemtől-szembe nézés totális patthelyzetét fel akartam oldani, félreálltam az útjukból. Erre, az egyik tehén elkezdte megenni a sátramat! Pár lépést tettem felé, hogy elriasszam őt, mert azért az a zsinór, amit rágott, még kellett.
Ilyen környezetben félve bújik az ember a sátorba, mert teljesen kizárja magát a környezetből. Engem nagyon feszélyez az, hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Ott vagyok kinn, 30 kilométerre mindentől. Sem üzletek, sem emberek, sem oltalmazó falak. Térerő sincs, csak tér. Ereje itt a természetnek van, amiért nagyon tisztelem is. Mert tudom, akármit tudna csinálni velem, minden csak a kedvétől függ. Ketten biztosan más lenne megélni, de egyedül én nem tudom lazán elengedni magam a sátorban. Várom, hogy teljesen sötét legyen, azért, hogy alhassak, azért, hogy másnap kora hajnalban felébredhessek és mehessek tovább. A jegyzeteimet próbálom írni, illetve ezeket a cikkeket, de ez csak figyelem elterelés.
Már szürkült, amikor két öreg elhaladt a sátram mellett. A közeli jurtájukba tartottak, és invitáltak vacsorára. Én vagyok annyira introvertált, hogy még élelem szűkében is természetesen nemet mondtam. Csináltam pár naplementés képet, fogat mostam - mert nomádolás közben is fontos a dentális higiénia -, majd nyugovóra tértem. Ahogyan az állatok is mind eltűntek. Nekik sátruk sincs, ők teljes egészében a saját lényük felkészültségében bízhatnak. Mennyivel jobban működnek ők. Eszközök használata nélkül tudják túlélni azt, amit az ember csakis eszközökkel képes. Ők az evolúció során saját magukat fejlesztik, az ember pedig a maga körül lévő infrastruktúrát. Így az emberi lény önmagában sokkal életképtelenebb, és függ az általa alkotott eszközöktől, nélkülük nem élne túl.
A környezeti paraméterekhez képest ismét nagyon jól aludtam. 2300 méteren kifejezetten meleg volt az este. A legrosszabb mindig a hajnal. Az a pár óra, amíg odakinn teljes a sötétség, de a levegő már nagyon lehűlt. Ez reggel 3 és 5 között van. Ebben a pár órában nem lehet semmit sem csinálni, csak szakaszosan aludni kicsit.
Kristálytiszta, hűvös időre ébredtem. Elindultam visszafelé, de csak egy órányi út volt közös a tegnapi szakasszal. Nem a Grigoryevka, hanem a szomszédos Kyrchyn völgyben terveztem visszafelé haladni, mert elvileg ott látott a múzeumban megismert lány személyesen jakokat. Bennem alig volt remény, hogy látni fogom bundás kedvenceimet, ugyanis ahol én pólóban és rövidnadrágban korzózok, ott egészen biztos, hogy nem élnek jakok. Nagyon kemény tél kell ahhoz, hogy ilyen alacsonyra ereszkedjenek le.
A két völgy közötti hágó szenzációs, főleg kora reggel. Meg tudtam figyelni, hogy hogyan ébredezik egy jailoo. Elsőként a tehenek térnek magukhoz, akik jó reggeltet bőgnek, majd azonnal víz után kutatnak, csoportosan mennek a folyóra. Aztán az éjszakára szorosan összezárt juhok karámját nyitják ki, akik percek alatt ellepik a zöldet. És ezt eljátsza minden farm, ami révén a felfoghatatlan méretű zöld területen szétszóródnak az állatok. Amikből ha tízezret nem láttam a két nap alatt, akkor egyet sem.
A vízkészlet feltöltésekor vigyázni kell, mert ilyen helyen könnyen állati ürülék kerülhet az alapvetően kristálytiszta vizekbe. A folyáson minél fentebbről kell tölteni, onnan, ahol a leggyorsabb a sodrás, vagy ha vannak kutak, akkor azokból.
Az állatok sokat piszkolnak, de mégis úgy érezni, hogy minden tiszta. Nincs semmilyen zaj, nyugalmat megzavaró történés, figyelemelterelő értesítéseket küldözgető kütyü, határidők, számlák, ébresztő óra, sietség vagy idegeskedés. Csak a tér van, az állatok füvet tépő hangja, és a felkelő nappal újrakezdődő ciklus természetes rendje. Ilyen környezetben sokkal jobban kijön az, hogy a modern világunk mennyire feleslegesen túlbonyolított. Mintha az emberiség egy zsákutcába hajtott volna bele, ahol már elérte a falat, de mégsem fordul meg, hogy kijöjjön belőle, mert nem hajlandó elismerni az eltévedés tényét sem. Hanem a falat próbálja maga előtt tovább bontani, amivel csak még bentebb lesz a zsákutcában, és mindeközben azt hangoztatja, hogy halad és innovál.
Pár órába beletelt, mire átértem a Kyrchyn völgybe. Ez a völgy ad otthont a kétévente megrendezésre kerülő World Nomad Games-nek, vagyis a nomád olimpiának, ami Kirgizisztán legnagyobb szabású nemzetközi projektje. Páros évente rendezik, de a játéktér felszereléseit még mindig lehetett látni. Lóverseny, több féle bírkózás (például lóháton), bothúzás, íjászatok (például kézen állva lábbal lőni), dárdahajítás, sassal vadászat, jurta felállítás időre (a rekord 10 perc 16 másodperc), és asztali logikai játékok teszik ki a versenyszámok többségét. Illetve a legnagyobb felháborodást keltő kok-boru, ami egy lovas csapatsport, aminek a játékszere egy juh vagy kecske torzó, azt dobálják egymás között, illetve próbálják az ellenfél kapujába juttatni. A legutóbbi játékokon a magyar csapat egy aranyat és négy bronzot szerzett, és ezzel a 14. helyen zárt. A versenyt persze toronymagasan a kirgizek nyerték.
Akkora térben kellett itt sétálni, hogy három óra eltelte után visszapillantva még láttam azt a pontot a hágón, ahol elhaladtam. Jakokat se közel, se távol nem láttam a horizonton. Volt egy út, ami bevitt volna a magasabb hegyek közé, de az már akkora kitérő lett volna, amit nem vállalhattam be. Talán jobb stratégia az, hogy ameddig autó képes közlekedni, addig gépi erőt igénybe véve kell eljutni, és onnan indítani a gyalogos túrát. Mert így, hogy végig sétáltam az elejétől, mire a lényegi részhez értem, már teljesen elfogytam.
Ez a módszer azért is működne, mert meglepő módon sok autó halad el ezeken az utakon. Nem értettem, hogy hová mennek ennyien, amikor itt nincs semmi, de lehet, hogy épp arra kíváncsiak az emberek. Illetve a modern nomádok szintén a településekre naponta többször bejárva szereznek be minden szükségeset. Az út szélén sétálva sok port nyeltem emiatt.
A jailoo végére érve, a Semenovka falu fölötti völgy már nem tartogatott sok szépséget. Főleg az utolsó tíz kilométer volt lélekszaggató, amikor a tűző napon, éhesen, kisebesedett lábakkal, a nehéz táska alatt görnyedve, a forró betonút mentén a pusztában kellett trappolni, és autók persze csak felfelé igyekeztek. De ez is a túrázáshoz tartozik. Meg kell tapasztalnunk a kínokat is ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az út szépségeit, amikből akadt bőven. Életre szóló élmény volt egy jailoo bejárása, főleg a benne sátrazás.
A faluba kiérve, teljesen elfásultan azon töprengtem, hogy legszívesebben visszamennék Tamchyba pihenni, hűsölnék a vízben újra. De mivel az utazó mindig új célok felé néz, felszálltam egy Karakolba tartó buszra.
Még pár, a nyugalom megzavarására alkalmatlan kép:
