Váratlan utazás

Bizonyára mindenki ismeri a címben szereplő, remek, jellemépítő ifjúsági tévésorozatot. Gyermekkorunk meghatározó mozija volt, de azt akkoriban nem értettük, hogy miért az a címe, ami, hisz semmi váratlan és semmi utazás nem volt benne. Az egyik főszereplő a saját falujának határait is csak nagy ritkán lépte át. Felmerülhet a kérdés, hogy szükséges-e utazni, kötelezővé kellene-e tenni minden ember számára. Én úgy gondolom, hogy nem. Ha valaki egy adott helyen megtalálja a számítását, a boldogságát, vagy bármit amit keresett az életben, akkor azt meg kell becsülnie, és semmi okát nem látom annak, hogy fel kellene adnia azt.

Én egészen 31 éves koromig nem léptem ki Magyarország határain. De nem azért, mert ahol voltam, ott jól éreztem magamat, hisz mindig költöztem ide-oda, mert igazából sehol sem találtam a helyem. Pár hétig minden új hely jó volt, hisz változást hozott. Viszont idővel, amikor elfogytak az új ingerek, szűknek éreztem az életteremet, és mehetnékem támadt. Személyes felelőssége az embernek az, hogy felismerje ha az élete rossz irányba halad, és aktívan tegyen ellene. Az én útnak indulásom egyfajta eszképizmusból fakad. Egyik napról a másikra abba akartam hagyni azt, amit addig csináltam. Márpedig ha számomra a folyamatos változás, a menni akarás jelentette az igazi életörömöt, akkor ehhez a legjobb eszköz az utazás volt.

Rengeteg utazós blogot olvastam, de nagyon távolinak tűnt számomra az egész. Na nem az írók által bejárt országok, hanem az, hogy én valaha hasonlóképp fogok cselekedni. De mivel a dolgaim egyre inkább elromlóban voltak, így még nagyobb lendülettel vetettem magam bele a titkos tervembe, amiről senki sem tudott. Jó tanácsom, hogy ha meg akarsz valami nagyot valósítani az életben, például ki akarsz törni valahonnan, akkor a terveidet ne oszd meg senkivel, mert egyből megjelennének a visszahúzó erők. A több hónapos információgyűjtés eredményeképp valamiért Indonézia lett az az ország, amire vágytam.

Egyedül terveztem nekivágni. De Vándorboy oldalát böngészve rátaláltam a Pápua Új-Guinea útjára, amit épp az én tervezett utazásom időpontja körül indított. Mivel szomszédos országok, és a program Indonéziába átlépve ért véget, így nagyon adta magát, hogy privát utam előzményeként csatlakozzak hozzá. Szólóban egész biztos, hogy nem mentem volna a Pápuákhoz, viszont egy ilyen tapasztalt világjáró mellett hülye lettem volna kihagyni. Na meg mekkora szám már, hogy életem első külföldi országa Pápua Új-Guinea.

Belegondoltam akkor, hogy használható nyelvtudásom nincs, utazási tapasztalatom zérus, a bolygó innen legtávolabbi pontjára repülök, a komplett felszerelésem mindössze 7 kilót nyom, és egyből éreztem, hogy ebből csakis valami igazán jó dolog sülhet ki. Szóval igényeltem egy útlevelet, számoltam visszafelé a napokat, és elkezdődött az én Váratlan Utazásom.

Port Moresby

15 ezer kilométer repülőút után az ország fővárosában, Port Moresbyben landoltam. Megkaptam a visa on arrivalt, majd 9 órával előbbre állítottam az időt. Pár órával a földet érés előtt még a szingapúri reptéren ratingeltem a budit, méghozzá kitűnőre. Az itteni repülőtér annak a wc-nek a nyomába sem érhet. Egy teljesen hétköznapi épület, ahol éppen repülőgépek szállnak le és fel. Kiszálláskor az éghajlatnak megfelelően fülledt, párás időjárás fogadott. A pénzváltás után megcsodáltam a helyi bankjegyeket, amik nagyon tetszetősek, főleg az átlátszó részek miatt. Egy dollár nagyjából 2,5 kinát ér. Előzetesen annyit tudtam a 300 ezer lakosú városról, hogy nagyon rossz hírnévnek örvend, egyes források a világ legveszélyesebb városai között emlegetik. Épp ezért, csak egyetlen délutánt tartózkodtunk itt, de az is elég élménydús volt.

Port Moresby nyomornegyedében úszni lehet a szemétben
Port Moresby nyomornegyedében úszni lehet a szemétben

Első programként megnéztük, hogy hogyan él errefelé az egyszerű ember. Bérelt autónkkal elmentünk a tengerpartra, és kiszálltunk egy lakótelepnél. A partot a mindent elárasztó szemét borította be. Látszik, hogy a műanyag csomagolások és palackok formájában a modernizáció ezen formája már betört, de a hulladék kezelése teljesen megoldatlan. A helyi ugyanúgy eldobja a kólásdobozt, mint a banánhéjat, csak az előbbi, váratlan módon nem bomlik le. Bementünk a vízre épült faházakba, ahol nyomorúságos körülmények között élnek az emberek. A roskadozó házak között pallókon kell közlekedni. Itt szó szerint megvalósul az úszni a szemétben szólásmondás, ugyanis a vizet nem lehet látni a rengeteg rajta úszó szeméttől, csak azt, hogy hullámzik a sok műanyag hulladék. Ez a víz multifunkcionális, hisz ez a szemetes, ebben mosnak, ebben intézik kis- és nagy dolgukat, és fürödni is nagyszerűen lehet benne. Különösebb sokk mégsem ért a látottaktól, ugyanis belegondoltam, hogy Magyarországon is, és azon belül a szülőfalumban is vannak nagyjából hasonló körülmények, csak nyilván nem egy városnyi.

Elhagytuk a gettót, és megnéztük a helyi Rózsadombot. A város magasabb részén, a masszív kerítésekkel körbevett épületek vagy a követségi konzulok, vagy expatok rezidenciái. Fentről remek kilátás nyílik az öbölre, és a kikötőre, ahol milliónyi konténer vár szállításra. Sofőrünk sokszor megmakacsolta magát. Időnként nagyon lelassított, és meg-megállt, csak úgy. Azt gondolhatta, hogy majd egy plusz pénzlökettel megtámogatjuk a haladást. Még kamu telefonálással is bepróbálkozott, miszerint a főnöke hívta, hogy adjunk még neki pénzt. De mivel sosem adtunk, így aztán idővel mindig elindult. Ekkor még nem tudtam, hogy gyámoltalansága révén ez az ember volt a legkönnyebb eset, akitől szolgáltatást vettünk igénybe az országban tartózkodásunk teljes ideje alatt.

Fakúszó kenguru, amint fémen kúszik
Fakúszó kenguru, amint fémen kúszik

Időnkbe belefért még, így megnéztük a város egyetlen tényleg megnézésre érdemes helyét, a Port Moresby Nature Parkot. Szépen tisztán tartott, rendezett állatkert, olyan fajokkal, amiket sehol máshol nem lehet látni. Voltak itt fakúszó kenguruk, kazuárok, krokodilok, mindenféle madárfaj, és még csomó olyan egyed, ami előtt állva az ember azt mondja: ilyen állat márpedig nincs. Elvileg az ország zászlajában és minden helyi márka logójában szereplő paradicsommadár is felfedezhető itt, de én nem emlékszem rá. Sőt, ez az a madárfaj, amit egész PNG-ben tartózkodásom alatt fürkésztem, de egyszer sem sikerült megtekintenem. A helyet ajánlom mindenkinek, főleg úgy, hogy nincs is nagyon máshová menni.

Mivel ezzel kimerítettük a város lehetőségeit, visszamentünk a reptérre. A belföldi repülést a nemzeti légitársaság, az Air Niugini bonyolítja, elég borsos árakon. Egy órás repülőútért 180 dollár az rengeteg. De nincs más alternatíva a nagyobb távolságok átszelésére. Egy-két szárazföldi út van csak kiépítve az egész országban, és azok sem a legjobb állapotúak. A reptereken nagyfokú a szakmai hozzá nem értés. A jegyek odaadása után percekig nézegetik azt, molyolnak a számítógépen, egyeztetik az adatokat, és végül mindig van valami, ami nem tetszik nekik. Más papírokat is számon kértek rajtunk, de ez tipikusan az az eset, hogy ha elkezdenénk lobogtatni előttük egy ÉMÁSZ számlát, az is megtenné, mert hivatalosnak néz ki. A dolgokon az sem könnyít, hogy néha órákra elmegy az áram, mert ekkor a komputereket sem tudják használni. Biztonsági ellenőrzés egyáltalán nincs, azt vihetnék fel a repülőre, amit csak akarok.

Berepültünk hát a sziget hegyvidéki részébe, Mount Hagenbe. Hetty néni pedig semmit nem veszített azzal, hogy nem látta Port Moresbyt.

A képekért köszönet Vándorboynak!

A helyi bankjegyek igen tetszetősek
A helyi bankjegyek igen tetszetősek
Port Moresby "csodaszép" tengerpartja
Port Moresby "csodaszép" tengerpartja
A tengerparti nyomornegyed egyik utcája
A tengerparti nyomornegyed egyik utcája
A búgó hangot kiadó mambruk madár
A búgó hangot kiadó mambruk madár