A Pamír határán
Régi vágyam a Pamír hegység kompletista bejárása, ám ez a kaland egyelőre várat magára. A világ tetejének becézett régió északi határáig viszont sikerült eljutnom, és a hegységet keresztülszelő Pamir Highway ízébe is belekóstolhattam. Semmihez sem hasonlítható, varázslatos hangulatú szeglete ez bolygónknak.
Arslanbobot elhagyva, az ország második legnagyobb városába, Oshba érkeztem. Ott rontottam el, hogy voltak elvárásaim. Azt hittem, hasonló lesz, mint az általam kedvelt Biskek, de Osh jelentősen alulmarad az élhetőségi skálán. Hatalmas a tömeg, a szmog, a por, a szutyok. Pozitívumként itt is az árnyékos parkokat tudom hozni, de a nagyobb népsűrűség miatt a többségük ezeknek is benépesült standokkal, műanyag vackosokkal, kisvasúttal, meg zenegéppel, ahol pár egyszerűbb figura adja közre nem létező karaoke tehetségét. A parkokban emiatt az olcsó vásári hangulat uralkodik és nem a nyugalom. Kivétel ez alól a hatalmas Lenin szobortól délre eső zöld terület az Ak-Buura folyó partján.
A város közepén van a Szulejman-hegy, ami egy sziklás kitüremkedés. Fel lehet menni kirándulni, de még azért is jegyet szednek. A hegy oldalába van beépítve az archeológiai múzeum félelmetesen ronda épülete. A múzeumban jön a második lehúzás, amikor az 50 somos jegyárat jelző tábla elé a jegyszedő asszony kirakja a saját maga által firkált 150 somos tábláját, amint turistát lát. A tárlat a hegy belsejében van. Illetve lenne, ha tartalmazna valamit, de gyakorlatilag kopp üres. Pár beöltöztetett figura egy-egy sziklavájatba bepakolva, nulla az egész. A pár milliárdba biztosan belekerülő, hegybe épített komplexum az arcátlan pénzmosás olyan mintapéldányának tűnik, amit látva még a magyar stadionépítés nagyjai is elismerően csettintenének.
A város közepe gyakorlatilag egy végtelenített piactér. Van külön ruhás részleg, kenyeres standok, zöldségesek, de van a 38 °C-ban rohadó döghúsos és tejtermékes is. A járdák mellett végig gyümölcsárusok. Amint vettem valamit, abból a termékből pár méterrel később sokkal szebbeket találtam, olcsóbban, de végigjárni minden kofát lehetetlen. Itt találhatók a mindenhez értő szakik, varrók, cipészek, és a kütyü buherálók. Nem hagyott nyugodni a tönkrement régi mobilom sorsa, így beadtam egy szerelőhöz, hátha életet tud lehelni a másodjára is meghaló készülékembe. Időbe telt neki pótalkatrészeket szerezni, mert az én telefonom még ebben a putriban is muzeális ereklyének számított, de sikerült megjavítania, és azóta is él a teló.
Borzasztóan rossz szállást sikerült kifognom. A város közepén lévő Pekin Hotelt mindenki kerülje. Napi 1000 som egy privát zugért, saját zuhanyzóval még megérné egy ilyen városban. Még az ósdi bútorzatba ivódott bagófüstöt is lehetett tolerálni egy ideig. Még a nap közben ide-oda szaladgáló pár csótány társaságát is megtűrtem magam mellett. De basszus, felébredtem az éjszaka közepén, felkapcsoltam a lámpát, és azt láttam, hogy a falak teljes felületét elborították a csótányok. Ha ezer csótány nem volt, akkor egy sem! Konkrétan csótányból álltak a falak, a parányiaktól a legnagyobbakig, több generáció. A fény hatására elkezdtek szétszaladni, a fejem mellett lévő éjjeli szekrényben kerestek menedéket. Óvatosan kihúztam a szekrény fiókját, és basszus, színig volt csótányokkal. Az ágyra szerencsére nem jöttek fel a bogarak, de a kajámba belementek. Horrorfilmbe illő jelenet volt.
A horrorhoz kapcsolódóan az ugrott még be, hogy akartam venni az ömlesztett magvas standon diót, de nem hagyták hogy én lapátoljak magamnak, hanem az árus a tégely sarkából, a beköpött, molyos, kukacos diókat szedte ki nekem. Osh a legszarabb városok egyike ahol életemben jártam, az ég világon semmit nem veszítesz vele, ha nem látod!
Oshban egyetlen jó dolog van: itt kezdődik a Pamir Highway. Ez egy olyan magashegyi országút, ami a kirgizisztáni Oshból indul, és a tádzsikisztáni fővárosban, Dusanbében ér célt, menet közben pedig a Pamír hegység fennsíkjain és völgyeiben halad. Az én tervem a Pamír északi szélének, azon belül a népszerű hegymászó célpontnak, a Lenin csúcs környékének meglátogatása volt, ahová ezen legendás országúton lehet eljutni. A felüljáró alatti marsrutka pályaudvaron érdeklődtem, hogy innen megy-e a busz Sary-Mogolba, az alaptábor előtti utolsó faluba. Egy helyi asszony mondta, hogy nem innen megy, de tájékoztatása nem volt teljeskörű, ugyanis két lépés múlva megtaláltam a kisbuszt, rajta a Сары-Могол feliratú táblával. 500 somba került a jegy a 220 kilométeres útra.
A transzport a szokásos kabaréval kezdődött, ami végül is minden fuvar velejárója a harmadik világban, amit leírni és elolvasni vicces, átélni inkább fárasztó és bosszantó. Jócskán idő előtt odaértem a járathoz, hogy lefoglaljam az anyósülést, mert az kritikus, főleg a kilátás miatt. Ez sikerült, görögdinnyékkel kirakva ugyan, de megkaptam a legjobb ülést. Szállingózott a többi utas, helyi erők, hatalmas pakkokkal. Annyira meg lett rakva a csomagtér, hogy kezdtem aggódni, hogyan fogjuk kinyomni a Taldyk hágót. Útnak indultunk, felvettünk még pár embert a külvárosban körözve, a már tömött járműbe. Majd további dinnyékért álltunk meg, hisz még akadt némi ki nem töltött hézag az utastérben, például az én ölem körül. Majd ötven méter megtétele után tankolni álltunk félre. Majd további ötven métert követően kenyeret vásároltunk, úgy ötszáz darabot. Ezeket ugyebár az indulás előtti várakozás során, épp a piac mellett is el lehetett volna intézni, de agy az itt nuku. Ezután az volt a gond, hogy a sok megvásárolt holmitól az emberek már nem fértek be a buszba. Leküzdve ezt a problémát is, tettünk egy jókora kitérőt családlátogatás céljából. Miután az örömbódottá lezajlott, végre irányba álltunk. A Benny Hill Show akkor kezdődött, amikor a Gagarin nevű falu határában kipukkadt a jobb hátsó, és az összes cuccot ki kellett pakolni az útra, hogy az emelőt a seggével földet súroló autó alá egyáltalán be tudjuk tolni, illetve hogy a csomagtér alatti pótkereket kiemelhessük. Ekkor láttam meg, hogy a puttony főleg alkohollal volt kitömve. Minden férfi erejére szükség volt a jármű megemeléséhez. Az erőgyakorlat közben a sztyeppén békében legelésző kecskékre vetődött a figyelmem, és olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy mennyivel értelmesebb lények ők, hozzájuk képest az emberek ténykedése a világban valóban kabaré.
Peremvidék lévén a forgalom gyér volt, a táj viszont grandiózus. A 3615 méter magas Taldyk hágó előtti vörös sziklás rész is gyönyörű, de ami utána van, az egészen páratlan, semmihez sem fogható. Sary-Tashba leérve kitárult az Alay völgy. Ez a fennsík 3000 méter magasan van, amit a Pamír és az Alay hegységek vonulatai fognak közre. Hatalmasak a méretek, óriásiak a belátható terek, a havas hegyekre való rálátás pazar. A szcenárió színvilága nagyon furcsa, nagyon egyedi volt, amit esetemben a lemenő nap sárgás fénye, és a hegyek fölött megállapodó felhők cizelláltak.
Sary-Tash ugyan nem bonyolít akkora forgalmat, mint a BAH csomópont, de az itteni elágazó fontossága sokkal jelentősebb. Kelet felé Irkeshtam és a kínai határátkelő érhető el. Délnek halad tovább a Pamir Highway, ami a Kyzyl-Art hágón éri el a tádzsikisztáni határt. Engem átpasszoltak egy marsrutkába, ami az Alay völgyet követve nyugatnak tartott. A tömött kisbusz lépcsőjén jutott csak hely. Leesett állakkal fürkésztem a tájat, próbáltam megállapítani, hogy melyik monstrum lehet a Lenin csúcs. Errefelé főleg hegymászók járnak, de ők szervezetten, rajtuk kívül maximum hegyi motorosok, esetleg pár elszánt bringás téved ide.
Megérkeztünk Sary-Mogolba, kirakott a busz, és az egész napos zúgás után végre csend lett. A kis falu tényleg világ végi benyomást keltett bennem. Apró porfészek, többnyire vályogházakkal. Egy benzinkút, egy kisbolt, meg a falun áthaladó út az össz infrastruktúra. Nem csoda hát, ha a városból óriási szállítmányokkal térnek haza a lakosok. Álldogáltam odakinn, fényképezgettem, bámultam a tájat. Ekkor tudatosult bennem, hogy végre eljutottam ide is. Ismét előjött az a fura érzés, hogy amit addig csak a monitor képernyőjén láttam, és a térképeken tervezgettem, az most valósággá vált. Személyesen üdvözölhettem a nagy hegyeket.
Találtam egy minőségi szállást, a Tilek Guest Houset a folyó túloldalán. 1000 somért kínáltak tiszta szobát, kinti angol vécét, működő és használható internet elérést. Ezen kívül a hegyek lábához is vállalták a transzportot, monopolhelyzetüket kihasználva erősen túlárazottan, 1500 somot kértek az oda-vissza fuvarért. Mondjuk az 50 kilométer gyaloglás sem lett volna kellemesebb. A család a porta közepén felállított jurtában élt, a kocka házikó a vendégeknek volt szánva. A család minden tagja serénykedett, mindenkinek meg volt a korához illő feladata. Az asszonyok a szőnyegeket a folyó partján mosták és szárították. Az öreg bácsi a tehénkéket logisztikázta. A turizmus bizniszt egy fiatal srác vitte, aki csak az én kedvemért kinyitotta a falu múzeumát! Egy háromszobás vályogházat rendeztek be tradicionális holmikkal. Ellenben a lelketlen oshi pénzmosodával, ez egy hangulatos, a maga méreteihez képest tartalmas, és szerethető kiállítás, autentikus tárgyakból.
Egyedüli problémám a kavargó gyomrom volt. A csótányosban ehettem valamit, amit nem kellett volna, és az állapotom tovább romlott, miután itteni vendéglátóim hagymás vacsorát tálaltak. Mindenevő vagyok, egyedül a hagyma az, amit képtelen tolerálni a szervezetem, azonnal kicsinál. Minél nyersebb, annál rosszabb. Ha megérzem a szagát, már attól felfordul a gyomrom. Sőt, ha fotón mutatnak egy hagymás salátás tányért, a kép puszta látványától tudok fizikai tüneteket produkálni. Egy falatot ettem, és mehettem ki letesztelni a budit, hánytam és fostam, és éjszakára belázasodtam. A reggelire kapott tejberizzsel próbáltam helyrerakni a bélflórámat, de az sem volt jó ötlet. Legyengülten kínlódtam, de a hegyek tartották bennem a motivációt.
A környék legmagasabb hegye, a 7134 méteres Lenin csúcs nagyon népszerű a hegymászók körében, mert viszonylag egyszerűen megmászható. Semmiképp sem gyerekjáték, más hétezresekhez viszonyítva mondható rá, hogy könnyű. A hópárduc kihívás egyik csúcsa, ami a volt Szovjetunió öt hétezres hegyének megmászásával érdemelhető ki. Ezek közül három a Pamírban, kettő a Tien-sanban található. A csúcsok elnevezésében nem kis kavar van, ami abból adódik, hogy az embereknek szokásuk hamar letűnő hősökről vagy kérészéletű ideológiákról elnevezni ezeket a minden idők próbáját kiálló hatalmas természeti képződményeket. A hópárduc díjat eddig kb. 700 mászó kapta meg, akik közül Erőss Zsolt az egyetlen magyar.
A Lenin csúcs a népszerűsége miatt hatalmas, felszerelt, all-inclusive alaptáborral rendelkezik. Sary-Mogolból kihúzták az áramot meg a netet, így teljes luxust élvezhetnek az expedíciók résztvevői. A tábortól nem messze, a Tulpar tó partján álltak szállásadóim jurtái. A transzport megérte az árát, mert fantasztikus élmény volt leautózni az odáig vezető 25 kilométert. Végig a heggyel szembe mentünk, ami egyre közeledett felénk. Először a Kyzyl-Suu folyó vörös színű vize felett keltünk át, majd egy dimbes-dombos rész jött tehenekkel, majd a Tulpar tó, amiben a Lenin csúcs fehérsége tükröződött vissza. Az útról egy kis videót is készítettem, itt tekinthető meg.
Kaptam egy privát jurtát, és éppen csak ledobtam a cuccaimat, már indultam is túrázni. Be voltam zsongva, mágnesként vonzottak a hegyek. Ha azt a parancsot kaptam volna, hogy maradjak nyugton egy percig, szerintem felrobbantam volna. A szomszédomban egy svéd és egy cseh csaj lakott, hívtam őket túrázni, de ők még a gájdjukra vártak. Az idő kitűnő volt, ami a következő napi esős előrejelzéseket tekintve újabb nyomós indok volt egy azonnali kiadós túrához.
Három kilométerrel feljebb elértem az alaptábort. Rengeteg sátor és jurta állt, szenzációs rálátással a hegyre. Ezután egy hatalmas tér következett, ahol túrázók battyogtak, és hegymászók cipelték felfelé cuccaikat. Itt még javában járnak UAZ-ok, így egészen a vízesésig tudják magukat fuvaroztatni az energiájukkal spórolók. A vízesés melletti sziklába fúrt emléktáblák sokasága tanúskodik arról, hogy a legkönnyebbnek gondolt hegyeknek is jár a tisztelet. A vízesést fényképezve, fekete pontokat pillantottam meg felette a távolban, amikről biztos voltam, hogy jakok! A zuhatag melletti sziklás kaptatót így még nagyobb kedvvel nyomtam ki. Hetek óta nem ettem rendesen, gyengélkedtem, de a lelkesedésem felülírta a fizikai állapotomat. Egy népes jakcsorda tanyázott épp az út mellett. Ritkán kérek meg másokat, hogy engem fotózzanak, de itt azonnal a kezébe nyomtam a masinámat egy idegennek, hogy csináljon képeket a jakokkal és velem. A többi túrázó is fényképezte őket, a jakok mindenkinek tetszettek. Sok kicsi is volt közöttük. Sajnos a helyi gazdák az állatokat élettelen tárgyi eszközként kezelik, ez abból látszik, hogy a jakok szőréből lenyírnak, illetve szegények orra fel volt sértve, gondolom valami helyi jelölés lehet, ezek mind csúfítottak a természet által gyönyörűnek teremtett állatokon. Ezt a teret onion fieldnek, vagyis hagymamezőnek nevezik, lévén hogy tele van hagymával. Számomra ez igazi kitolás, de a még földben lévő hagyma látványától szerencsére nem lettem rosszul. Ez a sok átkozott hagyma a jakoknak sem kellett, ők is csak a közöttük növő vadvirágokat legelték, van eszük.
Ezután változott a terep, vörös salakos hegyoldalak következtek, amik a havas csúcsokkal együtt szürreális tájképet festettek. Itt már nem terepjárók, hanem lovak szolgálták ki a cipekedni nem kívánó közönséget. Egy meredek zigzag vezetett fel a Travellers Pass-ra, ahonnét kinyílt a táj a gleccserek irányába. A hágón megpihenő hegymászókkal beszélgettem, ők mondták, hogy az egyes táborig el lehet túrázni, engedi a terep. Én beértem erre a napra ezzel a 4150 méter magas ponttal, a fizikai állapotomhoz képest ez csúcsteljesítmény volt. A két lány is felért, aztán fényképezhettem őket agyba-főbe, főleg a cseh csaj volt ugrálós pózolós kedvében. A gájdjuk is a vendéglátóim közül származott, ezek szerint a család apraja-nagyja a hegyből való megélhetést választotta, irigyeltem őket. A lányok arról panaszkodtak, hogy ők ugyan gyakorlott túrázók, de ilyen magasságokban eddig nem jártak, és nem gondolták volna, hogy így megfogja őket. Hát igen, akármennyire edzett valaki, a természetes módon oxigénhiányos környezetet nem tudja lemodellezni. Én azért lementem még megnézni közelebbről a gleccsereket, mielőtt visszaindultam.
A táborba vacsoraidőre értem be. A közösségi konténerben életmentő frissen sütött kenyeret és teát toltak elém. Az asztalt lengyel motorosok és mi túrázók ültük körbe. Jó érzés volt végre hasonló kultúrkörből való emberekkel társalogni. Hosszasan dumáltunk utazásról, munkáról, tetszettek nekik a történeteim. Nem értették, hogy miért nem vagyok jelen semmilyen social felületen, és hogy mindössze egyetlen email címmel kapcsolódom az online világhoz, miközben informatikus vagyok. Válaszoltam: "épp azért..." Ezzel sikerült nem csak szórakoztatnom, hanem elgondolkodtatnom is őket. Aztán megérkezett a hagymaleves görögdinnyével és lekvárral, és akkor már nagyon a saját lazacos sült rizsemen járt az eszem. Sót itt nem szokás az asztalra rakni, erős a gyanúm, hogy nincs nekik, így érdemes az utazós holmik közé némi sót bepakolni, pláne, ha sokat túrázik az ember.
A lakoma után kipróbáltam a zuhanyt. Tűz forró és jég hideg vizeket kellett a két vödörből tetszés szerint összemixelni, majd egy kancsóval magamra lögybölni. Mire végeztem, elkezdett szakadni az eső, szóval akár a természetben is zuhanyozhattam volna. A jurtám sajnos beázott, fel kellett térképeznem, hogy a szőnyeg mely részein tudok szárazon maradva közlekedni. Ezt ellensúlyozandó, a személyzet begyújtotta a kis kályhát odabenn. A kihűlt lábaimat a kályha mellé lógatva feküdtem. Mindig különleges érzés számomra egy fedett zugból szemlélni a kinti esőt. Ez az élmény teljesedett ki azáltal, hogy mindeközben egy kis kályha olvasztotta ki, és melegítette forróra a lábujjaimat.
Másnap már reggel beborult az ég, de nem érdekelt, a reggelire kapott egy tojással feltankolva útnak indultam, ezúttal a gleccser vájta meder túloldalán. Ez az oldal nincs annyira kijárva, de ugyanolyan jót lehetett túrázni. Tehenek legelésztek, mormoták ástak és vinnyogtak, miközben egy kicsivel más aspektusból mutatták magukat a hegyek. A színek játéka különleges képet festett. Az erodálódott partszakasz szem elé táruló sárgás alapkőzete, az azt benövő zöld fű, rajta a színes virágokkal, háttérben a szürke törmelékkel fedett gleccserek, és a fehér hegyek. Nincsenek konkrét útvonalak, sem szabályok, a terepviszonyok és egyéni képességek függvényében mindenki arra megy, amerre szeretne. Délutánra kisütött a nap, így a Tulpar tó körül is tettem egy könnyed sétát. Kiültem a partjára, és néztem a tóhoz inni térő bocikat és lovakat. Jó volt a nagy semmi közepén csak úgy lenni.
Az Alay völgy végtelen túralehetőséget tartogat, de mivel pár nap múlva teljességgel kirohadt a komplett bélrendszerem, és életemben először, 38 évesen sikeresen összeszartam magamat, a Kaland Játék Kockázat könyvek visszaköszönő végszavát idézve, kalandom itt véget ért. Terveim között szerepelt egy sátrazás a Kosh-Kel tavaknál, az Alay hegység keresztül túrázása Kichik-Alay felé, esetleg a senki által nem ismert Turkesztáni hegység bejárása, de ezek a programok mind ugrottak. Jó lett volna egészségesen látni és átélni ezt a helyet, de úgy néz ki, saját magam élelmezésének megoldása nélkül számomra ez itt lehetetlen. Ízelítőnek ennyi jutott a Pamírból, ami fenntartotta bennem a motivációt a hegység bejárására, aminek ki tudja, talán kerékpárral vágok majd neki egyszer.
Megtekintésre érdemes képek a régióból:
