Arslanbob
A diófaligetéről világhírű Arslanbob a fővárosból közel 600 kilométeres, hegyen-völgyön át vezető autózással érhető el. Különleges szeglete ez Kirgizisztánnak, ami már inkább üzbég, mint kirgiz. Az emberek mások, a szokások mások, de a természet ugyanolyan fantasztikus, mint mindenhol.
Biskek nyugati buszpályaudvarán hagytam magam nepperek martalékává válni, mert magamtól nem láttam esélyét egy közvetlenül Arslanbobba tartó járat felkutatására. Minibuszok Oshba és Jalal-Abadba indultak, de akkor az átszállással is bajlódnom kellett volna. Viszonylag gyorsan le is szervezték nekem a fuvart, egy telekocsiként működő személyautó indult épp. Az 587 kilométeres taxizás 1700 somba, átszámolva 6800 forintba került, ami korrekt árnak tűnt. Van belföldi repülőjárat Oshba, de drága lett volna, plusz még buszozhattam volna onnan visszafelé Arslanbobba. Az autókázás tűnt a jó választásnak, mert így többet láthattam az országból.
A harmadik világban történő hosszútávú telekocsis utazások esetén kulcsfontosságú az, hogy kikkel van tele a kocsi. Az utasfelvétel közben, korábbi tapasztalataim alapján lélekben a legrosszabbakra készültem, ám ezúttal szerencsém volt. Egy tiszta és jó illatú fiatal lány ült mellettem. Nagy áldás volt ő, mert miként a jóságos Sztálin akár a gyerekek közé is lövethetett volna, a josten akaratából úgy kaphattam volna én is magam mellé mosdatlan, bibircsókos, hörghurutos alkoholistát. Az anyósülésen utazó egyed az ablakon köpködött ki végig, a többiek kulturáltabban viselkedtek, csak a szemetüket dobálták kifelé a száguldó autóból.
A dízel litere 180 forint körül mozgott. A tankolás mellé még egy 160 forintos útdíjat fizetett ki a sofőr, és meg is kezdhettük a kapaszkodást a 3200 méter magasan lévő Too-Ashuu hágóra. Télen necces tud lenni ez a szakasz. Egy rozoga állapotban lévő szűk alagút szeli át itt a hegyek csúcsait. Innen ezer méter szintet eső lejtmenet jött a Suusamyr völgy végeláthatatlan legelői felé. A főút mellett bárhol meg lehet állni nomád produktumokat vásárolni, a tejtermékektől a birkahúson át a kumiszig minden kapható, frissen, a tárgyként kezelt állatból ott helyben kifacsarva. Valójában minden jurta, minden nomád család egyben üzletként is funkcionál. Kirgíziában nem henteshez vagy a sajtboltba kell menni, hanem ki a legelőkre, és a nomádoktól megvásárolni a lehető legfrissebb és legegészségesebb formájában az étkeket. Ha például egy egész birka kell, akkor a vásárló maga választja ki a példányt, akit leölnek, és a fizetés után viheti is a szabadban legeltetett állat pár perce még élő húsát. Egy újabb 3200-as hágót leküzdve egy méhészetnél álltunk meg, több üvegnyi mézet venni. Egy ilyen utazás a helyiek számára egyben bevásárló körút is, az autó általában vastagon meg van tömve földi jóval.
Ebédelni egy kifekvős kajáldába tértünk be, ahol lagmant választottam. 200 somba, azaz 800 forintba került a nagy adag sűrű tésztaleves, teával. A Toktogul víztározó 15 köbkilométeres vízkészletének megkerülése alsó hangon is egy órába telt, majd a Naryn folyó által vájt szűk kanyonban tekeregtünk hosszasan. Ez egy roppant látványos 60km-es szakasz lenne, a sziklafalak és a folyó között egy vékonyka útnak van csupán hely, néhol elég ijesztő. De mivel ez az egyetlen út van, minden forgalom itt halad át, ezért nem igazán élvezhető a táj, nem tud hangulatos lenni.
Elértük az ország legalacsonyabb pontját. Nálunk az 500 méter hegynek számít, itt meg ez a legmélyebb. Az üzbég határ mellett haladtunk, kezdett dögmeleg lenni az autóban. Fel kellett ismernem, hogy ez itt egyáltalán nem az a Kirgízia, amit én eddig megismertem. Egyrészt a domborzati adottságokból fakadóan, a nagyobb művelhető földterületek miatt a népsűrűség jóval magasabb. Az utakon és a városokban tömegnyomor volt, a haladásunk jelentősen lelassult. Illetve itt már nem is a kirgizek, hanem az üzbégek élnek többségben, akik számára pár nagyságrenddel hangsúlyosabb az iszlám, és ez alapjaiban változtatja meg a köznapi élet szokásait.
10 órányi autózás után még csak valahol Bazar Korgon végtelenített putrijában kolbászoltunk, a többi utast vittük hazáig. Ekkor már a mobilom térképére egyre gyakrabban ránézve, a fogyni nem akaró távolságot látván, egyértelműen kiviláglott bennem, hogy nincs az az isten, hogy visszafelé is autóval menjek. Vagy repülök, vagy ha arra nem lesz lehetőség, megvárom amíg feltalálják a teleport berendezést, de autózni nem fogok újból, az biztos. Kínomat a sofőr is láthatta, így amikor leállt haverkodni, vett nekem egy fagyit. Mire rátértünk az Arslanbob felé vezető mellékútra, a délutáni napfény igen tompán sütött át az utat szegélyező diófák között.
A faluba már teljes sötétségben értünk be. Néhány ember lézengett az alig kivilágított utcákon. A sofőr tudta, hogy nincs előre foglalt szállásom, ezért azonnal elkezdett intézkedni. Ide-oda telefonált, hogy legyen biztos hajlékom éjszakára. Hamarosan kijött elém a CBT (helyi közösség által szervezett turizmus) főnöke. Kinyitotta irodája ajtaját, és bemutatta a régió által kínált lehetőségeket. Meglepően gazdagon kidolgozták a programjaikat, melyek alapját a természeti adottságok nyújtják. Itt található a földkerekség legnagyobb diófa ligete, valamint az igen egzotikus Babash-Ata hegység, ezen két attrakció körül forog itt minden. Én ezen a napon már csak egy szállásra vágytam, így rögtön az első bemutatott helyre rá is bólintottam. Örök tanulság, hogy legyek bármennyire is fáradt, legközelebb akkor is válasszam meg alaposan, hol szállok meg.
Szállásadóim nagycsaládos rendszerben éltek, vagyis a legöregebbektől az újszülöttekig, több generáció több családja egy háztartáson osztozott. Emiatt komplett átjáróház volt az egész porta, személyes tér nem létezett. Az egyetlen egy udvari guggolós budira óriási terhelés jutott. Gyomorforgatóan okádásközeli volt a bűze, ráadásul a beriglizett ajtó előtt mindig akadt három óvodás korú leskelődő gyerek. Az alvással is akadtak gondjaim. A mecset óbégatása nyilván a legszebb álmaimat szelte ketté, de ezt már megszoktam odahaza, nálunk a templomok bimmbammolása teszi ugyanezt. Mindenhol fut a helyi propaganda, a tudatalatti programozása az állandóan ismétlődő ingerekkel, ebben semmi különös nincs. A rágcsálás már érdekesebb volt. A földön feküdtem, és arra ébredtem, hogy valami rág odabenn a bútorzatban. Vártam egy ideig, de annyira rágott, hogy nem lehetett tőle aludni. Odaléptem a régi öreg fabútorhoz, kissé félve kinyitottam, és egy csomó lemorzsálódott szárazsüteményre és kekszféleségre lettem figyelmes. A rágcsálót nem láttam, valahol mélyen benn élhetett a faanyagban, és gondolom a lehulló ételreszeléket majszolhatta.
Nem ébredtem kicsattanóan frissen, a szobában körbe-körbe repkedő dongók keltettek. Mellettem a szőnyegen egy hangyakolónia vitt kajamaradékokat. Megjelent az asszonyság, reggelire kihozott egy kanna teát és egy omlettet, majd odasétált a szekrényhez, és kivette belőle a patkányrágta kekszeket! Nem akartam hinni a szememnek! A tojásételt letunkoltam száraz kenyérrel, majd vártam fél órát, hogy a tea iható hőmérsékletűre hűljön. A kekszekre ránézni sem volt gusztusom. Utazások közben mindig a saját kézműves étkeim hiányoznak a legjobban, itt ez hatványozottan megmutatkozott.
Elindultam felfedezni a környéket. A Babash-Ata 4428 méter magas csúcsát meglátva azonnal jobb kedvem lett. A társadalmi körítés lehet akármilyen, a hegy az hegy marad, mágnesként vonz bárhol a világon. Elsőként a nagy vízeséshez látogattam ki a falutól északra. Bármerre is induljon az ember, tisztességes kaptatókat kell leküzdenie a lakott terület elhagyásához. A szalmakutyákat tömegével szállító UAZ-ok benzingőzében battyogtam, és bámultam a tájat. Fura ezt leírni, de a Babash-Ata blokkja egy tájidegen képződmény hatását kelti. Hogyan lehet egy hegy tájidegen, amikor ő maga a táj? Úgy, hogy fedetlen, kopár mészkő, ami a Tien-san általam eddig látott láncos röghegységeinek alapkőzeteitől és látványvilágától merőben eltér. A vízesés kilátójához felvezető moréna előtt 20 som belépőt szedtek, ami nekem valahogy 30 lett, és az ég világon semmilyen szolgáltatást nem tartalmazott. Irigylem azokat, akik odaszületnek egy természeti adottság mellé, és nincs más dolguk, mint kiülni oda, és pénzt szedni azért, amiért nem tettek semmit. Felkapaszkodtam a meredeken, ahonnét jó rálátás nyílt a környező tájra, és az akkor épp nem túl nagy hozamot produkáló, 80 méter magas vízesésre is.
Ezután átkeltem a folyón, és bevettem magam a diófák közé. Békés, csendes, nyugodt hely, a turisták nem lepték el, valószínűleg azért, mert ezen 11 ezer hektáron nincs semmi, csak fák, ám épp ez a lényeg. Kellemesen árnyékos erdei utakon sétáltam, pár tehénkébe futottam bele mindössze, tőlük még békésebbé vált az időtöltés. Amikor a bolyongást meguntam, leültem stílszerűen diót törni és enni. Az erdő ezer éves, elvileg telepített. Szeptember végén, október elején szedik, maga a szüret egy hónapig is eltarthat. Az egész ország az itteni termést fogyasztja, exportra is rengeteg jut, ami meg ezen felül megmarad, abból olajat készítenek. Arslanbob és környéke a dióból él meg. A faluban van egy régi üzem, amit nemrég korszerűsítettek, hogy az ökológiailag legkedvezőbb hidegen sajtolásos módszerrel nyerhessék ki a diókból az olajat. Dió fesztivál, de még dió maraton is van, ami azt sejteti velem, hogy a dióturizmus minden aspektusát igyekeznek kiaknázni. Ősszel ez fantasztikusan szép lehet, a pirosas-sárgás erdők a fehér, enyhén havas mészkő hegységgel a háttérben. Élveztem sétálni és ücsörögni a fák között. Mostanában egy jó túránál is többre értékelem azt, amikor találok egy kellemes helyet a természetben, ahol nyugodtan meg tudok pihenni, és zavartalanul tudok együtt lenni fákkal, kövekkel, csordogáló patakkal. Azért nem kell aggódni, a menni blog nem fog átalakulni ülni bloggá, ezt példázza, hogy még egy kis vízeséshez is elsétáltam ezen a napon.
A kis vízesést hátulról, árkon-bokron át közelítettem meg, a dióerdőn át, így nem tudom, hogy kellett volna-e ide jegyet váltanom, de feltételezem, igen. Ez egy bulihely, valóságos tömegnyomor volt. Felmásztam egy sziklára, ahonnét remek rálátásom nyílt a vízesésre, és az önfeledten mókázó jónépre. Az ő jókedvük valahogyan átragadt rám is. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, teljesen beburkázott, 100%-ban fedett nők egyaránt sikítozva rohantak a vízesés alá és mögé. Ritkán fotózok embereket, mert kicsit tolakodónak érzem vadidegenek arcába beletolni a fényképezőgépet, de ezúttal elengedtem eme gátlásomat.
Történt egy nagyon durva jelenet. A vízesés környéke szurdokos rész, sok a szakadék, és a meredek lejtő, elég összevissza a terep. Épp bámultam a túlpartot, a rengeteg egybegyűlt emberrel, amikor hangos női sikításra lettem figyelmes. Egy anyuka kétségbeesett sikolyai voltak ezek, ugyanis páréves kislánya kizuhant az egyik morénás oldalon. A szemem láttára történt az eset, nyílegyenes rálátásom volt arra, ahogy a kislány az élettel összeegyeztethetetlen pozícióban álló végtagjaival bucskázik egyre lejjebb a morénán. Az első reakcióm az volt, hogy ha ott lennék a közelben, és nem épp a túlparton, akkor gondolkodás nélkül utánamennék, megpróbálnám megmenteni, mert akármennyire is meredek, azért csak van valamennyi rutinom ebben. Pár bevállalósabb helyi férfi is így gondolta, kihozták a már nem mozgó lányt. Lemenőben volt a Nap, elindultam kifelé, és a kijáratnál láttam a teljesen sokkos állapotban lévő asszonyt, valamint karjaiban a kissé piszkos, ámde egyetlen karcolást sem szenvedő kislányát! Ha nem a saját szememmel látom, egy méterről, akkor nem hiszem el.
Sétáltam még az erdőben, felkutattam egy forrást, hogy ne a falu vizeiből kelljen innom. Majd a piacra látogattam ki. Kis piac volt, szűkös kínálattal, de mindig jobb, mint a boltok, ahol a szokásos műanyag szemeteket árulták étel gyanánt. Valójában azért kószáltam még odakinn, mert féltem visszamenni a szállásra. De nem odázhattam a végtelenségig, hazamentem, gondoltam jó lesz végre fürdeni egyet. Félmeztelenül öltöztem a szobában, kopogtattak az ajtón, mondom "one moment", erre azonnal benyitott egy gyerek, aki a patkányos szekrényből emelt ki egy Coca‑Colát. Mentem volna magam lecsutakolni, a szintén egyetlen, közvetlenül a budi mellett álló zuhanyzóba, de épp szétkapták a vízvezeték rendszert. Kérdeztem a kólás srácot, hogy most mi van, erre kivezetett az utcára az egyik vizesárok mellé, hogy ott mossam le a lábamat. Az utcán sétáló lakosok pillantásainak kereszttüzében tisztogattam magam, amivel végül is semmi baj nem volt.
Másnap reggel nyolckor verőfényes napsütésre ébredtem, ám a család még javában döglött. Résnyire nyitott ajtajukon beláttam a szobájukba, ahol halomra feküdtek egymáson. Fél óra alatt inicializált az asszonyság, aki miután letakarította az előző napi reggeli maradékait az asztalról, már terítette is az újat. Omlettet kaptam paradicsommal és uborkával. Kiadós körtúrát terveztem, csúcspontján a szent követ érintve, ami egy hatalmas kőszikla, a falu bizonyos pontjairól is szabad szemmel látható. Hogy mitől szent, azt nem tudom, bár itt minden az, a vízesések is.
Az óramutató járásával megegyező irányba tettem meg a kb. 20 kilométeres kört. Mire kiértem a faluból, ömlött rólam a víz. 2000 méteres magasságban is forró volt a levegő, egy fia felhő nem volt az égen. A táskámban lévő elemózsiám cseppfolyósodni készülő tételeit nem hagytam megromlani, gyorsan meg is ettem. Mivel nincsenek jelzések, könnyű eltévedni, ezért figyelni kell a tájat. A völgyben futó pataknak a folyásirány szerinti bal oldalára kell keveredni. Erre van egy alkalmas híd, amit én elsőre sajnos elmulasztottam, vissza kellett sétálnom hozzá. A jelentősebb emelkedő innentől kezdődik, de az sem vészes. Nyugodalmas legelőkön kell sétálni. Mekkora különbség van legelő és legelő között. Az eddig látott, északkelet kirgíziai jailook teljesen más képet festettek, ez itt sokkal szárazabb, kövesebb, fásabb, bokrosabb, a mészkő alapkőzet jellegéből adódóan. A képeken is látható, hogy teljesen más a kettő.
Felérve a hágóra, a kőhöz már egészen közel, nem szükséges leereszkedni addig a kis tóig, amiben a tehenek pancsolnak, a hegyoldalban szintben haladva lehet rövidíteni. A kőig egy utolsó, vádliszaggató kaptató vitt fel, illatozó vadvirágok között. Valóban hatalmas a szikla. Annyira visszamennék az időben megnézni azt a folyamatot, ahogyan legördült, majd megállapodott itt! Egy létrát szereltek rá, így fel is lehet mászni a tetejére, én ezt kihagytam. Remek panoráma nyílik innen Arslanbobra, gyakorlatilag a túra teljes útvonalát be lehet látni. A hegyek irányába is parádés a látkép, a Babash-Ata csúcsa és az egész masszívum tisztán látszott, aminek gyűrődéseiben nyomokban még nyár közepén is hófoltok rikítottak. A levegő hőmérséklete itt, 2800 méteres magasságban volt optimális, viszont a Nap továbbra is maximumra volt felcsavarva, perzselt rendesen. Maradék diómat és aszalt sárgabarackomat fogyasztottam el, miközben ronggyá ázott ruháimat szárítottam. A térképem a kőtől pár méterre jelzett egy forrást, aminek létezésében nem hittem túlságosan, ezért annál nagyobb örömmel konstatáltam, hogy még csurgott is belőle a víz, mert ez itt óriási érték. Teletöltöttem előbb magamat, majd a palackomat is, valamint felforrósodott testemet is lehűtöttem vele. A nagy melegben a fejre hideg vizet önteni fantasztikusan frissítő érzés.
A lejtmenet közben is volt némi útkeresés, de a lényeg, hogy először a tehenes tóig kell lejutni, onnan meg már egyértelmű kitaposások visznek. Az 1400 méternyi lejtmenet kellemes lezárása volt a túrának. Ezt a körtúrát ajánlom mindenkinek. Aki nem idegenkedik a szervezett programoktól, az egy négynapos lovastúra keretében a hegység belsejében lévő (szent) tóhoz is elkirándulhat. De akár a hegyet is megmászhatja. Rengeteg a lehetőség, a CBT irodában kell érdeklődni ezek felől. Télen is várják a sízőket, bár kalandor legyen a talpán, aki egy téli kirgiz kiruccanás kihívásait ezért bevállalja.
Már a hegyről hallottam a nagy zsibongást lenn a faluban. A medence környéke vidámparkká alakult át, pörgött a ringlispíl, az emberek próbálták túlordibálni az őket túlordibáló muszlim folk tuctucosított változatát. Soha nem leszek képes ésszel felfogni, hogy miért fáj ezeknek a csend. Eddigi néprajzi kutatásaim minden kétséget kizáróan bizonyítják az egyenes arányosságot a környezetre rótt hangterhelés és az alacsony értelmi szint között. Az utcán rámkötött egy részeg fazon, aki nyilván a maga sajátos módján értelmezte az iszlámot. Nem jöttem rá, mi a problémája, de nem engedett tovább. Álltak ott körülöttünk józanok, akik tompítottak a feszkón, de patthelyzet alakult ki. Végül a kezembe nyomott 100 somot, és útnak engedett. Megmosakodtam az árokban, és mivel úgy éreztem, hogy a faluban valamiért fennforgást okozott a puszta jelenlétem, inkább maradtam a szállásomon. Azt még nem írtam, hogy az egész faluban nincs wifi. A három éjszakáért 1500 somot, vagyis 6000 forintot fizettem.
Megéri Arslanbobba ellátogatni, amennyiben útjába esik az utazónak, mert valóban különleges hely. De számomra itt kristályosodott ki, hogy az a Kirgizisztán amit én szeretek, az az ország északkeleti része. Ahol kirgizek élnek, a népsűrűség alacsony, és a végtelen legelőkön a csend az uralkodó.
