Ala-Archa folytatás
Visszatértem a civilizációba, majd az ország fővárosába, ahol pótoltam hiányt szenvedett felszerelésemet. Újból kilátogattam az Ala-Archa Nemzeti Parkba, ami egy cseppet sem veszített varázsából, és még ezen völgytúrám után is tartogat bőven felfedezni valót egy következő alkalomra.
A nagy túrák után elvittem megjavíttatni a beázott telefonomat Karakolban. Egy ügyes műszerész srác nagyítóval, forrasztóval és csavarhúzókkal a darabjaira szedte szét a készüléket, aminek kibelezett látványa nem volt túl biztató. Aggódtam kicsit, hogyan fogja visszarakni az utolsó aprócsavart is, de sikerült neki. Hatalmas öröm lett úrrá rajtam, amikor a párezer forintba kerülő kijelzőcsere hatására ismét használhattam a régi bajtársat. Ám az örömöm nem tartott sokáig. Az Issyk-Kul déli partját járva, a kép napról napra egyre lilább és sötétebb lett, végül teljesen befeketedett, de legalább az adataimat ki tudtam menteni róla. Biskekbe visszaérve kénytelen voltam új telefont vásárolni, mert sok olyan túrát terveztem még, aminek térkép nélkül nem szívesen indultam volna neki. Nem szeretem ezeket a kütyüket, költeni rájuk pláne fájó, de végül egész olcsón sikerült valami modern vackot vennem.
A cipőmet is el kellett vinnem megvarratni, mert az szintén ezer sebből vérzett. Sajnos az én cuccaim általában eléggé leharcoltak, ami azért van, mert egyrészről intenzíven használom őket, de erősen ragaszkodom is hozzájuk. Az éveken át tartó használat ruházza fel a személyes holmikat lélekkel. Van olyan széldzsekim, amivel két évtizedes közös történetünk van. Ezzel a szakadt cipővel is mennyi élmény van már mögöttünk, mennyi nehézséget vészeltünk át együtt! Aki pár alkalom után kidob teljesen ép holmikat, a szükségtelenül vásárló és felhalmozó tudatlan fogyasztó nem éli meg ezt a bensőséges kapcsolatot a tárgyaival. A személyes tárgyak mennyisége, és az azokkal való bánásmód nagyon sokat elárul egy ember lelkiségéről. Az öreg cipészről meg az árult el sokat, hogy 500 somot akart elkérni egy olyan munkáért, amiért a helyiek húszat fizettek. Kézzel hajtott varrógépével jól megerősítette a cipőmet, jelentősen növelt annak élettartamán, így végül 200-ban állapodtunk meg, amivel még mindig vastagon jól járt.
Szeretek Biskekben sétálni, mert sok szép zöld parkja van, rengeteg virággal, és árnyékot adó hatalmas fákkal. Komplett könyveket lehet kiolvasni egy padra kiülve, vagy a fűbe kifeküdve, de akár melózni is kitelepedhet az, akinek egy laptop elég ehhez. Négy év alatt semmi nem változott, a kirgizek között ugyanolyan jó volt lenni. A sarkokon még mindig az erjesztett italokat és ice teát áruló hordós standok álltak. A finom málna és sárgabarack az utcai árusoktól vásárolva a tizedébe sem került, mint nálunk. A málnát addig lehet enni vödörszámra, amíg az arcától könyökéig pirosra festett ember a vödörből eszméletvesztés közeli állapotban fel nem ocsúd. A borbély a hajvágásom árából vissza akart adni, mert külföldi vagyok, és ő örült ennek. Az éjszakai élet szolidan ugyan, de nyüzsgőn zajlik az Ala-Too parkban, és a hatalmas kirgiz zászló környékén.
Ha a sok szép park nem lenne elegendő a fővárosi léttel járó nyűgök kitisztítására, bő fél óra autózással a felfoghatatlanul komplex Tien-san hegységrendszer Kyrgyz Ala-Too vonulatába menekülhetnek a pihenni vágyók. Saját blogbejegyzésemet elolvasva informálódtam az Ala-Archa völgy felé induló marsrutkáról. Itt sem történt változás, a 265-ös busszal kellett kimenni a természetvédelmi terület bejáratáig, amire a jegy 40 somba került.
Az utolsó település, Kashka-Suu után a tömeg elillant, csak én és egy olasz srác maradtunk. Ősrégi mobilján a térképet tanácstalanul nézegetve kérdezgetett, hogy milyen útvonalat javaslok számára, mert ő mindössze egy mini hátizsákkal ruccant ki ide egy napra. Az Ak-Say vízesést ajánlottam neki. Az viszont változás, hogy már csak a gépesített belépésért kellett fizetni, így mi ingyen besétálhattunk a parkba. A hosszú bevezető utat stoppal akartuk letudni, de mondtam a srácnak, hogy ez itt nem fog menni, mert az autósok fizetnek a sorompónál, így nem fognak megállni nekünk. Egy óra séta után én már nem emeltem fel a karomat, viszont az olasz gyerek kitartó volt, őt jobban sürgette az idő. Végül a sok elsuhanó kirgiz után egy abház rendszámú autó lassított mellettünk. Ez volt életem első interakciója abházokkal, és máris megszerettem ezt a népet.
A Ratsek Camp felé vezető elágazónál elbúcsúztunk, remélem elérte a vízesést. Én ezúttal egyenesen folytattam utamat az Ala-Archa völgyben. A szalmakutyák csak az Ak-Say folyó beömléséig jönnek fel, mert hidak híján innen kellemetlenül hideg vizes folyóátkelések révén lehet tovább vergődni. Helyenként vannak farönkök keresztbe téve az ártéren, de én a vízben való mezítlábas áthaladást javaslom, sokkal biztonságosabb, mint megpakolt hátizsákkal a csúszós rönkökön inogni. Egy kilométer múlva egy sárga hídra lehetünk figyelmesek, ezen érdemes átmenni a folyásirány szerinti baloldalra, mert ott könnyebb a terep. A völgy nagyon látványos. Hatalmas sziklafalak között, vadvirágokkal teli zöld csapásokon visz az út, a zubogó türkiz folyó a hab a tortán. De inkább beszéljen ez a kép:
Egyedüli gondom a sátorhelyek keresésénél adódott. A köves, gazos terepen nem igazán láttam sehol alkalmas placcot. Elértem egy újabb hidat, de a padlózatát elveszítő vasszerkezeten az átkelés olyan ügyességet és bátorságot kívánt volna meg, amivel én nem rendelkezem, így maradtam a bal oldalon. Pedig innentől a túloldalon látványra sokkal könnyebb kitaposás kanyarog. Végül mégis bevált ez az oldal, mert találtam egy talpalatnyi ideális helyet a sátramnak, ahol nyugiban táborozhattam. A túlparton sokkal nagyobb forgalom haladt, még hegymászó csapatok is vonultak hatalmas hordókkal a hátukon. Egy csoport épp velem szemben a túlparton tanyázott le.
Éppen az új telefonom fényképezőjét próbálgattam, amikor egy angol kerékpáros emberke állt meg a sátramnál. Azt szerette volna tudni, hol fog átkelni a hegységen biciklijével, mert ő most éppen Narynba(!) tart. El kellett keserítsem, hogy itt ugyan sehol, bringával ez a völgy egy zsákutca. Erre előszedte nejlonba gyömöszölt, nem túl részletgazdag térképét, amin az egész hegység 1 cm ha lehetett, majd rábökött egy pontra, ami egy hágót jelölt. Valóban vannak hágók, de azokon biciklivel áthaladni elméleti és gyakorlati képtelenség. De nem csak ott, hanem az egész völgy teljességgel alkalmatlan kerékpározásra, a biciklit holt súlyként cipeli az ember, tekerni alig pár méteren lehet. Időközben érkezett valami gyökér idióta quaddal a folyóban felfelé haladva, de legalább így már ketten tudtuk győzködni a jóembert, hogy tegyen le dédelgetett tervéről. Egyébként értelmes fickónak tűnt, ő is Európa elől menekült el, de ezt a hágós-bringás sztorit jól benézte.
Ezen az éjszakán csak szakaszosan tudtam aludni. Megfigyeltem, hogy a természetben éjszakázva mindig más jellegű álmaim vannak, amik sokszor eléggé erőteljesek. A katlan hegyei miatt a Nap sokára ért olyan magasra, ami szárította volna benedvesedett sátramat. Kis reggelit követően indultam tovább felfelé. Mivel a rendes út a túlparton volt, néhol keresni kellett a csapást, de összességében nem jelentett problémát, mindkét oldal használható. A kőfolyásokon igyekezni kell szintben áthaladni. Ahol meredekebbé válik az emelkedő, közvetlenül a hatalmas erővel szembe zúduló folyó partján kell kaptatni. A parton felérve csatlakozik a két út egymásba ott, ahol hirtelen eltűnik a folyó! Én még ilyet nem láttam! A víz a semmiből bukkan elő, egy kőfolyás sziklái alól. Aztán továbbmentem, és ráleltem arra a pontra, ahol befolyik a sziklatenger alá a víz. Van tehát egy 100 méteres szakasz a folyón, ahol nincs folyó!
Egy mocsaras fennsík következett, ahonnét rá lehetett látni a völgy végét jelentő legmagasabb havas hegyekre és gleccsereikre. Megbabonázott a folyó teljesen türkizkék színe. Nem tudom mitől függ a víz színe, de itt határozottan türkizben pompázott, ami számomra roppant tetszetős. Leültem kajálni a hatalmas térben, közben bámultam a tájat. Battyogtam még egy darabig, de látván a közelgő borulást, inkább visszafordultam. Bevillantak igen rossz tapasztalataim az esővel kapcsolatban a közelmúltból. Utólag belegondolva sokkal észszerűbb lett volna itt sátrat verni, ezen a gyönyörű helyen, vagy akár felmenni az elhagyatott síépületig, és nem figyelni az időjárás előrejelzéseket, mert végül az egész viharból semmi nem lett. Nem mondom, hogy hagyni kell a francba a meteorológiai infókat, mert sokszor életmentő lehet, de készpénznek sem kell venni.
Hosszasan sétáltam visszafelé, majd a sárga híd utáni placcon, késő délutáni napfénynél szúrtam le a cölöpöket. Ivóvizet is találtam kicsit lentebb. Itt nincs legeltetés, így bármelyik kisebb patakocska vize megteszi. Kiültem a sátram mellett egy kőre, néztem az elhaladó túrázókat, majd hogy hasznossá tegyem magam, összeszedtem a szétdobált szemetet, aztán már csak pihengettem, rekreálódtam.
Másnap reggel, kifelé sétálva a parkból, a felfrissítő folyóátkelést követően, maradt még kedvem túrázni. De leginkább csak úgy minden nehézség nélkül bandukolni. Erre tökéletes terep volt a hosszú kivezető szakasz, ahol eleve nem próbálkoztam stoppolással. Mentem, mentem a nagy hátizsákom alatt görnyedve, a gondolataimba zárva, és egyszer csak magától megállt mellettem egy autó. Egészen a főváros közepéig kaptam ingyen fuvart. Úgy néz ki, engem akkor vesznek fel, ha nem stoppolok.
Az Ala-Archa Nemzeti Park bejárását ne rólam másolja senki. Aki megteheti, az jöjjön fel ide autóval, foglaljon szállást öt napra az Alplager hutban (lehetőleg hétköznapokra), és napi túrák keretén belül, kis táskával, könnyen közlekedjen. Első nap járja végig oda-vissza a völgyet, a másodikon mássza meg a Komsomolets csúcsot, a harmadik nap nézzen ki az Adygene gleccsertóhoz, a negyedik-ötödik napokon meg a Ratsek hut-ban átéjszakázva mássza meg az Uchityel csúcsot. Ez az optimális program, ezt már érdemes követni. Nekem meg maradt még indokom arra, hogy harmadszor is visszajöjjek ide.
