Keskenkiya körtúra
Többnapos sátras túrára indultam Jyrgalan tágabb környékén. Az időjárási előrejelzések miatt tempósra fogott túra fizikális és mentális kihívásokkal teli volt. Örök élmény marad számomra, mint a sátras kalandozásaim úgy általában.
Jyrgalani szállásomon megkérdeztem a stábot, van-e a környékről használható térképük, amin áttekinthetném a körtúra menetét. Szerencsére volt nekik, ez nagy kincs! Kiterítettük az asztallapra a kellően részletgazdag papiruszt, és az angolul tudó fiatalabb lány belekezdett a túra hosszas elmagyarázásába. Fura volt, hogy én eleve ellenkező irányban indultam volna neki. A normál útvonal papíron négy napot igényel. A faluból indul, áthalad a Jyrgalan hágón, keresztezi a Tyup folyót, felkaptat a Keskenkiya hágóra, majd a Golden hágóról leereszkedve újból a folyó völgyébe száll alá, onnan a faluba érve zárul be a kör. Ezt az itinert bárki kiegészítheti további mellékvölgyek beiktatásával. Nekem nagyon szimpatikusnak tűnt az Ailampa tó és környéke, el tudtam képzelni oda a sátortáboromat az első nap végére, így én ennyivel hosszabbítottam a távon. Az időn viszont rövidíteni kényszerültem, mert az időjárás előrejelzés maximum két és fél szép napot jósolt, utána eső uraság napokra lehúzza a rolót. A távot így három napra osztottam fel. Hosszabb táv, rövidebb idő alatt, ezzel minden adott volt egy hamisítatlan mennis túra receptjéhez.
A szálláson lehetőség van a túrázáshoz felesleges holmik leadására. Ám a böhöm nagy hátizsák így sem lesz könnyebb, mert a felszabadult helyet a többnapnyi élelem tölti ki. De sok kilométer van már bennem, tudtam, pár nap után bármilyen nehéz batyuhoz hozzáedződik a szervezetem. Meg is lepett, hogy a falu feletti kaptatóra milyen lendülettel felértem, pláne az előző napi kínok után. Az út ezen a szakaszon egyértelmű, mert sokáig dzsip nyomvonalon kell haladni a hatalmas zöld területben. Az egész körtúra látványvilágát úgy kell elképzelni, hogy végtelen zöld legelők, vagyis jailook mindenfelé. Extra látványosságnak számít már a Tulpar Tash is, az az óriási kőszikla, ami itt a falu fölött található nevezetesség. Ez a túra tehát a nyugodt, egyhangú környezetben való hosszas battyogásról szól, hasonló a hangulata, mint a Song-Kul fennsíknak. Aki számára ez unalmas, vagy természeti flikflangokra vágyik, az válassza az Ak-Suu traverz útvonalat.
Motiváltan, jó kedvvel, kicsit magamat is meglepve, szuper tempóban haladtam előre. Első pihenőmet a Boz Uchuk tavak felé vezető csapás elágazójánál ejtettem meg. Ha valaki az előbb említett traverzt csinálja, annak itt kell elkanyarodnia. Épp fotózgattam a jurták mellett elhaladó pacikat, amikor felfigyeltem két túrázóra. A francia páros jött visszafelé! Kérdeztem őket, meddig jutottak, mi volt a hézag. Azt mondták, eltörött a sátruk merevítő rudazata, így feladták a túrát. Vidáman invitáltam őket, hogy tartsanak velem az Ailampa tóhoz, de nem jöttek, mentek vissza a faluba megjavíttatni a sátrat. Milyen már az, hogy mi hárman vagyunk turisták ebben a fene nagy tájegységben, és mindig egyszerre vagyunk ugyanott időben és térben.
Nincs kihasználatlan völgy. Mindegyikben állnak jurták, de nem túl szorosan, legalább egy kilométer van minden család között. Szívet melengető élmény volt, amikor a jurtáikból kibújt nomádok integettek nekem, amint látták, ahogy súlyos hátizsákom alatt görnyedve topogok előre. A levegő kristálytiszta volt, színes mezei virágok illata lengte be a legelőket. Mindenfelé békés növényevők kóboroltak. Mély csend honolt, csak a természet hallatta magát. Lágy hangú darvak pihentek a tópartokon, illetve éles hangon egymást figyelmeztető mormoták bújtak ki a föld alól. Végre egy könnyű és élvezetes túranap, ez hiányzott már. Az időjárás is kegyes volt ezúttal, viszont a Nap pár óra alatt megkapta a karjaimat és a lábszáraimat is, pedig elő volt barnítva a bőröm. 2900 méter körül is meleg volt, de üdítően hűvös szél fújt.
Egy mélyen átáztatott, lápos részen áthaladó folyó keresztezése törte meg a monotonitást. A nehezebb vízi átkelések előtt hosszas tervezőmunkára van szükség. Először meg kell keresni, hol a legszélesebb a folyam, hisz nyilván ott lesz a legsekélyebb, és ott lesz a sodrás is a leggyengébb. Aztán a cipő és a zokni levetését követően, szükség esetén a rövidnadrág szárát kell még rövidebbre feltűrni. Majd vizualizálni kell, ahogy az egyik lábát a másik elé téve merre fog haladni az ember. Vészmegoldásokkal sem árt készülni, például hol vannak a vízben olyan stabil kövek, amikre lehet támaszkodni. A jéghideg vízben óvatosan kell haladni ugyan, de azért nem árt sietni sem, mert hamar elfagy a láb. A túrabot sokat segít a sodrással szembeni ellentartáshoz, remekül beakad a folyómeder kövei közé. Talpunkkal érdemes úgy letapogatni a köveket, hogy azzal is segítsük a folyással ellen tartani magunkat.
Fantasztikusan frissítő érzés kijönni a túlparton, és kiélvezni a túrában túlmelegedett láb lehűlését. A cipőmre nézve jutott eszembe, hogy ugyan miért venném vissza? Én minden alkalmat megragadok, hogy mezítláb lehessek a természetben, akkor itt és most miért ne? Gyakorlatilag puha és nedves fűben kell sétálni, ennél jobb terep nem is létezhet. Szóval innentől kezdve egész nap mezítláb voltam. Elképesztően jó érzés, ahogy a talp receptorait bizsergetik a különböző felületek mintázatai. Nemcsak a nedves fű simogatása élvezetes, vagy a földön járás porózusossága, de még az érdesebb kövek reszelése is. Számtalan pozitív élettani hatása van a mezítláb járásnak. Akik nincsenek hozzászokva, azoknak elsőre annyira intenzív élmény lehet, hogy alig tudnak párat lépni, mert annyira érzékennyé vált a talpuk az élethosszon át tartó természetellenes cipőviseléstől. Ajánlom kitartóan gyakorolni, nagyon rá lehet kattanni.
Nagy öröm volt megpillantani a bucka mögé elbújt Ailampa tavat és ledobni a nagy hátizsákot. Azonnal a kötelező gyakorlatokhoz láttam, vagyis felállítottam a sátramat, igazán impozáns környezetben. Mindent elrendeztem benne, hogy amikor eljön az este, már csak be kelljen bújnom a kotorékba. Vizet a tó kifolyásából gyűjtöttem, a tó pedig a szomszédos hegy teknőjében lévő gleccserből táplálkozik. Bár itt még bőven megfordulnak legelő állatok, de tisztának tűnt, és reménykedtem, hogy nem lesz gond. A napi etap 19km körül volt, kb. 1000m szintemelkedéssel. Megdöntöttem sátras magassági rekordomat, közel 3200 méterrel a tenger szintje felett szúrhattam le a cölöpöket.
Kiültem egy sziklára, megterítettem magamnak, és elfogyasztottam megérdemelt vacsorámat a tavat körülhatároló hatalmas sziklafalak ölelésében. Duplán örömteli volt az étkezés, hisz a zsák annyival lett könnyebb, amennyit ettem, én meg annyival erősebb. Arra nem számítottam, hogy ilyen pezsgő élet lesz errefelé. Először pecások jöttek, de nem időztek sokat. Mutogatták nekem, hogy menjek úszni a tóba. Ezúttal nem kívántam, a lábamat mostam csak le a nap végén. Őket lovasok váltották. Barátságosak voltak, azt is felajánlották, hogy lovagolhatok, de nem éltem vele. Igazából nyugalomra vágytam. Aztán jött egy darab ember, aki tovább is haladt, ötletem sincs honnan jött, és hová tartott. Utánuk már csak vadlovak szöszmötöltek a környéken, mormoták vinnyogtak, madarak repkedtek a sziklafal előterében, illetve egy eltévedt tehénke kereste társait. Elalvás előtt csak nézem a tájat, pihengettem, fotózgattam.
Tetszik, ahogy a természetben való létezés beállítja a szervezet cirkadián ritmusát. Este fél 9-kor még derengett némi fény, de aludni volt kedvem. Amint lement a Nap, rendesen elkezdett hűlni a levegő. Az éjszaka karcos volt, főleg azért, mert a vékony hálózsákomat hoztam magammal. Ezentúl mindenhová inkább a vastagot viszem, legfeljebb nem bugyolálom bele magam. 3:20-kor felébredtem és kimentem csillagokat nézni. Szenzációs volt, a környéken közel s távol semmi fényszennyezés, és elég magasan is táboroztam, így fantasztikusan ragyogtak a csillagok. Aludni csak szakaszosan tudtam, de azért ki tudtam pihenni magam.
Melengető érzés volt, mikor a Nap sugarai elérték a sátramat. A 8:30-as indulásomkor már meleg szellő fújt. Elindultam visszafelé a dzsip útra, ami a Jyrgalan hágóra visz fel. A folyóátkelést visszafelé is sikerrel vettem, és ezen a szakaszon ismét mezítláb haladtam. Szlalomoztam a jurták között, hogy a pásztorkutyáktól kellő távolságot tartsak. Az útra kiérve bekevertem egy még Nepálban vásárolt elektrolitos italport, ami elvileg 2020 májusában járt le. Nem volt finom, de talán adott egy kis löketet a hágóig.
Elértem a hágót, vagyis felértem 3346 méter magasra. Kinyílt a táj a túloldalra, ahol hasonló terep várt rám, szintén végeláthatatlan zöld terek. Ez egy kulcspont a túrán, mert ha valami gond adódna, innen egy kiadós lejtmenettel könnyen vissza lehet térni a faluba. Viszont a hágó túloldalán, a Tyup folyóig ereszkedve hirtelen nagyon távolinak tűnik minden. A Tyup szeli ketté dél-észak irányba a hegységet, hogy kanyargós útja közben embernek és állatnak szolgáljon frissítőként, majd végzetét elérve az Issyk-Kul tavat táplálja. Az ereszkedés közben végig aggodalmaskodtam, főleg az időjárás előrejelzésen, de a folyón átkelést illetően is. A szóló utazásnak ez a hátulütője, az ember a maga gondolataival marad, ami inkább akadály, mint segítség.
A Khan Tengri túra itt a folyó völgyében ágazik el, a folyammal szemben haladva előbb az Ashuu-Tor, majd az Echkili-Tash hágót átszelve éri el Sary-Jaz völgyét. Az a kirándulás külön határmenti engedélyekhez kötött, legyenek akármennyire is távol a határok. Biztosan szép élmény az is, de itt és most az én utam a folyón át vezetett. Hosszasan tanakodtam a parton, mert egészen lehetetlennek tűnt az átkelés. Álltak jurták a környéken, talán kérhettem volna lovas transzportot, de a segítség kérése tőlem idegen, hozzászoktam, hogy magam oldom meg ügyes-bajos dolgaimat. Nagyon alapos tervezést követően gyürkőztem neki. A nagy sodrású víztömeg a legmélyebb ponton a combom közepéig ért. Nagy ereje volt, nyomott rendesen, a sodrásnak a túrabotommal, és a hátizsákommal együtt 100+ kilós súlyommal tartottam ellen. Végre adódott olyan élethelyzet, ahol nem a kárát, hanem a hasznát láthattam a nagyobb testalkatomnak. Ezek azok a szituációk, amikor biztosan nincs fölösleges agyalás, a figyelem 100%-ig éber, mert tétje van. Minden apró mozdulatra, és az áramlatokra is a legnagyobb éberséggel kell figyelni. A lábat a medertől elemelve a sodrás azonnal nagy erővel nyomja, de semmiképp sem szabad hagyni, hogy a lábak keresztezzék egymást, végig a nagyterpeszre kell törekedni! A stabil pozíció megtartása kulcskérdés, miközben haladni kellene előre, mielőtt lefagy a láb.
A feladatot sikerrel vettem. Végül is az előzetes aggódásom a folyó keresztezését illetően jogos volt, de ettől az aggódás nem nyert értelmet, mert semmit nem változtatott a helyzeten. Megfontolandó ezt a túrát lóval megtenni, aminek megszervezésére a szálláson van lehetőség, nyilván a vezetők és lovaik megfizetésével. Ivóvíz szűkében, alternatíva nem lévén, teletöltöttem flakonomat a folyó vizéből. Jobb, mint a semmi.
A körtúra reklámjaiban bőszen hirdetik, hogy "well marked", vagyis jól jelzett útvonalakon halad, hát a nagy francokat! Egy kezemen meg tudnám számolni, hány jelzést láttam a 70 kilométer alatt. Ráadásul ahol volt, ott eleve tök egyértelmű az irány. Az egyik jelzés például a falu centrumában(!) volt, egy másik meg itt a folyónál a visszafordítóban. Az igazán kritikus helyeken semmilyen jelzés nincs. Teljesen vakon kezdtem el felkaptatni egy fenyvesben. Bujkáltam a sűrű tűlevelek között, sokszor beakadtam, vacak volt nagyon. Ha megálltam, a legyek gyötörtek. Aztán annyira fürkésztem az utat, hogy egy nagyobb adag tehénszaron elcsúsztam, és az egész jobb oldalam szaros lett. A tehénszar a legcsúszósabb dolgok egyike a világon. Ez egy olyan tapasztalás, amivel eddig nem rendelkeztem, most már tudom. Mondanom sem kell, a legyek ezután annyira támadtak, hogy nem volt más választásom, a kevés begyűjtött ivóvizemmel kellett leganyézzam magam, ami többé-kevésbé sikerült is. Kikeveredtem a fenyvesből, és egy picit feljebb érve valóban felfigyeltem egy útszerűségre a fák között, szóval lehet hogy van valahol jelölt csapás, de hogy nem egyértelmű, az biztos. A másik véglet a magyar hegyekben látható komédia, ahol a festésektől nem látni az erdőt. A turistajelzések terén is a buddhai középutat kellene megtalálni valahogy.
Felértem egy fennsíkra, ahol legalább száz tehén legelészett, majd hirtelen elkezdtek felém futni! Én imádom a teheneket, de basszus kicsit vérfagyasztó volt, ahogy az a rengeteg állat célirányosan felém tartott. Ilyet sem tapasztaltam még, szerencsére megálltak. Állt itt egy kis pásztorlak is, és úgy terveztem, a környékén táborozok le. Találtam egy megfelelő helyet, a táskámat is leraktam, de fura érzéseim támadtak. Egyfajta belső sugallat azt mondta, nem lesz itt jó éjszakára. Ezekre az intuitív megérzésekre mindig hallgatni kell, ezért habár fáradt voltam már, de bevállaltam a továbbmenetelt. Ez viszont azt jelentette, hogy a túra legmagasabb hágóját is le kellett még küzdenem ezen a napon.
Délutáni fényeknél, virágokkal teli végtelen sztyeppén sétálni páratan élmény. Alkalmas tereptárgy híján nem is lehetne itt jelzést festeni sehová, szemmel kell bemérni az elérni kívánt távoli tájegységet, és megtippelni az odavezető utat. Hosszasan traverzáltam kifelé dőlő meredek hegyoldalban, sűrű növényzetben, ami felemésztette a fizikai és mentális energiatartalékaimat is. Az pláne bosszantó volt, amikor jóval lentebb megláttam egy kitaposott utat. Nem tudtam eldönteni, hogy lemenjek vissza a csapásra, vagy folytassam küszködésemet szintben, ha már legalább magasabban vagyok. Elkeserítő volt, hogy az előző napokban sem és most sem találtam meg az utakat, mert ez nekem eddig egész életemben oly könnyen ment. Mintha elveszítettem volna ezt a képességemet.
Fújtatva kaptattam fel a 3400 méter magas Keskenkiya hágóra, ami a körtúra legmagasabb pontja. A lábaim már maguktól mentek. Az emberi test bőséges tartalékokat rejt magában, a gondoltnál jóval nagyobb teljesítmény leadására képes, csak aktiválni kell ezen rejtett képességeit. A hágón szétnézve fura formációkra lettem figyelmes. Méretes lyukak, majdhogynem kráterek tátongtak a földben. Vulkanizmus itt kizárt, szerintem a mormoták a hunyók, mást nem tudok elképzelni, főleg hogy láttam is őket ezekben a lyukakban.
Két kis tavacskára is felfigyeltem, odavizionáltam táboromat közéjük. Gyorsan leereszkedtem, és azonnal felállítottam a sátrat, a lehető legszigorúbban rögzítve, mert vihar közeledett, nagy széllel. A tó vize áramlás híján kissé posványos volt, de abból töltöttem fel a flakonomat. Szurkoltam a sátramnak, ami a viharos szél tépázását is játszi könnyedséggel vette. Nagyon jó volt benne lenni, védett helyen. A kirgiz vacsorámat mallorcai étteremből szervált sóval ízesítettem, a nepáli elektrolitos itallal együtt igazi multikulti konyhát élvezhettem. Benn a sátorban, evés közben, még zsibongó testtel, izomlázzal a vállaimban azt summáztam, micsoda nap volt ez is! Kihívásokkal teli, olykor gyötrelmes, de egyben emlékezetes, tanulságos, különleges, élettel átitatott nap, olyan ritkák ezek az emberi lét teljes hosszához viszonyítva. A vihar hamar elült, aztán lovak jöttek fürödni a tóhoz, mormoták vinnyogtak, darvak hápogtak. Fantasztikus élmény volt itt sátorozni, a semmi közepén, megérte a megérzéseimre hallgatni.
Jót aludtam, és arra ébredtem, hogy a napsütés melegíti a sátrat. Kristálytiszta égbolt, csend, néha csipogás, darvogás. Jó lenne minden nap így ébredni! Komótosan pakolgattam. Tudtam azt, hogy a nap második felére esőt jósol, de úgy voltam vele, ha el is ázok, délutánra úgyis visszaérek a faluba. Hamarosan átértem a harmadik hágóra, a Golden Pass-ra, 3310 méterre. Megpihentem itt egy kicsit, szerettem ezt a helyet. Innentől hatalmas lejtmenet következett. Az egész túra legkellemesebb szakasza volt a völgybe való leereszkedés. Itt végre rendes ösvényen taposhattam. Mennyivel egyszerűbb egy kijárt utat követni, és tiszta patakokból vizet nyerni.
Birkapásztorokkal találkoztam, akik kezelgettek velem, és próbáltak kommunikálni. Ilyenkor bánom, hogy nem beszélek nyelveket, mert biztosan érdekes élettörténeteket hallhatnék tőlük. Az illatos virágokkal teli cserjést egy kifelé dőlő porózus szakasz követte, aljában szakadékokkal. Ezeket utálom a legjobban, mert a nagy súllyal könnyen kicsúszhatok. Kissé komikusan, guggolva, majd kúszva, a botommal ellentartva oldottam meg ezt a feladatot. Amikor már egészen lenn voltam a Tyup folyó völgyében, és a lejtő meredeksége enyhült, ösztönösen egyfajta örömszaladásba kezdtem. Teljes menetfelszerelésben futottam, fáradhatatlanul, nagyon felszabadult érzés volt, ami csak úgy magától jött.
A völgyben jurták álltak, ahonnét lakóik integettek nekem. Talán invitáltak, vagy a közelgő esőre akartak figyelmeztetni, vagy csak üdvözlésképp, nem tudom. Volna lehetőség odamenni hozzájuk, vendégül is látnának, tehát ez a körtúra megoldható cipelt élelem nélkül, de az nem én vagyok. Az én működésem úgy alakult ki, hogy csak magamra számíthatok, a másoktól függő opciók még csak eszembe sem jutnak.
Erős borulás és nagy szél érkezett délről, de annyira gyorsan, hogy a hátizsákra alig húztam fel az esőhuzatot, magamra meg az esőkabátot, máris esett. A fényképezőt elraktam a táskám legvédettebb zugába, a telefont viszont a zsebemben kellett tartanom, az útvonal követése végett. Iszonyat széllel és csapadékmennyiséggel ért utol a vihar. Szó szerint arrébb fújt a szél, és ütött a jégeső. Pillanatokra fordultam csak hátra, mert onnan fújt, de félelmetes volt ránézni a tájra és a borulásra.
Szerencsére itt volt híd a folyón, így az átkelést megúsztam, de milyen vicces, hogy mégis sokkal vizesebb lettem, mint amikor benne mentem át. A híd után a legutolsó emelkedő vette kezdetét. Végig szembe fújt a szél, az eső átáztatta a földet, víz alatt volt minden, csúszott a sár. Kezdtem fázni is, de csak mentem és mentem, közben meg mintha dézsából öntötték volna. Egy képkocka mélyen megmaradt bennem: pár kis boci mellett haladtam el, akik szótlanul tűrték, hogy veri őket az eső. Az ember számára annak tudata a kellemetlen, hogy tisztában van vele, hogy egy épületen belül jobb lenne. Az állatoknak nincs hová menniük, számukra ez a természetes, így ők nem vágynak máshová. Majd eláll. Talán épp emiatt a felismerés miatt én sem ellenkeztem a helyzet ellen, nem kínlódtam, csak mentem.
A part teteje felé elkezdett szakadozni a felhőzet, néha a Nap is átsejlett, és már annak is éreztem a melegítő hatását. Amikor elállt, elpakoltam az esővédő cuccokat, és sajnos a pár nappal ezelőtti túra okán özönvízbiztosnak gondolt telefonomról kiderült, nem az. Mivel az esőben is elő kellett vennem párszor a térkép miatt, beázott. Megpróbáltam kiszárítani, életet lehelni belé, de nem jött össze. A Jyrgalan körüli túráimból már tudtam, hogy a dombtetőre felérve egy dzsip út tekereg be a faluba, vagyis térképre nem lesz szükségem.
Az út mellett állt egy jurta, ahol kedves nomádok vendégeltek meg. Kaptam egy kocka birkahúst, kenyeret, görögdinnyét. Ez a kevés kaja is feltöltött. Megköszöntem, majd karommal Jyrgalan felé mutatva kérdeztem meg tőlük a nyilvánvalót, hogy arra megyen-e az út. Innentől megnyugtató, hosszas lejtmenet kezdődött a széles úton, ahol fáradtan bandukolva gondolhattam át ennek a túrának a tapasztalatait. Szándékosan késleltettem a visszatérést. Jobb volt a létezés kinn a szabadban, mint a faluban. Leültem egy kőre, szárítottam az átázott cuccaimat, és csak úgy voltam. Aztán a faluhoz közel egy kis bocit néztem, aki békésen ácsorgott a folyóban.
A faluba visszaérve bezárult a kör, sikerrel teljesítettem a túrát. A szálláson közölték, nincs szabad szobájuk, csak egy jurta, de az meg beázott, és meg kell várni, amíg kitakarítják. Nem zavart, a sátramban is ellettem volna, ha nincs más. Amíg vártam, és kinn üldögéltem a padon, a franciákkal újból sikerült egy mondatot váltani. A városba induló marsrutkát várták, aztán repültek tovább Pakisztánba. Elkezdtem a mobilomat berhelni, akkumulátort cseréltem benne, hátha csak az ment tönkre. Egyszer még el is indult, de aztán végleg elment a kép. Dühös voltam a véráldozat miatt. Egy évtizede szolgált hűségesen az az eszköz, már életem első utazásakor is bajtársam volt.
Vacsorára mantyt készítettek, de ha hajnalig sütötték volna az asszonyok a tésztabatyukat, akkor sem tudtak volna eleget tenni farkasétvágyamnak. Érdekes párral ültem egy asztalnál. A hölgy kirgiz, a párja belga. Sokat beszélgettünk a világ dógairól, és nagyon örültem, hogy végre hasonló véleményen lévő emberekkel hozott össze a sors. Ők eddig Belgiumban éltek és dolgoztak, elég magas pozícióban, de kénytelenek voltak megállapítani, hogy Európa már annyira életellenesen túlszabályozott, és olyan irányba terelődik a jövője, hogy akinek pici rálátása van erre, és némi tőkéje, az most vált, amíg lehet. Ők is áthurcolkodtak ide Kirgíziába, itt építik tovább közös jövőjüket, mert ez a környezet előrébb mutató. Az országban tiszta a levegő, kristálytiszta az ivóvíz, a földek nincsenek lemérgezve, az ételeik természetesek, a szabadon legelő állataik egészségesek, természeti kincsekben gazdagok, élettel teli környezetben élnek. Nem véletlenül nevezik Közép-Ázsia Svájccának. Az emberek agyát még nem mosta át a nyugati fertő, fellelhető még a józan paraszti ész bennük. Végig bólogattunk egymás szavaira. Én kimondtam azt is, hogy jelen pillanatban Kirgizisztán a legvonzóbb jövőképpel rendelkező ország a Földön, amivel egyet is értettek. Irigy kutya voltam, mert ők a gyakorlatban is meglépték azt, amiről egyesek csak álmodoznak.
Még több zöld kép:
