Gunung Batur - vulkánok peremén
Kezd egysíkúvá válni az utazási tematikám, de hát mit tehetek. Annyira megszerettem a vulkánokat, hogy a következő állomásom is egy ilyen komplexum közepére esett, egész pontosan a Batur tó és vulkán közé.
Bedugulból öt stoppal értem át. Áztam kismotoron szakadó esőben, döcögtem lassú teherautóval, és pelenka vásárlással és cseréléssel egybekötött családias hangulatú fuvarom is volt. Ők elhoztak egészen Penelokanig, a kráter déli bejáratáig. A vulkán és a tó közé ékelődött főhadiszállásomra, Toya Bungkah-ra már gyalog mentem onnan. Ez az egész művelet egy teljes napomat vette igénybe, és szokás szerint épp sötétedésre találtam szállást. A 150000 IDR-ból próbáltam alkudni, de a tulaj hölgy nagyon határozottan állította meg minden próbálkozásomat. És igaza is volt. Egy ilyen helyen, egy tényleg szép szobáért, zuhanyzóval, reggelivel, remek kilátással a tóparton, a durván 3 ezer forint azért rendben van.
Másnap reggel, részletesebb terv nélkül elindultam, hogy körbejárjam a tavat, aminek a keleti oldalán az azt átölelő kráter peremén kell haladni. A falvakat járva, még indonéz mércével is elég nagy szegénységet láttam. Volt egy téves prekoncepcióm Baliról, hogy ha valahol, akkor itt ilyen biztosan nincs. Úgy támogattam a földműveléssel és halászattal foglalkozó helyieket, hogy vásároltam tőlük pár szelet dinnyét. A kráterfal közvetlen tövében volt egy szép hindu templom, Pura Hulundanu Batur, ami szintén Dānunak, a vizek istennőjének lett emelve csakúgy, mint már sok általam is meglátogatott templom itt a szigeten. Ő a víz (az élet) forrása, akiről ha megfeledkeznek, és nem kap rendszeresen felajánlásokat, akkor a vízmegvonáson kívül pestist szabadít a népre. Nem tudom, hogy a templomba bekötött LCD TV-t felajánlásnak gondolták-e a helyiek, de ha én lennék Dānu helyében, akkor nagyon mérges lennék.
Elkezdtem felkaptatni az igencsak meredek parton a kráterperem tetejére. Mikor felértem, azt hittem, hogy rosszul látok. Mondom, nem lehet hogy az ott az óceán. Pedig de. Nagyon messzire el lehetett látni, gyakorlatilag Bali elég sok tájegységét meg lehet figyelni erről a pontról. Egyszerre látszott a Batur tó és vulkán, északon az óceán, az egészen odáig lenyúló hegylábak, és tisztán kivehető volt a Gunung Agung is. Bámészkodásom közepette, itt, a legváratlanabb helyen jelent meg három kislány, akik a szüleik által gépiesen begyakoroltatott "Hello, give money!" mondatot ismételgették. Ekkor tűnt fel, hogy ezeken a hegyoldalakon elszórtan, parasztok élik a mindennapjaikat. Művelik a minimum 60 fokos dőlésszögű földet. Szeretném magammal elhitetni azt, hogy egy-egy túrám majdhogynem hőstett számba megy, de az itteni idősebb emberek ugyanezt teszik, nap mint nap, miközben túrják a földet, hogy legyen mit enniük, ami inkább hőstett.
Bátran haladtam tovább a tűéles peremen, és amikor már azt hittem, hogy végig lesz legalább egy vékony kitaposott nyomvonal ami vezet engem, egyszer csak eltévedtem. Valahogy elkerültem a peremről, le egész mélyre a hegy északi lejtőin. Mikor már egyértelmű volt, hogy nem a helyes úton járok, belefutottam egy parasztházba, ahol a kutyák ugatására előjött egy nagyon öreg, erősen hunyorító, szerintem vak bácsi. Őt kérdeztem a tóparti település nevét mondogatva, hogy merre menjek. Visszafelé mutatott, és egy darabon el is kísért a folyton ugató kutyájával, és mutatta végig a helyes irányt. Ez a szituáció megmosolyogtató volt, mert szó szerint valóra vált a vak vezet világtalant közmondás. Mikor rátaláltam a leágazásra, köszönésképpen, még messziről intettem az öregnek.
Meg is lett a lefelé vezető út Trunyanba, de én olyan jól éreztem magam odafenn, hogy maradni akartam. Biztos voltam benne, hogy nem csak lenn a tóparton, hanem itt fenn a peremen is körül lehet menni. Aztán megint csak letérhettem az ösvényről, mert újfent egy hegyoldalban dolgozó embert kellett megkérdeznem a helyes irányról. Az illető csak simán felfelé mutatott, a perem csúcsára, de út az nem volt sehol. Elindultam hát fel egy félig leégetett részen, és egy kegyetlen partot sikerült abszolválnom. Alig bírtam szusszal, többször is meg kellett állnom, amin nagyon meglepődtem. Ekkor már sem vizem, sem ennivalóm nem volt, mert egy marék mogyoróval, egy kis sajttal, és egy flakon vízzel vágtam neki az egész napnak. De megérte a szenvedés, mert ekkor tárult fel előttem csak igazán a csúcs látvány. Jóval magasabban voltam, mint eddig bármikor, fél Balit be lehetett látni. A Batur tó olyannak hatott a kráterben, mint egy megdöntött serpenyő alján az összegyűlt étolaj.
Ismét érdekes volt megfigyelni a mikroklíma éles határvonalait. Szó szerint az általam járt perem volt a vízválasztó. Onnan befelé változékony, felhős, ködös, esős idő volt, kifelé az óceán felé pedig csont száraz és napos. Ámuldozva haladtam az egyre hajmeresztőbb peremen, aminek mindkét oldalán több száz méteres szakadékok tátongtak. A majréfaktor is egyre erősödött, mivel már nyomvonalat se nagyon láttam, és a nap is kezdett lejjebb ereszkedni. Annyi kitaposás volt, amivel el tudtam hitetni magammal, hogy más is járja ezt az utat. De egyszer csak teljes zsákutcába futottam. A tűéles perem egy falban végződött. Elképesztően necces megoldásokat is fontolgattam, csak hogy ne kelljen visszafordulnom. Nem szeretem, ha olyan úton kell mennem, amit már egyszer bejártam, mert az redundancia, nem nyújt újat. De a józan eszem azt mondatta velem, hogy forduljak vissza.
Aztán mégsem lett probléma a visszafelé haladás, mert találtam egy másik utat, ami elvezetett a lejárathoz. Pont a peremről való leereszkedés alatt sötétedett rám, úgyhogy leghasznosabb eszközöm, a fejlámpám, ismét életmentőnek bizonyult. Sikeresen leérkeztem Trunyanba. Este volt már, alig ettem valamit egész nap, és teljesen ki voltam merülve. A helyiektől először egy flakon vizet próbáltam venni. De olyan árat kaptam rá, hogy inkább tovább szomjaztam. Mikor beálltam a boltban pislákoló villanykörte fénye alá, és az jobban felfedte meggyötört külsőmet, hátulról az asszony rászólt az urára, hogy adja rendes áron a vizet a megfáradt vándornak. A másfeles palack tartalmát majdhogynem egyben lehúztam.
Legfőbb problémám az volt, hogy a szálláshelyem pont a tó szemközti oldalán található. Kellett hát egy fuvar. Mivel halászfalu, először csónakbérléssel próbálkoztam. Pofonegyszerű az egész, nyíl egyenesen keresztbe át kell evezni a tükörsima tavon. Nem merem leírni a kapott árajánlatot, mert kikopik a billentyűzetemen a nulla. Ezután próbálkoztam a szárazföldi verzióval, a motorbérléssel, ahol már egy fokkal jobb árakat kaptam, de még mindig nagyon messze volt attól az összegtől, amit én hajlandó lettem volna rászánni, ami a fáradtságomból fakadóan eleve nem volt kevés. Senki nem engedett, kemények voltak, így hát elindultam gyalog bele a sötétbe, körbe a tavon. A falucska utolsó fényei alatt lassan, megfáradtan, szomorkásan léptem át, hátha valaki megsajnál, és majd utánam jön egy barátibb árral. Nem jött.
Elsétáltam a következő településig, ahol utcán beszélgető, motorukon ülő csoportba botlottam. Itt is megkaptam az elszállt árakat, de mivel már nem volt erőm tovább sétálni, elkezdtem leállni velük alkudozgatni. Versenyhelyzetet teremtettem, felajánlottam 70ezer IDR-t annak, aki elvisz. Ami a tizede volt annak az összegnek amiben ők gondolkoztak. De úgy voltam vele, egyikőjüknek ez is jobb pénz lesz, mint a semmi. Fél óráig győzködtük egymást. Én ismételgettem, hogy a 70ezer az nagyon jó pénz egy fuvarért, ami igaz is. Ők azzal érveltek, hogy már este van, meg vissza is kell jönni, üresen. Én folytattam azzal, hogy Surabayából Malangba 5500 IDR volt a vonatjegyem, holott az egy három órás út volt, ez meg max 20 perc. Ők rákontráztak azzal, hogy ez nem tömegközlekedés, hanem charter járat. Nem jutottunk dűlőre. Ekkor elővettem a telómat, megmutattam nekik az aznap készített képeket, és felfelé mutogatva elmeséltem, hogy ott jártam ma, odafenn. Ámulva nézegették a képeket. Az angolul jobban tudó még meg is jegyezte, hogy egyszer ő is volt odafenn. Ekkor éreztem, hogy áttört egy gát. Elkezdtek együtt érezni velem. Innentől biztos voltam benne, hogy összejön a fuvar. Nemsokára egy fiatal srác mögé felpattanva, már száguldottunk is a tó körül, pontosan az általam felajánlott összegért. Vigyorgott a fejem hátul. Egyrészről azért, mert nagyon élvezetes volt az esti motorozás a tó körül. Másrészről azért, mert még motorral is hosszú út volt, milyen lett volna gyalog. Harmadrészt azért, mert sikerült megoldanom egy nem egyszerű problémát, főként a leleményességemet és az alap indonéz nyelvtudásomat használva.
A kedvenc éttermemben, ahol előző este is ettem, már épp zártak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az asszonyság már hálóingben volt, és TV nézéshez készülődött a pult mögötti hálószobában. De mivel látta, hogy megyek, csak az én kedvemért kinyitott. Kirendeltem egy óriási adag nasi gorenget, plusz hozzá egy csomó tojást. A "big portion" itt a kulcsszó. Ha ezt bemondod, tényleg hatalmas adagot hoznak ki. Az ételre várakozás remek lehetőséget nyújtott a vendégkönyv átlapozásához. Meglepően sok magyar bejegyzést találtam benne. Nem csak itt, de még Borneó eldugottabb részein sem kell sokat visszalapozni ismerősen csengő szavakért. Jóllakottan, a szállásomra visszaérve megfogadtam, hogy többé nem viszem annyira túlzásba a túrázást, mint ma.
Másnap reggel az előző nap tett fogadalmam érvényét veszítette. Egy flakon vízzel, meg egy marék mogyoróval elindultam a Batur vulkánt körüljárni az inner ring nevű úton. Miért körül, és miért nem fel rá? Működik itt a városban egy maffia, Association of Mount Batur Trekking Guide néven. Elvileg csak úgy lehet felmenni a vulkánra, ha felfogadod az egyik guidejukat. Mivel teljesen monopol helyzetben vannak, nincs verseny, úgy szabják az árakat, ahogy akarják. Számtalan durva atrocitásról lehet olvasni a neten ennek kapcsán, hogy a guide nélkül nekivágókkal akár fizikai bántalmazásig is fajultak a dolgok. Egy petíció is született, ahol a csoport beszüntetését indítványozták. Még ideérkezésem éjszakáján megtalált engem is egy ilyen ürge, de szándékosan egy szóval sem mondtam neki, hogy meg akarom mászni a vulkánt. De nem is csak a pénzről szól ez. Ha guidedal mész, akkor alkalmazkodnod kell az ő tempójához. Rosszabb esetben alkalmazkodnod kell ahhoz, hogy bagófüstöt fúj rád. A guide tudja merre megy, mire kell figyelni, irányít téged. Nekem ez nem kell, engem ne irányítsanak, mert az csak elvesz az élményből. Nincs annál felemelőbb érzés, mint egyedül felfedezni az ismeretlent.
Szóval sétálok már egy jó ideje lent, körül a vulkánon, de folyton csak azt néztem. Hívogatott engem. Engem a vulkánok mindig hívogatnak. Ráadásul gyönyörű idő volt, sehol egy felhő, gondoltam biztosan tök szuper lehet a kilátás. Üresnek is tűnt, nem láttam rajta senkit mászni abból a szögből. Nekivágtam hát az északi oldaláról a monstrumnak, magasról téve a helyi köcsögökre.
Igazán kellemes kihívást jelentett a mászás. Meredek, de mindenki által teljesíthető, tehát tényleg nem indokolt egy guide felbérlése. Odafenn három állomás van, körbe a kráter peremén, jobbnál jobb kilátásokkal. Kizárólag majmok vártak odafenn, azonnal el is raktam a kevés élelmemet, nehogy elkezdjenek lopkodni. Látszik, hogy szezonban elég turistás hely lehet ez, ugyanis a második ponton még egy büfés bódé is volt, ami persze most ki volt halva.
Az egyedüli kockázatot az északi és a nyugati állomások közötti szakasz jelenti, ahol nagyon vékony a kráter pereme. Én egy-két percre meg is torpantam előtte, a majré megint előjött, de mondom az nem lehet, hogy ma is visszaforduljak. Bennem dolgozik egy erős tériszony is, ha még nem írtam volna. De az utazás arról is szól, hogy kitoljuk a határainkat és leszámoljunk a félelmeinkkel. Így hát összeszedtem magam, és a csúszós, szakadt szandálomban sikerrel vettem az akadályt. Ami azért is fontos volt, mert csak így tudtam nyugati irányba elhagyni a vulkánt, ugyanis mivel csak egy félkör maradt meg a peremből, nem lehet másik irányból ide eljutni.
Szerintem a nyugati oldal csak lemenetelre való. Nem tudom elképzelni, hogy ott komolyabb mászás nélkül fel lehessen csak úgy menni. Megalázó momentum volt, amikor a hat fős majom csoport elegáns mozgással hagyott le ott, ahol én seggen csúszva ereszkedtem. A különleges vulkáni talaj is közrejátszott ebben. Volt olyan, ahol a narancssárga talaj velem együtt indult meg lefelé. Aztán volt még vörös, majd koromfekete színű föld is. Nem tudtam eldönteni, hogy levegyem a szandálomat, vagy se. Ha leveszem, akkor törnek a kövek. Ha nem, akkor egy lépés után telemegy kövekkel, ami ugyanúgy tör.
Ez az egyik legkönnyebben megközelíthető, ma is aktív vulkán. Ennek megfelelően aktivizálta is magát rendesen. Amikor tíz centire belesüppedtem a földbe, hirtelen mozdulattal kellett kirántanom a lábamat, mert valósággal leforrázott a talaj. A kisebb tűzhányók oldalai rendesen melegek. Ez számomra olyan új tapasztalás volt, amire egyáltalán nem számítottam. Van egy olyan városi legenda, miszerint a guideok hoznak fel ide tojást, és megfőzik azt ebben a hőben. Simán el tudom hinni.
Miután leértem, elkezdett picit szitálni az eső. Ez pont arra volt elég, hogy a vulkán lábánál szivárvány képződjön, illetve hogy az izzadtság és a porban csúszkálás hatására rám ragadó retket lemosni ne tudjam magamról, hanem az csupán megfolyjon picit rajtam, így téve engem még retkesebbé.
Ezután nagyon durva környezet fogadott. Egy labirintusszerű sziklarengetegbe tévedtem, ami gondolom tűzhányó-aktivitás eredménye. Sokszor nem is láttam ki belőle, így csak találomra bolyongtam. Itt-ott emberek fejtették a köveket, és rakták teherautóra. Csak sötétedésre találtam meg a kijáratát, így pontosan ugyanabban a helyzetben voltam, mint egy nappal ezelőtt. Egész nap mentem, alig ettem, és messze az otthon. Ezúttal a fuvar könnyebben megvolt, egy teherautós vett fel és vitt hazáig.
Az étterem ajtaját épp lelakatolni készülő hálóinges asszony, engem meglátva már tárta is ki az ajtót. "Big portion!", mondtam én, miközben a karjaimmal óriási kört formálva jeleztem, ezúttal még a szokásos nagy adagnál is nagyobbat kérek. Mikor beljebb sétáltam, láttam, hogy az egyik asztalnál egy német turista csoport alkudozgat az egyik guidedal a másnapi vulkán túrájukról. Megláttak engem. Úgy néztem ki, mint egy 30 éve szénbányában dolgozó, azóta onnan egyszer fel nem jövő félhulla. Biztos voltam benne, hogy a guide rám fog kötni, annyira egyértelmű volt a helyzet. Az a zseniális ötletem támadt, hogy ha rákérdez, hogy a Batur vulkánon voltam-e, akkor azt felelem, hogy nem. Hát na, a fáradt elme nem bonyolítja túl a dolgokat. Végül nem kérdeztek.
Betermeltem a jól megérdemelt vacsorámat. Gyakorlatilag megismételtem a tegnapi napomat. Ez a két nap remek alkalom volt arra, hogy jobban megismerjem magamat. Szeretek szándékosan limitált keretek között teljesíteni, és nagyon elfáradni benne. Majd szeretem a végén megkapni érte a jutalmamat. A legtöbb ember ott rontja el, hogy csak jutalmazza magát. Holott csak az, önmagában, nem adja meg azt az örömöt, amit az azt megelőző szenvedéssel együtt ad. És ez fordítva is igaz. Ha csak szenvedés lenne jutalmazás nélkül, az szintén nem buli. A fenti gondolat természetesen nem csak az utazással kapcsolatban értelmezhető.
Itt készítettem egész utazásom alatt a legtöbb képet, így berakok még párat:
