Hűsölés nyáron az örmény hegységekben
Nyár közepére az Örmény-felföldön a Napocska átkapcsolt disznóperzselő üzemmódba, ezért a kellemesebb létezés érdekében felvonultam a Kis-Kaukázus gyűrődései közé. A jelentősen hűvösebb időjárás mellett nyugodalmas, élhető vidéki élet fogadott.
Szeván város volt az első állomásom, ami az 1900 méter magasan fekvő Szeván-tó északnyugati partján található. Sajnos vonat már nem közlekedik a főváros és Szeván között, ahelyett a Yeritasardakan metrólejáró előtt kell megkeresni a félóránként induló buszt, ami bő egy óra alatt, 700 dramért cserébe visz be Szeván központjába. Az út során az ablakon kelet felé kitekintve a Geghama csupasz vulkáni felépítményei vehetők sorra, nyugat felé a Kis-Kaukázus szintén fátlan hegyei. Sok hegyen külszíni fejtések által okozott tájsebek látszanak. A bányászat miatt feltáruló, koromfeketén csillogó alapkőzet obszidiánbányákról árulkodik.
A buszból kiszállva azonnal érezhető volt a jóval hűvösebb levegő. Míg az ország alacsonyabb régiójában - ezer méteren - nyár közepén szinte állandó a 40 °C-os hőmérséklet, a tó körül ritkán megy feljebb 25-26 foknál. A vidéki örmény kisvárosokat jóval élhetőbbek találom, mint a fővárost. Nincs tömeg, a levegő minősége sokkal jobb, és egyszerűbb kijutni a természetbe. Persze vannak hátulütői is, például Örményországban az ismerősöknek kötelező dudálni, és hát egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit.
Legalább egy normális bolt vidéken is akad, ahol minőségi élelmiszereket lehet beszerezni, és olcsó utcai piacok is vannak bőven, a sárgabarack kilójáért 200 forintot kértek. De vidéken már léteznek azok a Magyarországról is ismert sarki kisboltok, ahol az eladó értetlenkedve néz rád, amikor bemész. Még mielőtt megtaláltam volna Szeván normális boltját, betévedtem egy ilyenbe. Az nem tudott meglepni, hogy régóta lejárt termékeket tároltak a polcokon. Az sem, hogy a személyzet végig követett és szemmel tartott, mint egy börtönből frissen szabadultat. De az már példátlan, hogy üres Snickers és Bounty csokipapírok voltak kitömve kirakva a polcokra, a rendes csoki árán! Ilyet még sehol a világon nem láttam! Megfogtam egyet, és éreztem, hogy nem volt súlya. Fizetéskor a pénztáros a vásárolt termékekre rányomott ár helyett sokkal magasabb számokat ütött be, amiket a reklamációmat követően átjavított csak kicsit magasabb számokra, majd fizetéskor a kezemben fogott készpénzemet elkezdte kihúzgálni. Igaz, a fenti esetben oroszok vitték a boltot, örmény személyzettel ilyen aligha fordulhatna elő.
Szevánban sok a lepusztultnak kinéző panelház. A főutat leszámítva annyira jellegtelen az utcakép, hogy fotós téma alig akadt, mégis szerettem ezen széles utcák közepén battyogni. A sivár épületek egyetlen érdekessége, hogy a lépcsőházak bejáratánál a házszámon kívül egy bibliai zsoltár is olvasható, minden lépcsőháznál másik.
Volt egy roppant különös napom Szevánban. Arra figyeltem fel, hogy mindenki flakonokkal járt az utcán, és megtöltötte azokat a pulpulakokból. Mivel Örményországban általános jelenség az, hogy a vízszolgáltatást akár bejelentés nélkül leállítják egy teljes napra, biztos voltam benne, hogy ismét ez fog történni, ezért elkezdtem betárazni én is. Majd sikoltozást hallottam, egy lányt leöntött valaki a nála lévő flakon vízzel. Húsvét rég elmúlt, így nem értettem. Majd gyerekek túlméretezett vízipisztolyokkal spriccelték le az elhaladó autókat, és ennek az autósok is örültek. Aztán délutántól lefekvésig elszabadult a pokol. Az utcán bőrig ázott emberek kergették egymást, önfeledten vihorászva. Mindenki leöntött mindenkit, de nem csak jelképesen, hanem vödörnyi vízzel. Én is kaptam a jóból, orvul kifigyelt egy kislány, és én is csak nevettem. A figyelmetlen járókelő akár az erkélyről is kaphatott vizet a nyakába, de a legdurvább az volt, amikor bent az élelmiszerboltban zajlott az őrület, ami után a takarítók vidáman törölték fel a padlót a polcok között. Ilyet a minden spontaneitást kizáró Európában elképzelni nem lehetne. Július 7-ét írtunk, a jeles nap neve pedig Vardavar, aminek ünneplése hatalmas vízi csatában ölt formát országszerte. Ezen a napon ragályként terjedt a vidámság. Ilyenkor mereng el az ember azon, hogy akár minden napunk telhetne vidáman, csak rajtunk múlik.
A Szeván-tó területe kicsivel nagyobb, mint a Balatoné, térfogata viszont jóval nagyobb, mert az átlagos mélysége a magyar tengernek tízszerese. A Föld egyik legjelentősebb édesvíz forrása. Egyetlen lefolyása a Jerevánon is áthaladó Hrazdan folyó. Szeván optimális a strandolásra, mert a város nem közvetlenül a tó partján fekszik. A tó partszakasza végig nemzeti park, így nincs beépítve, nincs kiöntve betonnal, mint a Balaton körül, hanem mindenhol természet öleli, és ez nagyon jó! Kellemes sétát követően, előbb egy virágos legelőn át, utána az autópálya felett ívelő gyaloghídon lehet kilyukadni a szabadstrandra. Vannak öltözők, napernyők, kifekvők, pecsenyesütők, de minden egy kicsit régi, leharcolt. Emlékeztetett az Issyk-Kul környékére, pláne úgy, hogy az olajfűz a hegyek miatt később érkező nyár okán itt is később virágzott, így tovább élvezhettem annak gyógyító vaníliás illatát. Az innen belátható hatalmas víztömeg a tó egészének csak egy kicsi csücske. A víz hőmérséklete aktivitásra sarkallt, folyamatos úszás és mozgás esetén sokáig el tudtam lenni benne, de amint megálltam gyönyörködni a Geghama hegység vonulatának vulkáni kúpjaiban, vacogóssá vált a helyzet. Nyugalmat zavaró tényezők a rengeteg szemét, a bagófüst, és a Ladákból indokolatlan hangerővel üvöltő mulatós, de ezt a három dolgot akár Örményország himnuszába is belefoglalhatnák, az ezeken való puffogást el kell tudni engedni.
A napjaim legjobb része a strandról való hazamenetel volt. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy strandolós nap végén a lemenő nap fényénél papucsban bandukol hazafelé, amilyen lassan csak tud, mert a sétálás jobb, mint a megérkezés, és érzi, hogy a Nap kissé megkapta az arcát. Ezt az élményt fejeltem meg azzal, hogy a vadvirágos mezőn áthaladva, legelő tehénkék és báránykák között tettem meg az utat, akiknek békéjét hosszasan szemlélve még tovább tartott a hazaérésem.
A tóra való jobb rálátás reményében napi túrára indultam a várostól északra lévő hegyek felé. Egy völgyben kaptattam felfelé, majd felértem egy névtelen, 2400 méter körüli csúcsra, ahonnét a várt panoráma tárult elém. A Szeván-tó teljes északi részét beláttam, az azt környező hegyekkel együtt. Aztán felfigyeltem rá, hogy kicsivel alattam, egy sziklás gerincen emberek mozogtak. Akkor kapcsoltam, hogy ott halad egy jelzett útvonal, a Sevan Dream Trail, úgyhogy leereszkedtem oda, és azon haladtam tovább.
A sziklákon áll egy nagy kereszt, ahonnét a piros sáv felfestéseket lehet követni. Hol a gerinc bal, hol a jobb oldalán kell haladni. Végig remek a kilátás, de a legjobb panoráma a Sanasar csúcsra érve bomlik ki, ami közvetlenül a tóparttól magasodik. Szerettem azt a helyet, sokáig leskelődtem onnan. A Szeván-félszigetre is nyílegyenes a kilátás, ami valaha sziget volt, de jött Sztálin elvtárs, aki megmondta a természetnek, hogy az hogyan működjön. A szovjet idők mesterséges beavatkozásai előtt a vízszint 20 méterrel magasabban állt mint ma, ami a tó területével beszorozva irgalmatlan mennyiségű víz elvonását jelenti.
A túraút a csúcsról átvezet a félszigetre, ami nyáron sajnos rettentően sok turistát vonz. A déli partja hosszan strand, hangulatos retró kiülőkkel az árnyékosban, de hiába, mert egy méter szabad terület nincs, ráadásul a tömeg miatt az örmény szentháromság (szemét, bagó, zaj) a csúcson pörög, így ezt a partszakaszt nem tudom ajánlani. A domb tetején áll egy híres középkori kolostor, a Sevanavank, ami önmagában szenzációs, csakhogy önmagában képtelenség átélni, mivel a hely a csürheturizmus melegágya. Sajnos olyan szintű az ipari turizmus már ebben az országban is, hogy élvezhetetlenek az utazási irodák listáira felkerülő "kötelező látnivalók", mert azok elé billencskocsikkal öntik le a világtalan jónépet. Fel akartam sétálni a félsziget legmagasabb pontjára, ami nem sokkal a templom után van, de árnyékban döglő katonák fordítottak vissza, csakúgy, mint lent a partszakaszon, ugyanis a félsziget keleti része az elnök privát nyári rezidenciája. Vagyis nagyobb terület jut egy darab embernek, mint az egymáson nyomorgó több ezer strandolónak. A félszigetet ajánlani nem tudom, de azt el kell ismernem, hogy jelen világunk remek korlenyomata.
Szevánban a tó, a tökéletes nyári időjárás, és a vadvirágos legelő nyugalma miatt szerettem lenni. Terveztem a tó körbejárását, de saját autó hiányában letettem róla. Majd ha egyszer lesz egy saját UAZ-om, amit átalakítok lakóautónak (azaz bedobom hátra a polifoamot és a hálózsákot), megoldva ezzel minden lakhatási problémámat, akkor azzal visszajövök ide, és körbekempingezem a tavat. Annyira hiányos a tömegközlekedés, hogy még a szomszédos üdülővárosba, Dilijanba sem járnak buszok! Vagy kiáll az autópálya mellé stoppolni az ember, vagy fog egy taxit. A jó hír az, hogy a taxik olcsók. Sokan élnek a személyszállításból, a YandexGo alkalmazásban rábökve a desztinációra egy percet sem kell várni, és már úton is van sofőr.
Dilijanba a 36 kilométeres táv 4500 dramba került. Féltávnál egy hosszú alagútból kijőve nagy meglepetésemre az addigiaktól gyökeresen eltérő környezet fogadott. Sűrű erdővel borított hegyoldalakon szerpentineztünk lefelé. Dilijan a domborzati viszonyok miatt nyáron is hűvös és csapadékos, ezért népszerű nyaralóhely a jereváni hőguta elől menekülők számára. Legalábbis gondolom, hogy emiatt népszerű, mivel a városban írd és mondd nincs semmi. Engem a környékbeli túralehetőségek, és a felfedezés vágya vonzottak oda.
Egy szép kertes házban laktam, nagy terasszal. Reggelente pártindulóra ébredtem. Ekkor az idős tulaj asszonyság - aki valaha mazsorett lehetett - fogta a botját, és a teraszom alatt elkezdte azt egyhelyben menetelve ritmusra pörgetni, visszaidézve a számára kedves időket. Esős napok jöttek, beszorultam a négy fal közé. Örményországban az épületekben odabenn mindig hideg van. Nyár közepén pulóverben, forró teát szorongattam a kezemben, és amint kisütött a Nap, akárcsak egy percre is, már mentem is ki a teraszra melengetni magam.
Az esőzések szünetét kihasználva bevállaltam egy rövid túrát egy szép vízeséshez. Fülledt, párás levegőben, buja, már-már trópusi növényzetben kaptattam felfelé az átázott föld illatát élvezve, ami merőben eltérő élmény volt a légvonalban alig húsz kilométerre lévő Szeván-tónál tapasztaltakhoz képest. Lépten-nyomon gombák nőttek az árnyékosban. A vízesés fátyolszerűen folyt le a túraút végét jelentő sziklafal oldalán. Sokat időztem ott, mert lélekkel teli, békés helynek találtam, ahol valóban meg lehetett pihenni és fel lehetett töltődni a természet energiáival. Ezt a vízesést nem elérni, hanem otthagyni volt nehéz.
Következő kiruccanásom elhagyatott középkori kolostorokat vett célba. Jukhtakvank és Matosavank a várostól nyugatra található, az erdő mélyén. A kissé megroggyant, növényzet által bekebelezett, közel 800 éves épületekhez könnyű túra vezet, érdemes ezeket felkutatni. Az előbbinek már teteje sincs, és falait okos emberek összefirkálták cirill betűkkel, az utóbbit pedig tehenek használják WC-ként, de így talán autentikusabbak, mintha meg lennének csinálva turista attrakciónak. Főleg a Matosavank ragadott magával. Kívülről és belülről is megtelepedett rajta a zöld, mintha egy dzsungel mélyén lévő maja templom lenne. Volt bent egy göcsörtös fából készült roppant fura kereszt, kövekbe vésett örmény szövegek, illetve több szép kacskár is.
Jártam még a Haghartsin kolostornál, ami a várostól északra, szintén természetbe ágyazott, viszont aktívan használt vallási komplexum. A sokadik meglátogatott örmény kolostor nyilván nem tud annyit adni, mint az elsők, de mindegyiknek megvan a saját hangulata, így kitartóan folytattam ezen helyek felkeresését. Itt egy keresztelőt néztem végig. Ezek a kolostorok annyira népszerűek, hogy hétvégente reggeltől estig váltják egymást a keresztelő, házasságkötő és egyéb szertartások.
Népszerű üdülőhely a várostól keletre található Parz-tó, amit épp a népszerűsége miatt nem ajánlok, kissé Sástó jellege van. Aprópénzért kitaxiztam oda, hogy a transzkaukázusi trekking útvonalának egy rövid szakaszán visszasétáljak onnan Dilijanba. Egy könnyed bükki túrát kell elképzelni. Ott esett le, hogy az örmények számára miért különleges hely Dilijan, nekem meg miért nem. Mert nekik ez a fajta környezet ritkaság, az országukban páratlan. Nekem magyarnak viszont az ég világon semmi különöset nem mutatott, hisz a magyar hegyekben én ehhez szoktam. Ettől függetlenül ez is egy szép túra volt.
Ha valakinek nincs sok ideje az országra, Dilijant messze elkerülheti, semmi kihagyhatatlant nem tartogat. A legnagyobb kuriózum a boltokban egyedileg beárazott, részben elhasznált vécépapír tekercsek voltak, és én hülye, épp azokról nem készítettem fényképet.
A szomszédos városba, Vanadzorba indultam tovább. Egy amerikai, de a szegedi egyetemre járt rocker csávóval vártunk a buszra másfél órát a főút szélén a tűző napon, mindhiába. A helyiek sem tudtak semmi konkrétat mondani az elvileg létező járatról, bizonytalanul ingatták a fejüket, így kénytelenek voltunk taxit fogni.
Vanadzorral, Örményország harmadik legnagyobb városával kapcsolatban semmilyen elvárást nem támasztottam. 1400 méter magasan épült, hegyekkel körülvéve, van egy nagy vegyi üzeme, illetve fontos vasútvonal halad át rajta, ami Jerevánt köti össze Tbiliszin át Batumival. A busz- és vasútállomás nagyon retró, a komplett szovjet vasúthálózati térkép látható a jegykiadó ablakok felett.
Az állomásról kivezető út a főtérre visz, ami épp olyan, mint a jereváni, sarkaiban szép tufablokkos épületekkel, csak kisebb kiszerelésben. Hangulatosak a város közepén lévő tavacskák. Az egyikben pecázni lehet, a másiknál strandolni, napozni, vagy akár úszni, miközben nyüzsög az ember körül a város. A szabadtéri edzőparkok tömve vannak, és nem csak a szemmel láthatóan rendszeresen sportolók, hanem a civilek is húzódzkodnak egyet-kettőt, ha épp arra járnak. A gyerekeket is ezen parkokba viszik ki tesizni, én mindig birkózni láttam a kölköket, az országban népszerűek az erősportok. A város déli részén van egy botanikus park, öreg fákkal, kóborló tehenekkel, és remek kilátással a városra. A klíma itt is esős és hűvös volt, sokszor fogadott ilyen látkép:
Az ország északi részén lévő látnivalókat vanadzori bázisomról vettem sorra. Az Alaverdi felé induló buszokról kérdeztem a szállásadóimat, akik hosszas telefonálgatást követően sem tudtak konkrétumokat mondani. Még azután sem, hogy kiderült, a sofőr az ismerősük. A járat indulásának és visszaérkezésének időpontját a buszvezetővel való személyes, fél órás beszélgetéssel sikerült letisztázniuk. Ennyire kinyomozhatatlan a tömegközlekedés a vidéki Örményországban. Az autó nélküli, legalsóbb réteg képviselőjeként sorstársaimon azt látom, hogy majd lesz valami alapon ácsorognak az út szélén, arcukon a teljes kiszolgáltatottság ábrázatával.
Először a világörökség részét képző Haghpat és Sanahin kolostorokat kötöttem össze egy kiadós gyalogtúrával, majd Tumanyantól Odzunig túráztam a Debed folyó által vájt kanyon oldalában. Ez a fajta kettéhasadt domborzat elég kellemetlen, mivel a települések rendszerint a kanyon falainak tetejére épültek, így egy szemközti faluba való átjutás gyalogosan igen nagy szívás - már ha egyáltalán lehetséges, és nem szakadékba torkollik a perem - autóval pedig hatalmas kerülőket kell tenni, és a táj képe nem annyira vonzó, hogy megérje a fáradtságot.
Vanadzor semmi extrát nem kínált, mégis szerettem. Ha valamiért Örményországban kellene letelepednem, akkor ezt a várost választanám, és nem a zsúfolt Jerevánt, sem pedig következő állomásomat, az ország második legnagyobb városát, Gyumrit.
Gyumriban a buszból kiszállva szomorúan konstatáltam, hogy a fél város felújítás alatt állt, minden utca fel volt túrva, és erőgépek zajától zengett. Ehhez hozzájött a negyvenezer halottat követelő 1988-as földrengés óta fel nem újított rozzant épületek látványa, valamint az égen gyakorlatozó MiG vadászrepülőgépek és az általuk keltett zaj. A központ körüli pár macskaköves utcát leszámítva az összkép egy frontvonalra hasonlított.
A város szélén elhelyezkedő central park volt a kedvencem. Árnyas zöld terület, a posztszovjet parkoknak megfelelő vidámparkkal, sergőkkel. A legkisebb gyerekek vízen körbehaladó sárkányokra is fel tudtak ülni, amiket nagyon megkedveltem. A sárkányoktól az Aragatsot is lehetett látni, de én a színes szörnyetegek miatt jöttem ide ki szinte minden nap. Volt bennük valami varázslatos, főleg amikor az öreg gépkezelő beindította a ringlispílt, és perceken át méltóságteljesen haladtak körbe-körbe a vízen.
Futni is lehet a parkban, de én inkább a mellette lévő FC Shirak stadionba jártam ki. Minden örmény sportlétesítmény nyitva áll a nagyközönség számára, mert azért épültek, hogy az emberek használják, és nem azért, hogy egy magánterület felirat mögött álljanak üresen. A helyiekkel való közös sportolás a kulturális megismerés remek módja. A Magyarországon általános értelmetlenül túltolt heroikus megfeszülés az örmény hobbisportolóknál egyáltalán nem jellemző. Az is remek tapasztalat volt, hogy 1550 méteres magasságban edzeni egészen más, mint tengerszinten. Az itt összeszedett fittségre később szükségem is volt.
A város kötelezőnek nevezett látnivalóit fel sem sorolom, mert egytől egyig unalmasak, és nem kötelezőek. Pár hónap utazás után az ember magasról tesz a behirdetett programokra, azok helyett inkább vízen köröző sárkányokat néz órákon át. Az Arpi tóhoz való kiruccanásom történetét viszont megosztom, mert remek képet ad az országról és az emberekről.
Cipősdoboznyi szállásomon a harmincfős családból nemhogy a tó irányába induló buszokról nem tudtak információt adni, de a tó létezéséről sem tudtak. Nem tudták, hogy tőlük légvonalban 30 kilométerre van egy Velencei-tó méretű tó! Kimentem a buszmegállóba, ahol cigarettán vegetáló kivénhedt sofőrök kivették a kezemből a telefont, hogy mutogassák egymásnak rajta a térképet, majd tíz perces egyeztetést követően megállapították, hogy az Arpi tó felé nem jár busz. A telefonom kérdezés nélküli elvétele furán érintett, de csak azért, mert magyar vagyok, és automatikusan olyat feltételeztem, aminek még az írmagja sincs az örmény emberekben elvetve.
Jobb híján fogtam egy taxit, de a visszaút mikéntjét homály fedte. Berdashen faluig vitt a fószer, a fuvardíj 6000 dram volt. Nekem csak egy tízezres lapult a zsebemben, ő pedig nem tudott visszaadni. Ez itt erősen peremvidék, így pénzváltás reményében a faluban kóválygó embereket szólítgatta le, de nem tudott váltani senki. Erre én kitaláltam, hogy ha már így alakult, akkor én most odaadok tízezret, de cserébe jöjjön ki ide értem délután hatra. Mindennemű kétely nélkül adtam oda előre a pénzt a taxisnak.
A biztos visszafuvar reményében nyugodtan túrázhattam a tó partján. A 2000 méter magasan fekvő tó az Arpi nemzeti park területén belül van, rengeteg őshonos magashegyi növénnyel és gazdag állatvilággal. Elvileg a tisztaságára kiemelt figyelmet fordítanak, de én itt is elég sok szemetet, és döglött sirályt láttam. Pár pecást leszámítva nyugodalmas túraterület. A nyár itt az egyetlen igazán élvezhető évszak, a virágok is ekkor pompáznak legszebb színeikben. Télen ez a fennsík elég kemény lehet, a gázlómadarak gondolom elvonulnak melegebb vidékekre. Az meglepett, hogy még pelikánt is láttam, rájuk egyáltalán nem számítottam.
Egészen a tó déli csücskéig sétáltam. A tóban úszni tilos, ezért csak a lábamat áztattam benne és napoztam a partján. Szemben látszott az örmény-grúz-török hármashatárt jelentő hegycsúcs. A környékbeli falvakban állattartással foglalkoznak. Sok bárányuk és tehenük van, akiknek hatalmas adag szénát báláztak össze a környező végtelen sztyeppről. Az állatokat a tóhoz terelik itatni. Az Arpi tó környéke tipikusan olyan békés hely, ahová lakóautóval is érdemes lenne kijönni több napra.
Lassan visszasétáltam Berdashenbe, ahol kiültem az árokpartra várni a taxit. Természetesen nem vágott át emberünk, sőt, idő előtt érkezett. Az autója üléseit vastagon borító port útszéli pocsolyába mártott ronggyal törölgette, hogy minél nagyobb fokú luxust élvezhessek. Szénával púposra rakott teherautókat előztünk le a parton, majd elértünk egy 2200-as hágót, ahonnét egyenes rálátás nyílt az Aragatsra. Mivel a sofőr a nyelvi akadályok ellenére beszélgetős kedvében volt, mutattam neki, hogy ott az Aragats. Erre azt felelte, hogy az nem az. Számomra elképesztő, hogy a helyiek ennyire nincsenek képben, még országuk legmagasabb hegyének jellegzetes csúcsait sem ismerik fel.
Taxiban ülve az utas azt várja, hogy vigyék el A pontból B pontba. Ez Örményországban igen sokszor egy C pont közbeiktatásával történik meg. Féltávnál lekanyarodott a susnyásba, hogy megálljunk a haverjaival enni, inni, mulatozni. Azonnal kitöltötték nekem a vodkát, és pakolták a tányéromra a mócsingos húst. Ott rontottam el, hogy elfogadtam az első kört, és nem utasítottam vissza kategorikusan az alkoholt. Mert onnantól kezdve kétpercenként ittunk egymás egészségére. Tukmálták az ócska kaját és az italt, és ezt nagyon nem szeretem. Fél óra elteltével kiderült, hogy a társaságban mindenki vagy rendőr, vagy tűzoltó. Ehhez képest, a buli lezártával mindenki satu részegen autóba pattant, és visszavezetett Gyumriba. Taxisofőröm vezetési stílusán nem látszott meg az ital, mert errefelé józanul sem maradnak sávon belül az emberek. A gázpedált tövig nyomva végig azt mondogatta, hogy "moj brada polisz no problem". Aztán Gyumriba visszaérve szédelegve még elrángatott, hogy lovaskocsikázzunk egy kört a főtéren. Egy nap leforgása alatt ez a szánalmas történés a gyönyörű tóparti túrával kontrasztba állítva megerősítette bennem a helyes életvezetési irányt, a jövőben pedig még illemből sem fogok alkoholt inni.
Gyumri volt az utolsó állomása nyári kitérőmnek. Ezt követően visszavonatoztam Jerevánba, és vártam Gáborék érkezését, hogy túrázzunk végre egy jót az Aragatsra!
