Jyrgalan
Visszatértem négy éve félbemaradt projektemhez, és folytattam Kirgizisztán felfedezését. A régi kedvenc helyek nosztalgiával telített bejárása után, az első újonnan érintett régió az ország északkeleti csücskében lévő Jyrgalan falu és tágabb környéke volt, ahol kiváló túrákat lehet tenni.
Otthonos érzés volt újból az Issyk-Kul tó partjáról bámulni a hatalmas vízfelületet és a túlparton magasodó hegylánc hófehér sapkáit. Örömmel tapasztaltam, hogy Tamchyban négy év alatt semmi sem változott, vagy csak előnyére, például a diszkó épülete még lepukkantabb lett. Napi ezer forintért még mindig lehetett szállást találni a '80‑as évek Balatonjánál, illetve ennyiből jól lehetett lakni lagmannal. A napjaim pihenéssel teltek. Sétáltam a poros utcákon, végig a tó partján hosszasan, fürödtem a tóban, utána beleforogtam a forró homokba, olvasgattam, fényképeztem, és semmilyen célom nem volt. Otthonomnak érzem ezt a falut, ahová remélem soha nem ér el a "fejlődés".
Cholpon-Ata is maradt amilyen volt, ahol pontosan ugyanazokat a programokat csináltam újra, mint 2017-ben. Elmentem a szabadtéri kőmúzeumba, ahol a jegyszedő miután megtudta hogy magyar vagyok, Attilát emlegette fel, valamint kirgiz lovát, akit chagilan-nak, vagyis villámnak hívtak. Nekik is van Attila nevük, kiejtve adil-nak hangzik. Kirgizisztánban még a jegyszedő is tisztában van múltunk közös pontjaival. Jó volt újra bejárni a kőrengeteget, varázsa van ennek a helynek.
A város mögötti félsivatagos túrát is megismételtem, és még a kedvenc fámat is megtaláltam, így szaglászhattam az olajfűz gyógyító illatát. A málna kilóját 350 forintért adták az utcán, amit addig ettem vödörszámra, amíg a szervezetem mértéktartásra sarkalló rendszere megálljt nem parancsolt. A strand mellett forró kemencés kenyeret adtak aprópénzért. Lélekemelő volt ez az egy hét nosztalgiázás a tó északi partján, de minden utazás igazi élét az új helyek felfedezése jelenti, irányba álltam hát Jyrgalan felé.
A meglehetősen kieső szegletben fekvő Jyrgalanba nem nehéz eljutni. Karakolban a központi buszállomáson kell megkeresni a 331-es marsrutkát, annak végállomása a falu központja. A minibuszhoz érve találkoztam az első turistákkal utamon, egy Mayotte szigetén élő fiatal francia pár várta a busz indulását. Felszerelésükből kérdezgetés nélkül is meg tudtam állapítani, hogy szintén túrázni indulnak. Nem voltak túl közlékenyek, így az itteni buszozással együtt járó szokásos bosszantó értelmetlenségeket csendben tűrtük. Például azt, hogy a több órás várakozás után elindulva tíz méter megtétele után megálltunk tankolni, mert ezt a várakozás ideje alatt nem lehetett elintézni. Majd újabb tíz méter után megálltunk dinnyét venni, hogy a tömött buszban az emberek közötti legkisebb rések is biztosan ki legyenek töltve. Majd egy műszaki hiba következett, és ekkor még csak a városból sem értünk ki. Amikor végre már száguldottunk, és kerekedett volna némi menetszél, az utazóközönség a pokoli hőség ellenére—helyi szokásokhoz igazodva—bezárt minden nyílászárót, így fuldokolva hallgathattuk a hangszóróból üvöltő kirgiz lagzilajcsit. De nézzük a jó oldalát, ilyen utak után sokkal jobban esik a megérkezés.
A 2230 méter magasan fekvő falu központjában rakott le a marsrutka, ahol hirtelen nagyon a semmi közepén találtam magam. Az utóbbi években lett itt felfuttatva a turizmus, a helyiek igyekeznek a környékben rejlő potenciált kiaknázni. Télen a síelés megy, nyáron meg minden más, túrázás, lovaglás, jurta látogatás, ilyesmik. A központban van egy roppant hasznos információs tábla térképpel, ezt megéri lefényképezni, mert nem sok részletes térképet találni erről a régióról. Annyira friss még a kezdeményezés, hogy a térképes appok is felületesek a környékbeli túrautakat és csapásokat illetően. A tábla kilenc különböző túraútvonalat kínál, az egynapostól az egyhetesig. Persze ezek csak ajánlások, a gyakorlatban az utak száma végtelen, a túrázó fantáziájára van bízva merre jár-kel a hegyekben.
Gondoltam, a francia párral együtt indulunk szállásnézőbe, de ők simán mellőztek engem, szóval kissé komikusan, külön-külön indultunk neki a két utcából álló faluban. Találtam két kisboltot, ami két egérlyuk inkább, ahol csak az évekig elálló szintetikus hulladékokat lehet kapni, nálam meg mindössze egy kevés dió volt raktáron. Szállás sehol, vagy zárva. Hát igen, a turizmus nem pöröghetett szét ebben az évben sem. A falu szélére kiérve kissé tanácstalanul elindultam visszafelé a másik utcában, ahol a franciák jöttek szembe, és mondták, hogy nem találtak semmit. Nagyon benézhettek valamit, mert én pár méterrel odébb megtaláltam a tökéletes hajlékot, az Alakol-Jyrgalan Guest House-t.
Ők a falusi turizmus szervezői. Erősen érződik a nyugatias, tanult vendéglátás, ami egyrészről jó, másfelől kevésbé. Például előnyös, hogy a szállás teljesen tiszta és minden olyan igényt kielégít, amire nyugati embernek szüksége lehet, az angol WC-től a WIFI-n át a vízforralóig. Az pedig egyenesen szenzációs, hogy mindez napi 1000 somba, tehát 3500 forintba kerül, reggelivel együtt. A rosszabb, hogy van egy nagy étkező helyiség, ahol olykor túlzásba viszik a terítést és a higiéniát, ami már a nyugatról beszivárgó romlás előjele, így csorbul az autentikus kirgiz hangulat. Nagyon meg akarnak felelni az ide utazó külföldieknek, pedig ennek pont fordítva kellene lennie. Az utazóknak kellene törekedni rá, hogy ők igazodjanak az adott kultúra szokásaihoz.
A franciák is itt szálltak meg, és a házigazdák azt hihették hogy együtt vagyunk, ezért egy asztalhoz terítettek három főre vacsorára. Így már végképp ciki lett volna egymás ignorálása, hát beszédbe elegyedtünk. Kiderült, ők az Ak-Suu traverz túrát kezdik másnap. Ez a leghosszabb, leglátványosabb, legnehezebb túra. Egy hét alatt halad végig Jeti Oguzig a hegyekben olyan gyöngyszemeket érintve, mint a Boz Uchuk tavak környéke vagy az Ala-Kul tó. Én is szemeztem ezzel a túrával, de előtte a környékbeli körtúrák megtételét terveztem be, egyfajta főpróbaként egy nagyobb küldetés előtt. Jyrgalan a kiindulópontja annak a túrának is, ami a Khan Tengrihez vezet, de ahhoz már határmenti engedélyek is kellenek, aminek intézése hosszabb folyamat. Mindenesetre lehetőség van bőven. Ha valaki úgy érzi, szívesen túrázna fantasztikusan szép, kellőképp kieső, a tömegturizmust hírből sem ismerő vidékeken, akár heteken át, akkor ne habozzon, induljon útnak a Tien-san hegyvonulat kirgiz részének felfedezésére! Kicsit irigyeltem a párt, biztos jó lehet ketten nekivágni egy ilyen kalandnak, együtt túrázni és segíteni egymást.
Az étkezőben tálalt étel mennyiségre és minőségre is kifogástalan volt. Friss tej, sajt, vaj, tea, tojás, szalámi, kenyér, lekvár, méz, idénygyümölcsök, komplexebb krumplis húsos ételek. Ha netán maradna valami az asztalon, akkor azt el kell pakolni a táskába, egy darab dugi keksz is jól tud jönni a többnapos sátrazások alatt. A műkaják akkor jók utazás közben, amikor a főleg nyers ételek bevitelével bekerült errefelé honos mikrobiom váratlan vendégként megjelenik a szervezetünkben. Ekkor kiváló tunkolási lehetőséget nyújt egy csomag keksz vagy csipsz. Én egy lencsés zöldséges kaját fojtottam le sikeresen snickers+dió egyveleggel. Külön jó pont a házigazdáknak, hogy kérésre a hosszabb távon túrázók számára többnapnyi elemózsiával teli csomagot is összeállítanak. Leírtam a rendelésemet egy papírra, ők meg elmentek Karakolba bevásárolni, és még pénzt sem kértek a fáradozásaikért, csak a bemutatott blokkot kellett állnom.
Még volt a napból, így nem hagytam veszni a lehetőséget, azonnal elindultam felderíteni a falut, és környékét. Szédületesen zöld volt minden. A hegyoldalakban számtalan tehén, ló, és bari legelt. Teljes csend és nyugalom, ez az én világom. Az időjárás volt az egyedüli probléma, nagyon esőre állt, és sajnos az előrejelzés a következő napokra is mindent mutatott a napsütéstől az özönvízig. Ez nagyon megnehezítette a tervezést, a hegyekben való túrázáshoz a stabil időjárás kulcskérés.
Másnap már reggel felhős volt az ég, amikor útnak indultam napi túrámra. Úgy voltam vele, hogy két látnivalót is bele tudok sűríteni egy napba, nem tűnt túl hosszúnak a Kok-Bel vízesést és a Turnaluu Kol tó vidékét összekötő tervem. Nyugodalmas legelőkön és bányaterületeken át vezetett az út a vízesés felé. A bocik szeretik a külszíni fejtéseket, örömmel nyaldossák a homokot. Később a tér beszűkült, és egy völgyben haladtam befelé, zöld növényekkel benőtt sziklás tájon. A faluból alig két óra alatt bárki elérheti a 2550 méter magasan zubogó vízesést. És ha már ide jön, hozzon magával egy könyvet és egy kempingszéket, és töltsön el itt minél több időt, mert gyógyító ereje van a környezetnek.
A terület itt még alapvetően tiszta, mert a tömegek nem fedezték fel maguknak, de azért egy-két eldobált cukros papírt összeszedtem. A természet tett értem, az a minimum, ha én is teszek érte. Akár külföldön, akár hazai tájakon járok, általában mindig jókora mennyiségű összeszedett szeméttel jövök le egy hegyről. Úgy vagyok vele, hátha tudom ezzel késleltetni a hely szétrohadását.
Elindultam ki a völgyből, és mire kiértem a nyílt terepre, elkezdett esni, de mire felvettem az esőkabátot, abba is hagyta. Nagyon bizonytalan volt az időjárás. Cseppet sem zavarta ez a Zillel érkező, út mellett lepihenő melósokat, akik mutogatták nekem, hogy üljek le közéjük, és falatozzak valamit madárlátta elemózsiájukból. Először elutasítottam az invitálást, de aztán eszembe jutott hogy utazok, és az új helyzetek megélése a lényeg, szóval letelepedtem közéjük. Vitalij, Mikail és Ilian kínáltak valami szörnyű borszerű nedűvel, és etettek valami mócsingossal. Nem volt közös nyelv, csak mutogattunk, de mégis boldogultunk, és mindenki felettébb jókedvű volt. Az ilyen vendégségből a szabadulás a kellemetlen, mert nagyon marasztalnak, de határozottnak kell lenni, különben órákra ott ragad az ember.
Belső iránytűmre hagyatkozva direktbe nekiestem a szemközti hegyoldalnak, nem kerestem meg a tó felé vezető hivatalos utat. A golfpálya jellegű domborzatnak köszönhetően jól átlátható a táj, ki lehet találni melyik gerinc merre visz. Meleg volt nagyon, a legyek is haraptak, Paprika Jancsi is mosogatott, és az égre pillantva látszott, hogy kellemes vihar közeledik, de folytattam a túrámat. Kilyukadtam a hivatalos útra, de ez a megfogalmazás egy européer túrázó számára félrevezető lehet, hisz itt még kitaposás sincs, nemhogy út vagy jelzések.
Kaptatok felfelé, és látom, hogy egy birkapásztor távcsővel néz. Ennek megörültem, mert így előre tud jelezni a pásztorkutyáknak hogy ne balhézzanak ha közelítek. Ő is megállított engem, és kérdezgetett, de ezek a találkozások közös nyelv híján rendre burleszk jelenetbe torkollanak. Ők bizakodnak abban, hogy ha a kirgizt nem is, de az orosz nyelvet érti az aki ide jön, de el kellett keserítsek mindenkit. De még így is össze tudtunk annyit barkóbázni, hogy ő '81‑es születésű, én meg '82‑es. Majd a távcsövével dicsekedett, és odaadta hogy nézzek szét vele. Én meg szétnéztem vele és megdicsértem a távcsövét.
Kellemetlen szakasz következett, egy kifelé dőlő terepen kellett traverzálni hosszasan. Ezeket a részeket utálom, mert a bokát és a cipőt is nyírja. Ráadásul mindez gazban történt. Amikor azt hittem, hogy végre egy kitaposáson haladok, az hamar véget ért, ezek jellemzően tehén csapások, nem utak. Élni akartam a modern technika által nyújtott segítséggel, és megnéztem volna a térképen hogy merre járok, de épp ekkor kezdett el esni úgy rendesebben, ezért inkább elpakoltam a készüléket a napi táskám legmélyebb zugába, nehogy tönkremenjen. Épp egy gerincen voltam, gondoltam elindulok rajta fel a csúcsára, és onnan majd belátom a tájat. Szakadó esőben toltam neki, sehol nem láttam tavat, meglepetésemre még a 3000 méteres csúcsra érve sem. A csúcson lovak voltak, illetve egy ember guggolt, nyereggel a fején, azt használta esernyőként, hisz mit tudott volna mást tenni. Vele annyi volt a kommunikáció, hogy megkérdeztem merre van a falu vagy a tó, ő szótlanul mutatott egy irányba, majd a nyereggel a fején viselte tovább hogy veri az eső. Érdekes találkozások ezek...
Elkeseredésemben egy teljesen véletlen gerincet kiválasztva elindultam lefelé, és amikor már abszolúte fogalmam sem volt hol vagyok, beálltam egy fenyő alá, mert muszáj voltam előszedni a telefonomat. Amíg a GPS inicializált, gyönyörködtem a páratlanul szép tájban, és próbáltam megsaccolni hol lehetek. Ezt általában precízebben meg tudom mondani mint a műszer, de ezúttal teljesen homályt tippeltem. Annyira messze kerültem mindentől, hogy simán át lehetett már látni Kazahsztánba is.
Innentől rémálomszerűvé vált a túra. A teljesen úttalan terepen, átázva, cuppogóssá vált cipőben, sárdagasztás közepette próbáltam megtalálni a Turnaluu tavat, ami jól elbújt előlem. Miután megpillantottam a tavat, tovább folytatódott a kínlódásom, mert akármerre is mentem, mindig csak távolodtam tőle. És ettől volt olyan álomszerű az egész. Mint mikor azt álmodom, hogy bármennyire is erőlködök, sosem érem el a célom. Amikor úgy gondoltam, hogy végre útba álltam, egy meredek saras lejtő miatt kellett kitérőt tennem, majd egy gerinc rossz oldalán indultam lefelé, ami teljesen máshová vitt, és vissza kellett kaptatnom. Egy ponton az ég felé fordultam, és hangosan ismételgettem: ez nem lehet igaz, ezt nem hiszem el.
Amikor leértem a tó partjára, a tóra csak egyetlen pillantást tudtam vetni, mert ekkor úgy rákezdett az eső, majd a jégeső, amilyet Magyarországon ritkán látni, főleg mostanság. Lehetetlen volt tovább haladnom, be kellett álljak a legsűrűbb fenyves lombjai közé. Folyamatosan dörgött és villámlott, bár nappal volt még, de teljesen besötétedett, és annyi víz lejött, ami idehaza hónapok alatt se. Ázott már mindenem, féltettem az elektronikát is, a mobilomat meg a vadiúj fényképezőmet is. És csak szakadt és szakadt. Ekkor már az egész túrázás műfajt a pokolba kívántam, és úgy éreztem, ez egy szükségtelen teher az életemen, amit ráadásul nem is tudom minek cipelek, és hogy számomra elvileg ez a szórakozás.
Amikor alábbhagyott, minden mindegy alapon elindultam lefelé, nehogy rám esteledjen. A komplett hegyoldal egy elárasztott mocsaras folyóvá vált, teljesen lehetetlen volt még csak megsaccolni is az utat. Mivel a falura rálátásom nem volt, csak találgattam az irányt. Nagyon kínlódtam. Lejjebb érve egy-két fa törzsén jelzést láttam, majd megjelent pár kedves tehén is, akik áztak, legeltek, és szorítottak értem, én meg értük. A faluba bevezető aszfaltútra ronggyá ázva és sárral kikenve értem le. A tehenekkel együtt értem be a faluba. A patakon átívelő fapalló jelentette az utolsó kihívást, ugyanis az átázott tehénszarnál kevés csúszósabb dolog létezik.
A szálláson leslagoltam magam, meg kimostam a cipőmet. Valami fészerbe rakták ki a cuccaimat, mert ott jobban szárad. Nagy köszönetet mondtam a felszereléseimnek, melyekből némelyik bajtárs már több, mint 20 éve szolgál hűségesen. Csodával határos módon az elektronikák is megúszták. Dögfáradtan könyököltem a vacsoraasztalon, minden értelemben átmosott ez a nap. Kihozták nekem a megrendelt túrakaját, én pedig megnéztem a következő napok időjárását. Két és fél szép napot jelzett, majd nagy esőzéseket. A gondolataim innentől a másnap induló többnapos Keskenkiya körtúra körül keringtek.
