Muang Xay
Muang Xayban és környékén egyetlen említésre érdemes dolog van, Észak-Laosz legnagyobb barlangja. Nagyon le kellett menni a térképről hozzá, de megérte.
A Muang Xayba való érkezésem után valahogy nem akart összejönni semmi. Céltalanul sétáltam a jellegtelen utcákon, semmilyen látnivalót nem találtam a városban. Turistát csak elvétve láttam, ennek megfelelően a szolgáltatások köre sem alakult ki. Egy kerékpárboltban próbálkoztam bérléssel, de még arra sem volt lehetőség. A templomok udvarába betérve kóbor kutyák zavartak el. Itt már szinte senki nem beszélt angolul, az étkezdékben kizárólag az étlap tételeire való mutogatás maradt.
Két érdekesebb hely van a városban. Az egyik a piac a reptér mellett. Ide kell menni bevásárolni, ha rágcsáló tetemekre vagy bivalylábra van szükség. A húsok és belsőségek mindenféle hűtés nélkül voltak kipakolva, a legyek elhessegetését ventilátorra kötött nejlonszatyrok végezték. A másik a múzeum, ahol minimális belépőért lehetett végignézni a helyi etnikumok ruházatait, eszközeit és szerszámait, valamint a szokásaikról lehetett bővebben olvasni.
Mivel a város által kínált lehetőségeket ezekkel teljesen kimerítettem, ezért elmentem a helyi turisztikai információs irodába, ahol a fő attrakció, a Chom Ong barlang felől érdeklődtem. Mivel a barlang 50 kilométerre van a várostól, viszont érdekes módon semmilyen hírverése nincs, és semmilyen infrastruktúra nincs kiépítve oda, ezért a maffia él és virul. Már maga az oda-vissza fuvar méregdrága lett volna, de ráadásul a barlangot csak szakavatott vezetők kíséretében lehet látogatni, ami még ráduplázott az össz árra. Az európai mércével mérve is túlárazott program laoszi mércével mérve még inkább pofátlanság volt. Kiszámoltam, hogy Vang Viengben 150-szer(!) mehetnék barlangba ennek az egy túrának az árából. Ezért szomorúan beletörődtem, hogy ezt a barlangot ki kell hagynom.
Ezután rákérdeztem náluk a kerékpár bérlésre. Nem volt nekik sem, de elvittek abba a bicikliboltba, ahol én korábban jártam, és ahonnan engem elküldtek. Beszélt valamit a tulajjal, majd egy fészerből előhoztak egy montit, hibás fékkel, elforgó nyereggel, lifegő kitámasztóval, de mondtam, hogy jó lesz ez nekem, csak csináljak már valamit. Különben ötletem sem lett volna, hogy mihez kezdjek magammal ebben a városban.
A biciklire felülést követő első méterek megtételekor történik valamiféle csoda. Tíz másodperc sem kell hozzá, és a rosszkedv tovaszáll, vigyorogva, jó kedvvel szeli az ember az utakat. A Nam Hin tavat vettem célba. A várostól 9 kilométerre nyugatra lévő víztározót optimális bringacélpontnak gondoltam. Rajtam kívül senki mást nem láttam biciklin, mindenki motorizáltan közlekedett. Furán néztek rám az emberek, sok esetben mulatság tárgya voltam. Érdekes, hogy aki erőkifejtést tesz, munkát végez, az a kinevetendő, míg a gázkart húzó semmittevők a valakik. Jó pillanat volt, amikor épp egy parton szenvedtem fel magam, és egy szerzetes intett és szólt oda motorról, hogy: "very good!".
Mert part az van ám dögivel. Szó ami szó, kezdett már kicsit frusztrálni, hogy ebben az országban egy nyomorult méter vízszintes sincs. És természetesen a városból kiérve jött a rázatós földút, a göröngyök, a por, a 35 celsius, a megrakott teherautók a belőlük áramló forró kipufogó gázzal, és az általuk felkavart átláthatatlan porfelhővel. Inkább fizikális és mentális sportteljesítményként lehetett értékelni ezt az utat, mintsem kellemes biciklitúraként. A tó csendes volt, pár ember élt a környékén, főleg halászok. Érdekes volt figyelni, ahogy a tutajon álltak, és hosszú bottal csapkodták a víz felszínét. Gondolom ez egy halászati technika lehet. Megpihentem kicsit az árnyékosban, majd visszatértem a városba és bringával is bejártam az utcáit.
A 25 kilométerre keletre lévő Nam Kat vízeséshez is ki lehet biciklizni. Ban Fén falunál kell lekanyarodni és szerpentinezni egy kicsit. A park bejáratánál van egy resort, és sajnos a belépők árait az ott megszállók pénztárcájához igazították. A majdnem négyezer forintos jegyár engem visszafordulásra késztetett. Teljesen érthetetlenek számomra ezek az árak a világnak ezen a részén, itt, ahol a budiban az ember bokáig gázol a szarlében. Ez itt kétnapi szállásdíj. A legnevetségesebb az egészben az, hogy mennyire kínosan próbáltak nagyon elit helynek látszani. Még egy színes prospektust is a kezembe nyomtak, hogy mennyi minden van odabenn, ekkor esett le, hogy ez a hely nem az általam várt szép dzsungel már, hanem egy begépesített majomkodó park, tele kínaiakkal. Belelapoztam a kiadványba, és vagy negyven oldalon keresztül ugyanazzal a három fotóval volt tele a füzet. Nem hittem a szememnek. Volt, hogy egy oldalon belül többször megismételve ugyanazt az egy képet, több méretben. A füzetet és az árat látván az első másodpercek elképedése után az arcába nevettem az ezt komolyan gondoló hölgynek, majd sarkon fordultam és távoztam.
A muang xayi kitérőm közel állt a totális csődhöz. Értelmetlen időpazarlásnak éreztem az ottlétet. De mégsem álltam tovább, mivel a barlangot annyi helyen írták világszinten is kiemelkedően jónak, hogy elkezdtem alternatív megoldásokat keresni hozzá. A bicikli leadásakor a tourinfóba ismét betérve kifaggattam a srácot, hogy mit tehet a szegényebb turista. Egy motorbicikli bérlése is drága lett volna, illetve nem is akartam motort vezetni, így ezt kizártuk. Levittem a fuvar árát amennyire csak lehetett, 800 egységről 500 egységre, de ez még mindig rengeteg volt nekem. Végiglapoztam a vendégkönyvüket, mutattam, hogy csak franciák meg németek járnak itt, ők ki tudják ezt fizetni, de magyart nem lát egyet sem, mert Magyarország olyan szegény, mint Laosz. Kellett gyötörni a srácot vagy fél órán át, mire kiadta a vágyott információt, miszerint krumpliszsákos tömegközlekedéssel el tudom magamat vitetni olcsón, mindössze 20 egységért Nambotakay faluig, ami már féltáv a barlangig. Megmondta az indulás helyét és idejét, én pedig az exkluzív információval a birtokomban örömmel távoztam az irodából.
Minden stimmelt, a busz tényleg indult, és ki is raktak a faluban. A leszállás után hátamra vettem a nagy hátizsákot, majd az elképedt helyi lakosok között lekanyarodtam a barlang felé vezető, kis falvakon át haladó földútra. Alig kapcsoltam be az övcsatot, azonnal jött egy motoros, aki felvett, és hat kilométert besegített a túrába, teljesen ingyen. Óriási segítség volt ez. Aki sétált már 20-30 kilométereket vízszintes nélküli terepen, perzselő napon, minden ingóságát magán cipelve, az tudja csak igazán, mekkora. Nampoung falu után viszont megcsappant a forgalom. Félóránként ha jött egy motoros. Így maradt a sétálás, de nem bántam. Ban Kiew falun áthaladva mindenki rácsodálkozott a nagy batyuját a hátán cipelő, két lábán közlekedő nyugati ember láttán. Nem szeretem amikor ennyire fókuszban vagyok, de itt nehéz volt beleolvadnom a környezetbe. Teljesen peremvidék, itt aztán tényleg megállt az idő. A harminc évvel ezelőtti gyerekkoromra visszaemlékezve, az fejlettebb és modernebb volt, mint ez a falu most itt, leszámítva a legutolsó roskadozó fabódéban is főhelyet kapó lapos kijelzős TV-ket, mert az ugyebár kell.
A 20 kilométeres út vége előtt nem sokkal megint összejött egy stopp. A srác egészen a barlang nevét is adó Chom Ong faluig vitt. Kért volna 50 egységet a fuvarért, amit sikerült levinni a reálisabb 10-re. Tanácstalanul kóvályogtam a falu közepén a térképen jelzett egyetlen vendégházat keresve, de az nem létezett. Mászkáltam fel-alá, a falubéliek vizslattak. Beültem az egyetlen étkezdébe, ahol nem volt semmi étel. Vártam, de nem történt semmi, fura volt az egész. Idővel elterjedhetett a hírem a faluban, mert megjelent egy nő, aki csak annyit mondott, hogy "homestay". Ez elég volt ahhoz, hogy kövessem őt. Egy teljesen minimál, bambuszból hajtogatott épületbe vitt, abban kaptam egy matracot. Az árnyékos helyen azonnal lefeküdtem, és hiába volt még csak dél, a fáradtság úgy elnyomott, hogy el is aludtam.
Később délután kisétáltam az utcára, ahol összefutottam a hivatalos guidedal. Kitűnően beszélt angolul, így kifaggattam a barlang bejárásának lehetőségeiről. Az otthonukba invitált, ekkor derült ki, hogy a szállást adó nő az ő felesége. Szappanopera szerűen kezdtek kirajzolódni a dolgok körülöttem. A lestoppolt srác is ott sertepertélt, ekkor jöttem rá, hogy a faluból mindenki benne van a bizniszben. A barlang itt egy közös vállalkozás. A homestayt is közösen építették az idelátogatók elszállásolására.
Amikor a srác (szégyellem, de elfelejtettem a nevét) megmutatta az árlistát, ismét meghűlt bennem a vér. A legolcsóbb program valami egymillió kip lett volna. Egy ideig szó nélkül néztem a listát, majd szomorúan mondtam neki, hogy akkor ezt a barlangot sajnos ki kell hagynom, mert ez nagyon nem az én árfekvésem. Mivel látta az elkeseredésemet, és mivel sokat beszéltünk előtte, érezte rajtam, hogy mennyire szeretem a barlangokat, meg hogy ezért gyalogoltam ki ide a világ végére, ezért megkérdezte, hogy mennyit szánnék rá, és arra az összegre ír egy programot. Az eredeti ár ötödét mondtam, amire egy olyan itinert vázolt fel, amivel végül is teljesen elégedett voltam, nem is akartam volna sokkal többet, úgyhogy megállapodtunk. Örültem, hogy nem fölöslegesen küzdöttem ki ide magam, és már izgatottan vártam a másnapi barlangászatot. Még átlapoztam a vendégkönyvet, amiben 2015 óta egyetlen magyar bejegyzést sem láttam. Lehet, hogy én voltam az első magyar a barlangban?
Még a barlang előtt is akadt erős látnivaló bőven. Késő délután az emberek együtt mentek le fürödni a falu határához, a több száz méterre lévő, csordogáló folyóhoz. Gyerekek és felnőttek egyaránt. A hölgyek is egyetlen maguk köré tekert törölközőben sétáltak ki mezítláb a porban. Itt még a fürdés is közösségi esemény, elszórakoztak a folyónál. A túravezető srác meg a falu közepén, egy disznóketrec mellett habosította magát, és mondta, hogy fürödjek ott én is. Mondtam, hogy én inkább majd a szálláshelyhez tartozó mellékhelységében intézem, mert engem még felöltözve is kinézett mindenki, mi lenne akkor, ha a főtéren nekivetkőznék. A ruháimat igen, de az európaiságomat nem tudtam levetni magamról, amikor természetesnek feltételeztem, hogy a budimban lévő egyetlen csap azért van, hogy abból majd folyik a víz. Amikor szóvá tettem, közölték, hogy persze hogy nem folyik, hiszen száraz évszak van. Mit is gondoltam. Így maradt a hordóba összegyűjtött vízzel való lögybölős módszer, spórolva a vízkészlettel, kizárólag a kritikusabb részeket, a testhajlatokat megcélozva.
Sötétedés után, mivel nincs közvilágítás, a csillagokat nagyon szépen lehetett látni. Lámpákkal vagy telefonnal világítva tértek vissza házukba az emberek, majd tüzet gyújtottak és 11-ig ment a duma. Hajnalra annyira lehűlt a levegő, hogy elő kellett vennem a mackómat és a pulóveremet is. Kb. 12 fokra csökkent a kinti hőmérséklet, ami pontosan megegyezett a benti hőmérséklettel is, amiben aludni már nem volt kellemes.
Amint pirkadni kezdett, az emberek elkezdtek mozgolódni. A falu egységességére a legjobb példa, hogy 6:30-kor egy hangosbemondó hívta gyűlésre az embereket, majd zene szólt. A gyűlésen kizárólag férfiak vettek részt, a tanácskozás ideje alatt az asszonyok odahaza készítették a reggelit, a gyerekek meg igyekeztek a felkelő Nap sugarainak meleget adó fényében játszani odakinn. A gyűlések témája az aznap elvégzendő munka átbeszélése. Ez volt az első olyan élményem Laoszban, ami miatt úgy érezhettem, hogy joggal lobog mindenhol a laoszi mellett a sarló-kalapácsos vörös zászló is. Mindenki egy célért dolgozik. A március havi terv a fontosabb épületeken (iskola, egészségügyi ház) való javítások elvégzése volt. Jellemző, hogy mivel minden ad hoc módon van fából összeeszkábálva, ezért semmi sem működik rendesen, semmi sem passzol. Az ajtók nem illenek a keretbe, a szállásomon is rugdosni kellett, mert folyton beszorult. Ezek az apróságok tovább csökkentették a komfortérzetemet.
Nagyon bosszantó dolog számomra a laosziak életvitelében a folytonos égetés és füstölés. Harapni lehetne itt a levegőt, de ők ezt nem értékelik. Ha kell, ha nem, mindenki folyamatosan éget valamit. Az még elfogadható, hogy ha melegedni akarnak, vagy ételt készíteni, ahhoz tüzet kell gyújtaniuk, mert nincs más. De teljesen ok nélkül, pár száraz falevelet összesöpörnek és meggyújtanak, a ház körül legalább két helyen, csak azért, hogy füst legyen. És nincs olyan ház, ahol ne ez menne. Mivel ők a khmu etnikumhoz tartoznak, ezért gyanakszom, hogy a szellemek is bekavarnak itt, és amiatt is füstölnek.
A légszennyezés kicsúcsosodása az áprilisi szándékos gyújtogatások, amikor konkrétan az egész ország — és szerintem az egész emberiség is — ég. A slash and burn metódus lényege, hogy foltokban leirtják az erdőségeket, otthagyják kiszáradni a halott növényeket, majd az egészet simán egyszerre felgyújtják. Így nyernek újabb és újabb területeket, amit művelés alá tudnak vonni. Szerintem ez a legértelmetlenebb és legkárosabb dolog, amit az emberiség ki tudott találni magának, közvetlenül a vallások után. Kérdeztem a guideot, hogy a folyamatos füstben élés miatt nincs tüdőbaja az embereknek? Mondta, hogy de. De az is látszott rajta, hogy szerinte ez így van rendjén, és hogy el nem tudná képzelni az életüket füst nélkül.
Két vezető kíséretében indultam ki a barlanghoz. Kaptam lámpát és sisakot is. A bejárat le volt zárva lakattal, így ide tényleg csak guideokkal vagy a fakerítés szétverésével lehet bejutni. Eredetileg Tham Chia, vagyis denevérbarlang volt a neve, mert ide jártak a helyiek denevérre vadászni, illetve a trágyájukat begyűjteni, amiből puskaport készítettek. A barlang nemrégiben vette fel a falu nevét a jobb megtalálhatóság végett. A hossza számomra észbontó, 16 kilométeren át lehet odabenn bolyongani. Ráadásul kétszintes barlang, a fenti a száraz rész, lenn pedig egy folyó fut benne végig. A két szint hol távolodik egymástól, hol keresztezi egymást. A belmagasság helyenként eléri az 50 métert is. Rengeteg az elágazó benne. A teljes bejáráshoz kínálnak háromnapos, két éjszakát a barlangban alvó programot is. Na, az az igazi.
A jövőben a barlang első 800 métere ki lesz építve, de úgy, hogy még kerekesszékkel is lehet majd látogatni. Nagy turista csinnadratta lesz ebből, ezt már az idevezető útépítések is sugallták. Hamarosan a földútra érkezik a betonréteg, és a hely el fogja veszíteni jelenlegi varázsát. De a barlang méreteiből fakadóan talán nem lesz akkora probléma a turizmus. A belakatolás indokolt. Panaszkodott a vezető, hogy azelőtt folyton jártak be kínaiak, akik letörték és elvitték a nagyobb darab, fehéren csillogó mészköveket, hogy mindenféle szuveníreket gyártsanak belőlük, mert a drágakő szerű kinézet miatt jópénzért eladhatók.
Egyfolytában kérdezgettem a vezetőt mindenről, ami számomra addig homályos volt, akár Laoszt, akár a barlangokat illetően. Tényleg nagyon jó szakembernek bizonyult, minden kérdésemre tudott válaszolni. Megtudtam, hogy a hatalmas pókok mit keresnek odabenn a barlangban. Megeszik a csápos szöcskéket. Na és azok mit keresnek odabenn? Megeszik a hangyákat és egyéb bogarakat. Na és azok mit keresnek odabenn? Bemásznak a kisebb réseken át, meg elrágják az apró fatörmelékeket. De sok más állat is él odabenn. A plafonokra világítva rengeteg denevért láttunk, egészen mélyen benn is. Ugyanis vannak kis rések a barlang tetején, ahol fény ugyan nem szűrődik be, de ők ki tudnak repülni. Ezeket a járatokat olyan állatok fúrják, mint a sülök és a tobzoskafélék, akik szintén találnak utat a föld túrása révén le a barlangba. Meg láttunk patkány nyomokat is a porban. A másik vezető a környék senki által nem ismert barlangjaiban állít patkánycsapdákat, így ennek ő volt a nagy mestere. A vizes szint meg tele van halakkal meg angolnákkal, meg egyéb vízi lényekkel. Szóval a barlang egy állatkert is egyben, habár a legtöbb benne élő állat rejtőzködő.
A csillogó mészkőformációk csodálása közben rengeteg információval gazdagodtam. Azt viszont nem szerettem, amikor a guide folyton azzal állt meg egy kő előtt, hogy az szerinte mire hasonlít. Ő minden álló cseppkőben egy sztúpát látott, a többi kőben meg buddhát meg elefántot vélt felfedezni. Szerintem meg az nem más, mint kő. Mindenféle mögé látott tartalom nélkül. Borzasztó az, amikor valaki kényszerből beleláttat velem egy formát egy kőbe, mert utána már nem tudom az említett formától elvonatkoztatva nézni a követ a maga valójában.
A háború ideje alatt ebben a barlangban is éltek emberek. Egy földrengést követően hatalmas sziklatömbök zuhantak le a plafonról, amik akkorát buhantak, hogy azt hitték az emberek, hogy bomba robbant a barlangban, ezért nem mentek be ezután hetekig. Később látták csak azt a hatalmas sziklát beleékelődve a földbe, amit mi is megnéztünk, és ekkor tértek vissza a biztonságos barlangba. Nem csak földrengés hatására eshetnek le lógó cseppkövek, hanem a saját súlyuk is nőhet akkorára az építkezés során, hogy az már nem bírja el magát, és leesik. Ilyenekre is láttunk példákat.
Az első nagyobb elágazó 850 méter után volt, ahol először a folyó felé vezető szakaszt választottuk. Egy szakadékban végződött az út, aminek végéből lefelé tekintve látni lehetett a gyors sodrású folyót. A jövőben terveznek ide egy lépcsőt építeni, hogy átjárás legyen a két szint között. Az összes fából készült létrát és egyéb segítséget a guide srác építette ki végig a 16 kilométeren. Az elágazóhoz visszaérve folytattuk az utat előre. Ez az a pont, ameddig az ide látogatók 90%-a befizet, pedig a java csak innen kezdődött. A terep kezdett egyre bonyolultabbá és nehezebben járhatóvá válni, és a környezet is egyre érintetlenebb volt. A kérdéseim is ritkultak, mert a mászásra kellett figyelni. Két kilométer után volt egy vékony, de nagyon mély hasadék, ahol újból le lehetett látni a folyóig. Az idő mindeközben úgy repült, hogy észre sem vettem, hogy már negyedik órája voltunk odabenn.
Egy simább helyen nekiültünk piknikezni. Főtt tojás volt ragadós rizzsel a menü. Tápláló, egészséges étel. Közben felhoztam a lámpalekapcsolós témát, és végre partnerekre talált a gondolat. Kiderült, hogy a guide srác két évig volt szerzetes, és remeteként rengeteget gyakorolt barlangokban. Egy hullámhosszon voltunk, amikor a teljesen sötét és csendes környezetet tökéletesnek minősítettük. Azért hagyott fel a buddhizmussal, mert az összes családtagja a szellemhit világában él, és a két dolog ütötte egymást.
A kaja után mentünk még befelé másfél órát. Az utam végét az a pont jelentette, ahol újra látni lehetett a folyót. Rengeteg felfedezni való lett volna még, de számolni kellett a visszafelé haladás idejével is. Kérdezte a srác, hogy magamtól kitalálnék-e. Mondtam, hogy igen, mert nekem a fejemben mindig összeáll egy térkép a már bejárt helyekről. Legnagyobb bánatomra, nem tudok igazán eltévedni sehol. Nettó 7 órát voltunk odabenn.
Miután kijöttünk, még az alsó szintből is kaptam egy kis ízelítőt. Csak száraz évszakban járható, de akkor is csak fürdőnadrágban, és sokszor kell úszni is. Az esős időszakban annyira megtelik vízzel, hogy még a fenti, száraz szintet is elönti néhol. Ez legalább húsz méter magas vízoszlopot jelent. Úgy gyűlik össze ez a rengeteg víz odabenn, hogy a barlang a kijáratánál összeszűkül, így nem tud annyi víz kiáramlani a rendszerből, mint amennyi belemegy.
Meséltem a kedvenc barlangomról, az általam elsőként bejárt Lom-ról, hogy mekkora élmény volt az számomra. Elsőre nem értette az elnevezést, így lebetűztem neki. Nagy örömömre megtudtam, hogy a Lom az pocsolyát jelent. És valóban, sok kis pocsolya volt abban a barlangban. Nagyon örültem, hogy még erre is fény derült. Azért óriási segítség az, amikor egy értelmes helyitől angolul meg lehet tudni mindent, ami furdalja az embert.
A tisztálkodást követően náluk vacsoráztam. Valamilyen leves volt, illetve hozzá tapadós rizs, mint mindig mindenhez. Számukra ez a kenyér, csak ez sokkal egészségesebb. Úgy kell elképzelni, hogy egy bambuszkosárba van beletöltve az összefüggő rizstömb, amiből falatozás közben mindenki tépked magának darabokat. A rizsszemek mágnesként vannak egymáshoz tapadva. Annyira ragadnak, hogy egyetlen rizsszem sem tud elszakadni a másiktól, sem az ember ujjaitól. Íze különösebben nincs, de mégis megunhatatlan, már csak az állaga miatt is.
A nap hátralévő részében főzőiskolát tartottak a kedvemért, mert kértem, hogy mutassák be a ragadós rizs elkészítési módját. Végigjártuk a falut, hogy ki csinál épp. Elvileg nem igényel speciális rizst, tehát nem a rizs típusán, hanem az elkészítési módon múlik az állag. Először minimum három órán át kell vízben áztatni a nyers rizst. Utána a rizsről le kell önteni a rajta maradt vizet. Majd a rizst áttöltik egy lyukacsos kosárba, amit forrásban lévő víz felé helyeznek. Gyakorlatilag párolásról van szó, csak nekik saját eszközeik vannak erre, többnyire mind bambuszból. Egy kiló rizs esetén legalább 20 percig kell párolni, több kiló esetén akár egy órán át, többször megfordítva a rizst, hogy egyenletesen párolódjon. Nekem a sütés-főzés nagyon hiányzik otthonról. Az elkészítéssel való bíbelődés, az aprólékos odafigyelés, a saját ételeim íze és egészségessége. Alig várom már, hogy elkészíthessem odahaza a saját ragadós basmati rizsemet.
Másnap reggel a falugyűlés annyira elhúzódott, hogy a reggeli főzősuli is megcsúszott, de végül asszisztálhattam a sült bambusz elkészítésekor. Fokhagymával sütöttük össze a vékony bambuszcsíkokat. Ezt ettük reggelire, természetesen ragadós rizzsel. Hozzá a saját ivóvizüket ittuk, ami forralt vizet jelentett, amibe beleáztatták a guáva fa levelét. Elvileg remek hasfogó. Ha hasmenése van valakinek, akkor csak keres egy ilyen fát a kertben, megeszik pár levelet, és megoldódik a baj. Nem tetszett viszont, hogy még a vizüknek is füst íze volt.
Mivel vendéglátóim tudták, hogy vissza az elágazóig hosszú gyalogút áll előttem, ezért csomagoltak el nekem egy keveset a reggeliből, plusz még banánt is adtak. Elbúcsúztam tőlük, tényleg rengeteget segítettek. Nem csak a barlangban, hanem az egész ottlét alatt pátyolgattak.
Megfogadtam, hogy a főútig nem stoppolok, hanem végigsétálom a vidéket. Nem volt nehéz megtartani a fogadalmam, mert a négyórás túra alatt talán három motoros ha elhaladt mellettem, amiből kettőn nem is lett volna már hely. Élveztem a sétát. Még az elmúlt napok élményeinek hatása alatt voltam, jó volt átgondolni a történteket. A falvakon áthaladva újfent megcsodált mindenki. Ahogy fáradtam, és ahogy egyre jobban égetett a Nap, úgy lettek egyre gyötrőbbek a test számára a partok, a lélek számára meg a mindenhol felgyújtásra váró hegyoldalak látványa. De a kedvenc növényem mindig felvidított. És már azt is tudtam, hogy a Laoszt mindenhol ellepő flower grass puha bolyhos virágát párnák töltelékeként használják fel.
A főútra kiérve, a legelső stoppolási kísérletemre megállt egy furgon, aminek platójában visszazötykölődtem Muang Xayba. A menetszél és a napsugarak gyorsan megszárították rajtam a ronggyá ázott pólómat. Eldőltem az egyik matracon, két másik utas mellett, és legszívesebben a világ végéig mentem volna, annyira élveztem a fuvart. Ötletem sem volt, hogy merre menjek tovább, és hogy mit csináljak ezután, de ez valahogy nem is számított.
